Leyla születésnapjai

Az ezt követő vasárnapom unalmas volt – hát igen ezt követően nem lesznek valami izgalmasak a bejegyzések. Akkor kellett volna tanulnom, de helyette megnéztem az In the Flesh sorozat összes részét. Hát igen…..

Másnap megvettem Leyla születésnapi ajándékának az első felét. Egy kínai írásjeleket gyakorló füzetet vettem és egy hatalmas adag kicsi csokit. A csokikat felfűztem kis darab cérnára és ezt hozzá ragasztottam minden második laphoz. A lapok tetejére pedig valami biztató szöveget írtam angolul és kínaiul pl. így tovább. A lényege, hogy amikor befejezi a gyakorlást, teleírta az oldalt, akkor megeheti a csokit. Sajnos/szerencsére az eredeti ötletem nem jött be, mert nem tudtam kivitelezni és az átalakított ötletemhez már csak fele annyi csoki mennyiség kellett, mint az eredetihez, így a nyakamon maradt a megvett csoki fele… Én szegény…

Este megtartottam a hétfői órám előadását. Egy sráccal kellett együtt tartanom, akivel már több órám volt, de az előadás készítés közben összebarátkoztunk, ami jó, mert most már van kivel megbeszélni az Iron man-es és Star trek-es dolgokat, főleg hogy közben a filmek is kijöttek. Nem lett a legjobb előadás, de mi volt az elsők és a végén a tanár - lehet, hogy látta, hogy bizonytalanok vagyunk – odajött és mondta, hogy minden rendben van.

Másnap Pei-shan-nal ebédeltem, mert Myriam-mal azt terveztük, hogy elmegyünk márciusban Alishan-ban. Pontosabban Alisha-ra mert a shan szó hegyet jelent. Cseresznyevirágokkal körbe vett ösvényeken lehet ott márciusban és áprilisban sétálni. Egy kisvasút is jár arrafelé és nagyon szép képek készülnek a vonattal és a virágokkal. Amikor moziba voltunk együtt Pei-shan említette, hogy volt ott egy éve pár külföldi cserediákkal, így megkértem, hogy nem tudja-e a szállást felhívni ahol aludtak, hogy helyet foglalhasson nekünk. Végülis a helyfoglalás elhúzódott, órákat töltött szállások keresésével, amire talált valamit. A szállás felét viszont előre el kellett nekik utalni, akkor tömegek mennek minden évben megnézni a cseresznyevirágzást. Pei-shan átutalta nekünk a pénzt és elmentünk enni, hogy kifizethessem. Ebéd után én ettem egy fagyit, mert nemrég fedeztem fel a bubble tea fagyit. Egy kicsit csalás, mert bubble-ok helyett mazsolát raknak bele. Az nem bubble, az mazsola.

Este Myriam-mal és a helyi buddy-jával tollasoztunk. Idegesítő, hogy milyen jó játékosok a helyiek. Mi csak szórakozásból játszunk, általában eléggé rosszul, mert hát nem vagyunk profik, de a tajvaniak. Mindig mondjuk, hogy komolyan szerintem tutira kinéznek minket, hogy hú, azok a béna külföldi csajok. De hát nem profi szinten kell űzni, hogy élvezhető legyen.

Másnap egy előadáson voltam, amit egy német professzor tartott kínai politikai felépítéséről. Eléggé rossz, hogy nem tudok eleget Kínáról és főleg a politikájáról, így gondoltam elmegyek. A változásokról volt szó, amin a párt és az ország politikai felépítése átmegy. A professzor első kérdése az volt, hogy kínaiul kell-e ezt az előadást tartania vagy nem. Szerencsére mondták neki, hogy angolul van meghirdetve, így angolul kellene tartania. Komolyan… politikai előadást kínaiul… és aztán mondta, hogy lehet, hogy kínaiul könnyebben meg tudná tartani, mint angolul.

Csütörtökön este én tartottam előadást a politikai órán. Egy eléggé uncsi előadás lett egy eléggé uncsi cikkből.

Pénteken a szokásos kínai óra és dolgozat után bevásárló körútra mentem. Leyla-nak mentem megvenni a születésnapjára a legendás könyve, amit magamnak is megvettem és már elkezdtem hazavivendő ajándékokat is venni, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen ezzel foglalkoznom.

Szombaton eléggé rossz hír fogadott. A szombat reggeli órámon Leyla és Marta mondták, hogy Myriam kórházba került. Már szerdán nem találkoztunk, mert írta Myriam, hogy beteg. Azt mondta, hogy láza van meg ilyenek, d gondoltam csak egy egyszerű megfázás. Mondták, hogy csütörtökön vitték be és bent is tartották, mert az hitték, hogy denge. Egy darabig mindenki teljesen be volt ijedve miatta, mert egy szúnyogok terjesztett betegség, aminek influenzaszerű tünetei vannak és akár halállal is végződhet. Mivel Myriam-nak is influenzaszerű tünetei voltak, féltek, hogy denge és bent tartották karanténban. Az itteni kórházi rendszer eléggé különbözik az otthontól – amennyire én ismerem az otthon rendszert. Itt nincsenek nővérek, hogy gondját viseljék a betegeknek – vagyis nővérek vannak, de nem ez a feladatuk – szóval, ha valaki korházba kerül, akkor a családja van bent vele, mert ha ők nincsenek, akkor senki rá sem bagózik a betegre az 5 perces orvosi viziten kívül. Így a barátai jártak be Myriam-hoz, hogy legalább valakivel beszélgethessen vagy valami. Mi is be akarunk hozzá menni, de amire vasárnap délután eljutottunk volna, már kiengedték.

Szóval a szúnyogoktól való félelmünkben Leyla-val és Marta-val vettünk egy adag felragasztható szúnyogriasztó matricákat. Másoktól hallottunk, hogy ezek tényleg működnek és tök cuki, mert gyerekeknek készültek így színes állatok vannak a tetején. A következő héten mindketten mutogatták, hogy mennyire nem működik. Marta-t kb. fél centire a tapasztól csípte meg egy szúnyog és Leyla-nak is voltak csípései. Nekem tökéletesen bevált.

Aznap Charmaine-nel, Basak-kal, Leyla-val és Marta-val ebédeltem együtt. Egy új helyet próbáltunk ki, egy másik olasz éttermet. AZ érdekesség itt a tulaj volt, akinek az a hobbija, hogy külföldiekről készít képeket, ahogy az éttermében esznek. Mi persze nem engedtük neki, hogy képeket csináljuk, de titokban mégis csinált. Félelmetes.

Este a március 15-i ünnepségre mentem Beával. Jó volt, több emberrel is beszélgettem, egy dokumentumfilmet néztünk és mini-táncházat is tartottunk.

Vasárnap miután megtudtam, hogy hazaért, meglátogattam Myriam-ot, hogy megnézzem, hogy van. Mondta, hogy nem denge volt és hogy milyen rossz volt egyedül a karanténba. Mivel nem hosszabb ideig itt maradó diák így nem volt itteni biztosítása és emiatt egy hatalmas összegű számlát kellett a korházban töltött napjai után fizetnie. Így sem pénze, sem kedve nem volt Ali-shan-ba menni, szóval indulhatott a pénzünket visszakérő tortúra.

Hétfőn kellett a kínai kulturális külön órákra jelentkezni. Készművességre és írásjelek órára jelentkeztem.

Kedden befizettem egy szokásos befizetős kirándulásra. Aztán Daphne-ra várva, hogy bemenjünk a közeli metrómegállóhoz és az akörül lévő éjszakai piacra, én is tesztelhettem a szúnyog riasztót és nekem működött. Egy szúnyog egyenesen felém repült, aztán körözött egy darabig a lábam körül aztán gyorsan el is repült. Dumpling-ot vacsoráztunk – ami még mindig akkor a legjobb, ha végigégeti a számat – bubble tea-t ittunk és sült Oreo-t ettünk. Ekkor fedeztem fel azt is, hogy már rám mennek a rendes ruhaboltokban árult ruhák is itt.

Szerdán egy helyi lánnyal ismerkedtem meg. Egy ismerősömnek, Tiffany-nak, a barátnője és az angolját akarta gyakorolni, így language exchange-t keresett, magyarul ő az angolját gyakorolja én meg a kínaimat. Már próbáltam language exchange-t keresni, ahogy szerintem már írtam erről, de mindenki anyanyelvű angolt keresett, de ennek a lánynak nem anyanyelvű is jó. Szóval ekkor találkoztunk először és azóta szinte minden szerdán együtt ebédelünk. A baj csak az, hogy én hibámból is, jórészt csak angolul beszélgetünk és nem kínaiul. Minden héten megígérem magamnak, hogy most kínaiul is fogunk, de sosem jön össze.

Egy bácsikától vettünk együtt fagyit. A motorja hátuljára volt a hűtő doboz felszerelve, amiben 3-4 fajta fagyi volt. Wei-ling, a language exchange-m mondta, hogy ez olyan, mint gyerekkorában, amikor mindig ilyen bácsiktól vettek fagyit.

Csütörtökön ebédelni mentünk a kínai osztályommal. A szecsuani étterembe voltunk, ahova kínai szokás szerint csak legalább 5-en érdemes menni és egyszerre több mindent rendelni. Jó volt beszélgettünk, ettünk.

Este karaoke-zni mentünk, mert ezen a napon volt Leyla szülinapja. Az előző héten elmentem a régi kínai tanáromhoz az óra után, hogy megkérdezzem, hogy melyik KTV-ben is voltunk az osztállyal, hogy oda tudjunk visszamenni. Leírta a nevét és a táskájából egy karkötőt is előkeresett. Mondta, hogy a szülinapom óta magával hordozta, de amikor találkozunk minidig elfelejtette ide adni, de most már sikerült. Megkértem az egyik helyi ismerősömet, hogy foglaljon nekünk helyet. Előtte, délután odaadtam Leyla-nak az ajándékot, este pedig elmentünk.

Szombaton reggel Beával találkoztam. Együtt mentünk a nugát múzeumba, ahova már régebben terveztem, hogy el akarok menni. A Lonely Planet-ben írtam róla, a furcsa múzeumok Tajvanon oldalon. Tajvani nugátról van szó, a tejes masszából készült édességről, amibe mogyorót vagy mandulát tesznek. Itt van elvileg a világ legnagyobb darab nugátja is. A város teljesen másik végére kellett kimetróznunk. Szerencsére megtaláltuk a helyes feljárót és az irányt is. Egy autópálya felüljárója alatt, raktár és gyártelepek mellett kell elmennünk. Pontosan az ilyen hely az, ahol máshol semmi pénzért nem járkálnék, de az Tajvan. Mi történhetne? Egy darabig gondolkoztunk, hogy tényleg jó irányba megyünk-e és ekkor láttuk meg a kis boci szobrokat az út közepén és járda mellett, amik elvezettek minket oda.

A nugát gyár überszínes épületében volt a múzeum és a bolt is. Először megijedtünk, mert úgy tűnt, hogy zárva van és már elkezdtünk a „hiába jöttünk idáig”-ot. Aztán kiderült, hogy nincs baj, nyitva vannak, csak minden kihalt volt. Maga a múzeum nem volt valami nagy dobás. A világ legnagyobb nugátja eléggé „fake”-nek nézett ki, szerintem csak egy nagydarab műanyag volt, de ki tudja…. A legérdekesebb a lépésről lépésre bemutatott nugát gyártás volt. Egy esküvői részt is betrendeztek, mert legtöbbször esküvők alkalmával ették.

Kijövet vettünk egy-egy zacskó nugátot és indultunk vissza az úton, ahol megint jól megnéztek az elszórva ott lakók, hogy mit keres két külföldi a város szélén.

Hazajövet megálltunk levest enni a dumpling-os boltban. Akkor néztem, hogy a mellette lévő kis templomban felállítottak egy színpadot és éppen akkor elő is adtak valamit. Már egész héten hallani lehetett zenét és petárdázást a völgyből. Gondolom onnan jöhetett és templom születésnapját ünnepelték vele. Ha jól tudom, akkor minden 6 évben megünneplik a templomok születésnapját. Petárdákat robbantgatnak, felvonulásokat rendeznek és ezek szerinte előadásokkal. Leültem – addigra Bea hazament – és néztem másokkal együtt. Még adott a dolog különlegességéhez az a tény, hogy a templomban egy kifőzde is működik és azon keresztül – legalábbis az edényeken keresztül – lehetett az előadást nézni.

Eljöttem, mert még haza kellett mennem Leyla hivatalos szülinapi bulija előtt. A Taiwan sörnek van a város közepén egy sörgyárból átalakított sörcsarnoka. Odamentünk. Nehezen találtuk meg, de a végén sikerült. A gyártelepen kellett először keresztülmennünk, amink a kerítése söröshordókból volt megcsinálva, bent pedig sörös rekeszek voltak egymásra pakolva.  Többen már ott voltak a társaságunkból a volt gyárépületbe és foglalták az asztalunkat. Leyla rendelt sörös hordókat és azt csapoltuk magunknak. Kaját is lehetett rendelni, de eléggé kis adagok voltak és eléggé drágán, ami baj volt, mert nem nagyon ettem semmit aznap, mert azt mondták, hogy majd vacsorázunk. Így a sör lassan elkezdett a fejem beszállni, mert farkas éhes voltam. Töltögettem magamnak – és másoknak is – a sört és Caroline-nal beszélgettem. Aztán ő elment bulizni, így kb. egyedül maradtam.

Leyla-t és egy másik szülinapos lányt a terembe felhívott a színpadra az együttes, akik folyamatosan játszottak, mi pedig a színpad mellett ültünk, így beszélgetni nem igazán lehetett. Kana-val és egy japán ismerősével beszélgettem és őket szórakoztattam a milyen kicsi dolgokat is fel lehet pálcikával venni mutatvánnyal. Mondták, hogy furin fogom a pálcikát, de tényleg mindent fel tudok vele venni. És ez a lényeg nem? Lassan elfogyott a sör, én pedig tudtam, hogy nem igazán kellene többet innom, így elindultam haza. Enyhén becsiccsentve is megtaláltam visszafelé az utat, felszálltam a metróra és aztán átszálltam egy másik vonalra, onnan pedig a buszra és hazagyalogoltam. Sőt útközben még egy fagyit is vettem egy McDonald’s-ben. Nem valami nem teljesítmény, de én büszke vagyok magamra, hogy ez sikerült.