Az utazas es az elso benyomasok II.

Még ugyanezen a napon elindultunk egy másik mobilszolgáltatót keresni, hogy nekem is legyen telefonszámom. Megint metróra szálltunk, ahol még egy érdekességet tudhattam meg a tajpeji metróról. Az állomás peronján kis sávok vannak felfestve, ezzel a felirattal: waiting line, a síneket és a „mélyedést”, amiben a metró jár, pedig üvegfalakkal és -ajtókkal választják el az utasoktól. Mindkettő dolog egy tényre vezethető vissza: a tömeg hatalmas szokott lenni a metrón. A falak, azt akadályozzák meg, hogy az utasok egymás véletlenül a szerelvények elé lökjék, a felfestés pedig az oszlopot mutatja, hogy hogyan kell sorban állni a felszállóknak. A sor eleje általában a következő metróval megy, a vége pedig az azt követő x-dikkel. Tanítási időszakban és főleg munkanapokon viszont a felfestések sem segítenek, mert akkora a tömeg, hogy mozdulni sem lehet, sőt meg sem lehet különböztetni, hogy ki melyik irányba megy. Kíváncsi leszek majd rá. Választ kaptam arra a kérdésemre is, hogy miért olyan hosszú a mandarin bemondás és miért olyan rövid az angol. Ami nekem egybefüggő szövegnek tűnt az valójában négy külön nyelven volt: mandarinul, hakka nyelven és két helyi dialektusban. Általában az emberek az elsőt és még egyet beszélnek.

Sikeresen vettünk SIM kártyát egy nagyon autentikus, kis, zsúfolt ázsiai piac utcán és nekiálltunk a következő ránk váró kihívásra: dugót és átalakítók kellett vennünk. A dugó azért kell, mert a mieink nem férnek be az itteni konnektorba mivel azok teljesen más formájúak és alakúak. Az átalakító pedig azért kellett, mert az otthonival ellentétben itt nem 220V/50Hz-es, hanem 110V/60Hz-es a villamos áram (nem tudom, ezt így mondják-e). A lényeg, hogy a gép és a mobil töltőnek mindegy, hogy milyen a volt, ott csak a dugó kell, minden más viszont nem működik nélküle. Egy informatikai áruházat találtunk, ott kérdezősködtünk és megint a már tapasztalt jelenséggel találkoztunk. Nem mondják azt, hogy nem tudom, hanem elmennek valakihez megkérdezni nekünk, hogy aztán tovább adhassák. Ebben az áruházban (amiről kiderült, hogy a nevével ellentétben nem csak informatikai eszközök voltak) bizonyosodott be Máté állítása, hogy ne szomorkodjam az otthon hagyott ruhák miatt, mert itt sokkal jobbakat találok. Szóval bye-bye régi Polóim (csak legyen rájuk pénzem). Itt követtünk egy fatális hibát is. Betévedtünk egy japán import boltba. Még szerencse, hogy többen voltunk, mert így nem éreztem annyira az égető kényszer, hogy megálljak minden polc előtt és „cccccaaaajjjjj, ez olyan cuki, akarom”-ozzak. Tehát, ha hazamegyek és a füzetemtől kezdve az üdítős palackomig minden über cuki lesz, akkor hibáztassátok a japánokat.

Későre járt az idő és egyébként is a minket el nem érő tájfun is éreztette hatását, mert néha akkor széllökések voltak, hogy azt hittem az egyik elragad. Meg-meg kellett állnom némeiknél, hogy el nem sodorjon. Megkérdeztem az információnál, hogy mikor jön Taoyuan-ba vonat, mert még nem ismerem, most sem, hogy milyen végállomású vonatok állnak meg itt. Leküldtem egy peronra, de ott is bizonytalan voltam, ezért kérdezősködni kezdtem. Nem igen segített senki. Majd még is megszólított egy nő, hogy ő is odamegy, kövessem. A beszélgetés miatt majdnem le is késtük a vonatot, így kis falkában (ő, a két gyereke meg én) szaladhattunk utána. Felszállás után beszélgettem vele és megtudtam, hogy nem idevalósi (ez egyébként látszott is). Fülöp-szigeteki és a munkahelyén ismerkedett meg egy tajvani férfivel, akivel összeházasodtak és ideköltöztek. Ez már 17 éve volt. Azt mondta, akkor sokkal rosszabb volt a helyzet, mert kb. senki nem beszélt angolul és semmi nem volt kiírva pinjin-nel sem (amikor a kínai írásjeleket latin betűs szótagokkal írják, pl. mei you- ez sokszor megkönnyítheti a kínaiul nem tudó dolgát, mert ha keres valamit legalább tudja azt hogyan kell kimondani és könnyebb a helyeket is megjegyezni). Ezért akart is nekem segíteni, tudja milyen nehéz itt. Sőt állítás szerint még mandarinul sem tanult meg rendesen, amit nagyon bán is, mert így nem tud rendesen beszélgetni a gyerekeivel –egy 14-15 éves körül lánnyal és egy 10-11 éves fiúval-, akik pedig szinte csak kínaiul beszélnek. Már a vonaton említettem, hogy nem tudom, hogy hogy megyek majd haza, mert OK, hogy reggel felugortam egy buszra és OK, hogy felírtam a számát, de az honnan megy visszafelé. A nő felhívta a férjét, aki még dolgozott, így nem tudott segítni, így elhatározta, hogy addig nem megy haza a gyerekeivel ameddig nem találja meg a buszomat.

Leszálltunk, de időközben minden teljesen besötétedett. Ez egy mindennapi jelenség itt, ahogy észrevettem, hogy nincs nagyon naplemente, meg alkonyat meg ilynek. A nap egyik percben még kb. teljes erőből süt, a másikban pedig már koromsötét van. Szóval sötétben kellett keresgélnünk. Átmentünk az út másik oldalára ahhoz képest, ahol reggel leszálltam. Ott kérdezősködött, hogy honnan indul a busz. Egy másik megállóra mutogattak, ahová mindannyian elmentünk. Próbáltam mondani neki, hogy ne fárassza ennyire magát miattam és menjen nyugodtan haza a gyerekekkel. Ott is kérdezett és azt tudta meg, hogy ugyanabba a megállóba kell visszamenni, ahol leszálltam. Visszamentünk, de éppen akkor húzott ki a buszom a megállóból. Hatalmas integetéssel és üvöltözéssel (ami amilyen kedves, nagyon vicces is volt, mert, ahogy tapasztaltam a fülöp-szigeteki nők nem valami magasak, a lakótársam is kb. 1-1,5 fejjel alacsonyabb nálam). Meg sem tudtam neki köszönni a sok segítséget rendesen, mert a busz megállt és én felugrottam. Hogy miért állt meg a busz ugyanabban a megállóban odafelé is és visszafelé is? Szerintem vagy, mert ez egy körjárat, vagy itt is igaz az, ami a tajpeji vonalakon is, hogy egyes buszok teljesen más útvonalon járnak reggel és este. Kikaptam a papírom és mutogatni kezdtem a sofőrnek, hogy ide megyek, szóljon, ha le kell szállnom. Előkerestem a pénztárcámat, de nem volt benne $26-nyi apró, csak $24. Mutattam neki, de csak biccentet, hogy nem baj és adott egy buszjegyet, ami környezetvédelmi megfontolások miatt műanyag, mint a metró jegy is, és ezt is vissza kell adni, ha az ember leszáll. Útközben átmentünk az egész esti Taoyuan-en, ahol minden ki volt világítva és ahol szinte nyüzsögtek az emberek. A villogó és a hangosan zenélő itt a menő. Sok bolt előtt villog valami, hogy felhívja a figyelmünket (és pontosan így veszlik el a sokaságban), de láttam olyan autót is, ami egy szöveg folyamatosan villogott, amikor állt és világított, amikor az autó elindult. Gyanúsan sokáig mentünk, így kézjelzésekkel meg is kérdeztem a vezetőt, hogy mennem kell-e még (vagy csak így elfelejtkezett rólam). Majd pont a következő megállónál jelzett, hogy szálljak le. És megint a szokásos probléma: leszálltam, OK. Hova tovább? Láttam a bizonytalanságom, ezért rámutatott egy utcára. Ezen el is indultam, de egyszerűen semmi nem volt ismerős. Már kb. 2 perce haladtam, amikor azon gondolkoztam, hogy visszafordulok a világos főútra, de ekkor mégis megpillantottam valamit, amire emlékeztem. Reggel nagyon elcsodálkoztam egy robogón, ami elromolhatott és a tulajdonosa csak eldobta az út mellett. Az azóta ott állhat, mert már eléggé viharvert és rozsdás. Szóval, amikor megláttam, tudtam, hogy jó irányban megyek, és kifejezhetetlenül megkönnyebbültem. És ezt mind a „szent robogónak” köszönhetem, ahogy azóta hívom. Bár most már a szobatársam elmagyarázta, hogy egy pékséget és az a 7eleven-t kell keresnem, amiről már beszéltem.

A következő két napom nyugisabban telt, mert egyébként is fáradt voltam, nem volt kedvem elmenni itthonról, a hivatalok sem voltak nyitva hétvége révén és Máté is elment egy ismerőséhez egy délebbi városba. Ott már elvileg ott van a tájfun, de beszéltem Mátéval és azt mondta, hogy minden rendben. Vasárnap délelőtt meg, amikor már ki akartam végre dugni a képem, egész reggel zuhogott, sőt most is vadul esik, így éjszaka felé. A szobatársam szerint ez a tájfun előszele és később vihar lesz. Lehet benne valami, mert az Accuweather tele van felkiáltó jelekkel kedd reggeltől szerda reggelig, amikor is szerinte ideér a tájfun. Nem tudom mi lesz, mi akkor Immigation Office-ba akartunk menni.

A hétvége tapasztalatai csekélyek, de azért vannak. Szombaton a szobatársam végig helyi csatornákat nézett és minden feliratos volt. Komolyan ez a legtökéletesebb ország. HBO-t nézett, az is az volt, valami csajos csatornán a Once upon a time meg Valami next top modell-je is. Én addig netet javítottam –sikertelenül- és ezt írtam.

Este felé volt, hogy meghallottam, hogy valami csilingelő halad el a közeli úton. Már halottam ez hamarabb is, így megkérdeztem a szobatársam, hogy ez a valami árul valamit. Ő elmosolyodott és azt válaszolta, hogy nem, ez a szemetes. Már korán hallani lehet, hogy kiérj a szeméttel és mindennap jár, este fél hétkor.

Ezen a napon és vasárnap is elmentem ebédet meg vacsorát venni. Na hova? Igen, oda. Az a furcsa, hogy nem lehet alapanyagokat venni ott. Nincs kenyér, hús, zöldség, rizs, liszt stb., de egyikben sem, csak kész ételek és mindenki azt veszi. Vannak, ahogy már mondtam, ott fűzött ételek, amik ott rotyognak fazekakban és te annyit mersz magadnak amennyit akarsz, de vannak előrecsomagolt ételek, amik egyszerre néznek ki fincsinek és furinak és kemény dobozos gyors tészták, amik Ázsia legnagyobb találmányai, és amiken napok óta élek, mert az a legolcsóbb. A koleszbe a folyosón pedig van forró vízcsap, ami hasonlóan egy követendő ázsiai szokás. Egyik vacsorámra gyümölcsöt akartam venni és találtam is felvágott, becsomagolt körtét a boltban. Láttam, hogy a vonaton mindenki ezt majszolta, cikkekre vágott körtét valamivel megszórva, gondoltam kipróbálom én is. A körte műanyag ízű volt, de a rászórás. Én naivan azt hittem, hogy az fahéj. Nem tudom pontosan mi volt, de azt tudom, hogy még most is hányni tudnék, csak ha visszagondolok az ízére, és hogy ha máskor műanyag körtét veszek, azt a kicsi mellé adott tasak valamit nem fogom rászórni.

Amikor ma az eső elállt, elkészülődtem, hogy elindulok várost nézni. De tervem lassan füstbe ment, mert minden zárva volt és így uncsi volt, meg egyedül is voltam. Meg kell tanulnom egyedül is kellemesen sétálgatni. Ebben az a tény is hátráltat, hogy a hazafelé úton egy szembejövő autó lelassított majd megállt, hogy a benne ülő nő megbámulhasson engem, ahogy az út szélén bandukolok.

                        A hely, ahol az atalakitot vettem

          A szent robogo