Hétvége egy tajvani családnál

Most, hogy átestem az első szakdolgozatvédésemen a kettő közül, gondoltam szónok egy kis időt a blogra is. A múltév októberi tajvani családnál töltött hétvégémet mesélem el. Jelentkeztem egy ilyen „csere család” programra, ahol egy hétvégét töltöttem egy másik magyar lánnyal egy tajvani családnál. Vidéken laknak, a sziget közepe környékén. Szombat reggel levonatoztunk. Onnan vittek minket abba az egyetembe, ami rendezte az eseményt. A családok már ott vártak, mert egy késő csaj miatt késtünk. Ott nem mutattak be egyből a családoknak. Egy játékot játszottunk, ahol a családok a diákok országának zászlaját tartották fel és így tudtuk meg, hogy kik lesznek a mi családunk. A kisgyerekekkel ismerkedtünk meg először. Már elfelejtettem hány évesek voltak, de talán 3 ás 5 vagy valahogy így. Aztán az idősebb két lánnyal, akik közül az egyikről sokáig meg voltam győződve, hogy csak a másik lánynak a barátnője, de amikor egész nap velük volt, sőt ott aludt is, eldöntöttem, hogy tényleg a családhoz tartozik. Megismerkedés után – és a kötelező fotózkodás után - egyből elindultunk a nagyobb városból, ahova érkeztünk, hogy az ő kisebb városkájukba menjünk.

Útközben megálltunk egy másik városkában. Itt az anyuka elment dolgokat venni a lányokkal, mi pedig az apával egy taoista templomba mentünk be. Ott végre megtanultam, hogy hogy kell imádkozni. Egyébként kínaiul (én próbáltam) beszélgettünk. A nagyobb lányok tudtak valamennyire angolul, a kisebbek angol napközibe jártak, de persze a beszélgetési szintig nem jutottak még el. A másik magyar lány kommunikált inkább a családdal. Vettek egy adag vízi gesztenyét – legalábbis valami ilyesmi volt a neve – ami meg volt sütve így csak szét kellett húzni a burkot és megenni. A burka fekete és úgy kunkorodik felfelé, mint egy bajusz, így a gyerekekkel azt játszottuk, hogy bajuszunk van.

Egy mocsárvidékre vittek először, ahol a naplementét néztük meg a hatalmas szélmalmok között. Majd hazamentünk hozzájuk. Az volt az egyik legpuccosabb ház, ahol valaha voltam. Külön liftjük volt az 5 emeletre, mindenkinek külön szobája és több tanuló- és dolgozószoba is. Egy fülöp-szigeteki bejárónő/kb. rabszolga is dolgozott ott náluk. Eléggé furcsa volt a folyamatos ugráltatása. Amikor később elmentünk vacsorázni, ő foglalkozott a gyerekekkel, az anyuka meg rájuk sem hederített. Szóval otthon játszottunk egy kicsit a gyerekkel – ekkor tanultam meg, hogy hogy kell mondani azt, hogy még egyszer, mert az ágyra dobáltuk őket és ezt üvöltözve futottak mindig vissza. Elmentünk vacsorázni, aztán pedig megint haza, ahol tévét néztünk együtt meg a masszírozó széküket próbáltuk ki, amiről azóta megtudtam, hogy milyen drága, de mégis kell nekem egy olyan. Éjszaka éjszakai piacra mentünk, ahol gyerekeknek való szerencsejátékot játszottunk és ettünk. Egy-két dolgot a másik magyar lány már nem bírt megkóstolni. Én sem tettem szívesen, de annyira ajánlgatták, hogy muszáj volt. Azt hiszem kacsának voltak valamilyen részei, de már nem emlékszem, hogy mi.

Másnap reggel együtt elmentünk piacra és megvettük az ebédet. Utána délelőtt a gyerekekkel a ház előtti játszótéren játszottunk – igen már babyszitter díjak kellett volna szednünk. De annyira égetett a nap, hogy egy idő után muszáj volt bemennünk. Bent rajzoltunk velük és segítettünk előkészíteni az ebédet. Kész lepényeket vettünk és az azokba való tölteléket készítettük. Ebédkor mindenki vett egy lepény, azt pakolt bele, amit akart, felcsavarta és megette.

Délután másik városba mentünk el, ahol kis művészeti falu volt és egy vásár. A hazajutás nehéz volt, mert nem vettük meg előre a jegyeket, mert nem tudtuk, hogy mikor megyünk majd. Sem a buszra sem a vonatra nem volt ülőhely. Így álltunk a vonaton vagy másik helyére vadásztunk.

Jó élmény volt részt venni a programban. Ami furcsa volt az a „bejárónő” volt és a tény, hogy egy rakás gyerekünk volt, ami nem szokásos itt, és az utolsó volt a fiú. Szerintem teljesen megállja a helyét az a teóriánk, hogy mindenképp akartak egy fiút. Ezt az is mutatja, hogy vele annyival többet foglalkoztak, mint a lányokkal, hogy az ő nevét megtanultuk. Senki másnak a nevét nem tudtuk. Ők viszont végig ai-i-nak hívtak, ami nagynénit vagy a család női ismerősét jelent és nagyon szomorúak voltak – legalábbis a gyerekek - amikor elmentünk. 

A Fülöp-szigetek 4.: Manila II.

Az utolsó teljes napunkon a Fülöp-szigeteken és Manilában elmentünk egy amerikai katonai temetőbe. Egyrészt azért választottuk ezt, mert már nem volt sok olyan hely a fővárosban, amit nem láttunk ás érdekesnek tűnt és másrészt közel volt a plázák is bevásárló központokhoz, ahova Kana délután akart menni. Taxit hívtak nekünk, ahova beszálláskor és amikor megtudta a sofőr h merre megyünk bezárta az ajtókat. Erre azért volt szükség, mert több szegényebb negyeden is végigmentünk, ahol a pirosoknál kéregetők kezdtek kopogtatni az ablakon és gondolom az ajtót is nyitogatták volna, ha nem lettek volna bezárva. Elég sokáig mentünk és el is tévedtünk a katonai létesítmények között, amik a temető környékén voltak. A kapukban álló katonákat kérdezgette a sofőr, hogy merre kell mennünk.

Végülis megtaláltuk a helyet. Csendes volt és nyugodt. Körbejártuk, majd gondoltuk, hogy elsétálunk a plázáig. A temető őre csodálkozott ezen, de elmagyarázta, hogyan kell menni. Hamarosan feladtuk, de aztán meg taxit nem tudtunk fogni, mert mindegyik foglalat volt. Egy katonai létesítményt őrző katona jött segíteni nekünk és együtt sikerült is.

Ebéd után szétváltunk, mert Kana vásárolni akart és meg láttam, hogy a pláza komplexumban van egy nagyobb múzeum és galéria és inkább azt néztem meg. Húzós volt az ára, szerencsére modern festmények mellett porcelánok és arany tárgya is voltak. De a legtöbb időt a Fülöp-szigetek története részen töltöttem. Majd én is elkezdtem nézegetni a boltokat és a pláza kertjét és kápolnáját. Később találkoztunk Kana-val és nézegettük, hogy ki mit vett (Adventure time akció figura és Doctor Who regény versus olyan nehéz szatyrok tele kozmetikummal, hogy alig tudtam megemelni, amikor segíteni akartam Kana-nak). Beálltunk a taxi állomásra. Amikor megjött a taxi, egy biztonsági őr felírta, hogy hova megyünk és melyik taxival. Gondolom, ha valami van, akkor lehessen igazolni, hogy mi  volt meg minden.

Átvitettünk magunkat Ázsia legnagyobb plázájába. Én megkérdőjelezhetetlenül elhiszem, hogy a legnagyobb, mert komolyan jól tudok tájékozódni, de mint egy felderítő vagy nem tudom mi, figyelnem kellett, hogy pontosan mi mellett megyek el, hogy visszataláljak oda ahonnan jöttem. Többek közt egy hatalmas jégpálya is volt benne, ami mellett ücsörögtem is egy darabig – nem mintha a légkondin kívül más fagyasztásra vágytam volna. Együtt vacsoráztunk még Kana-val, de aztán megint szétváltunk. Találkozókor, ahova Kana rohanva és késve jött, mert mondta, hogy eltévedt. Ki mit vett megint meg volt (hasonló eredménnyel: Sailor Moon képregények és szuvenírek versus cipők és ruhák). Majd megettük az utolsó Halo-halo-kat, amik romló tendenciát mutattak, mert ez volt a legrosszabb és a legelső a kihalt étteremben a legjobb. Majd Kana látta, hogy vettem szuveníreket és ő is meg akarta nézni a boltot. Már zártak, húzták le a rolót, de persze még beengedte. Nagyon sokáig vártam Kana-ra az üzlet bejáratnál. Egy biztonsági őr jött oda hozzám, elpakolt pár dolgot egy kiállító szekrényről és mondta, hogy üljek le oda. Még ott is ültem egy darabig, amikor Kana megjelent.

Az elrepülésünk reggelén is érdekesre sikeredett. Már indulni akartunk, de a szálloda még nem hozta vissza a ruhákat, amikor odaadtunk nekik mosni, mert ezek a ruhák már nem bírták volna ki hazáig. Több rátelefonálás után bukkantak elő a ruhákkal és indulhattunk. A taxis, aki kivitt minket, a nyaralásukról kérdezett. Mondtuk, hogy Manila veszélyesebbnek látszott, mint Palawan. Erre mondja a pasi, hogy pedig a szigeten vannak a maffia bandák, akik a turistákra utaznak. Hát mi ilyet nem láttunk.

A reptéren egy másik kellemetlen meglepetés várt- reptéri illetéket kellett fizetni és eléggé sokat. Összedobtuk a pénzünk és nem volt elég. Nem tudtuk mit csinálhatnánk. Én kérdeztem meg a becsekkolásnál (ami cirka 1,5 órán keresztül tartott) előttünk álló valószínűleg ukrán vagy orosz apás és ázsiai anyás, két gyerekes családot, hogy Tajpejbe mennek-e – mert ezen a reptéren nem lehetett semmit biztosan tudni. Kana-nak például valami nagyon bugyuta indokkal nyittatták ki a táskáját. Aztán azon szórakoztunk, hogy biztos azért, hogy a biztonsági őr megnézhesse az alsóneműjeit. Szóval a család Tajpejbe ment. Kérdeztem, hogy nem tudnának-e peso-t adni nekünk tajvani dollárért. Valami kemény 300-350 ft-ről volt szó. Mondták, hogy ők sem tudják, hogy meg lesz-e nekik is az illeték, de megvolt így odaadták nekünk a hiányzó pénzt. A tajvani dollárt viszont semmiképpen nem akarták elfogadni bármennyire is tukmáltam rójuk.

A repülőgépünk persze késett, de rendben hazaértünk.

Az egész utat összefoglalva Palawan nagyon tetszett. Ott laknék. Manila már nem igazán. Nyomasztó volt a hatalmas társadalmi különbséggel, ami a hatalmas jégpályás, minden este tűzijátékot fellövő plázák és a mellette lévők nyomornegyedek között húzódik. És akkor nem is a hotel környékéről beszélek, ahol Kana egyszer megszólal, hogy tudom-e, hogy ebben a házban örömlányok vannak. Én meg kérdezem, hogy honnan tudja. Erre mondja, hogy az van japánul kiírva rá, hogy örömlányok. Ez a sztori szerintem engem szórakoztat a legjobban, mert én halottam ahogy Kana féléken azt válaszolja, hogy mert az van ráírva. 

A Fülöp-szigetek 4.: Manila I.

Manilában az első napunkon egy közeli híres parkot néztünk meg. Csak, hogy változatos legyen az életünk a kínai és a japán kertbe is bemenetünk. Aztán az óváros felé próbáltunk kóvályogni, amiben csak az állíthatott meg minket, hogy néha olyan jelenség mint járda fellelhetetlen volt. Az nem-tudom hány sávos forgalmas út szálán próbáltunk elnavigálni. Belebotlottunk a Nemzeti Múzeumba, amit meg is néztünk – főleg egy képet, amiről képet is rakok fel. Majd a városházához mentünk – amiről nem tudtuk, hogy mi csak szép tornya volt. Ezzel csak azt értük el, hogy megnehezítettük magunknak az átkelést az óvároshoz. Már itt találkoztam azzal a jelenséggel, ami majd egész Manila-t összefoglalja nekem: az óvárost és a város többi részét kerítés és füves rész választotta el egymástól. A kerítés város felöli oldalán végig hajléktalanok húzták meg magukat. A kerítésen belül pedig golfruhás, golf kocsis golfozók golfoztak.

Az óvároson belül elkapott egy oldalkocsis biciklis és rávette Kana-t, hogy hagyj szállítgasson minket körbe. Én nem örültem az ötletnek, de Kana mindenképp akarta, így beültök. Körbe vitt minket, miközben mindenről mesélt. Megnéztük a nemzeti hősük, Rizal – akiről a park is el volt nevezve – múzeumát, több templomot – ahol a kedvenceim a csicsásan felöltöztetett Jézusok voltak -, egy régi börtönt kívülről és egy kínai bevándorlókról szóló múzeumot.

Ekkora véget ért a túra, a vezető pedig a pénzt akarta, az viszont több mint tízszer annyi volt mint amennyire Kana számított, mert vagy Kana értett valamit félre vagy a pasi nem magyarázott el neki mindent rendesen, de Kana azt hitte, hogy az egész túra lesz annyi amennyi egy fél óra volt igazából. Veszekedtek egy sort, majd egy biztonsági őrt is bevontak, aki nem meglepő módon Kana oldalán állt. Elsétáltunk, de a pasi jött utánunk. Végülis elvette a pénzt, amit Kana ajánlott neki – ami több volt, mint egy fél óra, de töredéke annak amit a férfi kért.

Később visszasétáltunk a parkon keresztül, hogy megnézzük a Manila hotelt és aztán a naplementét a tengerparton, amiről azt hallottuk, hogy nagyon szép. A naplemente maga szép volt, csak a körülmények nem igazán. Mondtam is Kana-nak, hogy hihetetlen, hogy ez a büdös piszkos tenger ugyanaz, ami El Nido-nál volt. A másik szomorú dolog a rengeteg hajléktalan volt, akik a tengerparton húzzák meg magukat éjszaka.

Ezután elsétáltunk egy közeli kulturális központhoz, ahonnan lehetett látni a hatalmas óriáskereket, amit Manila több pontjáról is látni lehet. Itt pont egy kisparkon akartunk átvégni, amit pont nem nagyon támogattak, így egy kisebb szögesdrót kerítés volt minket a végén, amin át kellett másznunk.

Egy helyi étteremben ettük – a szokásosat egy kis Halo-halo-val megspékelve. Majd lassan hazavánszorogtunk. El sem tudom képezni, hogy milyen fáradtan értünk volna haza, ha még az óvárosban is nekünk kellett volna sétálni és a biciklis pasi nem vitt volna körbe – a végén elég olcsón. A másik kellemetlen dolog a piszok levakarása volt magamról, ami a hosszú nap alatt rám ragadt.