Még
pénteken említette Dani, hogy szombaton ő és más lányok az egyik lány buddy-jával
elmennek egy közeli, Tajpejtől észak-keletre lévő nemzeti parkba. Leyla azon a
napon ment el bepótolni az egészségügyi vizsgálatát, így nem igazán volt
programom, úgyhogy elmentem a lányokkal. Nem igazán tudtuk, hogy milyen
programra készüljünk pontosan. Én a városnéző lazaruháimat választottam: póló,
halászgatya, a kb. túraszandálom és egy kis válltáska. Daniela gondolkozott,
hogy jó lesz-e balerina cipőben – vagy hogy hívják azokat -, de aztán maradt
abba, mert egy könnyed parki sétára számítottunk. A főbejáratnál találkoztunk a
többiekkel. Azért nem futottam még össze velük, mert a kevésbé vonzó 9.
kollégiumi épületben laknak. Azok az épületek azok, amikről nem rég képet
csináltam, összevetve őket az épülettel, amiben én lakok. Azért laknak ott, mert
még a BA-jukat csinálják és csak cserediákok, úgyhogy egy pár hónapra jó az
nem? Egyébként nem panaszkodtam, amikor erről kérdeztem őket, csak azt
válaszolták, hogy OK a koleszuk. Két német lány volt köztük, egy spanyol, egy
ázsiai, de nem tudom pontosan melyik országból, Daniela, a tajvani lány és én,
így indultunk el.
Először
egy közeli reggeliző helyre mentünk enni. Hatalmas sor állt előtte. Ebből
tudtuk meg, hogy tényleg egy jó helyen vagyunk. Ezek a helyiek viszont tényleg
nagyon lusták. Még reggelit sem tudnak maguknak csinálni. Ejnye. Szóval persze
nem tudtam, hogy mit kérjek, úgyhogy csak kértem azt, amit szinte mindenki más
rajtam kívül. Úgysem kóstoltam meg még helyi reggeliket, úgyhogy bármi
jöhetett. Olyan sokat rendeltünk egyszerre, hogy le kellett ülnünk, megvárni,
hogy elkészüljenek az összes. Ami kaptunk nagyon finom volt. Sós palacsinta
szerűségben volt felcsavarva rántott és sült bacon szerűség. Nagyon finom szósz
adtak mellé. A beszélgetés reggeli közben az asztalnak azon a felén legalábbis
ahol én és a német lányok többség ült találkozás híres emberekkel volt. Milyen
jó lehet már egy olyan városban lakni, ahol sok német válogatott focista is
lakik és ott kávét venni, ahova ők is járnak. Jó tele lettünk a reggelivel, én
legalábbis mindenképp, úgyhogy indulhattunk.
Felszálltunk
egy buszra, ami elvitt minket az egyik metrómegállóba. Az egyik német lány
mellett ültem, aki lényegében kínait jött ide tanulni, de órákat is felvett. Átszálltunk
a metróra és annál a megállónál szálltunk le, amiről már írtam, hogy milyen
szép, az egyik oldalon a város házaival, a máikon pedig már erdővel. A busz,
amire onnan át kellett szállunk már indult és Pei-shan, a helyi lány szerint
nagyon ritkán járnak. Ezért futottunk egy kicsit és meg is állt nekünk, hogy felszállhassunk.
Kijutottunk a városból és elindultunk a felfelé a szerpentineken a hegyekbe.
Elég érdekes volt azzal a böhöm nagy busszal a kis utakon. Majd a végállomáson
leszálltunk és azt hittük, hogy meg is érkeztünk, pedig egyáltalán nem. Átálltunk
egy másik buszmegállóba, hol egy másik buszra kellett várnunk. Elment egy,
amire nem fértünk fel, mert sorban állás volt és mi a végén álltunk a sornak. A
mögöttünk álló öreg nénik eléggé agresszíven elkezdtek minket tolni, hogy
sétáljuk előrébb, de amikor megérkezett a következő busz, akkor szabályosan
fellöktek minket, hogy előrébb kerülhessenek. Ez a busz más irányba ment,
úgyhogy tovább kellett miénkre várni. Végre
megérkezett a mi buszunk és felszállhattunk. Persze nem ültünk le, mert mi
kedvesen vagyunk és átadjuk az öreg néniknek, bácsiknak a helyet plusz kb.
szemmel lincselést kapnánk, ha ezt nem tennénk meg plusz itt ez a társadalmi
norma szerves része. Egy kis busz volt, ami még vadabb szerpentineken
száguldott velünk. Sok helyen egy sávossá szűkölt az út, így a főleg a
kanyarokban nem is lehetett látni, ha valami jön szembe. Egy ilyen szakaszon
jött is egy személyautó szembe. Neki kellett visszatolatnia, mert mögöttünk már
álltak, de nemsokára mögé is beálltak. Szerencsére még az előtt megoldódott a forgalmi
probléma. Kapaszkodni csak nehezen lehetett, a buszvezető pedig rodeózott.
Amikor kiszálltunk szabályosan rosszul lettem, amiért gondolom a hatalmas
reggeli is felelős volt.
Egy
egészen szép helyre érkeztünk. Ami először feltűnt egy hatalmas gázgejzír szerű
kipárolgás. Amikor közelebb mentünk, elolvashattuk, hogy a már megszűnt vulkáni
tevékenység maradékaként kéngáz szivárog a levegőbe. Eléggé hangos volt, mert a
gáz folyamatos sistergéssel tőrt a felszínre és eléggé büdös is. Érdekes volt
azt is megtudni, hogy a kén miatt a kövek a kitörések mellett sárgává
szíveződnek, a növények virágai pedig pirossá. A nagy mellett több kisebb
kitörés is volt, sőt volt olyan is, ami egy kis pocsolyában tört ki, ami miatt
úgy látszott, hogy a zavaros víz folyamatosan forrásban van. A tajvani lány
ekkor mutatta meg nekünk az utat, amin majd elindulunk és ekkor döbbentünk csak
rá, hogy mi ide túrázni jöttünk. Én eléggé jól voltam felöltözve, de az ázsiai
lány például flip-flop-ban volt. Ha ezt a túrát abban kellett volna
végigcsinálnom, már az első két lépcső után feladom. Bementünk a látogatói
centrumba és kértünk térképeket, hogy mindenkinek legyen emlék és persze
pecsételhettünk is rájuk. Aztán bementünk a kis boltba, ahol vizet és
kekszeket, édességeket vettünk. Volt főzött étel is, egy fajta, helyi specialitás:
szőlőlevelekbe csavart és megfőzött rizs. Szerettem volna megkóstolni, de
sajnos nekem már nem jutott.
Ezek
után indultunk el felfelé. Megnéztük a térképeiket és azt hiszem 5-6 kilométeres
túrát néztünk ki, három vagy négy pihenő ponttal. Az első rész volt a
leghosszabb, 1,6 kilométer felfelé hegynek, kövekből épített lépcsőkön, nem
emlékszem mekkora emelkedéssel (vagy hogy mondják azt). Szerencsére az idő
aznap és ilyen eléggé magasan nem volt olyan rossz, de mégis kapkodni kellett a
levegőt. A levegő viszont eléggé rossz volt a tömény kén szaggal. Kis kitörések
mellett mentünk el, amik meg-megcsapták a lábunkat és tűzforróak voltak. Nekem
egyszer sikerült pont egy ilyen gázkitörés felett egy nagy lélegzetet venni a
számon keresztül. Alig tudtam annyi vizet inni, hogy ne érezzem tovább az a
rossz ízt a számban. Ami eléggé zavaró volt, az a szembejövő „forgalom”.
Sokszor 1-1,5 emberre tervezett volt a kiépített út és nem fértünk el egymás
mellett.
Lassan
elértük az első pihenőt. Mindenki leheveredett a fából épített kis
erkélyszerűségen. Kibontottunk pár kekszes zacskót és ettünk egy kicsit. Az
egyik legjobb dolog, amit vettünk csokis puffi volt. Ropogós tésztában csoki
krém volt. Szerencsére két csomaggal is sikerült vennünk, úgyhogy elég volt.
Danielaval egy doboz sós kekszet is vettünk, aminek eredetileg sajt ízűnek
kellett volna lennie, de semmilyen ízű nem volt. Miután ezt mondtam mindenki
elkezdte semmilyen ízű keksznek hívni, mint én. Aztán újra útnak indultunk. Egy
kicsit még emelkedett, de már nem vészesen. Nekem ekkor írta ki a
fényképezőgépem, hogy megtelt a memóriája. Ezért a következő megállónál elkezdtem
képeket kitörölgetni. Itt is kipakoltuk a nasikat és ettünk. A harmadik szakasz
már le-föl-le volt. Ezek után értük el Tajpej legmagasabb pontját (gondolom új
Tajpejét, mert magát a várost már régen elhagytuk). Itt a szokásos: elülés,
evés. A helyiek, akik kb. velünk együtt haladtak, csak azt láthatták, hogy a
külföldiek minden nyugisabb, tágasabb helyet kihasználnak, hogy leüljenek,
kipakolják a kajájukat és azt körbeülve egyenek. Innen indult az elvileg könnyű
rész, a lefelé hegy. A kamerám ekkor merült le a sok törölgetés miatt, úgyhogy
ezután a mobilomat használtam helyette, ezért rosszabb minőségűek egyes képek,
amiket a mostani bejegyzéshez csatolok. Az egyik német lánnyal beszélgettem
lefelé (nem azzal, akivel a buszon is) és a helyi lánnyal is nagyon
összebarátkoztam, most hogy lefelé menet már beszélgethettünk is. Az utolsó
megállónk egy nagy tisztáson volt, ahol sokan másik pihentek és ettek. Fa
jellegű piknik asztal mellé ültünk le a kis székekre és megettük a még maradék
ételt. Tovább indultunk, de tudtuk, hogy nincs már sok a sétából.
Egy
kis tavacska mellett mentünk el, amit megnéztünk és aztán ki is értünk egy
parkolóhoz, az utunk majdnem végéhez. Egy 10 percnyire lévő parkolóból indult a
busz, oda kellett még lesétálni. Útközben egy fürdőház mellett mentünk el, ahol
a kénes vízben lehet fürdeni. Gondolom, az jót tesz, mert rengeteg idős embert kísérgettek
az épület felé. Az épület előtt viszont volt ingyenes lábáztató, ahol fizetés
nélkül bárki áztathatta a lábát a kénes vízben. Én is beledugtam és jó
narancssárga is lett a talpam. Azóta sem tudtam teljesen levakarni. Kiértünk a
buszmegállóba, de nem szálltunk fel a buszra, mert még meg akartunk nézni egy
kis tavat, amiről azt mondták, hogy különleges baktériumok lakják és ezek miatt
a víz teljesen fehér. Úgy is hívják, hogy Tejtó. Nem lehetett közel menni, de
felülről lefényképezhettük. Aztán átmentünk egy függőhídon, aminek az egyik
tartópillérjére ki volt írva, hogy nem bír el tíznél több embert, úgyhogy ennél
többen ne menjenek rá. A helyieket egy csöppet sem érdekelte és elindultak
utánunk. Mi persze megvártuk az előttünk lévő csoportot, hogy átérjenek, hogy
ne legyünk sokan. Jól ki is lengett a híd, alig vártam, hogy talaj érjek.
A
buszhoz hosszú volt a sor, de sikerült felszállnunk. Gondolkoztunk, hogy
megvárjuk-e a következőt, hogy legyen ülőhelyünk, mert mindenki holt fáradt
volt, de a következőn is úgyis át kellett volna adnunk az öregeknek a helyet.
Így felszálltunk. Én Pei-shan mellé kerültem, ami nagyon jó volt, mert sokat
beszélgettünk ezen a soha véget nem érőnek látszó úton. Dugóba kerültünk, mert
szombat révén mindenki kirándult vagy piknikezett a hegyekben és ők is ekkor
akartak visszajutni a városba. Volt, hogy 10 percek alatt csak métereket
haladtunk. Engem nem zavart, bár jobb lett volna, ha ülök, de így is jó volt a
beszélgetés. Csak kétszer szakadt meg, egyszer rövidebb aztán meg hosszabb
időre. Az egyik ülő öregember szólt egy a busz padlójára leheveredő
öregembernek valamit. Nem értettem, hogy mi a gondja, csak figyeltem. Pei-shan
később magyarázta el, hogy azért szólt az egyik a másikra, mert az levette a
szandálját és mezítláb üldögélt tovább. A másik megszólt neki, hogy vegye
vissza, nem illik az egész lábat fedetlenül mutogatni. Mindezt helyi
dialektusba mondta, tehát mondhatjuk, hogy tajvaniul, de Pei-shan értett, mert
beszéli a tajvanit. Az egyik német lány szintén leheveredett a busz padlójára
és el is aludt. Úgy kellett nem sokkal a mi megállónk előtt költögetni. A másik
szünet az „alatt” ülő öreg néninek volt köszönhető. Már kb. 40-50 perce
beszélgetünk felette, amikor egyszer csak felnéz rám, az ujját a szája elé
teszi és pisszegéssel azt mutogatta, hogy hagyjuk abba a beszélgetést. Ott
álltunk már egy órája azok a buszon, teljesen ki voltunk merülve, nem ültünk a
lépésben haladó buszon és még kussoljuk is? Egy 10 percre felfüggesztettük a
beszélgetést, de aztán folytattuk.
Megérkeztünk
Jiantan metróállomáshoz, ahol már alig vártam, hogy átszálljunk a metróra,
aztán a buszra, hogy végre itthon lehessek. Erre Pei-shan Shilin felé terelt
minket. Shilin a legnagyobb helyi éjszakai piac. Már régen terveztem, hogy
elmegyed, de sosem találtam senki, akivel elmehetnék és időt, amikor
elmehetnénk. Kérdezem, hogy nem megyünk haza? Hát, hogy ő még ezt a mai napra
tervezte és a többiek is rábólintottak. Én addigra a lábamon sem álltam, de
gondoltam akkor menjünk. Az egész piac területe óriási, legalábbis a Lonely
Planet-es térképemet nézve.
Az
egyik csücskében kezdtük a nézelődést. Ott ettünk egy kis édesség félét.
Legalábbis ott kezdtük. Olyan alakja volt, mint a cipőbe rakott talpbetétnek.
Két részből volt összesütve, a közepén pedig mogyoróvajra emlékeztető töltelék
volt. Én mogyorósat kértem, de volt egyszerű cukros is. Elindultunk a piac
egyik külső utcáján. A lányok vettek pálcikára húzott karamellizált
gyümölcsökat és helyben sütött kis virslikre emlékeztető hús darabokat. Én már
ekkor nem bírtam szinte semmi mást enni, ők még csak akkor kezdték. Én inkább
inni kerestem. Egy békatojás nevű ital mellett döntöttem. Ajánlották, hogy kóstoljam
meg. A pohár aljába raktak jeget és eztán egy nagy tálból citromos tea félét
mertek a pohárba. A teában nagyobb és kisebb darab zselé is úszkált. Ezeket a
kis darabokat lehetett felszívni a pohárból és gondolom, azok lennének a
békatojások. Ezen az utcán jórészt csak célba lövöldék voltak. Aztán viszont
elindult az igazi piac is. Mindent lehetett kapni pólóktól kezdve
szőrmeállatokig mindent. A lányok megint megálltak enni. Ekkor már nem
tartottam velük. Találtunk egy taoista templomot, amit megnéztünk. Aztán
elindultunk a piac egyik főutcáján. Hatalmas volt a tömeg szombat este, és ami
érdekes volt nekem, hogy az ott lévők többsége helyi volt. Külföldiekkel csak
ritkán futottunk össze. Ha viszont igen, akkor néhányan odaköszöntek, mintha
már ezer éve ismernénk egymást. Itt viszont én is ettem olyan, amit a többiek is,
mert olyan jól nézett ki. Több kis póréhagyma darab volt baconnal körbefogva és
így grillen megsütve. Még két darabjuk volt és azt senki nem akarta, mert
mindenki három darabot akart. Én kértem azt a kettőt és megettem ameddig a
többiek a következő adag elkészültét várták. Lehet, hogy túlságosan nyugati
vagyok, de nekem hiányzott hozzá egy kis kenyér.
Nézelődtünk
az üzletek között a sokszor szembejövő tömegben. Annyian voltunk viszont, hogy szinte
előre tudható volt, hogy nem fogunk tudni együtt maradni. Gyorsan el is
vesztettük Daniela-val a többieket (ez kb. az én hibám volt, de nem tehetek
róla- 700 Ft-ért lehetett iPhone hátlapot kapni, ami otthon 5000 Ft).
Elsétáltunk az utca végéig és ott vártuk őket. Amikor felhívtuk az egyik lány,
kiderült, hogy még egy utca közepén sem tartanak és egy olyan ruhaboltban
vannak, ahova mi is be akartunk menni, de gondoltuk inkább megkeressük őket. Mi
is bementünk utánunk. Sokan mondták nekem, hogy ebbe a ruhabolt láncba be kell
menni, mert nagyon olcsó és nagyon jó. Tényleg olcsó volt és olyan sok ruha
volt. Amikor kinéztem egyet, elkezdtem az összehajtogatott kupacot végignézegetni
nagyobb mértetekért. Nem találtam semmit. Ekkor megnézem az egyik címkéjét és
arra van írva, hogy csak S és M méretekben gyártották. És kb. az összes ruha
ott ekkora volt. Kijöttünk innen – itt is elmondva azt, amit már szinte minden
másik bolt előtt, ahol láttunk valami jót –, hogy majd visszajövünk ösztöndíj
osztás után. Megint elindultunk az utca vége felé, de most már Pei-shan is
csatlakozott Dani-hoz és hozzám. Ez jó is volt, mert megláttunk egy finomnak
kinéző ételt, amit meg akartunk kóstolni és ő tudott nekünk kérni. Már több
helyen láttam a városban kis kocsikról valamit árulni, amihez egy hatalmas tömb
kemény karamellizált mogyoró kell. Most meg is nézhettük, hogy mi történik
azzal a tömbbel. Az árus vett egy gyaluszerű szerszámot és a kb. 30x30x40 cm-es
tömb tetejétől elkezdett vele „lecsiszolni” a mogyoróból. Az eszköz tetején ez összegyűlt
és ezt öntötte rá egy már előre kiterített vékony tészta lapra. Erre tett két
különféle ízű gombóc fagyit és koriandert, ha kértek rá és ügyesen
összecsomagolta. Berakta egy műanyag zacskóba és ehettük is. Ezzel sétáltunk ki
az utca végére, hogy bevárjuk a többieket. Ez elég sokáig tartott, mert egy
gyümölcsös stand mellett álltunk, ahonnan folyamatosan jött a mangó szag.
Szerencsére már nem voltam annyira kiéhezve a mangóra, mert a piac területén
sok gyümölcsös volt és azzal akarták a nézelődőket vásárlásra bírni, hogy kis pálcikákon
kóstolót adtak. Így kb. a piac egy részének körbesétálása után egy fél mangót
ettem meg. Végre odaértek a többiek is, eléggé fáradtak kezdtünk lenni. Már itt
is bementek egy boltba, ahova én is bementem velük. Láttam is egy jó pólót,
amit elég nagynak tűnt, hogy jó legyen rám. Amikor viszont a próbafülke felé
indultam vele, megállítottak, hogy csak nadrágokat lehet próbálni. Ezért inkább
otthagytam az egészet.
Ezután
már tényleg-tényleg indulhattunk. A metró persze tömve volt. A buszon már
tudunk ülni. Dani és Pei-shan egymás mellé ültek és németül kezdtek el
beszélgetni. A helyi lánynak azt hiszem germanisztikából van a BA-ja. Úgyhogy
az út hátralevő részén és a hegyen felfelé is németül beszélgettünk (túl hosszú
volt a sor a kisbusz megállójában), legalábbis Dani és én, mert Pei-shan a
völgyben lévő koleszokban lakik és így hamarabb levált. Nagyon jó érzés volt
már végre hazaérni.
Rengeteg képet fogok berakni most, ezért nem fogom őket feliratozni. A fenti bejegyzés után viszont szerintem mindegyik egyértelmű lesz. Az utolsó pár kép rosszabb minőségű, mert azok készültek az iPhone-nal:
Két dolog:
1. tudom az telefonommal készült képek egyikén-másikán ott van az ujjam agy legalábbis sejthető az ujjam- majd megtanulok anélkül képeket csinálni
2. a mókusra nem zoomoltam. Tényleg ilyen közel jött
Pár kép Dani-től is:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése