Hagyj
kezdjem most ezzel a bejegyezésemet: az ázsiaiak hihetetlen emberek. Hihetetlenül
segítőkészek és kedvesek. Az egész sztori azzal kezdődött, amikor jöttünk haza
az IMAS-os (a szakom rövidítése) buliról szombaton este. Leyla-val
beszélgetünk, hogy másnap, vasárnap elmegyünk vásárolni. Kana a japán lány is
velünk akart jönni, ezért megbeszéltük, hogy mikor találkozunk a lift előtt a
folyosónkon. Másnap Leyla és én ott állunk, Kana viszont sehol. Ezért
bekopogunk hozzá. Teljesen álmos tekintettél nyit ajtót és néz ránk. Mondjuk
neki, hogy bocsánat, hogy felébresztettünk, de azt mondta, hogy ő is jönni
akar, ezért nem akarjuk itt hagyni. Erre ő kezd bocsánatot kérni, hogy nem tud
velünk jönni. Mi mondjuk, hogy persze, menjen csak vissza aludni, majd máskor.
Még aznap este, olyan háromnegyed 12 felé éppen már fejezem be a blogot, csak a
képeket importáltam be, amikor kopognak az ajtómon. Kinyitom és Kana az. Megint
vad bocsánatkérésekkel kezdi, hogy reméli nem ébresztett fel. Mondom neki, hogy
nem, még fent voltam. Nem nagyon hisz nekem, de megint elmondja, hogy bocsánat,
hogy nem tudott velünk jönni. Ezért, amiért ilyen kedvesek vagyunk hozzá,
hozott nekem ajándékokat, amiket Japánból hozott ide. Egy kis csomag édességet
adott nekem, aszalt szőlőnek néz ki, és egy kis Sesame Street-es szőrme táskácskát.
Mondtam neki, hogy köszönöm és nem kellett volna, de ő, hogy nem, nem ezt ezért
hozta és nekem akarja adni, mert olyan kedvesek voltunk hozzá.
Hétfőn
a suli első napjára keltem, ami eléggé érdekes érzés volt, mert sokáig alvással
és netezéssel kezdtem a napot. Nem volt senki, akivel ebédelni mehettem volna,
úgyhogy itthon maradtam.
Kínai
órával „kezdődött” a napom, háromtól hatig. Nem találtam először a termemet az épületben,
és amikor megtaláltam, akkor is nagyon reménykedtem, hogy jó helyen vagyok,
mert a nevem nem szerepelt a hivatalos listákon, a későn való jelentkezésem
miatt. Csak megmondták a teremszámom az irodába és én odamentem. Lassan kezdtük
el gyűlni. A terem zárva volt, de időben megérkezett a tanár is a kulccsal.
Kezdetben nem nézett ki valami szimpatikusnak. Egy a negyvenes éveiben járó
férfi tanít. Beültem két lány és két fiú közé, akikről később, amikor a
származási helyünkről kérdezett a tanár, kiderült, hogy mind franciák. A tanár
nézett is, hogy yi-er-san-si (egy-kettő-három-négy) francia. Egy német
cserediák lány van még a csoportomba, egy lengyel lány, egy thai és egy szlovák
lány, aki később érkezett.
Alap
dolgokkal kezdtünk, de nem azzal, amivel ahogy eddig hallottam minden kínai
tanár kezdi az oktatást, a hanglejtésekkel vagy hogy hívják azokat. Itt ezektől
volt szó, de nem tanította meg nekünk. Nagyon gyorsan haladunk, ami nekem jó,
mert gyorsabban fogjuk az a szintet elérni, amin szerintem én állok. Elkezdtünk
írni is, ami szintén jó, mert ez volt az egyik fő okom, hogy a kezdő csoportba
jelentkeztem, hogy nem tudok írni. A többieknek ez a tempó kicsit gyors, nagyon
sokat vár el tőlük a tanár. Szerintem én is csak azért érzem jól magam itt,
mert az nekem egy ilyen tudás felfrissítés. Nagyon remélem, hogy amikor beérjük
a szintemet, ami a jelenlegi tempónkkal legkésőbb kb. 5-6 óra múlva meg fog történni,
akkor már nem én leszek az, aki lemarad. Most még kicsit rossz, mert amikor
kérdez valamit a tanár, akkor csak én szoktam válaszolgatni, mert csak én
értem, hogy mit kérdezett és csak én tudok rá a választ. Próbálok a többieknek
segíteni. Amikor a lengyel lánnyal raktak össze, hogy mutatkozzunk be kínaiul,
akkor próbáltam elmagyarázni, hogy mi a baj, amikor egy-két helyen elrontotta a
kérdéseket és a válaszokat.
Rendszeresen,
kb. 45-50 percenként tartottunk szüneteket, de így is nagyon megterhelő volt ez
a hosszú idő, ameddig tartott az egyik óra. Az egyik szünetben találkoztam
Kana-val, aki szinték kínai órán volt, de egy másik csoportban, és beszéltük,
hogy ugyanabban az épületben lesz a következő óránk, ezért mondtam neki, hogy
találkozzunk a kínai órák után a kínai nyelvi épület előtt, mert ott találkozok
Leyla-val is.
Az
óra után találkoztam Leyla-val és beszélgetve elindultunk a következő óránkra. Ő
is elmesélte az élményeit az óráról, de az ő tanára még rosszabbnak tűnt. Azt
mondta, hogy folyamatosan ugrált az anyagok között, egyik percben még a
számokat tanította, aztán pedig már a színeket. Furcsa volt már sötétedésben
suliba menni és még a futópályán is át kellett kelnünk, ahol a már óráikkal végzett
diákok futottak és edzettek. Megtaláltuk az épületet és a termet is. Már bent ülünk,
amikor hirtelen eszembe jut, hogy Kana-t otthagytuk. Annyira rosszul éreztem
magam. Előző nap még ajándékot is ad nekem, hogy milyen kedves vagyok, a
következő nap meg nem várjuk meg, amikor megyünk az épületünk felé. Elhatároztam,
hogy amikor vége az órának egyből meglátogatom és bocsánatot kérek.
Nagyon
kevesen voltunk diákok, ami egy kicsit furcsa volt, mert 10-12-en ültünk egy
kisebb előadóban, ahova 70-en is elférnek. A számunk viszont nem véletlenül
alakulhatott így, mert Leyla nem is volt feljelentkezve erre az órára, csak kíváncsiságból
jött, de amikor itthon fel akarta venni, akkor csak az óra várólistájára
kerülhetett felé, tehát a tanár elég alacsonyan húzta meg a határt. Két tanár
jött be, egy helyi és egy nyugati. A
tajvani lesz a tanárunk a rendes órákon, aminek egyébként Tajvan története a
címe, de erre az egy órára meghívott egy angol antropológust, aki csak
mostanában van itt a szigeten, hogy a tajvani vallásokról és a fejlődésükről
beszéljen nekünk. Az óra első részében ő nem is igazán beszélt, hanem nekünk
kellett kiscsoportokban a feltett kérdéseire megtalálni a válaszokat. Én
Leyla-val és a szendvics fiúval voltam együtt, de legalább így nyilvánvaló volt,
hogy ki lesz a „szóvivőnk”. Ez az egész egy kicsit furcsa volt nekem a nem
nagyon interaktív magyar oktatás után, de hamar belejöttem. Ezután is
rendszeresen bevont minket az előadásba, például bemutatta egy-egy taoista és
buddhista szertartás kezdetét, nekünk meg, megint a csoportokban ki kellett
találni, hogy kit vesznek részt a szertartásban, hol történik, miért történik
és mi lesz a szertartás következő mozzanata.
Szó
volt taoista és buddhista templomokról, szertatásokról és szobrokról. Inkább az
előbbi vallásról beszélt, azon belül is a médiumokról, akiket az istenek
megszállnak és így válaszolnak a kérdésekre, az isteneknek feltett kérdések
megválaszolásáról a kis fiókokkal, amit már leírtam és egy különleges, új, de
egyre terjedő ágáról, ahol meditáló embereket „látogatnak meg” az istenek és
például tánccal kommunikálnak a híveiknek a „kiválasztottakon” keresztül. A
tanár a saját képet és videóit vetítette le nekünk. Figyelmünkbe ajánlott templomokat
és fesztiválokat is. Az egyik kedvencem egy déli város fesztiválja, amikor egy
isten szobrát körbeviszik a városon, az embereknek meg petárdákkal kell
dobálniuk a szobrot. A legtöbb petárda persze eltér a céljától és másokat talál
el. A videón is sokan bukósisakban dobálódtak. A tanár is mondta, hogy égési
sérülésekkel és megrongálódott ruhákkal szokott onnan eljönni, de már négyszer
ott volt a fesztiválon.
A
figyelmemet csak egy dolog tudta egy darabig elterelni az előadástól, az pedig
egy hatalmas csótány volt, ami a katedra alól mászhatott ki és csak haladt folyamatosan
felénk a padsorok felé. Már kezdem a jelenlétüket, de főleg a méreteiket
megszokni. A koli folyosóján is feküdt egy nemrég, meghalva, feldobva a
talpait.
Hazasétáltunk
és nem sokkal ezután be is kopogtattam Kana-hoz. A szobatársa nyitott ajtót, de
Kana is ott volt a szobában. Elnézést kértem, de elkezdtünk beszélgetni és
nyitva maradt az ajtó, amit Leyla és Chloe is észrevettek és bejöttek utánam.
Hamar tele lett velünk a kis szoba és tovább beszélgettünk. Kiderült, hogy nem
csak mi, hanem a többiek is komolyan vették a tájfunra való felkészülést, mert
ők is bevásároltak. Szerencsére azóta a tájfun elkerült minket, de az instant
tészta jól jöhet a következőnél. Kana az ágyát akarta felajánlani, hogy üljünk
le oda, ne álljuk, de hamarosan mentünk is, mert őt is, de főleg a szobatársát
zavarhattunk. A rövid klub összejövetel után nem sokkal lefeküdtem azzal a
gondolattal, hogy milyen jó, hogy nekem nincs szobatársam. Nagyon reménykedem,
hogy nem is lesz és ezt egyre valószínűbbnek látom, mert már az oktatás második
napja volt, úgyhogy már rég itt kéne lennie annak a valakinek, aki a másik
ágyban alszik. Én viszont már elkezdtem befoglalni a helyét, tárolónak
használni a polcait.
Ma
reggel mostam, délelőtt pedig megbeszéltem Leyla-val, hogy lemegyünk megvenni a
kínai tankönyveinket és munkafüzeteinket. Tényleg hatalmas lett a tömeg a
campus-on belül is és az egyetem környékén is hogy elkezdődött a tanítás. A
könyvesboltban is valami 10 percet álltunk sorba, hogy fizethessünk. Aztán elmentünk
ebédelni, vissza a koreai étterembe, ahol már egyszer vacsoráztunk. Sorba
kellett állni az asztalokért és csak azután kaptunk helyet, hogy az előttünk
sorban állókat leültették és másik felálltak, hogy nekünk is legyen helyünk.
Azért mentünk oda, mert meg akartam kóstolni azt ami Leyla a múltkor evett,
mert nagyon jónak nézett ki. Neki meg ízlett, szóval belegyezett. Sokáig
készült az ebéd, ami nem is csoda ennyi vendég mellett. A mellettünk ülő asztal
rendeléseit néztem és láttam valami mást is, amit szívesen kipróbálnék. Kis forró,
fedeles, fémdobozban hoztak ki egy-két vendégnek ételt. Amikor mellé értek,
megrázták és megfogatták a dobozt, gondolom, hogy összekeveredjenek a benne lévő
ételek. Majd lerakták elé és kinyitották. Nem láttam pontosan, hogy mi van
benne, de rizset és kimicsi leveleket biztosan láttam. A mi ebédünk is
megérkezett. Egy nagy vas tálban tésztára pakoltak sült hagymát, uborka
csíkokat, rántotta féleséget és mást is, amiről nem tudtam pontosan
megállapítani, hogy mi, de biztos, hogy nem hús, mert ez egy vegetáriánus étel
volt. Leyla ebéd után hazaindult, mert nem érezte magát jól. Én még lent
maradtam egy kicsit, de aztán én is felsétáltam.
Felérve
láttam, hogy még jöttek megjavítani az ajtómat. Az ágyamat egy pár napja
gyorsan megjavították, miután szóltam. Vasárnap délután mondtuk, hogy nagyon
nyikorognak az ágyak, nem lehetne-e velük valamit csinálni. Hátfőn, amikor
hazaértünk az óránkról észrevettük, hogy nem minden pontosan úgy van a
szobánkban, ahogy hagytuk és az ágyak sem nyikorognak annyira. Tehát jártak
itt. Az ajtózárom szinte minden második nap elromlik és ekkor a szobám nincs
bezárva. Mondom, itt nem féltem a cuccaimat, de nemsokára kérek egy táblát,
hogy közösségi helység, mert mindig nyitva van.
A
mai órám elmaradt, úgyhogy szabadság volt ma. A holnapi kínai órámra viszont
tanulnom és gyakorolnom kell.
Ma
felfelé menet készítettem pár képet a campus-ról.
A kollégiumi épületem
A kínai órák épülete
A völgybe vezető út
Az egyetem épületei. A legtöbb órám ebben a piros téglás épületben
van, ami azt hiszem a legmagasabb az egyetem oktató épületei közül
Az egyetemi buszok a lenti végállomásokon. A rózsaszínért fizetni kell egy
dollárt (kb. 7 Ft) és két útvonala is van, az egyik rövidebb, a másik hosszabb
szakaszon jár. A zöld ingyenes, de nem tudom pontosan hova jár, még nem
utaztam vele. Ha jól emlékszem, nem hoz fel ide a kollégiumokig
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése