Nem marad el senki semmiről

Ma nem tudok új blogot felrakni. Elkezdtem már megírni, de mindig túl későig maradok fenn, hogy ezzel foglalkozzak. Így a mait elhalasztom egy kicsit. Vasárnap elvileg nem csinálok semmit, így akkor majd befejezek mindent és felrakok egy nagy adagnyi írást.

Napjaim

Megint eléggé fáradt vagyok, de megpróbálok értelmesebb gondolatokat kihozni magamból, mint tegnap.

Ma visszatért az eső. Már ha ezt esőnek lehet nevezni. Mert ami otthon esik az eső. Ez nem tudom mi. Eső háromszor. Még korábban megsérült a lábam, ezért kezelgetem és nem járok szandálban, hogy ne zavarjam a seb gyógyulását. Ebből két rossz dolog adódik. 1. belesül a lábam a Converse-be ebben a párás melegben, 2. amikor ilyen esők vannak, akkor meg beázik a cipőm és ma is ez történt. Szinte egész nap vizes cipőben sétáltam, mert sosem tudott megszáradni. Ezért elkezdtem magamnak gumicsizmát nézni. Tudom, tudom, otthon csak a ….. csajok vesznek fel gumicsizmát. De otthon nincs is ilyen felhőszakadás és ha mégis van akkor nem két naponta. Találtam egyet, amit szívesen megvettem volna, mert a legszebb gumicsizma – sőt ruhadarab - volt, amit valaha láttam (ha esetleg van valakinek fölösleges pénze, akkor már van itteni bankszámlám, elutalhatja- a közleménybe ez szerepeljen: Julcsinak a 35000 Ft-os gumicsizmára). Találtam egy másikat is. Nézem, mondom wow tök jó a mintája (itt szinte semmi sem egyszínű) megnézem, hogy…. kihúzom és tűsarkú. Igen tűsarkú gumicsizma.

Ma befejeztük, egy időre, az ügyintézést. Jej nekünk. Be kellett mennünk az itteni nemzeti bankba. A bankrendszer itt más, mint nálunk, több szempontból is. Az egyik legszembetűnőbb az a tény, hogy nem kb. 15 bank van, mint nálunk (nem tudom hány bank van nálunk), hanem legalább 60, ha nem több. Alig volt olyan, hogy egy banknak két fiókját is láttam volna, mert mindegyik más-más bank fiókja. És a neveik is rettentő eltérőek, hogy a szegény turista – vagy kezdetleges itt élő – kiigazodjon rajtuk: Land Bank of Taiwan, Agricultural Bank of Taiwan, Bank of Taipei, First Bank of Taiwan stb. stb. Azon viccelődtünk, hogy egyszer leírjuk az összesnek a nevét. A legjobb viszont az, amikor keresel egyet és egy utcában 5-6 van közvetlenül egymás mellett vagy egymás előtt csak az nem, amit te keresel.

Szóval elmentünk a Bank of Taiwan-ba pénzt váltani. Belépve a kis előtérben, ahol kis asztalkák vannak papírokkal meg tollakkal, amiket kitölthetünk, az egyik asztalon valami furcsát vettem észre. Közelebbről megnézve rájöttem, hogy az ezen a szigeten élő emberek a legokosabbak a világon. Egy kis állvány volt, hozzákötözött szemüvegekkel tele, amik alatt szerepelt a dioptriájuk. Ha valaki otthon hagyta az olvasó szemüvegét, akkor leemelheti a neki kellőt, felrakja, kitöltheti, amit kell. Van hova fejlődnünk. Ez jelzi az a tény is, hogy itt minden metrómegállóban van mobil töltő pult. Odasétálsz, van áram és USB dugóhely is. Nekitámaszkodhatsz a pultnak és ingyen wifi-zhetsz, ameddig tölt a telefonod. Csak a huzalt kell magaddal hordoznod.

Miután folyamatosan bűnözőnek érezve magam átváltották a pénzemet – legalább 6-szor megnézték az útlevelemet, sőt a pasi meg is mutatta a mellette ülő kolléganőjének, hogy ez milyen ország is tulajdonképpen – elmentünk abba a bankba, ahol a pénzünk van. Komolyan ezekre az emberekre az a szó, hogy segítőkész, kevés. Odamegyünk az egyik pulthoz, kérdezősködve, hogy van-e internet banking szolgáltatásuk és ha igen hogy érhetjük azt el. Internet bank?-fordul a minket kiszolgáló nő a mellette ülőhöz. – Olyan bank hol lehet? Van itt a közelben? Igen így kezdődött az egész. El kellett magyarázni, hogy az nem egy másik bank (pedig könnyen lehetne, mert itt a gumimacik bankja is kinyithatni, sőt lehet, hogy a rengeteg bank között van is), hanem egy szolgáltatás, ahol látjuk a számlánkat a neten. Jaaa. Kövessük őt. Átrohant az egész fiókon egy másik pulthoz vezetve minket, ahol az egész procedúrában segített. Mondtam, hogy itt megkérdezel valakitől valamit, addig nem enged el ameddig meg nem tudott teljes mértékben segíteni. Ez ma reggel is így volt. Nem találtuk a Bank of Taiwan-t és egy srácot szólítottunk le, hogy segítsen. Elindultunk, de ő sem tudta pontosan, így felhívta az anyukáját, hátha az tudja. Az ajtóig vezetett minket és aztán visszafordult és visszaindult arra felé, ahol leszólítottunk, tehát nem is egy irányba jött volna velünk.

Vissza a bankhoz: Miután megcsináltuk ezt, a nő elbúcsúzott, hogy elmegy ebédelni. Nem tudom leírni pontosan, hogy mit mondott, de hallatszott a hangján, hogy már régen elmehetett volna, de őt kerestük meg a problémánkkal, így annak ellenére nem akart minket egyedül hagyni, hogy már más dolgozott a kérésünkön. Sőt úgy ment el, hogy rábízott minket egy harmadik nőre, aki bár kiszolgált előttünk egy másik ügyfelet, folyamatosan mutatta, hogy várjuk, nemsokára mi jövünk.

Bank után elmentünk az előző napi dumpling-oshoz. Az azóta is finom. A legtöbb kajáldás utcai árus, így nincs hol megenni az ételt. Szerencsére legtöbbször egy park közelében veszünk ebédet és ott ülünk le enni. Ma vettük csak észre, hogy a park tele van mókusokkal. Öt vagy hat is szaladgált a földön és a fákon. Teljesen közelről is engedték fényképezni magukat.

Aztán elhatároztuk, hogy elmegyünk egy kicsit shoppingolni. Már akkor csöpögött, amikor felszálltunk a metróra, de amikor leszálltunk már szakadt. Beálltunk az árkádok alá, de nem akartuk ott megvárni, hogy csöndesedjen (ez jó döntés volt, mert kb. még 3 órán keresztül esett, ebből 1,5 órán át olyan hevesen, hogy nem igaz). Egy francia divatboltban láttam meg a gumicsizmámat (a felhívás még mindig áll). Megtaláltam azt a boltot is, ahol majd vásárolni fogok, ha kb. 1-2 hét koplalás után beleférek a ruháikba. Már nem kell sok. Itt mindenki olyan sovány és fehér. OK nem mindenki, de akkor is. Most még csak egy pólójuk jött rám, ami cuki volt és megvettem. Vennem kell majd esernyőt is, mert az otthonim a második megpróbáltatás után beadta a kulcsot. De ahogy már mondtam, az itt nem lesz nehéz.

A Chiang Kai-shek Memorial Hall-t néztünk meg ma. Nem tudtunk rendesen bemenni, mert valami rendezvény volt. De ahogy ott jártunk, Máténak eszébe jutott, hogy van a közelben egy jó helyi étterem együnk ott. Ha nem mondta volna, hogy oda menjünk be, akkor magamtól be sem tettem volna oda lábam. Nem ez, nem igaz. Bizonytalanul léptem volna be, mert innen legalább nem jöttek gyomorforgató szagok, de kívülről olyan bizalmatlanul nézett ki, mint a többi. Mondom ezt úgy, hogy most beszélgettük, hogy volt olyan magyar itt, aki ételmérgezést kapott és majdnem meghalt a kiszáradástól. Úgyhogy jól megnézzük, hogy hol vesszük azt, ami teszünk. Pl. attól a bácsikától sem fogok húst venni, ami a megállómtól nem messze árulja a kampóra akasztott, nagyon gusztustalan cafat húsokat egy sötét sikátorból.

A hernyókhoz (amiket már korábban említettem) hasonló kaját ettünk, csak egy nagyobb volt, olyan, mint a palacsinta. Egy rendelésben 6 ilyen palacsintát hoztak ki, ami hármasával össze volt sütve. Ez, az előző hernyóval ellentétben, amiben szinte csak káposzta volt, elvétve egy-egy darab hús, volt rendesen hús, káposzta, sőt egy nagy darab gyömbért is találtam benne. Nagyon szeretik itt a káposztát. Sok ételükbe ezt rakják.

A finom kajákról visszatérve a gusztustalan kajákra, itt most a taoista hónap van. Ez egy hónap hosszú taoista ünnep. Azt hiszem, hogy abban hisznek, hogy ebben a hónapban a holtak szelleme visszatér a földre. Először csak tüzekkel találkoztam. Az utcán égtek kicsi talán bádog hengerekben. Nem tudom, hogy ezektől-e, de két épület közötti növénysor is lángra kapott. Az oltást láttuk. Ezekben a tüzekben égetnek pénzt, ételt és italt, hogy kielégítsék és elűzzék a szellemeket (remélem jól emlékszem). A házak előtti tüzek mellett kis asztalkákon étel és ital van felhalmozva, ma pedig egy nénikét is láttam, aki pénzt dobott az egyik tűzbe. Nem néztem meg rendesen, de szerintem nem rendes pénz volt, pedig a színe nagyon hasonlított az itteni 100 dolláros színéhez. Sok helyen van az asztalkákon egészben megsütött kacsa. Még lóg a feje meg minden. Nem étvágygerjesztő. Néhol ilyen egész kacsa vagy más nem valami vonzó étel van kirakva egy-egy étterem ablakába (vagy a makettja, hogy sokáig kirakva maradhasson). Ettől nem be akarok menni, hanem minél messzebb onnan. Taoista szertartást tarthattak a Taipei 101 alagsorában, amikor ott voltunk. Furcsa volt a világ egyik legmagasabb és gondolom nagyon modern épületéből kiszűrődő kántálás. A jelen vagy a jövő találkozása a múlttal, a tradicionális a modernnel. Szerintem egész Tajvant hűen festi le és ez az egyik legszebb tulajdonsága.

A fent említett jelenség máshol is jelen van. Például az évek számításában. Mert itt nem 2012 van ám. Már a felvételi papíromban is szerepelt, hogy felvettek a 101-ben kezdődő tanévtől. Itt jelenleg 101 van. Ez a dátum jelenik meg minden hivatalban, mindenhol. A bankszámla nyitásnál például a nő számológéppel kiszámolta, hogy melyik évben születtünk az ő időszámításuk szerint, mert ez kellett beírni az adataink közé. Én 79-ben születtem. Egyébként a Kínai Köztársaság megalapításától számolják az időt. Először furcsa, de könnyen hozzá lehet szokni.

Bár még nem végeztem ennek a napnak a leírásával, de holnapra úgysincs konkrét programom, majd befejezem.

 Ilyen Taoyuan- a kb. Erd

A tajpeji palyaudvar

Kozkivanatra buszok

A park

A mokusok

Egy eleg rossz kep a metrorol

Itt ilyen az eso

A CKS Memorial Hall

A tájfunnak ma ért el minket. Szerencsére nem éreztük olyan mértékben a hatását, mint ahogy azt gondoltam. Lejjebb ment a hőmérséklet. Már egészen barátságos lett meleg. Délután viszont olyan felhőszakadás volt, hogy kb. egész Budapest megbénult volna egy ilyen után. Sőt előtte is, mert úgy harangozták volna be, hogy az évszázad esője. A tajvaniak már fel vannak készülve ezekre. A legtöbb ház utca felöli oldala úgy van megépítve, hogy kis árkádok alatt lehessen sétálni és így az eső sem éri az embereket. Sajnos a házak között viszont ki vagyunk téve az esőnek és bőrig is áztunk, ameddig átszaladtunk egy-egy utcán. Az esernyőm sem bírja már sokáig. Nem erre tervezték, már azt hittem, hogy a mai napot sem fogja kibírni. Az új megvásárlásával nem lesz probléma, hiszen egymást érik az esernyőboltok, ahol több száz eltérő mintájú és alakú esernyő közül lehet választani.

Sok szó esett már a metróról (ahol van metrószag és jó, de nem olyan dohos, mint otthon, hanem új szagú), ezért most a buszt szeretném bemutatni. A busz közlekedés itt kaotikus. Már említettem, hogy más útvonalon járhatnak este és reggel. Van olyan is, hogy egy buszszámból több szín is van és azok is teljesen más felé közlekednek. Pl. a piros 5-ös útvonalának semmi köze a zöld 5-ötöséhez (ez csak egy példa, nem is tudom h van-e piros és zöld 5-ös vagy h van-e ötös). Ha ez még nem lenne elég bonyolult, akkor itt van még valami: persze nem tudom, hogy minden számhoz tartozik-e buszjárat, de én pl. az 5086-os busszal járok haza. Én az eddig látottak alapján teljes mértékben elhiszem, hogy van 5086 buszjárat. Ha viszont tartod magad ezzel az elvhez, akkor már szinte semmi baj nem történhet: mindig egy busszal járj és ne szállj fel semmi másra. Ma reggel, szokatlan módon 5 perc helyett húszat kellett a buszra várni. Megállt egy másik, de sem én, sem a velem várakozó öreg néni nem mert felszállni rá. Inkább vártunk.

A buszok nem egységesek, sőt még kb. sem egységesek, mint Budapesten. Volt már olyan reggel, hogy egy turista busz vitt az állomásra. Rendesen ki volt rá írva, hogy 5086. Nem a legmegfelelőbb tömegközlekedésre, mert kicsi a széksorok közötti hely és így új felszállok nem igazán tudnak hátra menni.

A felszállásnál sofőr melletti érzékelőhöz lehet a kártyádat hozzáérinteni. Itt már ilyen chipes rendszer van. Mindenki kap egy kártyát és azt megadott pontokon feltöltheted pénzzel. Bármilyen utazásnál – vonat, busz, metró- (sőt kisebb vásárlásoknál is) csak az érzékelőhöz érinted a kártyádat. Leszállásnál megint odaérinted és a távolság alapján levonja az összeget. Nekem még nincs ilyen, így marad a sofőr melletti persely rendszerbe való pénz dobálás. Azért rendszer, mert az apró először egy tálkába kerül, miután bedobtak a lyukon, és ha az a tálka eléggé megtelik, akkor a sofőr meghúz egy kart és a pénz leesik egy nagy tartóba.

Amikor valaki jelez, hogy le szeretne szállni, akkor a rendszer úgy figyelmezteti erre a sofőrt, hogy elkezd szólni a Small world című szám. Egész hátralevő életemben azt fogom dúdolni.

A közlekedés témát magunk mögött hagyva már csak ennyit. Azért itt sem tökéletes minden. Tegnap, amikor mentem be a vonattal, nem sokkal, azt hiszem két megállóval az előtt, hogy nekem le kellett volna szállnom, valamit bemondanak a bemondóba. Persze én semmit nem értek, de az emberek lassan elkezdenek leszállni. Én is követem őket és nézem, hogy most mit csinálnak. A legtöbben elszivárogtak, mert ez olyan vonat állomás már Tajpejen belül, hogy egyben metróállomás is, úgyhogy gondolom sokan átszálltak arra. Azért maradt egy kisebb tömeg, akik egyszerűen átsétáltak a szemben lévő vágányra és ott felszálltak egy beérkező vonatra. Én is így tettem. Azóta sem tudom, hogy mi volt a baj, de magamban elkönyveltem, hogy itt is robbannak le vonatok.

Ma egyébként az itteni személy igazolványomat mentem be elintézni. ARC a neve- Alien Residence Card és igen én itt földönkívülinek számítok (tudom, szánalmas poén). Ebédidő közepén értünk a hivatalhoz, így kezdetben olyan lassan hívták a számokat, hogy azt hittem sosem kerülünk sorra. Majd, gondolom mindenki visszajött ebédidőről, mert olyan gyorsan mondták a számokat, hogy lekéstük őket és már a minket követő számú emberek mentek a kapukhoz. Nálam nem volt fotó, ezért elküldtek csináltatni. Leírták, hogy milyen gombokat nyomjak meg a fotógépükön. Én meg is csináltam. Erre megyek vissza és kiakadnak rám, hogy rossz méretet csináltam. Ők írták fel ezt. Plusz a pasi, aki az én ügyemmel foglalkozott nem beszélt rendesen angolul és már az előttem lévő két lányon felhúzta magát. Így, amikor én megmutattam neki a rossz méretű képeimet, azt hittem felrobban. Kijövetelkor beszéltem csak a több magyarral és ők azt mondták, hogy nem annyit fizettek, mint én meg ilyenek. Úgyhogy most izgulok, hogy remélem nem én csesztem el valamit vagy nem a kommunikálhatatlan pasi nem értetett meg valamit.

(Ez már másnap írom, de nem fejeztem be az előző napi események leírását.)

A bajos ügyintézés után foglalkozhattunk már mással is, de az egész napomat beárnyékolta a tény, hogy lehet, hogy valami probléma van az ARC igénylésemmel. Ha ez így van, akkor átszámítva 14000 és 70000 Ft közötti bírságot kell fizetnem.

Ekkor jutott időnk ebédelni. Megint valami helyi specialitást keresve találtunk rá egy helyre, ahol hernyó (vagy henger, kinek melyik hasonlat tetszik jobban) alakú sült tészta táskákat árultak, amik káposztával és kicsi húsdarabkákkal voltak megtöltve.

A parkban elfogyasztott ebédünk után végre megtörtént, amire már régen vártam. Jutott egy kis időnk sightseeing-elésre. Több, a helyiek által nagyra tartott történelmi személyiségnek van is úgynevezett memorial hall-ja. Nem tudom a többi ilyen nagy pagodában mi van, de Sun Yat-Sen emlékére állított épületben egy róla készült hatalmas szobor és egy, az életéről szóló múzeum van. Őrségváltás közben voltunk ott (gondolom folyamatosan őrt állnak díszegyenruhás katonák a szobor mellett, de nem láthattuk ezt, mert nagy volt a tömeg beléptünkkor), úgyhogy azt is végignézhettük.

Az őrségváltáson kívül más katonákhoz is szerencsénk volt aznap, mert a bevándorlási hivatal és az ebédünk helye közötti úton több katonai épület és a tajvani parlament között is elmentünk.

Ezen a napon mentünk el a Taipei 101-hoz is. Olyan magas és olyan félelmetes, hogy ez kivitelezhető egy olyan országban, ahol naponta háromszor is megremeghet a föld és bármikor elérheti egy tájfun. Annak fel akarok majd menni a tetejére. De ez ráér még.

A mai napom nem kezdődött valami jól, mert nyilvános kinevetés tárgya lettem. Mondtam, hogy nem szállok fel buszra, amit nem ismerek. Sokáig nem jött a buszom, majd megjelent egymást szorosan követve egy 5040-es és egy 5086-os, az én buszom. Az 5040-es megállt, mert valaki leszállt. Én leintettem a mögötte lévő buszt (ha nem jelzel, lehet, hogy nem áll meg, mert nem biztos benne, hogy utas vagy, a már leírt okok miatt), ami a másik busz miatt nem tudott a megállóban megállni, hanem előrehúzott. Futottam utána egy kicsit, majd felpattantam. Jegyvétel közben a sofőr is és egy közelben ülő öreg bácsi is nevet és magyaráz. Tuti, hogy azt magyarázták nekem, hogy a másik is ugyanoda vitt volna, miért nem arra szálltam fel, pedig az pont előttem állt meg és miért futottam ezután. Én viszont tartom az elvem.

Mai célunk a bankszámla nyitás volt. Örültem már neki, mert ez az előreláthatólag utolsó adminisztrációs elintézni valónk egy darabig. A suli „javasolt” egy bankot, így odamentünk, hogy ott nyissunk számlát. Mi, naiv európaiak, azt hittünk, hogy csak besétálunk egy bankfiókba és előadjuk, hogy miért jöttünk. Hát itt egy kicsit bonyolultabb a rendszer. Bankszámlát csak a bank ebben a kerületben lévő fiókjában nyithatsz, ahol laksz. Mi a belvárosban próbálkoztunk először és onnan küldtek el minket a sulink kerületében, ami a város egyik peremkerülete. Több mint egy órán keresztül buszoztunk. És itt a buszvezetők gokart pályának érzik az utakat. Olyan karizmom lesz, mire hazaérek, hogy nem igaz. A folyamatos gáz-fék, gáz-fék, gáz-fék játék miatt görcsösen kell kapaszkodni. A lábam meg azért lesz izmos, mert annyit gyalogolunk, amennyit csak bírunk, hogy spóroljunk a tömegközlekedéssel.

Szóval elértünk a kerületbe és bementünk a bankba, ahol keserves másfél óra alatt nyitottunk is két számlát. A fő nyelv köztünk és a banki ügyintéző között a kínai volt, de ezt szerencsétlenül vegyítettük az angollal és a világ minden táján megértett, univerzális mutogatással.

Ezután visszamentünk a bevándorlási hivatalba, mert Máténak elrontották a papírját. Közben szerencsére kiderült, hogy minden rendben az én papírjaimmal, szóval mr. mérges tajvani ember nem rontott el semmit. Bujkáltam előle rendesen, mert tudtam, hogy ha meglát, akkor biztos, hogy felpattanva elkezdi a haját tépve üvöltözni, hogy jaj ne ott az idióta európai.

A mai ebédem a tegnapihoz hasonlított. Ugyanolyan, csak vastagabb tésztából készült gömböket (dumpling angolul, akinek ez a szó segít a pontosabb elképzeléshez) ette, ami hússal volt töltve. Aztán jöhetett még egy bubble tea, ami annyira telít, hogy ha reggel innék egyet egész nap egy falatot sem kellene ennem.

Nem sikerült minden banki ügyet elintézni ma, mert másik bankba is be kellett volna mennünk, de nem voltunk tisztában a ténnyel, hogy itt egyes ilyen intézmények háromkor zárnak. Így marad holnapra is sajnos elintézendő dolog.

Az időjárás elviselhetetlen volt ma. A párás, nehéz levegő, ami megült a város felett, egybeivódott a szmoggal. Nem lehetett a messzebb lévő magas házakat, pl. a Taipei 101-t látni, amit a város szinte minden pontjáról lehet szebb időben, de lélegezni is nehéz volt. Engem is elfogott párszor a légszomj. Ekkor értettem meg a maszk mániájukat, ami itt is hódít. Minden 3. ember hordja őket. Persze nem tisztítja meg a belélegzett levegőt, de gondolom legalább a szervezetben jutó szállópor mennyisége csökken (ezt milyen szépen fogalmaztam meg). Van, aki egyszerű orvosi maszkot hord, de embereken és boltokban is láttam már színeseket vagy mintásokat pl. virágosokat. Szerintem egy kicsit paranoiás, aki hordja és viccesen is néz ki a divatosan felöltözött lányok arcát eltakaró maszk.

Estére jobb lett a helyzet, így megmutatták nekem a város központjában lévő fiatalok negyedét. Boltokkal van tele meg mozikkal és éttermekkel, kávézókkal. Nagy a tömeg és sok az utcazenész. Elhatároztuk, hogy a helyi szórakozási formákat is kipróbáljuk, lehetőleg a tanítás kezdete előtt. Elmegyünk moziba (már elvonási tüneteim vannak, mozit akarok…..) és karaoke-zni is. Tajvan nem nagyon fog tetszeni a pénztárcámnak. A japánbolthoz hasonlóan itt is minden üzlet mellett megálltam volna és nyüszítő hangon rákezdtem volna, hogy akarom….. A kedvencem egy szőrme hátizsák volt, Ted maci alakú (a Ted filmből). Már láttam valakin a városban és majdnem letéptem róla. Olyan szomorú, hogy nem láttam még a filmet.

Ugyanilyen könnyen vehetnék Spongebob-os szőrme hátizsákot is, amibe még A4-es lapok is beleférnénk. Komolyan, viszlát felnőtt lét, ilyennel fogok suliba járni.

Ha már szóba került Spongebob, kitérnék a Spongebob és Angry birds imádatukra. Mindent lehet ilyen mintákkal kapni. A kedvenceim a Spongyás és Patrick-os robogó bukósisakok. De a 7eleven akciója most valami olyasmi, hogy fizetés után Angry birds matricákat kapsz, amiket füzetben gyűjthetsz és Angry birds-ös bögrére válthatod be.

Ebben a kerületben is bebizonyosodott, hogy mindent meg lehet itt is kapni, mint otthon, csak többfélében. Rengeteg dolgot, amit otthon hónapokig kereste, itt a legcukibb színekben és mintákban dobják utánad (pl. fejhallgató, iPhone hátlap stb.) Az árak pedig kb. hasonlóak az otthoniakhoz.

Egyre kuszább összefoglalóm végére (ígérem a következő egységesebb lesz, de a folyamatos rohanás is ügyintézés lefáraszt és itt már eléggé késő van) hagytam még egy kisebb történetet. Mesélték szintén nemrég érkezett magyarok, hogy sétáltak az utcán, amikor az egyik lány közülük egy hangosat sikít. Mindenki odafordul, a többiek pedig kérdezik, hogy mi az. Egy csótány futott el előtte az egyik legforgalmasabb utcán. Mikor leírta, hogy mekkora volt, csak bólogattam és lányos hisztizésnek véltem az állat méretének ecsetelését. Majd tegnap, amikor szálltam le a buszról, átszaladt előttem valami az úton. Nem is nagyon vettem észre, hogy mi az, ameddig nem tudatosodott bennem, hogy egy középső ujjam nagyságú csótány volt. Lehet, hogy mégis találó volt az a dinoszaurusz megnevezés.

(Bocsánat a kevés kép miatt, de általában lusta vagyok elővenni a fényképezőgépem)

 A parlament

A Taipei 101

Sun Yat-sen Memorial hall

A szobor

Az orsegvaltas

A beilleszkedes elkezdodott

Közkívánatra folytatom a blogomat. Köszönöm a visszajelzéseket és a tanácsokat. Megpróbáltam őket megfogadni.

Ma egy olyan jelenséggel találkoztam újra, amihez már volt szerencsém, de eddig ki maradt a beszámolómból. Ez pedig a vezető nélküli metró. Komputerek irányítják és ki lehet látni az elején. Wow ugye? Még egy metró tény (igen az időm és a pénzem egy tetemes részét a metrón és a metróra költöm), ami a vonatmegállókban is van, nőknek és gyerekeknek kijelölt hely, ahol éjszaka állhatnak és ahol a legjobban látják őket a kamerák. Azok a kamerák, amik mindent látnak, és mindenhol jelen vannak és pontosan ezért nem szabad inni, enni és rágózni a metrószerelvényeken (mármint a szabály tiltja, de a kamerák látják, ha csinálod). Ez nagyon kellemes, nekem rágó függőnek, itt a párás 32°C-ban, ahol percenként 1 litert izzadok, de már szokom. Szóval ez nem valami bizalomgerjesztő, mert az ember azt hihetné, hogy itt gyerekmolesztáló szatírok leskelődnek a megállók minden egyes oszlopa mögött, pedig egy egyáltalán nem igaz. Sőt, Magyarországon szinte sehol sem éreztem magam annyira biztonságban, mint itt a kisebb utcácskákban is. A régebben itt élők is mondták nekem, hogy a közbiztonság itt kiemelkedően jó. És tényleg nem érzem szükségét, hogy olyan nagyon szorosan magamhoz szorítsam a táskámat, mint az már ösztönös volt nekem a pesti metrón és a 4-6-oson.

Következő napirendi pontunk egy másik csodálatos ázsiai találmány, ami igazán megérett arra, hogy a nyugat is megismerje és használja. Itt láttam először a székbot (sétabot öregeknek, aminek egy hosszú –a bot- és két rövidebb része van és bármikor könnyen székké nyitható, hogy az ember bármikor leülhessen. Kínában már régen hódít) közeli rokonát, a sétaernyőt. Rendes, nem összecsukható ernyő, aminek a végén van egy műanyag talpacska, mint a sétabotok végén. Okos és nagyon menő árucikk az öregedő korosztály körében.

Ma bementem a leendő iskolámban és olyan nagy terülten van. Már több száz méterről láttuk a jellegzetes épületeit, de körbe kellett sétálni, ami nagyon fárasztó volt. Nem is mentünk be rendesen, csak a kapu felöli első épületekig, hogy a kb. helyi TO-t megtaláljuk. Belépünk, egy nőhöz irányítanak, aki a kb. TO-sunk lesz, ő meg: Hi Máté and Julia. Úristen ezek követnek vagy mi, hogy már bemutatkozás előtt tudják a nevünk. Nagyon gyanús. Vagy csak itt elvárás, hogy a TO-s betanulja a leendő diákok arcát a küldött fényképekről? Ami jó, hogy az egyetem környékén megsokszorozódott a nem ázsiai arcú emberek száma, így mi is kb. beolvadhattunk. Tajpejben általában nincs ilyen bámulós probléma, mint amilyen itt Taoyuan-ban szokott lenni.

A kiadós séta után elkezdtük felfedezni a suli környéki kajáldákat, mert éhesek voltunk. Egy-két bizalmat nem gerjesztőt még kihagytunk, majd megtaláltuk, amit kerestünk. Az étlapon volt kép is, így csak azokat kellett nézegetni. Relatíve olcsó is volt és választani is alig lehetett, de ami most kimaradt, azt majd könnyen be lehet pótolni. A kaja nem csak a képen nézett ki jól, de az íze is jó volt. Valami tajvani csirkés, zöldséges rizs volt, semmi extra, de olyan kellemes volt kétnapi gyorstészta ebéd után. Adtak viszont mellé teát. Hát már a kinézete és a szaga sem volt valami vonzó. Kicsi zsír buborékoknak kinéző valamik lebegtek a tetején, mint amilyen a húslevesnek szokott, csak sokkal kisebbek. Én bevállaltam egy kis kortyot…. Máté az kifejezésem után levonta a következtetés, hogy ez minden bizonnyal csak mosogatólé lehet. Lehetett két másik teát is inni. Ez egyikről eldöntöttük, hogy abban főzték a csirkét. A harmadik Máté szerint jó volt, szerintem meg vízpótlásnak nagyon megfelelő lötty volt, aminek legalább jobb íze volt, mint az előző kettőnek.

Ezután vettünk bubble tea-t. Ezt már sokaknak meséltem, de a teljesség kedvéért leírom mi ez a teljes egészében tajvani találmány, ami már (hála Istennek) a világ más részén is beszerezhető. Cukros, jégkockás tejes tea, amit felárért ízesítenek és gyümölcsöket is raknak bele. A lényeg viszont a tápióka bogyó. Amint ma megtudtam, ha a tápióka bogyóját megfőzik, az zselés golyóvá válik, és ezt teszik a tejes teába. Nagyon jó ilyen melegben és izgi is a nagyméretű szívószállal a bogyókat is felszívni és aztán elrágni őket. Szóval mindenki irány a Westend, ahol nálunk is árulják. Ott kicsit drága lehet, de egyszer-kétszer megéri. (Ez volt a sajnos nem fizetett reklám helye)

Ezek után következett a nap fénypontja. Megláttunk és teljesen gyanútlanul besétáltunk egy élelmiszerboltba és már egyből láttuk, hogy ez a mennyország. A 7eleven-hez szokott szervezetünk szinte sokkot kapott. Lehetett ott gyümölcsöt venni; főzési alapanyagokat pl. tésztát, rizset; teljesen új fajta Oreo-kat (epreset és jégkrém ízűt); peanut butter-t (crunchy-t is); koreai és japán sütiket és kekszeket, amiket Mongólia óta nem ettem; tejet (ez itt !!!!!!!!!!! és az ára is nagyon !!!!!!!!!: 591 Ft a legolcsóbb tej litere); literes dobozos Heineken-t; pálcikákat; literes kiszerelésű sampont, tusfürdőt, és amin én a legnagyobbat csodálkoztam: szemfolyadékot a kontaktlencsémhez. Hol lát az ember Magyarországon Match-ban, CBA-ban vagy Tesco-ban szemfolyadékot a polcon? Volt olyan amilyet én is használtam és kevésbé bizalomgerjesztő tajvani fajta is. (Elmeséltem ezt a szobatársamnak és azt mondta, hogy ez azért van, mert itt mindenki azt hord, nagyon menő) Szinte végigsikítoztuk Mátéval az egész üzletet és mivel kb. 15 perc gyaloglásra van a leendő sulinktól, kijelentettük, hogy ide fogunk járni. De komolyan olyan hangosan reagáltunk a megszokott dolgokra és az új felfedezésekre, hogy azt hittem ki leszünk küldve. És szinte egy tajvani sem volt. Miért? Mert elvileg lusták, ritkán főznek maguknak, plusz a 7eleven-be beugrani sokkal könnyebb, mert mindenhol van. Tudom, tudom, már túl magyarázom a témát, de ma láttam egy utcát, aminek mindkét oldalán, teljesen egymással szemben volt kettő. Ijesztő!

Két másik megfigyelés a tisztasági osztályról: 1. ha valaha gyárat nyitok itt, akkor ott tuti, hogy fogyi tablettákat fogok gyártani. Legalább 20 fajta van és mindenhol lehet őket kapni. Biztos mindenki tonna számra szedi őket. 2. Nem használnak WC papírt. Ok, ez nem igaz. Használnak, de nem a megszokott gurigát, hanem ilyen tépős zsebkendőt. Ebben a boltban találtunk gurigásat és agyon tapiztuk.

Ma volt a tárgyfelvételünk is. A pozitív oldala, hogy nem rangsoros, a negatív, hogy érthetetlen. Két embernek egy harmadik, szintén hozzánemértővel több mint két órájába telt felvenni a tárgyakat. Pontosabban nem is felvenni, hanem közölni a rendszerrel, hogy melyik órák érdekelnek és azok is milyen sorrendben. A rendszer meg majd eldönti, hogy melyikre járhatunk majd. Visszasírlak ETR.

Azzal zárom a ma összefoglalót, hogy beilleszkedés már megkezdődött. Már ösztönösen szállok fel a buszra és aztán a vonatra. Ezt azért is megtehetem, mert tudom, hogy hol a Tajpejbe menő vonat végállomása reggel, de sajnos arra még képtelen voltam, hogy megjegyezzem a végállomás nevét, ahova az esti vonatom megy. Ezért az esti hazajövetelek azzal szoktak kezdődni, hogy minden angoltudónak ítélt emberhez odamegyek és ennyit kérdezek az általam Taoyuan-ban is megálló vonatnak ítélt vonat felé mutatva, hogy Taoyuan?

          A sulik egyik epulete

Es kozkivanatra egy 7eleven

Az utazas es az elso benyomasok II.

Még ugyanezen a napon elindultunk egy másik mobilszolgáltatót keresni, hogy nekem is legyen telefonszámom. Megint metróra szálltunk, ahol még egy érdekességet tudhattam meg a tajpeji metróról. Az állomás peronján kis sávok vannak felfestve, ezzel a felirattal: waiting line, a síneket és a „mélyedést”, amiben a metró jár, pedig üvegfalakkal és -ajtókkal választják el az utasoktól. Mindkettő dolog egy tényre vezethető vissza: a tömeg hatalmas szokott lenni a metrón. A falak, azt akadályozzák meg, hogy az utasok egymás véletlenül a szerelvények elé lökjék, a felfestés pedig az oszlopot mutatja, hogy hogyan kell sorban állni a felszállóknak. A sor eleje általában a következő metróval megy, a vége pedig az azt követő x-dikkel. Tanítási időszakban és főleg munkanapokon viszont a felfestések sem segítenek, mert akkora a tömeg, hogy mozdulni sem lehet, sőt meg sem lehet különböztetni, hogy ki melyik irányba megy. Kíváncsi leszek majd rá. Választ kaptam arra a kérdésemre is, hogy miért olyan hosszú a mandarin bemondás és miért olyan rövid az angol. Ami nekem egybefüggő szövegnek tűnt az valójában négy külön nyelven volt: mandarinul, hakka nyelven és két helyi dialektusban. Általában az emberek az elsőt és még egyet beszélnek.

Sikeresen vettünk SIM kártyát egy nagyon autentikus, kis, zsúfolt ázsiai piac utcán és nekiálltunk a következő ránk váró kihívásra: dugót és átalakítók kellett vennünk. A dugó azért kell, mert a mieink nem férnek be az itteni konnektorba mivel azok teljesen más formájúak és alakúak. Az átalakító pedig azért kellett, mert az otthonival ellentétben itt nem 220V/50Hz-es, hanem 110V/60Hz-es a villamos áram (nem tudom, ezt így mondják-e). A lényeg, hogy a gép és a mobil töltőnek mindegy, hogy milyen a volt, ott csak a dugó kell, minden más viszont nem működik nélküle. Egy informatikai áruházat találtunk, ott kérdezősködtünk és megint a már tapasztalt jelenséggel találkoztunk. Nem mondják azt, hogy nem tudom, hanem elmennek valakihez megkérdezni nekünk, hogy aztán tovább adhassák. Ebben az áruházban (amiről kiderült, hogy a nevével ellentétben nem csak informatikai eszközök voltak) bizonyosodott be Máté állítása, hogy ne szomorkodjam az otthon hagyott ruhák miatt, mert itt sokkal jobbakat találok. Szóval bye-bye régi Polóim (csak legyen rájuk pénzem). Itt követtünk egy fatális hibát is. Betévedtünk egy japán import boltba. Még szerencse, hogy többen voltunk, mert így nem éreztem annyira az égető kényszer, hogy megálljak minden polc előtt és „cccccaaaajjjjj, ez olyan cuki, akarom”-ozzak. Tehát, ha hazamegyek és a füzetemtől kezdve az üdítős palackomig minden über cuki lesz, akkor hibáztassátok a japánokat.

Későre járt az idő és egyébként is a minket el nem érő tájfun is éreztette hatását, mert néha akkor széllökések voltak, hogy azt hittem az egyik elragad. Meg-meg kellett állnom némeiknél, hogy el nem sodorjon. Megkérdeztem az információnál, hogy mikor jön Taoyuan-ba vonat, mert még nem ismerem, most sem, hogy milyen végállomású vonatok állnak meg itt. Leküldtem egy peronra, de ott is bizonytalan voltam, ezért kérdezősködni kezdtem. Nem igen segített senki. Majd még is megszólított egy nő, hogy ő is odamegy, kövessem. A beszélgetés miatt majdnem le is késtük a vonatot, így kis falkában (ő, a két gyereke meg én) szaladhattunk utána. Felszállás után beszélgettem vele és megtudtam, hogy nem idevalósi (ez egyébként látszott is). Fülöp-szigeteki és a munkahelyén ismerkedett meg egy tajvani férfivel, akivel összeházasodtak és ideköltöztek. Ez már 17 éve volt. Azt mondta, akkor sokkal rosszabb volt a helyzet, mert kb. senki nem beszélt angolul és semmi nem volt kiírva pinjin-nel sem (amikor a kínai írásjeleket latin betűs szótagokkal írják, pl. mei you- ez sokszor megkönnyítheti a kínaiul nem tudó dolgát, mert ha keres valamit legalább tudja azt hogyan kell kimondani és könnyebb a helyeket is megjegyezni). Ezért akart is nekem segíteni, tudja milyen nehéz itt. Sőt állítás szerint még mandarinul sem tanult meg rendesen, amit nagyon bán is, mert így nem tud rendesen beszélgetni a gyerekeivel –egy 14-15 éves körül lánnyal és egy 10-11 éves fiúval-, akik pedig szinte csak kínaiul beszélnek. Már a vonaton említettem, hogy nem tudom, hogy hogy megyek majd haza, mert OK, hogy reggel felugortam egy buszra és OK, hogy felírtam a számát, de az honnan megy visszafelé. A nő felhívta a férjét, aki még dolgozott, így nem tudott segítni, így elhatározta, hogy addig nem megy haza a gyerekeivel ameddig nem találja meg a buszomat.

Leszálltunk, de időközben minden teljesen besötétedett. Ez egy mindennapi jelenség itt, ahogy észrevettem, hogy nincs nagyon naplemente, meg alkonyat meg ilynek. A nap egyik percben még kb. teljes erőből süt, a másikban pedig már koromsötét van. Szóval sötétben kellett keresgélnünk. Átmentünk az út másik oldalára ahhoz képest, ahol reggel leszálltam. Ott kérdezősködött, hogy honnan indul a busz. Egy másik megállóra mutogattak, ahová mindannyian elmentünk. Próbáltam mondani neki, hogy ne fárassza ennyire magát miattam és menjen nyugodtan haza a gyerekekkel. Ott is kérdezett és azt tudta meg, hogy ugyanabba a megállóba kell visszamenni, ahol leszálltam. Visszamentünk, de éppen akkor húzott ki a buszom a megállóból. Hatalmas integetéssel és üvöltözéssel (ami amilyen kedves, nagyon vicces is volt, mert, ahogy tapasztaltam a fülöp-szigeteki nők nem valami magasak, a lakótársam is kb. 1-1,5 fejjel alacsonyabb nálam). Meg sem tudtam neki köszönni a sok segítséget rendesen, mert a busz megállt és én felugrottam. Hogy miért állt meg a busz ugyanabban a megállóban odafelé is és visszafelé is? Szerintem vagy, mert ez egy körjárat, vagy itt is igaz az, ami a tajpeji vonalakon is, hogy egyes buszok teljesen más útvonalon járnak reggel és este. Kikaptam a papírom és mutogatni kezdtem a sofőrnek, hogy ide megyek, szóljon, ha le kell szállnom. Előkerestem a pénztárcámat, de nem volt benne $26-nyi apró, csak $24. Mutattam neki, de csak biccentet, hogy nem baj és adott egy buszjegyet, ami környezetvédelmi megfontolások miatt műanyag, mint a metró jegy is, és ezt is vissza kell adni, ha az ember leszáll. Útközben átmentünk az egész esti Taoyuan-en, ahol minden ki volt világítva és ahol szinte nyüzsögtek az emberek. A villogó és a hangosan zenélő itt a menő. Sok bolt előtt villog valami, hogy felhívja a figyelmünket (és pontosan így veszlik el a sokaságban), de láttam olyan autót is, ami egy szöveg folyamatosan villogott, amikor állt és világított, amikor az autó elindult. Gyanúsan sokáig mentünk, így kézjelzésekkel meg is kérdeztem a vezetőt, hogy mennem kell-e még (vagy csak így elfelejtkezett rólam). Majd pont a következő megállónál jelzett, hogy szálljak le. És megint a szokásos probléma: leszálltam, OK. Hova tovább? Láttam a bizonytalanságom, ezért rámutatott egy utcára. Ezen el is indultam, de egyszerűen semmi nem volt ismerős. Már kb. 2 perce haladtam, amikor azon gondolkoztam, hogy visszafordulok a világos főútra, de ekkor mégis megpillantottam valamit, amire emlékeztem. Reggel nagyon elcsodálkoztam egy robogón, ami elromolhatott és a tulajdonosa csak eldobta az út mellett. Az azóta ott állhat, mert már eléggé viharvert és rozsdás. Szóval, amikor megláttam, tudtam, hogy jó irányban megyek, és kifejezhetetlenül megkönnyebbültem. És ezt mind a „szent robogónak” köszönhetem, ahogy azóta hívom. Bár most már a szobatársam elmagyarázta, hogy egy pékséget és az a 7eleven-t kell keresnem, amiről már beszéltem.

A következő két napom nyugisabban telt, mert egyébként is fáradt voltam, nem volt kedvem elmenni itthonról, a hivatalok sem voltak nyitva hétvége révén és Máté is elment egy ismerőséhez egy délebbi városba. Ott már elvileg ott van a tájfun, de beszéltem Mátéval és azt mondta, hogy minden rendben. Vasárnap délelőtt meg, amikor már ki akartam végre dugni a képem, egész reggel zuhogott, sőt most is vadul esik, így éjszaka felé. A szobatársam szerint ez a tájfun előszele és később vihar lesz. Lehet benne valami, mert az Accuweather tele van felkiáltó jelekkel kedd reggeltől szerda reggelig, amikor is szerinte ideér a tájfun. Nem tudom mi lesz, mi akkor Immigation Office-ba akartunk menni.

A hétvége tapasztalatai csekélyek, de azért vannak. Szombaton a szobatársam végig helyi csatornákat nézett és minden feliratos volt. Komolyan ez a legtökéletesebb ország. HBO-t nézett, az is az volt, valami csajos csatornán a Once upon a time meg Valami next top modell-je is. Én addig netet javítottam –sikertelenül- és ezt írtam.

Este felé volt, hogy meghallottam, hogy valami csilingelő halad el a közeli úton. Már halottam ez hamarabb is, így megkérdeztem a szobatársam, hogy ez a valami árul valamit. Ő elmosolyodott és azt válaszolta, hogy nem, ez a szemetes. Már korán hallani lehet, hogy kiérj a szeméttel és mindennap jár, este fél hétkor.

Ezen a napon és vasárnap is elmentem ebédet meg vacsorát venni. Na hova? Igen, oda. Az a furcsa, hogy nem lehet alapanyagokat venni ott. Nincs kenyér, hús, zöldség, rizs, liszt stb., de egyikben sem, csak kész ételek és mindenki azt veszi. Vannak, ahogy már mondtam, ott fűzött ételek, amik ott rotyognak fazekakban és te annyit mersz magadnak amennyit akarsz, de vannak előrecsomagolt ételek, amik egyszerre néznek ki fincsinek és furinak és kemény dobozos gyors tészták, amik Ázsia legnagyobb találmányai, és amiken napok óta élek, mert az a legolcsóbb. A koleszbe a folyosón pedig van forró vízcsap, ami hasonlóan egy követendő ázsiai szokás. Egyik vacsorámra gyümölcsöt akartam venni és találtam is felvágott, becsomagolt körtét a boltban. Láttam, hogy a vonaton mindenki ezt majszolta, cikkekre vágott körtét valamivel megszórva, gondoltam kipróbálom én is. A körte műanyag ízű volt, de a rászórás. Én naivan azt hittem, hogy az fahéj. Nem tudom pontosan mi volt, de azt tudom, hogy még most is hányni tudnék, csak ha visszagondolok az ízére, és hogy ha máskor műanyag körtét veszek, azt a kicsi mellé adott tasak valamit nem fogom rászórni.

Amikor ma az eső elállt, elkészülődtem, hogy elindulok várost nézni. De tervem lassan füstbe ment, mert minden zárva volt és így uncsi volt, meg egyedül is voltam. Meg kell tanulnom egyedül is kellemesen sétálgatni. Ebben az a tény is hátráltat, hogy a hazafelé úton egy szembejövő autó lelassított majd megállt, hogy a benne ülő nő megbámulhasson engem, ahogy az út szélén bandukolok.

                        A hely, ahol az atalakitot vettem

          A szent robogo

Az utazas es az elso benyomasok

Nem tudom, hogy ez mikor fog felkerülni a netre, de magamnak addig is kitartóan írogatom.

Bevezetésnek talán csak annyit, hogy gondoltam érdekes lenne leírni, hogy mi is történik is velem Tajvanon. Meg is marad minden, és akit érdekel, az el is olvashatja.

A Budapest-Amszerdam járaton nem tapasztaltam semmi lejegyzendőt. Kivéve talán azt, hogy cuki bocis tasakban adták a szendvicset és azt, hogy már ott feltűnt, hogy szerencsére a KLM gépeken Heineken-t lehet inni. Így teljes egészében a hollandiai élmények visszatérését eredményezte. A Schiphol-i reptér is hasonlóan szokványosnak, repteresnek bizonyult. De megnézhettem felülről is, ha már alulról annyiszor láttam és kinevettek az feszültség átalakítós kérdéseim miatt. A repülőre való beszállás az útleveleket ellenőrző férfi meggyőzésével kezdődött, hogy miért is nincs nekem szükségem kínai vízumra és ezért miért is nincs nekem ilyenem. A kínaiak nekünk szokatlannak tűnő tulajdonságaikból már itt többet felfedezhettünk. Az egyik ilyen a türelmetlenségük, ami főleg a sorbanállás alatt tőr rájuk. Igaz, hogy ugyanez a türelmetlenség pl. Tajvanon is teljes mértékben jelen van. Az egyik ilyen türelmetlen férfi, hogy hamarabb sorra kerülhessen az átvilágításnál, a reptéri dolgozók munka területén próbálta az előtte állókat megelőzni. Az egyenruhás egy nem nézte jó szemmel és mutogatással próbálta a férfit eltessékelni onnan. A kínai szintén mutogatással nyugtatgatta, hogy nyugi, nincs semmi baj, hagyj álljak itt. Az egész incidens annyira lekötötte a figyelmemet, hogy egy másik mutogatás lette a vége, mert a figyelés közben nem vettem észre, hogy én jövök és a röntgenesek mutogattak, hogy miért nem jövök és szállok már be a röntgenbe. Maga a röntgenezés (ez egyáltalán röntgenezés vagy mi az?) Nem tartott sokáig, csak egy műanyag bódéba kellett beállni feltett kezekkel. A „kézi” motozás után látni is lehetett a kis képernyőt, ahogy az utánam következőket átvilágítják. Nem látszott semmi, csak egy homályos emberi alak, kis fehér négyzetetekkel, amik gondolom a nem odaillő dolgokra hívták fel a biztonságisok figyelmét.

Az Amszerdam-Shanghai járat a stewardess-ek végtelen hálálkodással fogadták, hogy egy anya és lánya kedvéért hajlandóak voltunk Mátéval, a sráccal, akivel utaztam, különülni. Még a repülő út alatt is újra meg újra megköszönték, hogy nem kellett miattunk tovább bolygatniuk az utas listát. Az étkezések nevezhetőek az út ezen szakaszának legkiemelkedőbb részsének, főleg a mennyiségük miatt. Azért nem tudtam aludni, mert minden öt percben ételt, snack-eket vagy italokat kínáltak. Az én soromat kiszolgáló férfi stewarddal (mi a stewardess férfi megfelelője?) sikerült magamat megjegyeztetnem, mikor arra a kérdésre, hogy jnvkajbk tea vagy black tea kérek-e azt válaszoltam, hogy nem black tea-t. Ebből persze ő is rájött, hogy az első opciót nem értettem. Ezentúl whatever tea, but not black tea kijelentéssel szolgált fel nekem mindent. De legalább a zöld tea finom volt. A gép szórakozási lehetőségei viszont már komoly problémát okoztak nekem. Nem csak, hogy filmek és sorozatok közül, de játékok és nyelv-tanuló programok közül is lehetett válogatni. Ha ez a sok felsorolt lehetőség nem lenne elég, végig sem néztem rendesen a filmek listáját, mert már az első lapok után több naposnak kívántam az utat, hogy mindent megnézhessek, amit akarok. Ezért csak egy filmet választottam és inkább aludtam, vagyis próbáltam volna, de a reggeli (cukkinis rántotta……) mellett tudtam Simpson-t nézni.

A Kína területére belépőknek kitöltendő papírt nekünk is ki kellett tölteni, amit az elején nem értettünk, de aztán a leszállás előtt levetített filmből minden tiszta lett: nem tranzitálunk Shanghai-ban, hanem rendesen belépünk Kínában, sőt a feladott csomagunkat is fel kellett venni. Mivel az egyén túlsúlyos volt, féltem, hogy akadékoskodni fognak vagy megint fizetni kell érte, esetleg a sok kézi poggyászunk nem tetszik majd nekik. Szóval leszállás után mi is beálltunk a többi külföldivel a Kínába belépő sorba. A leszálláshoz még annyit, hogy Kínába kilépni egy repülőből még mindig ugyanolyan: az első 10 percben nem tudsz levegőt venni a magas páratartalom miatt. Amikor rám került a belépők sorában, a nő egészen kedvesen rám köszönt, ami egy kicsit furcsa volt a ridegnek látszó egyenruhások között. A cső közepén például, amin keresztül elhagytuk a gépet, egy reptéri dolgozó állt, sárga mellényben és még ő is úgy kihúzta magát, mintha katonai díszszemlén lenne. Szóval kedvesen mosolygott, addig ameddig meg nem látta a tajvani vízumomat. Lefagyott a mosoly az arcáról. Az egyik kollégáját is odahívta, hogy az is megnézhessen rajta valamit. Majd a köszönésemre csak egy rideg fejbiccentéssel válaszolt. Ezután felvettük a táskánkat, amiket a kézi poggyászunkkal együtt vinnünk kellett a becsekkolásig, ami sokkal későbbre volt kiírva. Át kellett mindenünket húzni egy másik terminálba, egy végeláthatatlan folyóson keresztül. Végignéztük az éttermeket is, hátha valahol lehet értelmes áron kávét kapni a hosszú repülőút után. Szerencsére a becsekkolásnál nem volt probléma. Majd következett egy újabb hosszú várás egy szokatlanul üres reptéren, ahol csak a víz automatával lehetett szórakozni, ami beszéddel figyelmeztetett, hogy a jó hőmérsékletű vizet nyomod-e. Az üvegfalakon keresztül zuhogó esőben végrehajtott repülőbepakolás figyeltük, majd mi is beszállhattunk. Ez a repülő már sokkal családiasabbnak tűnik és az ételnek is tényleg ázsiai íze volt, nem úgy, mint a KLM ’Flavors of Asia’ egyáltalán nem ázsiai ízű csirkéjének. Gyorsan ott is voltunk.

Itt már nem zord arcú emberek fogadtak, hanem tényleg mosolygó reptéri dolgozók. A tajvaniak eddig tapasztalt betegség mániájuk itt is folytatódott. Fertőtlenítővel átitatott szőnyegen keresztül kellett végigsétálnunk és szúrópróba szerűen bárkit megállíthattak, hogy megmérjék a lázát. A repülőtérről kilépve én taxit fogtam. A taxik koordinátora mosolygott a papíromon, amit mutogattam neki, hogy ide akarok menni – nem tudom miért – , a taxi sofőr pedig azt sem tudta, hogy az hol van, így vadul követte a GPS-t, hogy odataláljunk. Egy olyan tíz-tizenöt perces út után rakott ki, egy forgalmas út mellett, két nagyobb lakóház között. Nem tudtam merre felé induljak, de szerencsére a két épület között éppen egy lány szállt fel a robogójára a barátjával. A robogók mennyisége itt tényleg megdöbbentő. Minden épkézláb ember robogózik. A piros lámpáknál a sávok végén külön felfestett négyzet van nekik, mert úgyis mindenki tudja, hogy az autók között előrehúznak a lámpáknál és így legalább helyük is van. Minden második bolt motor, robogó szerviz vagy bolt (és minden első 7eleven, de erről később).

Szóval megkérdeztem ő is hogy hol van pontosan a papíromon lévő cím és a hátam mögött lévő épületre mutatott. Ő is ebbe a lánykollégiumba jár, ahogy később elmondta. Megkereste a portást és segített felhozni a táskáimat is a keserű arcú barátjával együtt, aki gondolom már indulni akart. Mondtam neki, hogy menjen nyugodtan, de addig nem volt hajlandó elindulni, ameddig nem látta, hogy minden rendben van és a portással is mindent megbeszéltem, mert a lány fordított nekünk. A szobatársam nem volt itthon, így csak magamnak elkezdtem felfedezni ezt a hatalmas területet. Egy kis szoba emeletes ággyal és egy kis fürdőszobával, aminek az az érdekessége, hogy van zuhanyzó, de nincs zuhanyzó kabin. A víz elfolyik a padlón lévő lefolyóban, de óvatosan kell mosakodni, mert mivel a fürdőszoba közepén zuhanyzunk, bármint lespriccolhatunk, pl. az ajtót vagy a száradó törölközőket. A szoba tele van rakva, főleg kicsi fiókos szekrényekben, ahol az eléggé lányos szobatársam a cuccait tartja. Egy fülöp-szigeteki lánnyal lakok együtt, megszámlálhatatlan, sokszor kb. 80 cm-es szőrme állatokkal és a barátjáról készült tömérdek képpel. Nagyon aranyos sokat segít és mindenét kölcsön adja, pl. a laptopját tárgyfelvételre, ameddig lesz netem. De pl. most adott egy másik matracot is, mert egy nem volt nekem elég. Egy fa lap az ágy alja és azon van a bambusz aljú kb. 1,5 cm vastag matrac. Nem volt valami kényelmes eddig, majd meglátjuk javít-e a helyzeten a második matrac. Van hűtőnk, TV-k, légkondink. A szembe ház van egy kicsit közel. Innen, az íróasztal mellől kinézve pont belátnék, ha nem lenne vastagon elfüggönyözve. Az egyetlen gond, hogy valamilyen apró hangya fajta él itt velünk. Mindenhol ott vannak. A portás kérdezte, hogy van-e takaróm, párnám meg matracom (persze, igen pont ezeket hoztam a 23 +12kg-ommal). Vettem tőle mindent és berendezkedtem. Nem tudtam pontosan adni neki, de meggyőztem megint külső fordítással, hogy vigye el a nagyobb összeget, majd visszaad később. A lányok, akikkel a pénzért jött az után is felhívtak a belső vonalas telefonon, hogy minden rendben van-e. Mikor már elaludni készültem megérkezett a szobatársam és éppen akkor támadt rendezkedni kedve, így nagyon sokáig nem tudtam elaludni.

Másnap korán felkeltem, hogy elinduljak végtelen utamnak: bemenjek Taipei-be. Ja, igen ezt még nem írtam, hogy nem Tajpejben lakom, hanem egy közeli településen, kb. olyan messze lehet, mint Érd BP-től. Mindenkitől, akivel eddig találkoztam (a robogós lány, a szobatársam stb.) megkérdeztem, hogy hol van buszmegálló, amivel elmehetnék a vonathoz, amiről úgy gondoltam, hogy a leggyorsabb és legkönnyebb közlekedés a fővárosba. Így is szinte félve indultam el. Minden szembejövő emberrel beszéltem, hogy biztosan jó felé megyek-e. Ez elég kevés embert jelent, mert ez nem a főút, bár a forgalma nagy, és mindenki robogón ül. Elmentem az egyetem mellett, aminek a koleszában átmenetileg lakom, egy tavacska mellett és meglepő módon 7eleven mellett és számtalan robogó szerviz mellett. Kiértem a főútra, de ott sem láttam semmiféle buszmegállót, sőt a 7eleven-t sem, ami mellett azt mondták, hogy van buszmegálló. Komolyan, ha itt azt mondod h 7eleven mellett, akkor az olyan mintha azt mondanád, hogy ott van Budapest belvárosában egy zebra mellett. A főút mellett álldogált egy lány. Ő mutatott fel egy táblára a kérdésemre, amiről később kiderült, hogy ez jelzi a buszmegállót. Ez tulajdonképpen egy tábla, tele kínai írásjegyekkel, amiből semmi sem kivehető és az összevissza az út közvetlen közelében épült házak sokasága is elrejti. Volt már olyan hogy a buszvezető is majdnem elfelejtett megállni, mert azt hitte a várakozó utasról, hogy az csak gyanútlanul a háza előtt álldogál. És igen ez a járdák mennyiségét is jelzi, főleg itt Taoyuan-ban. Tehát járdák száma=0. Ha meghalok, akkor a busz és a hazafelé úton fognak elütni, mert az úttesten haladó és az út mellett parkoló autók között kell lavíroznom. Szerencsére kinyomtattam kínai írásjegyekkel még otthon a közelben lévő megálló és a vasútállomás nevét. Ez volt a legokosabb gondolatom valaha és azóta az a cetli vált a legfontosabb papírommá. Kb. 20 perc utazás után jelezett a sofőr, hogy itt szálljak le és ugyanabba a dologba futottam bele. OK, hogy itt kell leszállnom, de hogy tovább? Az egymásra épült 10-20 emeletes házak között nem tudja, az ember melyik egy sávos kis utcácskán induljon el. Szóval itt is kérdezgettem, ameddig egy nő nem jött ide, hogy segítsen. Így találtam meg, egy utcányira, a vonatállomást. Vettem jegyet Tajpejbe és vissza, azzal a segítséggel, hogy az első vágányról indul 10 perc múlva. Kapukon kell átmenni, annak kell beadni a jegyet és ki is lyukasztja. Nekem is kilyukasztotta volna, ha nem kezdett volna el vadul sípolni. Erre jött a gépek mellett álló őr és elmagyarázta, hogy nem a Tajpej-Taoyuan, hanem a Taoyuan-Tajpej jegyemet kellene itt beadni. A vonatmegálló nagyon indiaias. Két peron van, amik egymásra néznek, az egyiken a befelé, a másikon a kifelé menő vonatokkal. A vonat megérkezett és elindult a tolakodás. A felszállók már majdnem mind fenn voltak, ameddig a leszállók befejezték a leszállást. A vonat olyan, mint egy metró nálunk, a két oldalán van egy-egy üléssor, középen viszont sok-sok hely. A baj csak az, hogy negyven percen keresztül megterhelő állni és én csak negyven percet utaztam vele, úgy hogy nem a végállomáson szálltam le meg fel. A tajpeji főpályaudvar elég nagy volt (és csak az épületen belül, a négy sarkában van négy 7eleven), így nem is találtam meg, hogy hova is pontosan beszéltük meg a találkozót Mátéval. Majd találkozás után megismerkedhettem a tajpeji metróval is. Ennek három érdekessége van: 1. színekkel vannak jelölve a vonalak, ami teljesen OK. De, mivel a metró hálózat folyamatos építés alatt van, a térképen jelölve vannak olyan vonalak is, amik még nem készültek el, jól megkavarva a gyanútlan „turistát” ami még én is vagyok itt. Emellett a jelenlegi vonalak úgy vannak színezve, hogy a vonalak befejezése után ne kelljen mindent átszínezni. Így van olyan h A állomásról B-be piros jelzésű metrón megyünk, de visszafelé B-ből A-ba már zöldön. Akkor persze lesz értelme, amikor minden készen lesz majd, de most eléggé káosz, mondom, főleg a tudatlannak, akinek csak egy Visi tor information-ös pultról szedett metrótérképe van. A sztorit itt meg kell szakítanom, mert a magyarázás kedvéért kinyitottam a metró térképemet, aminek a hátulján ez szerepel: Modern Toilet. A képeket nézve ez egy olyan étterem, ahol WC csésze és piszoár alakú edényekben szolgálják fel az ételt. Meg is nézem ajánl-e még a térkép hasonló érdekes úti célokat. Folytatva eredeti vonalunkat: 2. érdekesség: a metró jegy egy kb. 200 Ft-t nagyságú műanyag érme. Bemenetkor egy érzékelőhöz kell érinteni, leszálláskor pedig a kapu lyukába kell bedobni. Vásárolni ilyet pedig úgy lehet, hogy meg kell nézni a jegyvevő feletti térképet, beazonosítni, hogy hol vagyunk és melyik állomásra megyünk, mert minden állomáson szerepel egy szám, az az érték, amennyit addig kell fizetni. A gép tehát tőlünk már csak annyit kérdez, hogy 10, 15, 20 stb.$-ral feltöltött érmét kérünk-e. A 3. érdekesség a WC. Először is a tény, hogy van, mármint a metró aluljárójában, amiről mondanom sem kell, hogy végtelenül világos és tiszta. Itt elvileg nincsenek hajléktalanok sem, pedig én, ösztönből, minden földön ülő embert annak nézek, pedig ők csak várnak. Az a szokás, hogy ha valamire vársz, pl. vonatra és már vagy egyáltalán nincs ülőhely, akkor a legközelebbi fal tövénél leülsz. Másodszorra a mosdóval kapcsolatban érdekes, hogy pl. a női mosdó előtt vagy egy kis világító tábla, ahol piros fény jelzi, hogy a 10 WC közül melyik szabad. Abban a pillanatban, hogy az ajtó zárja kinyílik, a WC-hez tartozó kis lámpa kint zöldre vált. A metrónak földalatti és földfeletti szakasza is. Az utóbbi ténynek köszönhetően láthattuk a város belföldi repterét, ami Tajpej városában van. Nem mondanám, hogy a szívében, de házak veszik szorosan körbe minden oldalról. Leszálláskor a helyi szórakozó központ mellett mentünk el, aminek épületében szorosan bele van építve egy hatalmas nagykerék. Még egy hely, amit majd mindenképpen meg kell látogatnom.

Ezen a napon meghívtak minket ebédelni. Pontosabban egy Wisely nevű vak helyi, aki annak az egyetemnek a nemzetközi koordinátora ahol most átmenetileg lakok. Egy thai étterembe vitt, ami a tajvaniak egyik kedvence. Fogalmunk sem volt, hogy mit rendel, mert az itteni szokások szerint az az ember rendel mindet, aki a többieket meghívja. Lehet valami értelme a szokásnak, mert nekem egy dologra kellett bólintanom, hogy kérek-e tejes teát és sajnos igent mondtam. Ez az ebéd világított rá másodszorra, hogy a tejes teát nem bírja a gyomrom. A hely találmány, zselé buborékos tejes teának még adok egy sanszot, de más ilyen jellegű italokban ezentúl nem leszek benne. Többféle ételt rendelt nekünk, de a legfinomabbak a kókuszos csirke újhagyma szeletekkel (legalábbis én annak néztem azokat) és a rák süti volt, ami egy ropogós külsejű rákkal töltött lepény volt. Ezután elmentünk egy 7eleven-be, ahol először ismerkedhettem meg ezzel a jelenséggel. Lényegében élelmiszerbolt, de kb. nincs is olyan elképzelhető szolgáltatás, amit ne lehetne ott igénybe venni. Van külön mobil szolgáltatásuk - ezért mentünk oda - lehet fénymásolni, főzött ebédet venni stb.. És tényleg minden sarkon ott van. Alig lép az ember kettőt már ott is egy újabb. Megkérdeztük az eladót, hogy jó lesz-e ez a SIM kártya, amit veszünk, az én iPhone 4-emhez, amibe Micro SIM-kártya kell. Persze, persze- válaszolta a nő. Persze nem volt jó, ezért vihettük vissza. Szerencsére 5 perccel a boltból való kilépés után már kiderült. Apropó, boltba való belépés és kilépés itt elég különös. Amikor kinyílik egy 7eleven ajtaja, akkor jellegzetes csöngés hallatszik. Erre a kasszában álló eladó egy hatalmasat üvölt. Ugyanez történik, amikor az ajtó bezárul. Máté magyarázta el, hogy ezzel a fülsüketítő üvöltéssel az eladó köszönti a vásárlók. Ez egy régről megmaradt szokás, amit még mindig tartanak.

(Folyt.kov.)

 A Shanghai-i repter

A kornyek, ahol lakok (az utolso elotti kepen a haterben levo voros haz a kolim)

A tajpeji palyaudvar

A robogo kocka

A WC jelzotabla