A lány, akinek égető szüksége van egy jegyzetfüzetre este 11-kor és találkozásom Ironman-nel

Vasárnap nem csináltam semmit, csak pihentem, de gondolom ezt meg is érdemeltem az előző napi megpróbáltatások után. A két kínaiul tanuló magyar lány, Bea és Eszter jöttek át és együtt ettünk Bo-nál és ittunk egy turmixot a turmixosnál. A nap legérdekesebb pontja talán az volt, amikor kérdezte a szobatársam, hogy tudtam-e, hogy ez egy szerencsétlen szoba. Mi? Szerencsétlen szoba a szerencsétlen emeleten? (Ahogy már írtam, a negyedik emelet szerencsétlen, mert úgy hangzik a négy, mint a halál kínaiul. Ezért például a kórházakban nincs is negyedik emelet) Igen mert a szobaszámunk 417, vagyis magyarul kimondva sz í csi. A sz, vagyis si pinyin-ben halált is jelenthet, í cs – yi qi – pedig együtt, tehát együtt halunk meg. Ez biztató.

Hétfőn reggel egy egyszeri előadást tartott egy amerikai professzor. Már hetekkel korábban küldtek nekünk róla levelet, mert regisztrálni kellett, hogy részt vehessünk. Gondolom csak egyszerűen teljesen kiment a fejemből, mert múlt szombaton regisztráltam és persze csak a várólistára kerültem, mert gondoltam addigra már megteltek a hivatalos helyek. Nem tudtuk Leyla-val, aki szintén jelentkezett, hogy mit jelent ez. Csak akkor mehetünk be, ha valaki a hivatalos emberek közül nem jön el? Ezért hamar odamentünk a teremhez, ahol az előadást tartották, hogy mi is fog itt történni. Egy férfi állt az ajtóban és kihúzta a nevünket egy listáról, tehát rajta voltunk egy listán. Beültünk és vártunk az előadást, ami szerintem nagyon érdekes volt. A Kína és az USA harcáról szólt, amit a világ dominanciáért vívnak. Sok dolog volt, ami otthon az ELTÉn elmondtak vagy elolvastattak velem, de sok új, friss infót is tartalmazott. Csak két dolog terelhette el a figyelmemet. Az egyik az volt, hogy az előadó megfázhatott vagy kiszárad a szája nem tudom, de főleg az előadás vége felé már nem értettem a mondatai végét, mert gyakorlatilag suttogta őket. A másik az előttem ülő srác volt, akinek, ahogy Leyla kiemelte, pontosan olyan maci füles tolla volt, mint amilyen én vettem egy pár napja. Csak az a különbség kettőnk között, hogy ő férfi létére mindenki előtt használja, én meg csak itthon írok vele a határidőnaplómba és csak azért vettem meg, mert olyan olcsó volt és olyan cuki.

Az előadás végén ingyen ebédet osztottak. Kis papírdobozt kaptunk, benne sós és édes pék sütikkel. Volt magos zsemlécske, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy akarattal nincs rendesen megsütve a belseje vagy véletlenül hogy az csak nyerstészta maradt. Volt benne még egy hatalmas tekercs, ami a piskótához hasonlított. Az egyik fele fehér volt, a másik zöld. Az elvileg zöldteával színezték. Az egész finom volt, de eléggé édes. A harmadik dolog már sokkal furcsább és gusztustalanabb volt. Lényegében egy sushi karika volt. A külsején a zöld algalappal, a közepén pedig valamivel, amit én sonkának és sajtnak véltem, de lehet, hogy egyáltalán nem azok voltak és még valami darált valaminek kinéző valamivel, aminek nagyon rossz volt az íze. Ezek között pedig nem rizs volt, mint a sushi-ban hanem édes tészta. Kipróbáltam, aztán kidobtam. Még volt a dobozban egy kisebb kenyérke, ami édes volt, mint szinte minden kenyér itt. Ezt meg tartottam vacsorára, szóval lényegében ingyen vacsorát is adtak. Az egész jó volt.

Az aznapi kínai órámon megtudtam valamit, amire én is rádöbbenhettem volna, de sosem tettem. A kínai nevünk, ami az egyetem adott nekünk, tartalmaz egy családi és egy keresztnevet is. Az én családi nevem Yu, magyarul kimondva ü. A halat ugyanígy kell kimondani, de a karaktere más. Tehát ha csak a kimondást vesszük, akkor Hal a családi nevem. Az egész nevem egyébként pinyin-ben leírva Yu Zhi Ya, kimondva Ü Dzs Ja.

Aznap este már a rendes tanár tartotta a Tajvani történet órát. Nagyon jó volt, az lesz az egyik kedvenc órám. Csak furcsa volt, amikor a tanár úgy mesélt nekünk V. Károlyról és II. Fülöpről, mintha még sosem hallottam volna róluk. Érdekes volt, amikor mesélte, hogy az ideérkező hollandok írást akartak adni a helyieknek, ezért azt, amit mondtak és ahogy mondták, azt leírták latin betűkkel és ebből lett egy nyelv, amit 300 évig használtak.

Kedden itthon voltam, mert szerdán dolgozatot írtunk 32 írásjelből és csak a kedd szinte egész napom és szerda délelőttöm volt arra, hogy megtanuljam az írásjeleket. Aznap elhatároztam, hogy olyat fogok ebédelni, amit addig soha: bemegyek egy 7eleven-be vagy az egyik koppintásába és veszek egy előre csomagolt ebédet, amit itt mindenki ebédel. Az egyik belvárosi 7eleven-ben láttam olyat hogy tészta volt az alapja, rajta kis rákok és a tetején sajt. A campus-ban lévő 7eleven-ben ilyen nem volt, így a kolesz épületében lévő boltban vettem egy másik fajtát. Odavittem a pénztárhoz, ahol leszakították a csomagolás egy részét, betették a mikróba és megmelegítették. Amikor készen volt, kaptam hozzá evőeszközt, egy kis kosárkát és vihettem is. Nem volt olyan finom, mint Bo kajája és drágább is volt, de aznap elhatároztam, hogy azt eszek. Hasonlított egyébként Bo egyik ételére. Rizs volt zöldségekkel és csirke hússal szószban. A kék boltban aznap vettem egy fél kiló répát, úgyhogy már zöldséget is tudok rágcsálni az étkezéseimhez.

Aznap este Tajvani kulturális és etnikai felépítése órám volt. Ez volt az első megtartott alkalom, és ha meg lett volna tartva az első heti alkalom, akkor le is adtam volna és bevettem volna a Szárazföldi Kína politikai fejlődést. Eléggé rossz óra volt. A tanár a legrosszabb. Tipikus elvont antropológus. Néha egy-két percre visszavonul a kis világába és akkor nem történik semmi. Be kellett mutatkozni és volt olyan, hogy már egy másik ember beszélt magáról mikor hirtelen megszólal a tanár és még az előzőtől kérdez valamit. Tőlem többek közt azt kérdezte, hogy Budapesten lakom-e. Aztán egy fél mondattal odavetette, hogy ott volt ’56-ban. Wow.

A sztorik, amiket mesélt egyébként nagyon érdekesek voltak. Csak a sztorik együtt nem függtek össze és olyan hogy jegyzetelés el sem képzelhető. Mesélte, hogy van egy sziget nem messze innen, ahova a jáde köveket innen és ott megmunkálták őket. Az érdekesség az, hogy annak a törzsnek az igényei szerint csinálták ezt, akiknek szánták, az ő motívumaikat vésték bele és aztán elvitték nekik. Mindezt 3 vagy 4 ezer éve, vagyis már akkor megrendelésre és mondhatjuk személyre szabottan csinálták. Az antropológus, aki megtalálta a műhelyet, elhatározta, hogy megtalálja azt a fülbevalót, amit az egyik ott talált szerszámmal csináltak. És évekkel később sikerült is neki, Borneón. Nem tudom, hogy ezen a szigeten vagy egy másikon volt, hogy oda kezdtek hordani valamilyen okból használati tárgyakat és szobrokat Tajvan szigetéről. Olyan nagy mennyiséget hordtak oda, hogy ma a sziget felszínének felső pár métere csak ilyen törmelék és sokáig kell ásni, hogy megtaláljuk a sziget eredeti felszínét.

Még egy érdekes sztori: tájfun után a hegyekből a folyók jáde kődarabokat, kicsit és nagyokat mosnak le. Nem messze attól, ahol a folyó találkozik a tengerrel, ezek a jáde kövek kimosódnak és a parton össze lehet szedni őket. Persze rengetegen szokta odajárni, de egyszer szívesen elmennék oda.

Szóval érdekes sztorik voltak és a professzor az egyik könyve iránt is felkeltette az érdeklődésem, de hogy ebből hogy lesz számonkérés, azt nem tudom.

Szerdán szintén a dolgozatra tanultam. Ebédidőben lementünk a fincsi étterembe Leyla-val, mert a bolognai spagettijük után a carbonara-jukra is kíváncsi voltam. Az már nem volt annyira jó, de elment. Ezen a napon befizettünk egy kirándulás is. Október közepén megyünk az angolul Sun Moon Lake-nek nevezett tóhoz a sziget közepén. Nagyon érdekel, mert még nem láttam turisztikai brosúrát vagy plakátot a tóról készült kép nélkül. Gyönyörű lehet és mindenképp meg akartam nézni ameddig itt vagyok. Kicsit sok volt az utazás költsége, amit ki kellett érte fizetni, de legalább tartalmaz mindent, kivéve persze a költőpénzt, amivel vásárolhatunk és könnyebb lesz így szervezetten elmenni, mintha csak mi egyedül neki indultunk volna.

A kínai dolgozat nem ment valami jól, de aztán mégis meg lettem dicsére egy kis csillaggal a papíromon, hogy szépen írok. Csak a tollbamondás nem megy. A hétvégén lesz egy helyi ünnep, a holdfesztivál, amikor hold sütinek nevezett sütiket esznek. Az órán osztottak nekünk ilyet, de nem nagyon ízlett. Kicsit műanyag íze volt. Volt viszont szárított mangó is. Na, azt már betámadtam. Az óra közben Pei-shan küldött egy SMS-t (véletlenül összefutottam vele egy pár napja a lenti campus-ban és telefonszámot cseréltünk), hogy szeretne nekem egy hold sütit adni. Ezt persze egy nagyon cuki sztorival adta elő: az anyukája túl sok hold sütit küldött neki és ezt szeretné megosztani. Sikerült is találkoznunk és örültem, hogy kapok másfajta sütit, hátha ez ízlik. Ez sem ízlett, de még adtam fel a reményt, hogy találok fincsi hold sütit.

Az azutáni társadalmi tudományok kutatási módszertana bűn rossz volt és ehhez még holtfáradtan értem oda kínai gyakorlás és kínai óra után. A tanár eléggé szimpatikus és nagyon intelligens, de miért pont egy ilyen szörnyű tárgyat kell tanítania? Unatkoztunk Leyla-val ezért elkezdtünk a füzetünkben rajzolgatni ezért elkezdtünk kuncogni.

Aznap venni akartam egy jegyzetfüzetet, mert másnap olvasmányokat kellett olvasnom, amikről jegyzeteket akartam készíteni, de nem volt hova. Gondoltam a kis mindenes bolt a menza mellett már nincs nyitva. Leyla lement vacsorázni oda és azt írta, hogy mégis nyitva van még a kisbolt. Ezért lázasan nekiindultam, hogy veszek magamnak egy jegyzetfüzetet. Ez már éjszaka 11 után volt. Az még hozzátartozik a dologhoz, hogy nem akármilyen füzetet akartam. Nagyon szépen kinéző, a suli logójával ellátott füzeteket lehet venni rengeteg színben és én ilyet akartam venni. És sikerült.

A csütörtök reggel elég érdekes indult. Háromnegyed 8 felé hatalmas vijjogás kezdődik és bemondtak valamit a hangosbemondókba. Én szerencsére már félig ébren voltam, mert 7:30-kor akartam kelni, de tudtam, hogy 8-kor úgyis felébreszt az iskolai csengő ezért addig visszaaludtam. A szobatársam viszont akkor ébredt fel és ugrott ki az ágyból. Kérdezem tőle, hogy mi történik, mert angolul persze nem mondták be. Azt mondta, hogy tűz van az 5.-en. Kérdeztem, tőle, hogy ez egy tűzriadó, mert ha igen akkor hagyjanak békén. Nem, nem tűz van, tűz. Biztos vagy benne? Igen, tűz, menni kell. Kifutunk a folyosóra, úgy ahogy voltunk pizsamában (szerencsére Ellie-nek eszében volt, hogy vigye a kártyáját, de nálam is nálam volt). Leyla és a spanyol lány majdnem szembe velünk, akkor néznek ki és kérdezgetik, hogy mi van. Én erre mondom, hogy tűz, ki kell mennünk. Ők már kaptak magukra valamit, szerencsére, így futottak velünk a lifthez. Csak az ajtónál jöttünk rá, hogy tűz van, nem működik a lift. Mentünk a lépcsőhöz. Lefutottunk, ki az ajtón. Alig voltak páran. Kb. 15-en álldogáltunk kint, mert senki más nem jött le. Tűz persze sehol és az egyik gondnok is megjelent, morcosan, egy szerszámos ládával a kezében. Valamit mondott, de sem Ellie, sem egy másik lány nem tudta rendesen elmagyarázni. Szóval mi 15-en, akik tényleg túlélnénk egy tüzet visszaballagtunk a szobáinkban. Azóta azon viccelődünk Ellie-vel, hogy megmentette az életem, mert ha nem lett volna, nem értem volna, hogy mit mondanak. Leyla-val azon nevetünk, hogy ha nem figyeltem volna oda, lehet, hogy a szemetemmel futok ki, hogy itt a szemetes, csak egy kicsit korábban a szokásosnál.

Dani-val mentem le aznap délelőtt a könyvtárba az elvarázsolt tanár órájának olvasni valóiért. Ő mesélte, hogy ők is hallották és ki is jöttek a folyosóra (a szomszédja a maláj lány, aki tud kínaiul), de úgy döntöttek, hogy úgysincs tűz, ezért visszamentek a szobáikba. A könyvtárból sikerült az elolvasandó könyvet egyetlen példányát kivennem (hát, aki korán kel aranyat lel nem?). Hazajövetel el kezdtem olvasni az aznapi órámra feladott szövegeket. Nem tudtam, hogy milyen mélységben kérdezi majd a tanár, ezért nagyon akkurátusan, mindent megértve olvastam, ezért eléggé lassan haladtam. Bo-hoz mentem le enni, de kivételesen felhoztam a kaját és itthon ettem meg.

Délután ismét hallottam a közeli templom gongját. Mondjam a szobatársamnak, hogy milyen jó lenne azt a templomot megnézni. Erre ő, hogy nem lehet templomba menni. Én meg mondom, hogy miért nem? Kizárnak, mert nem ez a vallásom vagy, mert külföldi vagyok? Erre azt válaszolta, hogy nem, a templomba be lehet menni, de nem jó, mert ott élnek a szellemek és nem jó őket háborgatni, annak, aki nem imádkozni megy oda. Ezt olyan aranyosan magyarázta a helytelen angolságával és a nagyon komoly arcával. Szóval már 5-6 templomban voltam, ez azt jelenti, hogy a szellemek követnek? Nem fogok tudni este aludni.

A szövegetek nem sikerült befejeznem, de elindultam a szigorú tanár órájára, mert aki késik az ki lesz zárva. A teremben beülve sikerült a 4. sorba ülni és csak azután jutott az eszünkbe, hogy asz egyik szabály, hogy nem lehet a 3. sortól messzebb ülni. Az óra egész jó volt és pont arra az egy olvasmányra nem volt időnk, mert a tanár hamarabb elment. A tanársegédje folytatta azzal, hogy elmagyarázta, hogyan kell bibliográfiát olvasni, melyik a cikk szerzőjének neve, a cikk címe, a folyóirat neve stb. Komolyan készítek majd magamnak egy matricát, hogy: „Helló, Júlia vagyok, már szerencsésen megírtam egy szakdolgozatot. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy bár gondolom nem tökéletesen, de tudok kutatni és tudok bibliográfiát írni. Sőt tudok könyvtárat használni, ismerem az EBSCO-t és a JStor-t.” Leyla-val csak szörnyülködtünk, hogy ezt így a mester évek elején magyarázzák embereknek.

Hamar hazaértem és már kezdhettem tervezni a mai napi olvasni valókat. A tájfun egyébként megint elkerül minket. Komolyan már nem fogok neki hinni. Az ittlétem alatt ez már kb. a 4.-5. és eddig mind elkerült. Tudom, örülnöm kéne neki, de már unom, hogy mindig beparáztatnak, aztán semmi nem lesz belőle. A tölcsérnek csak a széle érinti a szigetet és azt is elvileg tompítani fogják a keleti hegyek Tajpej körül, úgyhogy nem lesz kb. semmi csak eső. Ma lesz a legkomolyabb napja és aztán vége is.

Ma reggel felkeltem és tanultam. Majd találkoztam Leyla-val, aki a belvárosból jött, mert neki is elkészült az űrlény kártyája. Már mindketten hivatalosan is űrlények vagyunk. Ma megkóstoltunk a büfét, ami annak az épületnek az aljában van, ahol az összes óránk van. Én tonhalas zöldséges tortillát ettem, ami nagyon finom volt. Tonhal volt benne, saláta, kukorica és valami fincsi szósz. Leyla csirkéset evett és nem ízlett neki.

Aztán kimentünk a buszhoz, mert ma elmentünk körbenézni és nagybevásárolni a Carrefour-ba. Megkérdeztem már hamarabb másokat, hogy pontosan hol van. Megálltunk egy buszmegállóban és vártunk. És vártunk. És vártunk. Majd hirtelen eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem is ebben a buszmegállóban kéne állunk, hanem az ellenkező irányúban. Ezért átmentünk oda és vártunk. A busz viszont végre megérkezett és elindulhattunk. Kiderült, hogy jó volt átmenni az út másik oldalára, mert az volt a jó oldal. Kicsit gyalogolni kellett és ott is voltunk a Carrfour-nál. A földszintjén más boltok voltak, azokat is megnéztük. Ott láttam a világ legmenőbb esernyőjét amiből tuti, hogy majd veszek egyet. Ha megvettem megmutatom.

Carrefour-ban szinte mindent végignéztünk. Vettem magamnak egy növényt. Már régen gondolkoztam ezen és nagyon olcsón árulták őket. Majdnem olyat vettem, mint amilyen otthon is van nekem, de tudtam, hogy az megölhetetlen és azt is tudtam, hogy nem szabad majd hazahoznom és nagyon szomorú lennék, ha itt kéne hagynom. Ezért vettem egy másikat. (Nem tudom, ki fogja öntözni a nyáron, de azt tudom, hogy én akaratomon kívül is nagyon gyorsan meg tudok ölni egy növényt.) Vettem még 1,5 licsis zselét, mert az olyan finom, otthon nem kapható és olyan olcsó volt. A többi cucc csak a szokásos. Nagyon sokan voltak. Gondolom azért mert péntek kordélután voltunk, és mert holnap és holnap után lesz a hold ünnep. Ekkor mindenki kint barbecue-zik este felé és a holdat nézik. Voltak külön BBQ sütők és verekedés volt a húsos pultnál. Nekem is verekednem kellett, mert holnapra engem is meghívtak egy magyar BBQ-ra és azt esszük, amit viszünk. Fogalmam sincs, hogy mit vettem, de jónak nézett ki. Olyan kint süthetőnek. Vettünk egy doboz fagyit magunknak, amiben pár darab becsomagolt, kisebb pálcikás fagyi volt. Kerestünk fizetés után egy csendes helyet, hogy megehessük.

A legfontosabbat kifelejtettem a Carrefour-os élményeimből: találkoztam Vasemberrel. (Képek lent)

Elindultunk sok-sok csomaggal visszafelé. Esett és hatalmas széllökések voltak. Visszasétáltunk oda, ahol leszálltunk, buszmegálló viszont sehol. Ezért elkezdtünk visszafelé sétálni a busz útján - két táskával, egy esernyővel és egy növénnyel -, mondva csak biztos lesz megállója valahol. Az egyik széllökés akkor volt, hogy széttépte az esernyőmet. Nem volt mit tenni, ott eldobtam és sétáltam tovább az esőben. Szomorú lettem. Szerettem azt az esernyőt és még csak 2 hete volt kb. meg. Az egyetlen dolog, amivel vígasztalom magam az, hogy egy pár napja esett és ezzel az esernyővel mentem le órára. Beállítottam az épület előtt lévő esernyőtároló/szárítóba. Amikor hazafelé kivettem, láttam, hogy a sok esernyőkről leperegő eső kikezdte a vasrácsot és ez megfogta az esernyőmet. A narancssárgás foltot persze már nem lehetett levakarni.

Szóval sétáltunk, már kb. 20 perce. Elegünk lett és elkezdtünk embereket kérdezgetni, hogy hol van itt a busz. Elküldtem minket egy 7eleven mellé, hogy ott van buszmegálló, nézzük meg ott. Találtunk is egy buszmegállót. Ott kérdezősködtünk. Elküldtek egy kicsit arrébb. Ott is kérdezősködtünk. Aztán végre találtunk valamit. Nem tudtuk száz százalékra biztosan, hogy a buszunk itt megáll, ameddig meg nem állt és fel nem szálltunk. Megint éppen a legrosszabbkor jöttünk hazafelé, amikor az iskolákban végeztek a tanítással. A busz percek alatt tele lett diákokkal, de annyian voltak, hogy leszállni is alig tudtam. Mielőtt felindultunk volna, bementem oda, ahol vettem az esernyőmet. Már csak kék pöttyös volt, a fekete már elfogyott, amilyen nekem is volt. Aztán az egyetemi buszhoz mentünk. Láttunk, hogy beáll egy 2-es, ami felhoz minket végig, ezért felszálltunk rá. Félúton viszont mindenki leszállt és a vezető is mondott nekünk valamit. Amikor leszálltunk láttuk, hogy az oldalára és hátulra 1-es van írva, pedig mindketten láttuk a kettest az elején. Úgyhogy a nagyon nehéz csomagokkal egy ilyen csodálatos nap végén még el is kezdhettünk felsétálni.

Még tanulni akartam ma, de biztos, hogy nem fogok. Lefárasztott ez a hét, sokat tanultam és gyakoroltam, megérdemlem a pihenést. 

Többen mondták, hogy készítsek képet egyszerű dolgokról, amit használok. Ezért most ezt csináltam, főleg az izgalmasabb használati tárgyaimmal. A többi meg csak random kép.

                                                      Az ebédem a kosárkában

Igen ilyen nehezek a tradicionális írás jelek, pedig ez csak a sziget neve... Igen alul meg az én próbálkozásaim sorakoznak

                                               Igen itt is tudnak unalmasak lenni az órák

                                     Tej: a vásárló nem mosoly ennyire, amikor megveszi

                                     Csendélet reggeli után és az elvihető pálcikáim dobozban

                                           Tanulás közben az új egyetemi logós füzetemmel

                                          A szőrme állataim az asztalomon: Julcsi láma és Ted

                                                 A fogmosó poharam és a szivacsom

                                           A konyhai törlőm és a mindenre jó kártyám

                                           Az ágyam Gézával, akit lehet ölelgetni alvás közben

Az Avengers-ös zsebkendő kollekcióm és a szent légfrissítő (arról már írtam nem?)

                                                            Az új mobil díszeim

                                                        A fánk alakú cellux tartóm

                                                          Sok-sok licsis zselé

                                                           Az új növényem

Erről már régen akartam képet csinálni: műanyag modellek az ételről, amikor ez adott étteremben lehet enni. Rengeteg helyen lehet őket látni, később majd jobb minőségűbb képeket is csinálok.

  Találkozásom Ironman-nel. Leyla még nem tud az iPhone-ommal fényképezni és röhögtetett.

                                                             Leyla Vasemberrel

Madár a campus területén esőben. Sok ilyen madár él itt. Nem tudom milyen fajtájú lehet, de majd próbálok közelebbi képet is csinálni.

                                               A egyetemet körbevevő hegyek az esőben

Az ízelten kekszes turázás és az éjszakai piac

Még pénteken említette Dani, hogy szombaton ő és más lányok az egyik lány buddy-jával elmennek egy közeli, Tajpejtől észak-keletre lévő nemzeti parkba. Leyla azon a napon ment el bepótolni az egészségügyi vizsgálatát, így nem igazán volt programom, úgyhogy elmentem a lányokkal. Nem igazán tudtuk, hogy milyen programra készüljünk pontosan. Én a városnéző lazaruháimat választottam: póló, halászgatya, a kb. túraszandálom és egy kis válltáska. Daniela gondolkozott, hogy jó lesz-e balerina cipőben – vagy hogy hívják azokat -, de aztán maradt abba, mert egy könnyed parki sétára számítottunk. A főbejáratnál találkoztunk a többiekkel. Azért nem futottam még össze velük, mert a kevésbé vonzó 9. kollégiumi épületben laknak. Azok az épületek azok, amikről nem rég képet csináltam, összevetve őket az épülettel, amiben én lakok. Azért laknak ott, mert még a BA-jukat csinálják és csak cserediákok, úgyhogy egy pár hónapra jó az nem? Egyébként nem panaszkodtam, amikor erről kérdeztem őket, csak azt válaszolták, hogy OK a koleszuk. Két német lány volt köztük, egy spanyol, egy ázsiai, de nem tudom pontosan melyik országból, Daniela, a tajvani lány és én, így indultunk el.

Először egy közeli reggeliző helyre mentünk enni. Hatalmas sor állt előtte. Ebből tudtuk meg, hogy tényleg egy jó helyen vagyunk. Ezek a helyiek viszont tényleg nagyon lusták. Még reggelit sem tudnak maguknak csinálni. Ejnye. Szóval persze nem tudtam, hogy mit kérjek, úgyhogy csak kértem azt, amit szinte mindenki más rajtam kívül. Úgysem kóstoltam meg még helyi reggeliket, úgyhogy bármi jöhetett. Olyan sokat rendeltünk egyszerre, hogy le kellett ülnünk, megvárni, hogy elkészüljenek az összes. Ami kaptunk nagyon finom volt. Sós palacsinta szerűségben volt felcsavarva rántott és sült bacon szerűség. Nagyon finom szósz adtak mellé. A beszélgetés reggeli közben az asztalnak azon a felén legalábbis ahol én és a német lányok többség ült találkozás híres emberekkel volt. Milyen jó lehet már egy olyan városban lakni, ahol sok német válogatott focista is lakik és ott kávét venni, ahova ők is járnak. Jó tele lettünk a reggelivel, én legalábbis mindenképp, úgyhogy indulhattunk.

Felszálltunk egy buszra, ami elvitt minket az egyik metrómegállóba. Az egyik német lány mellett ültem, aki lényegében kínait jött ide tanulni, de órákat is felvett. Átszálltunk a metróra és annál a megállónál szálltunk le, amiről már írtam, hogy milyen szép, az egyik oldalon a város házaival, a máikon pedig már erdővel. A busz, amire onnan át kellett szállunk már indult és Pei-shan, a helyi lány szerint nagyon ritkán járnak. Ezért futottunk egy kicsit és meg is állt nekünk, hogy felszállhassunk. Kijutottunk a városból és elindultunk a felfelé a szerpentineken a hegyekbe. Elég érdekes volt azzal a böhöm nagy busszal a kis utakon. Majd a végállomáson leszálltunk és azt hittük, hogy meg is érkeztünk, pedig egyáltalán nem. Átálltunk egy másik buszmegállóba, hol egy másik buszra kellett várnunk. Elment egy, amire nem fértünk fel, mert sorban állás volt és mi a végén álltunk a sornak. A mögöttünk álló öreg nénik eléggé agresszíven elkezdtek minket tolni, hogy sétáljuk előrébb, de amikor megérkezett a következő busz, akkor szabályosan fellöktek minket, hogy előrébb kerülhessenek. Ez a busz más irányba ment, úgyhogy tovább kellett miénkre várni.  Végre megérkezett a mi buszunk és felszállhattunk. Persze nem ültünk le, mert mi kedvesen vagyunk és átadjuk az öreg néniknek, bácsiknak a helyet plusz kb. szemmel lincselést kapnánk, ha ezt nem tennénk meg plusz itt ez a társadalmi norma szerves része. Egy kis busz volt, ami még vadabb szerpentineken száguldott velünk. Sok helyen egy sávossá szűkölt az út, így a főleg a kanyarokban nem is lehetett látni, ha valami jön szembe. Egy ilyen szakaszon jött is egy személyautó szembe. Neki kellett visszatolatnia, mert mögöttünk már álltak, de nemsokára mögé is beálltak. Szerencsére még az előtt megoldódott a forgalmi probléma. Kapaszkodni csak nehezen lehetett, a buszvezető pedig rodeózott. Amikor kiszálltunk szabályosan rosszul lettem, amiért gondolom a hatalmas reggeli is felelős volt.

Egy egészen szép helyre érkeztünk. Ami először feltűnt egy hatalmas gázgejzír szerű kipárolgás. Amikor közelebb mentünk, elolvashattuk, hogy a már megszűnt vulkáni tevékenység maradékaként kéngáz szivárog a levegőbe. Eléggé hangos volt, mert a gáz folyamatos sistergéssel tőrt a felszínre és eléggé büdös is. Érdekes volt azt is megtudni, hogy a kén miatt a kövek a kitörések mellett sárgává szíveződnek, a növények virágai pedig pirossá. A nagy mellett több kisebb kitörés is volt, sőt volt olyan is, ami egy kis pocsolyában tört ki, ami miatt úgy látszott, hogy a zavaros víz folyamatosan forrásban van. A tajvani lány ekkor mutatta meg nekünk az utat, amin majd elindulunk és ekkor döbbentünk csak rá, hogy mi ide túrázni jöttünk. Én eléggé jól voltam felöltözve, de az ázsiai lány például flip-flop-ban volt. Ha ezt a túrát abban kellett volna végigcsinálnom, már az első két lépcső után feladom. Bementünk a látogatói centrumba és kértünk térképeket, hogy mindenkinek legyen emlék és persze pecsételhettünk is rájuk. Aztán bementünk a kis boltba, ahol vizet és kekszeket, édességeket vettünk. Volt főzött étel is, egy fajta, helyi specialitás: szőlőlevelekbe csavart és megfőzött rizs. Szerettem volna megkóstolni, de sajnos nekem már nem jutott.

Ezek után indultunk el felfelé. Megnéztük a térképeiket és azt hiszem 5-6 kilométeres túrát néztünk ki, három vagy négy pihenő ponttal. Az első rész volt a leghosszabb, 1,6 kilométer felfelé hegynek, kövekből épített lépcsőkön, nem emlékszem mekkora emelkedéssel (vagy hogy mondják azt). Szerencsére az idő aznap és ilyen eléggé magasan nem volt olyan rossz, de mégis kapkodni kellett a levegőt. A levegő viszont eléggé rossz volt a tömény kén szaggal. Kis kitörések mellett mentünk el, amik meg-megcsapták a lábunkat és tűzforróak voltak. Nekem egyszer sikerült pont egy ilyen gázkitörés felett egy nagy lélegzetet venni a számon keresztül. Alig tudtam annyi vizet inni, hogy ne érezzem tovább az a rossz ízt a számban. Ami eléggé zavaró volt, az a szembejövő „forgalom”. Sokszor 1-1,5 emberre tervezett volt a kiépített út és nem fértünk el egymás mellett.

Lassan elértük az első pihenőt. Mindenki leheveredett a fából épített kis erkélyszerűségen. Kibontottunk pár kekszes zacskót és ettünk egy kicsit. Az egyik legjobb dolog, amit vettünk csokis puffi volt. Ropogós tésztában csoki krém volt. Szerencsére két csomaggal is sikerült vennünk, úgyhogy elég volt. Danielaval egy doboz sós kekszet is vettünk, aminek eredetileg sajt ízűnek kellett volna lennie, de semmilyen ízű nem volt. Miután ezt mondtam mindenki elkezdte semmilyen ízű keksznek hívni, mint én. Aztán újra útnak indultunk. Egy kicsit még emelkedett, de már nem vészesen. Nekem ekkor írta ki a fényképezőgépem, hogy megtelt a memóriája. Ezért a következő megállónál elkezdtem képeket kitörölgetni. Itt is kipakoltuk a nasikat és ettünk. A harmadik szakasz már le-föl-le volt. Ezek után értük el Tajpej legmagasabb pontját (gondolom új Tajpejét, mert magát a várost már régen elhagytuk). Itt a szokásos: elülés, evés. A helyiek, akik kb. velünk együtt haladtak, csak azt láthatták, hogy a külföldiek minden nyugisabb, tágasabb helyet kihasználnak, hogy leüljenek, kipakolják a kajájukat és azt körbeülve egyenek. Innen indult az elvileg könnyű rész, a lefelé hegy. A kamerám ekkor merült le a sok törölgetés miatt, úgyhogy ezután a mobilomat használtam helyette, ezért rosszabb minőségűek egyes képek, amiket a mostani bejegyzéshez csatolok. Az egyik német lánnyal beszélgettem lefelé (nem azzal, akivel a buszon is) és a helyi lánnyal is nagyon összebarátkoztam, most hogy lefelé menet már beszélgethettünk is. Az utolsó megállónk egy nagy tisztáson volt, ahol sokan másik pihentek és ettek. Fa jellegű piknik asztal mellé ültünk le a kis székekre és megettük a még maradék ételt. Tovább indultunk, de tudtuk, hogy nincs már sok a sétából.

Egy kis tavacska mellett mentünk el, amit megnéztünk és aztán ki is értünk egy parkolóhoz, az utunk majdnem végéhez. Egy 10 percnyire lévő parkolóból indult a busz, oda kellett még lesétálni. Útközben egy fürdőház mellett mentünk el, ahol a kénes vízben lehet fürdeni. Gondolom, az jót tesz, mert rengeteg idős embert kísérgettek az épület felé. Az épület előtt viszont volt ingyenes lábáztató, ahol fizetés nélkül bárki áztathatta a lábát a kénes vízben. Én is beledugtam és jó narancssárga is lett a talpam. Azóta sem tudtam teljesen levakarni. Kiértünk a buszmegállóba, de nem szálltunk fel a buszra, mert még meg akartunk nézni egy kis tavat, amiről azt mondták, hogy különleges baktériumok lakják és ezek miatt a víz teljesen fehér. Úgy is hívják, hogy Tejtó. Nem lehetett közel menni, de felülről lefényképezhettük. Aztán átmentünk egy függőhídon, aminek az egyik tartópillérjére ki volt írva, hogy nem bír el tíznél több embert, úgyhogy ennél többen ne menjenek rá. A helyieket egy csöppet sem érdekelte és elindultak utánunk. Mi persze megvártuk az előttünk lévő csoportot, hogy átérjenek, hogy ne legyünk sokan. Jól ki is lengett a híd, alig vártam, hogy talaj érjek.

A buszhoz hosszú volt a sor, de sikerült felszállnunk. Gondolkoztunk, hogy megvárjuk-e a következőt, hogy legyen ülőhelyünk, mert mindenki holt fáradt volt, de a következőn is úgyis át kellett volna adnunk az öregeknek a helyet. Így felszálltunk. Én Pei-shan mellé kerültem, ami nagyon jó volt, mert sokat beszélgettünk ezen a soha véget nem érőnek látszó úton. Dugóba kerültünk, mert szombat révén mindenki kirándult vagy piknikezett a hegyekben és ők is ekkor akartak visszajutni a városba. Volt, hogy 10 percek alatt csak métereket haladtunk. Engem nem zavart, bár jobb lett volna, ha ülök, de így is jó volt a beszélgetés. Csak kétszer szakadt meg, egyszer rövidebb aztán meg hosszabb időre. Az egyik ülő öregember szólt egy a busz padlójára leheveredő öregembernek valamit. Nem értettem, hogy mi a gondja, csak figyeltem. Pei-shan később magyarázta el, hogy azért szólt az egyik a másikra, mert az levette a szandálját és mezítláb üldögélt tovább. A másik megszólt neki, hogy vegye vissza, nem illik az egész lábat fedetlenül mutogatni. Mindezt helyi dialektusba mondta, tehát mondhatjuk, hogy tajvaniul, de Pei-shan értett, mert beszéli a tajvanit. Az egyik német lány szintén leheveredett a busz padlójára és el is aludt. Úgy kellett nem sokkal a mi megállónk előtt költögetni. A másik szünet az „alatt” ülő öreg néninek volt köszönhető. Már kb. 40-50 perce beszélgetünk felette, amikor egyszer csak felnéz rám, az ujját a szája elé teszi és pisszegéssel azt mutogatta, hogy hagyjuk abba a beszélgetést. Ott álltunk már egy órája azok a buszon, teljesen ki voltunk merülve, nem ültünk a lépésben haladó buszon és még kussoljuk is? Egy 10 percre felfüggesztettük a beszélgetést, de aztán folytattuk.

Megérkeztünk Jiantan metróállomáshoz, ahol már alig vártam, hogy átszálljunk a metróra, aztán a buszra, hogy végre itthon lehessek. Erre Pei-shan Shilin felé terelt minket. Shilin a legnagyobb helyi éjszakai piac. Már régen terveztem, hogy elmegyed, de sosem találtam senki, akivel elmehetnék és időt, amikor elmehetnénk. Kérdezem, hogy nem megyünk haza? Hát, hogy ő még ezt a mai napra tervezte és a többiek is rábólintottak. Én addigra a lábamon sem álltam, de gondoltam akkor menjünk. Az egész piac területe óriási, legalábbis a Lonely Planet-es térképemet nézve.

Az egyik csücskében kezdtük a nézelődést. Ott ettünk egy kis édesség félét. Legalábbis ott kezdtük. Olyan alakja volt, mint a cipőbe rakott talpbetétnek. Két részből volt összesütve, a közepén pedig mogyoróvajra emlékeztető töltelék volt. Én mogyorósat kértem, de volt egyszerű cukros is. Elindultunk a piac egyik külső utcáján. A lányok vettek pálcikára húzott karamellizált gyümölcsökat és helyben sütött kis virslikre emlékeztető hús darabokat. Én már ekkor nem bírtam szinte semmi mást enni, ők még csak akkor kezdték. Én inkább inni kerestem. Egy békatojás nevű ital mellett döntöttem. Ajánlották, hogy kóstoljam meg. A pohár aljába raktak jeget és eztán egy nagy tálból citromos tea félét mertek a pohárba. A teában nagyobb és kisebb darab zselé is úszkált. Ezeket a kis darabokat lehetett felszívni a pohárból és gondolom, azok lennének a békatojások. Ezen az utcán jórészt csak célba lövöldék voltak. Aztán viszont elindult az igazi piac is. Mindent lehetett kapni pólóktól kezdve szőrmeállatokig mindent. A lányok megint megálltak enni. Ekkor már nem tartottam velük. Találtunk egy taoista templomot, amit megnéztünk. Aztán elindultunk a piac egyik főutcáján. Hatalmas volt a tömeg szombat este, és ami érdekes volt nekem, hogy az ott lévők többsége helyi volt. Külföldiekkel csak ritkán futottunk össze. Ha viszont igen, akkor néhányan odaköszöntek, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Itt viszont én is ettem olyan, amit a többiek is, mert olyan jól nézett ki. Több kis póréhagyma darab volt baconnal körbefogva és így grillen megsütve. Még két darabjuk volt és azt senki nem akarta, mert mindenki három darabot akart. Én kértem azt a kettőt és megettem ameddig a többiek a következő adag elkészültét várták. Lehet, hogy túlságosan nyugati vagyok, de nekem hiányzott hozzá egy kis kenyér.

Nézelődtünk az üzletek között a sokszor szembejövő tömegben. Annyian voltunk viszont, hogy szinte előre tudható volt, hogy nem fogunk tudni együtt maradni. Gyorsan el is vesztettük Daniela-val a többieket (ez kb. az én hibám volt, de nem tehetek róla- 700 Ft-ért lehetett iPhone hátlapot kapni, ami otthon 5000 Ft). Elsétáltunk az utca végéig és ott vártuk őket. Amikor felhívtuk az egyik lány, kiderült, hogy még egy utca közepén sem tartanak és egy olyan ruhaboltban vannak, ahova mi is be akartunk menni, de gondoltuk inkább megkeressük őket. Mi is bementünk utánunk. Sokan mondták nekem, hogy ebbe a ruhabolt láncba be kell menni, mert nagyon olcsó és nagyon jó. Tényleg olcsó volt és olyan sok ruha volt. Amikor kinéztem egyet, elkezdtem az összehajtogatott kupacot végignézegetni nagyobb mértetekért. Nem találtam semmit. Ekkor megnézem az egyik címkéjét és arra van írva, hogy csak S és M méretekben gyártották. És kb. az összes ruha ott ekkora volt. Kijöttünk innen – itt is elmondva azt, amit már szinte minden másik bolt előtt, ahol láttunk valami jót –, hogy majd visszajövünk ösztöndíj osztás után. Megint elindultunk az utca vége felé, de most már Pei-shan is csatlakozott Dani-hoz és hozzám. Ez jó is volt, mert megláttunk egy finomnak kinéző ételt, amit meg akartunk kóstolni és ő tudott nekünk kérni. Már több helyen láttam a városban kis kocsikról valamit árulni, amihez egy hatalmas tömb kemény karamellizált mogyoró kell. Most meg is nézhettük, hogy mi történik azzal a tömbbel. Az árus vett egy gyaluszerű szerszámot és a kb. 30x30x40 cm-es tömb tetejétől elkezdett vele „lecsiszolni” a mogyoróból. Az eszköz tetején ez összegyűlt és ezt öntötte rá egy már előre kiterített vékony tészta lapra. Erre tett két különféle ízű gombóc fagyit és koriandert, ha kértek rá és ügyesen összecsomagolta. Berakta egy műanyag zacskóba és ehettük is. Ezzel sétáltunk ki az utca végére, hogy bevárjuk a többieket. Ez elég sokáig tartott, mert egy gyümölcsös stand mellett álltunk, ahonnan folyamatosan jött a mangó szag. Szerencsére már nem voltam annyira kiéhezve a mangóra, mert a piac területén sok gyümölcsös volt és azzal akarták a nézelődőket vásárlásra bírni, hogy kis pálcikákon kóstolót adtak. Így kb. a piac egy részének körbesétálása után egy fél mangót ettem meg. Végre odaértek a többiek is, eléggé fáradtak kezdtünk lenni. Már itt is bementek egy boltba, ahova én is bementem velük. Láttam is egy jó pólót, amit elég nagynak tűnt, hogy jó legyen rám. Amikor viszont a próbafülke felé indultam vele, megállítottak, hogy csak nadrágokat lehet próbálni. Ezért inkább otthagytam az egészet.

Ezután már tényleg-tényleg indulhattunk. A metró persze tömve volt. A buszon már tudunk ülni. Dani és Pei-shan egymás mellé ültek és németül kezdtek el beszélgetni. A helyi lánynak azt hiszem germanisztikából van a BA-ja. Úgyhogy az út hátralevő részén és a hegyen felfelé is németül beszélgettünk (túl hosszú volt a sor a kisbusz megállójában), legalábbis Dani és én, mert Pei-shan a völgyben lévő koleszokban lakik és így hamarabb levált. Nagyon jó érzés volt már végre hazaérni. 

 Rengeteg képet fogok berakni most, ezért nem fogom őket feliratozni. A fenti bejegyzés után viszont szerintem mindegyik egyértelmű lesz. Az utolsó pár kép rosszabb minőségű, mert azok készültek az iPhone-nal:

Két dolog:

1. tudom az telefonommal készült képek egyikén-másikán ott van az ujjam agy legalábbis sejthető az ujjam- majd megtanulok anélkül képeket csinálni

2. a mókusra nem zoomoltam. Tényleg ilyen közel jött

Pár kép Dani-től is: