2012. szeptember 25., kedd

Az ízelten kekszes turázás és az éjszakai piac



Még pénteken említette Dani, hogy szombaton ő és más lányok az egyik lány buddy-jával elmennek egy közeli, Tajpejtől észak-keletre lévő nemzeti parkba. Leyla azon a napon ment el bepótolni az egészségügyi vizsgálatát, így nem igazán volt programom, úgyhogy elmentem a lányokkal. Nem igazán tudtuk, hogy milyen programra készüljünk pontosan. Én a városnéző lazaruháimat választottam: póló, halászgatya, a kb. túraszandálom és egy kis válltáska. Daniela gondolkozott, hogy jó lesz-e balerina cipőben – vagy hogy hívják azokat -, de aztán maradt abba, mert egy könnyed parki sétára számítottunk. A főbejáratnál találkoztunk a többiekkel. Azért nem futottam még össze velük, mert a kevésbé vonzó 9. kollégiumi épületben laknak. Azok az épületek azok, amikről nem rég képet csináltam, összevetve őket az épülettel, amiben én lakok. Azért laknak ott, mert még a BA-jukat csinálják és csak cserediákok, úgyhogy egy pár hónapra jó az nem? Egyébként nem panaszkodtam, amikor erről kérdeztem őket, csak azt válaszolták, hogy OK a koleszuk. Két német lány volt köztük, egy spanyol, egy ázsiai, de nem tudom pontosan melyik országból, Daniela, a tajvani lány és én, így indultunk el.
Először egy közeli reggeliző helyre mentünk enni. Hatalmas sor állt előtte. Ebből tudtuk meg, hogy tényleg egy jó helyen vagyunk. Ezek a helyiek viszont tényleg nagyon lusták. Még reggelit sem tudnak maguknak csinálni. Ejnye. Szóval persze nem tudtam, hogy mit kérjek, úgyhogy csak kértem azt, amit szinte mindenki más rajtam kívül. Úgysem kóstoltam meg még helyi reggeliket, úgyhogy bármi jöhetett. Olyan sokat rendeltünk egyszerre, hogy le kellett ülnünk, megvárni, hogy elkészüljenek az összes. Ami kaptunk nagyon finom volt. Sós palacsinta szerűségben volt felcsavarva rántott és sült bacon szerűség. Nagyon finom szósz adtak mellé. A beszélgetés reggeli közben az asztalnak azon a felén legalábbis ahol én és a német lányok többség ült találkozás híres emberekkel volt. Milyen jó lehet már egy olyan városban lakni, ahol sok német válogatott focista is lakik és ott kávét venni, ahova ők is járnak. Jó tele lettünk a reggelivel, én legalábbis mindenképp, úgyhogy indulhattunk.
Felszálltunk egy buszra, ami elvitt minket az egyik metrómegállóba. Az egyik német lány mellett ültem, aki lényegében kínait jött ide tanulni, de órákat is felvett. Átszálltunk a metróra és annál a megállónál szálltunk le, amiről már írtam, hogy milyen szép, az egyik oldalon a város házaival, a máikon pedig már erdővel. A busz, amire onnan át kellett szállunk már indult és Pei-shan, a helyi lány szerint nagyon ritkán járnak. Ezért futottunk egy kicsit és meg is állt nekünk, hogy felszállhassunk. Kijutottunk a városból és elindultunk a felfelé a szerpentineken a hegyekbe. Elég érdekes volt azzal a böhöm nagy busszal a kis utakon. Majd a végállomáson leszálltunk és azt hittük, hogy meg is érkeztünk, pedig egyáltalán nem. Átálltunk egy másik buszmegállóba, hol egy másik buszra kellett várnunk. Elment egy, amire nem fértünk fel, mert sorban állás volt és mi a végén álltunk a sornak. A mögöttünk álló öreg nénik eléggé agresszíven elkezdtek minket tolni, hogy sétáljuk előrébb, de amikor megérkezett a következő busz, akkor szabályosan fellöktek minket, hogy előrébb kerülhessenek. Ez a busz más irányba ment, úgyhogy tovább kellett miénkre várni.  Végre megérkezett a mi buszunk és felszállhattunk. Persze nem ültünk le, mert mi kedvesen vagyunk és átadjuk az öreg néniknek, bácsiknak a helyet plusz kb. szemmel lincselést kapnánk, ha ezt nem tennénk meg plusz itt ez a társadalmi norma szerves része. Egy kis busz volt, ami még vadabb szerpentineken száguldott velünk. Sok helyen egy sávossá szűkölt az út, így a főleg a kanyarokban nem is lehetett látni, ha valami jön szembe. Egy ilyen szakaszon jött is egy személyautó szembe. Neki kellett visszatolatnia, mert mögöttünk már álltak, de nemsokára mögé is beálltak. Szerencsére még az előtt megoldódott a forgalmi probléma. Kapaszkodni csak nehezen lehetett, a buszvezető pedig rodeózott. Amikor kiszálltunk szabályosan rosszul lettem, amiért gondolom a hatalmas reggeli is felelős volt.
Egy egészen szép helyre érkeztünk. Ami először feltűnt egy hatalmas gázgejzír szerű kipárolgás. Amikor közelebb mentünk, elolvashattuk, hogy a már megszűnt vulkáni tevékenység maradékaként kéngáz szivárog a levegőbe. Eléggé hangos volt, mert a gáz folyamatos sistergéssel tőrt a felszínre és eléggé büdös is. Érdekes volt azt is megtudni, hogy a kén miatt a kövek a kitörések mellett sárgává szíveződnek, a növények virágai pedig pirossá. A nagy mellett több kisebb kitörés is volt, sőt volt olyan is, ami egy kis pocsolyában tört ki, ami miatt úgy látszott, hogy a zavaros víz folyamatosan forrásban van. A tajvani lány ekkor mutatta meg nekünk az utat, amin majd elindulunk és ekkor döbbentünk csak rá, hogy mi ide túrázni jöttünk. Én eléggé jól voltam felöltözve, de az ázsiai lány például flip-flop-ban volt. Ha ezt a túrát abban kellett volna végigcsinálnom, már az első két lépcső után feladom. Bementünk a látogatói centrumba és kértünk térképeket, hogy mindenkinek legyen emlék és persze pecsételhettünk is rájuk. Aztán bementünk a kis boltba, ahol vizet és kekszeket, édességeket vettünk. Volt főzött étel is, egy fajta, helyi specialitás: szőlőlevelekbe csavart és megfőzött rizs. Szerettem volna megkóstolni, de sajnos nekem már nem jutott.
Ezek után indultunk el felfelé. Megnéztük a térképeiket és azt hiszem 5-6 kilométeres túrát néztünk ki, három vagy négy pihenő ponttal. Az első rész volt a leghosszabb, 1,6 kilométer felfelé hegynek, kövekből épített lépcsőkön, nem emlékszem mekkora emelkedéssel (vagy hogy mondják azt). Szerencsére az idő aznap és ilyen eléggé magasan nem volt olyan rossz, de mégis kapkodni kellett a levegőt. A levegő viszont eléggé rossz volt a tömény kén szaggal. Kis kitörések mellett mentünk el, amik meg-megcsapták a lábunkat és tűzforróak voltak. Nekem egyszer sikerült pont egy ilyen gázkitörés felett egy nagy lélegzetet venni a számon keresztül. Alig tudtam annyi vizet inni, hogy ne érezzem tovább az a rossz ízt a számban. Ami eléggé zavaró volt, az a szembejövő „forgalom”. Sokszor 1-1,5 emberre tervezett volt a kiépített út és nem fértünk el egymás mellett.
Lassan elértük az első pihenőt. Mindenki leheveredett a fából épített kis erkélyszerűségen. Kibontottunk pár kekszes zacskót és ettünk egy kicsit. Az egyik legjobb dolog, amit vettünk csokis puffi volt. Ropogós tésztában csoki krém volt. Szerencsére két csomaggal is sikerült vennünk, úgyhogy elég volt. Danielaval egy doboz sós kekszet is vettünk, aminek eredetileg sajt ízűnek kellett volna lennie, de semmilyen ízű nem volt. Miután ezt mondtam mindenki elkezdte semmilyen ízű keksznek hívni, mint én. Aztán újra útnak indultunk. Egy kicsit még emelkedett, de már nem vészesen. Nekem ekkor írta ki a fényképezőgépem, hogy megtelt a memóriája. Ezért a következő megállónál elkezdtem képeket kitörölgetni. Itt is kipakoltuk a nasikat és ettünk. A harmadik szakasz már le-föl-le volt. Ezek után értük el Tajpej legmagasabb pontját (gondolom új Tajpejét, mert magát a várost már régen elhagytuk). Itt a szokásos: elülés, evés. A helyiek, akik kb. velünk együtt haladtak, csak azt láthatták, hogy a külföldiek minden nyugisabb, tágasabb helyet kihasználnak, hogy leüljenek, kipakolják a kajájukat és azt körbeülve egyenek. Innen indult az elvileg könnyű rész, a lefelé hegy. A kamerám ekkor merült le a sok törölgetés miatt, úgyhogy ezután a mobilomat használtam helyette, ezért rosszabb minőségűek egyes képek, amiket a mostani bejegyzéshez csatolok. Az egyik német lánnyal beszélgettem lefelé (nem azzal, akivel a buszon is) és a helyi lánnyal is nagyon összebarátkoztam, most hogy lefelé menet már beszélgethettünk is. Az utolsó megállónk egy nagy tisztáson volt, ahol sokan másik pihentek és ettek. Fa jellegű piknik asztal mellé ültünk le a kis székekre és megettük a még maradék ételt. Tovább indultunk, de tudtuk, hogy nincs már sok a sétából.
Egy kis tavacska mellett mentünk el, amit megnéztünk és aztán ki is értünk egy parkolóhoz, az utunk majdnem végéhez. Egy 10 percnyire lévő parkolóból indult a busz, oda kellett még lesétálni. Útközben egy fürdőház mellett mentünk el, ahol a kénes vízben lehet fürdeni. Gondolom, az jót tesz, mert rengeteg idős embert kísérgettek az épület felé. Az épület előtt viszont volt ingyenes lábáztató, ahol fizetés nélkül bárki áztathatta a lábát a kénes vízben. Én is beledugtam és jó narancssárga is lett a talpam. Azóta sem tudtam teljesen levakarni. Kiértünk a buszmegállóba, de nem szálltunk fel a buszra, mert még meg akartunk nézni egy kis tavat, amiről azt mondták, hogy különleges baktériumok lakják és ezek miatt a víz teljesen fehér. Úgy is hívják, hogy Tejtó. Nem lehetett közel menni, de felülről lefényképezhettük. Aztán átmentünk egy függőhídon, aminek az egyik tartópillérjére ki volt írva, hogy nem bír el tíznél több embert, úgyhogy ennél többen ne menjenek rá. A helyieket egy csöppet sem érdekelte és elindultak utánunk. Mi persze megvártuk az előttünk lévő csoportot, hogy átérjenek, hogy ne legyünk sokan. Jól ki is lengett a híd, alig vártam, hogy talaj érjek.
A buszhoz hosszú volt a sor, de sikerült felszállnunk. Gondolkoztunk, hogy megvárjuk-e a következőt, hogy legyen ülőhelyünk, mert mindenki holt fáradt volt, de a következőn is úgyis át kellett volna adnunk az öregeknek a helyet. Így felszálltunk. Én Pei-shan mellé kerültem, ami nagyon jó volt, mert sokat beszélgettünk ezen a soha véget nem érőnek látszó úton. Dugóba kerültünk, mert szombat révén mindenki kirándult vagy piknikezett a hegyekben és ők is ekkor akartak visszajutni a városba. Volt, hogy 10 percek alatt csak métereket haladtunk. Engem nem zavart, bár jobb lett volna, ha ülök, de így is jó volt a beszélgetés. Csak kétszer szakadt meg, egyszer rövidebb aztán meg hosszabb időre. Az egyik ülő öregember szólt egy a busz padlójára leheveredő öregembernek valamit. Nem értettem, hogy mi a gondja, csak figyeltem. Pei-shan később magyarázta el, hogy azért szólt az egyik a másikra, mert az levette a szandálját és mezítláb üldögélt tovább. A másik megszólt neki, hogy vegye vissza, nem illik az egész lábat fedetlenül mutogatni. Mindezt helyi dialektusba mondta, tehát mondhatjuk, hogy tajvaniul, de Pei-shan értett, mert beszéli a tajvanit. Az egyik német lány szintén leheveredett a busz padlójára és el is aludt. Úgy kellett nem sokkal a mi megállónk előtt költögetni. A másik szünet az „alatt” ülő öreg néninek volt köszönhető. Már kb. 40-50 perce beszélgetünk felette, amikor egyszer csak felnéz rám, az ujját a szája elé teszi és pisszegéssel azt mutogatta, hogy hagyjuk abba a beszélgetést. Ott álltunk már egy órája azok a buszon, teljesen ki voltunk merülve, nem ültünk a lépésben haladó buszon és még kussoljuk is? Egy 10 percre felfüggesztettük a beszélgetést, de aztán folytattuk.
Megérkeztünk Jiantan metróállomáshoz, ahol már alig vártam, hogy átszálljunk a metróra, aztán a buszra, hogy végre itthon lehessek. Erre Pei-shan Shilin felé terelt minket. Shilin a legnagyobb helyi éjszakai piac. Már régen terveztem, hogy elmegyed, de sosem találtam senki, akivel elmehetnék és időt, amikor elmehetnénk. Kérdezem, hogy nem megyünk haza? Hát, hogy ő még ezt a mai napra tervezte és a többiek is rábólintottak. Én addigra a lábamon sem álltam, de gondoltam akkor menjünk. Az egész piac területe óriási, legalábbis a Lonely Planet-es térképemet nézve.
Az egyik csücskében kezdtük a nézelődést. Ott ettünk egy kis édesség félét. Legalábbis ott kezdtük. Olyan alakja volt, mint a cipőbe rakott talpbetétnek. Két részből volt összesütve, a közepén pedig mogyoróvajra emlékeztető töltelék volt. Én mogyorósat kértem, de volt egyszerű cukros is. Elindultunk a piac egyik külső utcáján. A lányok vettek pálcikára húzott karamellizált gyümölcsökat és helyben sütött kis virslikre emlékeztető hús darabokat. Én már ekkor nem bírtam szinte semmi mást enni, ők még csak akkor kezdték. Én inkább inni kerestem. Egy békatojás nevű ital mellett döntöttem. Ajánlották, hogy kóstoljam meg. A pohár aljába raktak jeget és eztán egy nagy tálból citromos tea félét mertek a pohárba. A teában nagyobb és kisebb darab zselé is úszkált. Ezeket a kis darabokat lehetett felszívni a pohárból és gondolom, azok lennének a békatojások. Ezen az utcán jórészt csak célba lövöldék voltak. Aztán viszont elindult az igazi piac is. Mindent lehetett kapni pólóktól kezdve szőrmeállatokig mindent. A lányok megint megálltak enni. Ekkor már nem tartottam velük. Találtunk egy taoista templomot, amit megnéztünk. Aztán elindultunk a piac egyik főutcáján. Hatalmas volt a tömeg szombat este, és ami érdekes volt nekem, hogy az ott lévők többsége helyi volt. Külföldiekkel csak ritkán futottunk össze. Ha viszont igen, akkor néhányan odaköszöntek, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Itt viszont én is ettem olyan, amit a többiek is, mert olyan jól nézett ki. Több kis póréhagyma darab volt baconnal körbefogva és így grillen megsütve. Még két darabjuk volt és azt senki nem akarta, mert mindenki három darabot akart. Én kértem azt a kettőt és megettem ameddig a többiek a következő adag elkészültét várták. Lehet, hogy túlságosan nyugati vagyok, de nekem hiányzott hozzá egy kis kenyér.
Nézelődtünk az üzletek között a sokszor szembejövő tömegben. Annyian voltunk viszont, hogy szinte előre tudható volt, hogy nem fogunk tudni együtt maradni. Gyorsan el is vesztettük Daniela-val a többieket (ez kb. az én hibám volt, de nem tehetek róla- 700 Ft-ért lehetett iPhone hátlapot kapni, ami otthon 5000 Ft). Elsétáltunk az utca végéig és ott vártuk őket. Amikor felhívtuk az egyik lány, kiderült, hogy még egy utca közepén sem tartanak és egy olyan ruhaboltban vannak, ahova mi is be akartunk menni, de gondoltuk inkább megkeressük őket. Mi is bementünk utánunk. Sokan mondták nekem, hogy ebbe a ruhabolt láncba be kell menni, mert nagyon olcsó és nagyon jó. Tényleg olcsó volt és olyan sok ruha volt. Amikor kinéztem egyet, elkezdtem az összehajtogatott kupacot végignézegetni nagyobb mértetekért. Nem találtam semmit. Ekkor megnézem az egyik címkéjét és arra van írva, hogy csak S és M méretekben gyártották. És kb. az összes ruha ott ekkora volt. Kijöttünk innen – itt is elmondva azt, amit már szinte minden másik bolt előtt, ahol láttunk valami jót –, hogy majd visszajövünk ösztöndíj osztás után. Megint elindultunk az utca vége felé, de most már Pei-shan is csatlakozott Dani-hoz és hozzám. Ez jó is volt, mert megláttunk egy finomnak kinéző ételt, amit meg akartunk kóstolni és ő tudott nekünk kérni. Már több helyen láttam a városban kis kocsikról valamit árulni, amihez egy hatalmas tömb kemény karamellizált mogyoró kell. Most meg is nézhettük, hogy mi történik azzal a tömbbel. Az árus vett egy gyaluszerű szerszámot és a kb. 30x30x40 cm-es tömb tetejétől elkezdett vele „lecsiszolni” a mogyoróból. Az eszköz tetején ez összegyűlt és ezt öntötte rá egy már előre kiterített vékony tészta lapra. Erre tett két különféle ízű gombóc fagyit és koriandert, ha kértek rá és ügyesen összecsomagolta. Berakta egy műanyag zacskóba és ehettük is. Ezzel sétáltunk ki az utca végére, hogy bevárjuk a többieket. Ez elég sokáig tartott, mert egy gyümölcsös stand mellett álltunk, ahonnan folyamatosan jött a mangó szag. Szerencsére már nem voltam annyira kiéhezve a mangóra, mert a piac területén sok gyümölcsös volt és azzal akarták a nézelődőket vásárlásra bírni, hogy kis pálcikákon kóstolót adtak. Így kb. a piac egy részének körbesétálása után egy fél mangót ettem meg. Végre odaértek a többiek is, eléggé fáradtak kezdtünk lenni. Már itt is bementek egy boltba, ahova én is bementem velük. Láttam is egy jó pólót, amit elég nagynak tűnt, hogy jó legyen rám. Amikor viszont a próbafülke felé indultam vele, megállítottak, hogy csak nadrágokat lehet próbálni. Ezért inkább otthagytam az egészet.
Ezután már tényleg-tényleg indulhattunk. A metró persze tömve volt. A buszon már tudunk ülni. Dani és Pei-shan egymás mellé ültek és németül kezdtek el beszélgetni. A helyi lánynak azt hiszem germanisztikából van a BA-ja. Úgyhogy az út hátralevő részén és a hegyen felfelé is németül beszélgettünk (túl hosszú volt a sor a kisbusz megállójában), legalábbis Dani és én, mert Pei-shan a völgyben lévő koleszokban lakik és így hamarabb levált. Nagyon jó érzés volt már végre hazaérni. 

 Rengeteg képet fogok berakni most, ezért nem fogom őket feliratozni. A fenti bejegyzés után viszont szerintem mindegyik egyértelmű lesz. Az utolsó pár kép rosszabb minőségű, mert azok készültek az iPhone-nal:
Két dolog:
1. tudom az telefonommal készült képek egyikén-másikán ott van az ujjam agy legalábbis sejthető az ujjam- majd megtanulok anélkül képeket csinálni
2. a mókusra nem zoomoltam. Tényleg ilyen közel jött





























































Pár kép Dani-től is:



























Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése