Julcsi blog-ja: február 2013

2013. február 25., hétfő

Csak képek II.

Megjavult a rendszer, így most bepótolhatom a lemaradt képeket:

A Szépművészeti múzeum

A Mese ház

A szülinapi karaoke és a Spongyás torta

Az újévi ebéd

Az újévi piac

Longshan templom és az isten szobrok boltjai

A jáde piac, a Chinag Kai-shek és a Sun Yat-sen emlék épületek

A Parlament

Beitou és a sushi étterem

2013. február 23., szombat

A kirándulásunk után minden visszatért a rendes kerékvágásban. Jártam kínaira, itthon voltam. Péntekre vállaltam be a félév végi szóbeli vizsgát. Magyarországot kellett bemutatnom. Arra gondoltam, hogy az egész országot elég nehéz lenne 10-15 percben bemutatni, ezért csak Budapestet mutattam be. Így is 45 perces lett, az én bemutatásommal és a kérdésekkel együtt. A prezentáció jó lett, csak az én beszédem nem volt valami jó és választékos.

Szombaton a Szépművészeti múzeumba mentünk Leyla-val. Még mindig sok helyen nem jártunk Tajpejen belül, így a szabad napunkon oda mentünk. Én az itteni Konfucius templomon is gondolkodtam, de inkább nem akarunk több templomot nézni Tainan után. Kell egy kis szünet. Reggel indultunk el. Előtte még bementem a suli körüli pékség/cukrászdába, hogy megrendeljem a Spongebob-os tortát a szülinapomra és ettünk tajvani palacsintás, tojásos, sajtos, baconos reggelit, mert a múzeumozáshoz energia kell (igazából nem, de tudom, hogy ha múzeumba megyünk, akkor nagyon eltolódik az ebéd és éhes hassal rossz múzeumban kószálni). A múzeumhoz a város belsejébe kellett bemenni. A nagyon szeles időben az itteni EXPO-n és virágos parkon kellett átvágnunk. Először nem találtuk az épületet, de egy kis körözés után sikerült. Nem kellett fizetnünk érte, mert szombatonként, oktatási célokból a múzeum ingyenes. Hát ettől a múzeumtól sem pontosan ezt vártam. Több, nekem túlságosan modern kép. De egy-kettő megfogott és régebbi, tradicionálisabb képek is voltak. A legszebb képek egy időszakos kiállítás apropójából voltak kirakva, ahol a restaurálást mutatták be. Az utolsó kiállítás volt a legérdekesebb. Az már olyan modern volt, hogy komolyan elgondolkodva sem értettem semmit. Csak egy kiállított tárgyat, azért viszont fizetnék. Automata könyv lapozó volt. Az embernek csak feküdnie kell, a gép pedig lapoz neki. A múzeumban lévő eléggé gyorsan lapozott, én ilyen gyorsan nem tudom olvasni, de ha módosítani lehet ezen akkor már most fizetek.

A Lonely Planet-ben néztem, hogy a Szépművészeti Múzeum mellett van egy magyarosan lefordított Tajvani Meseház. Egy kicsi, csodálatos épület, olyan, mint egy ékszeres doboz. Mondtam Leyla-nak, hogy nézzük meg azt is utána. Belépő kifizetése után egy kis kertbe jutottunk és utána léphettünk be az épületbe. Ahogy kiderült, időszakos kiállítások váltják egymást az épületben. Most a tajvani édességekről és a gyártásukról volt szó. Süteményes formák voltak kiállítva, pecsétek, amikkel a süteményekre pecsételnek és régi képek. A kiállítás végén személyre szabott recepteket kaptunk. A taoista istenekkel való kommunikációhoz hasonló módszerrel választottunk magunknak receptet. Egy kis vázaszerűségben voltak pálcikák, amiken számok voltak. A számoknak megfelelően kis fiókok voltak. Amelyik számot húztuk, abból a fiókból kellett egy papír kivenni. Fogalmam sincs mi az én receptem és nem is nagyon tudom elolvasni.

Ezek után bementünk a városba. Ruhát akarunk venni, pontosabban zoknit, mert újévre vagy újévkor új ruhát kell venni és ruhára igazából nincs szükségünk, csak zoknira és mivel a zokni is ruha azt vettünk. Meg gyertyákat a tortámra. Aztán Leyla hazament, de én bent maradtam a városba. Eszterrel és Beával találkoztam aznap este, hogy megünnepeljük a szülinapom. Egy arabos étterembe mentünk, ahol különféle húsos pitákat ehettünk. Nemzetközi diákok szeretnek odajárni, én még nem voltam, ezért mentünk oda. Egy könyvet kaptam tőlük, attól az írótól, akinek egy könyvét már megvettem itt. Aztán átmentünk a gongguan-i éjszakai piacra, hogy sült Oreo-t együnk.

Vasárnap itthon voltam és a másnapi kínai írásbelire tanultam.

Hétfőn megírtuk az írásbelit. Nem volt nehéz és nem is lett olyan rossz. Aztán lementem megvenni az új kínai könyvet a következő félévre és a hold újévre is elkezdtem vásárolni, hogy legyen itthon mit ennem, amikor majd minden bezár. Csak egy kis ebédet ettem, mert este karaoke-zni és annak az árában kaja is benne van, így már készültünk egy nagy vacsorára.

A karaoke a belvárosban volt. Itt kint találkoztunk és együtt mentünk be. Elég sokan vártak, hogy bemehessenek, így nekünk is várnunk kellett. A tanárnőm azt mondta, hogy az iskolai szünet miatt vannak ennyien. A kijelzőt néztük, amin majd fel fog villanni a számunk. Az a kijelző mutatta azt is, hogy összesen egyszerre több mint 2000 karaoke-zhat egy időben. Akkor éppen több mint 700-an voltak bent. Több szinten voltak a szobák elhelyezve. Ahogy mentünk pont a büfé részhez jutottunk. A tanárnő elmagyarázta nekünk, hogy a büfé két részből áll. Van egy ingyenes rész, ahonnan annyiszor és annyit eszünk amennyit akarunk. A másik részért kuponokkal kell fizetnünk. Kaptunk egy adag kupont a belépőjegyünkhöz, de bármikor vehettünk még. Mindenféle kaja volt, tészták, húsok, rizs, lehetett salátát csinálni és több féle innivaló is volt. Tálcákra pakoltunk mindent és lifttel leküldték őket a szintünkre, hogy onnan a karaoke szobába vihessük. Lementünk a tálcáink után, kis kocsira raktuk őket. Elvezettek minket a szobánkhoz. Egy kisebb szoba volt, körbe fotelekkel középen pedig a tévével. Elkezdtünk enni és végignéztük a szám kínálatot. Hát nem volt valami sok angol szám. Vagyis mégsem a számával volt a gond, hanem a frissességükkel. A legtöbb számot csak azért ismertem és tudtam, mert fiatal teenager-ként akkor híres együtteseket és énekeseket hallgattam. A többi meg régebbi volt pl. ABBA, Beatles vagy olyan számok, mint a Sweet Dreams és a Lemon Tree. Nekem elég sokáig tartott értelmes számokat találni, de a végén sikerült egy párat. Olyan remek számok után, mint Britney Spears-től a Toxic és a Backstreet Boys-tól az Everybody után kimentünk körbe nézni, mert a mozgólépcsőn lejövet láttuk, hogy itt lent is lehet valami enni. A kuponjainkat váltottuk itt be Haagen Dazs fagyira. Én arra költöttem az összeset, mert az olyan finom. Visszamentünk és énekeltünk még. Aztán visszamentünk a fő kajás részhez enni. Amire visszamentünk megérkezett a tanárnő férje, aki tök jól énekelt és legalább másfajta számokat is ismert.

Összesen négy órát maradhattunk ott, mert ennyi időre szólt a jegyünk. Nagyon gyorsan eltelt, pedig az tök sok idő. A végén már mindenki beváltotta a külön jégkrémre szóló kuponját és elindultunk. Azt néztük még bent, hogy mindenki kiöltözik az ilyen alkalomra. Gondolom ez a társasági események egyik formája összejönni karaokezni. Bár megéri, mert annyit fizettünk ezért fejenként, mint amennyiért a helyiek vacsorázni szoktak éttermekbe, így extrán megéri, mert nem csak kaját kapnak, hanem szórakoznak is.

Másnap bementem kínaira. A tanárnő mindenkivel elénekeltette a boldog szülinapot a saját nyelvén. Ennyi volt a szülinapi hangulat. Aztán az elszállásolási osztályon tett kis kitérő után – ahol közölték, hogy nincs üres szoba – elmentünk a fincsi olasz étterembe. Mondtam Leyla-nak, hogy menjünk oda aznap. Aztán hazajöttem és a legjobb barátommal a netbook-ommal töltöttem a délutánt. Leyla még az étterembe indulás előtt ideadta az ajándékot. Egy szőrme Spongya Bob-ot kaptam tőle és sok-sok édességet.

Este újfent karaoke-zni mentünk. Már régen megígértem magamnak, hogy karaoke-zni akarok majd menni a szülinapomon, de így elég nagy dózist kaptam belőle. Több embert meghívtam, de mindenki vagy haza ment a szünetben vagy elutazott valahová. Így a végén négyen maradtunk: Leyla, Daphne és a holland barátnője, Tamara, aki Shilin-be is jött velünk még januárban és én. Felvettem ez elkészült Spongyás tortámat és elindultunk. Ez a karaoke közel volt, ezért is választottam. Kicsit drágább volt és nem is olyan jó, de nem volt kedvem messzebb menni. Nem tudom, hogy hány emberre foglaljam és többre foglaltam, így eléggé nagy szobát kaptunk, de legalább volt helyünk. A többiek valami zenét akartak ameddig felvágjuk a tortát, de még nem tudtuk rendesen kezelni a gépet és így sikerült 4-szer egymás után meghallgatni a Dancing Queen-t. Közben meggyújtottuk a gyertyákat – reménykedve, hogy nem fog a tűz jelző megszólalni – és felvágtam a tortát. Mindent adtak hozzá, kést, kis tányérokat, mindent. Daphne-től több, cuki kulcstartót kaptam és halacskás 3D-s képes lapot. Tamara egy bögrét adott.

Aztán kimentünk valami értelmes kaja után nézni. Itt nem volt olyan nagy a választék, mint az előző napi helyen, de nagyon jót lehetett enni és utána sok fagyit enni. Ami egy kicsit elszomorított az az volt, hogy teljesen ugyanazok a számok voltak itt is mint az előző helyen. De lehet, hogy előző nap után már készen álltam erre és ismerősebb társaságban is voltam, így más számokat is bevállaltam.

Először arra gondoltunk, hogy mit fogunk itt 3 órán keresztül csinálni. Aztán meg az volt a baj, hogy kb. 1 órányi számot raktunk be a gép memóriájába, hogy mit akarunk énekelni és akkor vettük észre, hogy már csak kb. 20 percünk van. A rendszer egyébként következő. Vannak nagy, nagyon vastag könyvek, amik a számok címével és a sorszámukkal van tele. Távirányítóval is bevihetjük a számokat és akkor automatikus hozzáadja a listánkhoz, de van egy éritőképernyős kis gép is, ahol keresni is lehet a számokra és ott jelenik meg a lista is.

Másnap kínain filmet néztünk. Kérdezte korábban a tanárnő, hogy mit akarunk az utolsó napokban csinálni és azt mondtuk, hogy az egyik órán nézzünk meg egy helyi filmet. Az egyik leghíresebb tröcsögösen romantikus helyi film volt, ahol a lánynak az időn keresztül kell átutaznia, hogy megtalálja az igaz szerelmet. Persze egy ponton vissza kell térnie. A fiú viszont rájön a folyamatra és utána megy, hogy a múltban éljenek együtt. Az egész Tajpej északi részén történt, Tamsui-ban, ahova a nyáron kibicikliztünk és ahova osztály kirándulni vitt minket a történelem tanárunk. Bennem csak olyan egyszerű kérdések fogalmazódtak meg a film kapcsán, hogy ha a fiú most a múltban van, akkor majd jelen lehet a saját születésénél a közelebbi múltban és akkor kettő lesz-e belőle, illetve hogyan eshetett a hó – ezzel romantikusabbá téve az egyik jelentet – Tamsui-ban, ahol kb. sosem volt alacsonyabb hőmérséklet 10 foknál. Hát igen romantikus filmek…..

Kínai után lementünk a völgybe Leyla-val mert fel lehetett iratkozni újévi ebédre, amit az itt maradt embereknek tartottak. A campus lenti étterem épületében tartották, ahol nem én még nem nagyon voltam. Belépés előtt asztalt kellett húznunk (Leyla nem volt ismerkedős kedvében ezért inkább gyorsan kihúzta azt az asztalt, ahol én is ültem). A kínai horoszkóp asztalhoz kerültünk, ahol minden a 12 állatról szólt. Az egész előtt még hallgathatunk egy kis helyi zenét, egy kalligráfia mestert nézhettünk munka közben és megismerkedtem a kb. tanulmányi irodánk fejével, akinek a létezéséről nem is tudtam.

Az egész esemény beszédekkel kezdődött és ekkor jöttünk rá, hogy ez egy elég komoly esemény, mert nem csak az egyetem egész vezetősége ott volt, hanem a kerületünk vezetősége is. A beszédek végét már senki nem hallotta, mert elkezdték kihozni a kaját, és ahogy már írtam az itteni étkezés alap szabálya az, aki kapja marja, így mindenki letámadta az ételt, hogy jusson neki a figyelés helyett. Az asztaltársaságból már ismertem egy-két embert. Az egyik lányt az Yilan-os kirándulásról, az egyik fiút pedig a Sun-moon lake-es kirándulásról. Több frissen érkezett diák is volt az asztalnál. Egy olasszal és egy némettel beszélgettünk, felkészítettük őket egy-két dologra. A kaja nagyon jó volt. Volt a szokásos édes rák ananásszal, de több féle sertés hús is volt, meg hal és csirke. Az egyik fajta ételt nekünk kellett befejeznünk. Külön kihozták a kis szelet pitákat, amikbe húst és még valami mást kellett csavarni. A végén taro-s süteményt kaptunk. Tombolán kisorsolták a kalligráfia művész ott csinált képeit. Én nem nyertem semmit, de akik még nem nyertek kárpótlásból kaptak egy kis hurkapácára épített szobrocskát. Később egy helyi lánytól megtudtuk, hogy nem gyurmából van, ahogy gondoltuk, hanem természetes anyagokból.

Az ünnepség vége volt a legérdekesebb. A tanulmányi hivatal vezetője egyszer csak megjelent jelmezben, mint a pénz istene. Olyan volt, mint a mikulásozás otthon. Ő adott nekünk kis piros borítékokat, amiket újévkor a gyerekeknek szoktak adni, és amiben mindig pénz van. Ebben sajnos csak egy dollár volt, de ahogy megtudtuk az egy dollár szerencsés, mert ha ezzel kezdünk el valami befektetést vagy ilyesmit, akkor az be fog jönni és meg fog térülni.

Az átvételkor lehetett vele fotózkodni, amit meg is tettünk.

Ezután az újévi piacra mentünk egy helyi lánnyal, akit Dani búcsúztatóján ismerünk meg. Ő írt ránk, hogy nincs-e kedvünk elmenni. Ekkor döbbentem már, hogy erről a piacról tanultunk valamelyik óránkon és akkor mondtuk is, hogy majd el kell oda mennünk, de teljesen kiment a fejünkből. A piac a belvárosban volt, így metróznunk kellett és még sokáig sétálni. Egy kis utcán ment végig az egész. Újévi dolgokat lehetett általában kapni: húsokat, zseléket, cukorkákat, különféle magokat és rágcsálni valókat. Ezeket viszont hatalmas mennyiségekben. Általában adtak egy zacskót és abba annyit szedtél, amennyit akartál és kilóra mértek mindent. AZ elején még elviselhető volt a tömeg és a zaj. Minden standnál hangszóróba való üvöltözéssel próbálták odacsalogatni a vevőket, de mivel mindenkinek volt hangszórója és egymást próbálták túl üvölteni, már nem lehetett semmit hallani. Elmentünk egy egyik végéig, nézelődve, hogy mit is akarunk venni és aztán visszafordultunk. Ekkor a tömeg már kibírhatatlanul nagy volt, pedig csak délután 3-4 óra volt. El sem akartam képzelni mi van ott esténként és egy az újévhez közelebb lévő napon. A végén én zselét vettem és csokit meg cukorkákat. Sok cukorkás stand volt, de az egyiknél ingyen hajtogatott lufit adtak, ha ott vásároltunk. Ezért én ott vettem cukorkákat. Polipot akartam, de mondták a lánynak, akivel voltunk, hogy a polip már elfogyott – pedig még volt nekik -. Mondták, hogy van helyette szívet ölelő pudlijuk. Mondtam, hogy azt nem nagyon szeretném, de volt cuki csiga, az jó lett volna. A lány viszont addig erősködött, hogy a végén leszedtek egyet és nekünk adták. Így sétálhattam és metrózhattam haza egy hatalmas hajtogatott lufi polippal. Alapból kitűnünk a metrón, mert nem vagyunk helyiek, de így meg még jobban megnéztek minket. A lány az fővasútállomáson elbúcsúzott tőlünk, mert ment haza.

Másnapra azt beszéltük, hogy mindenki bemutatja a saját kultúráját videókon és képeken keresztül. Erre készültem aznap este.

Másnap reggel kínain a videókat mutogattuk. A legérdekesebb a japán lányé volt, aki egy olyan japán étkezést mutatott, ahol egy félbe vágott bambusz rúdon keresztül folyatnak vizet, a vízben pedig tészta van. A rúd mellett kell ülni és a gyorsan lefolyó tésztát hirtelen kikapni pálcikával a vízből. A legokosabb a rúd végéhez ül, mert ott egy szűrű van, ami nem engedi lefolyni tésztát a földre és onnan könnyen ki lehet az ételt enni.

Elbúcsúztunk és átadtuk a tanárnőnek az ajándékot, akit az egyik lengyel lány talált ki és csinált meg, fényképeinkkel és személyes üzenetekkel.

Később elmentem még vásárolni, mert még nem volt meg minden az ínség napjaira. Közben egy nekem tervezett promocióval találkoztam: vegyél egy megadott mennyiségű Oreo-t és Oreo alakú kispárnát adnak. Sajnos nem tudtam volna Oreo alakú kispárna nélkül élni ezért meg kellett vennem. Ezen a napon vettük meg Eszterrel is a vonatjegyünket, mert Hualien-be és a Taroko nemzeti parkba készültünk. Mivel még az újév idejébe számított időbe mentünk extra kocsikkal indították a vonatokat, amikre olcsóbb volt a jegy. Ezekből a jegyekből akarunk magunknak elcsípni kettőt, így korán megvettük.

Este Johanna, az osztrák lány búcsúztatója volt. Igazából nem voltunk nagy barátnők, de amikor láttuk Leyla-val, hogy kb. 18 embert hívott meg és csak 2 akar elmenni, gondoltuk, hogy mi is elmegyünk, mert milyen szomorú lenne, hogy csak ketten mennek el ennyi emberből. Bár neki is az volt a gondja a meghívottakkal, mint nekem: a legtöbben nem voltak itt Tajpejben. Szóval elmentünk Leyla-val, úgy sem terveztünk komolyabb programot aznapra.

A belvárosban találkoztunk, ami csak egy kicsit azért volt rossz, mert féltünk, hogy valami méreg drága helyre fogunk menni. Johanna eléggé költekező volt és a belváros szebbik részre mentünk, ahol a drágább helyek vannak túlnyomó többségben. Először nem találtuk meg egymást és féltünk, hogy mivel késünk nem él majd a foglalásunk. Kiderült, hogy egy híres dumpling-os helyre megyünk, ami teljesen tele volt. Mi nem nagyon rendeltünk. Ez a helyiekre – akik értettek mindnet – és Johanna-ra – aki már járt itt többször – bíztuk. Két helyi lány jött. Az egyiket már ismertük, Tiffany-t, aki Dani buddy-ja volt és így többször összefutottunk vele. A másik lánnyal, Lindsay-vel akkor találkoztunk először. Johanna a barátjával volt itt, aki itt töltötte vele az utolsó heteit.

Többféle dumpling-ot rendeltünk, sertéshúsosat, halasat, rákosat és a végére az édes tarosat. Hagyományos dumpling gőzölő bambusz tálakba hozták ki őket. Sőt még külön leírást is kaptunk, hogy hogyan kellene szakszerűen kilyukasztani és kiengedni a forró levet a tésztából, hogy az ne forrázza le teljesen a szánkat. Kipróbáltam, de rájöttem, hogy nem olyan jó az íze, ha nem forrázott szájjal eszem, így nem csináltam. A hangulat jó volt. Sokat beszélgettünk. És a számla sem lett elviselhetetlen a végén, bár sikerült Johanna-t további rendelésről lebeszélnünk.

Ezután még csinálni akartak valamit. Én szívesen mentem volna haza, mert bulizás is szóba került, aki még mindig nem az én asztalom. Végülis amellett döntöttek, hogy Johanna-ékhoz megyünk fel és ott iszunk egy kis rumos-kólát. Ahogy a barátja megjött – mert hát persze fiúknak teljesen tilos a belépés a lány koleszba – Johanna kiköltözött. Ximen-en, a fiatalon negyedébe béreltek egy lakást, odamentünk. Kis lakásuk volt, de két embernek egy hónapra bőven megteszi. Ott beszélgettünk és ittunk. Főként a további terveikről volt szó, Thaiföldről és Malajziáról, de sikerült a helyi lányokat is kifaggatnunk, hogy mit is lehet itt a holdújév alatt csinálni. Mindenki azt mondja, hogy csak otthon vannak és kész, de valami társasági eseménynek csak kell történnie. Leyla vetette fel, hogy menjünk el Tajpej egyik legnagyobb templomába. A lányokat kérdeztük, hogy mikor menjünk „szilveszterkor”- tehát az újév előtti estén vagy január 1.- tehát az újév első napján. Nem igazán tudták, de ígérték, hogy megkérdezik. Aztán indultunk, mert tudtam, hogy el kell indulnunk, ha el akarjuk érni az utolsó hazafelé menő buszt.

A következő két nap nem csináltam semmit. Már pénteken sem volt kínai óra, szombatra meg minden bezárt. Vagyis hát mi azt hittük, de pl. minden élelmiszerbolt nyitva volt, ahogy később láttuk és a 7eleven-ök is meg a McDonalds’-ok. Én viszont már el voltam látva mindennek, így csak a szobámba kellett ülni. Két említésre méltó dolog történt: először is riszt tanultam meg főzni a mikróba. Még gyakorolnom kell, de kielégítő az eredmény. A másik pedig, hogy elkezdtem az új cserediákokkal megismerkedni. Miriam-mal barátkoztam a legjobban össze. Francia lány, akit a volt szobatársam mellé raktak be, de megpróbáltam nem megijeszteni. Mondtam, hogy azért meg én nem jöttem ki vele, ő még simán kijöhet vele. A tűzijátékot vártuk együtt a konyhába. Utána pedig felmentünk a mosoda emeltre, a legfelsőre, mert onnan jobban látszottak.

Másnap Miriam is jött velünk a templomhoz, mert időközben válaszoltak a helyi lányok, hogy vagy az év utolsó napjának éjszakáján menjünk oda vagy az újév első napjának reggelén. Mi a második lehetőséget választottuk. Elmetróztunk a templomig, ahol már lent többen voltak. Amikor feljutottunk nagyobb tömeg ment a templom felé, ahol már nagyon sokan voltak. Mi is beálltunk közéjük. Először egy felépített szobor alatt mehettünk át, ami gondolom, szerencsét hoz. Majd a tömeggel körbementünk a templomon. Mindenhova sorba elsodortad. Először a füstölő vevő helyre, majd a tűzhöz, ahol meg lehet őket gyújtani. Azután fel a templomhoz, ahol az istenekhez lehet velük imádkozni. Nehéz volt összetartani és a feltartott füstölőkből folyamatosan pergett a hamu. Bent magában a templomban egy szertartás zajlott, de csak meghívottak vagy jeggyel rendelkezők léphettek be, mert a kis ajtót rögtön bezárta maga után, aki oda bement. Majd a nagy templom mögötti kisebb szobrokhoz mentünk. Ott is imádkozni lehetett és végleg elégetni a füstölőket.

Kiszabadulva végre a tömegből, elindultunk felfedezni a közeli éjszakai piacokat, ami gondolom a tömeget célozva nappal is kinyitottak. A legnagyobb után buddhista és taoista boltokba néztünk be. Gyönyörű, felöltöztetett taoista isten szobrokat nézegettünk, amiknek az árán ütköztünk meg. Csak a ruha került annyiba amennyiért az egészet vettem volna. Végigmentünk még egy piacon majd elindultunk a metró felé, mert a metró és a templom között vezető metró aluljáróban is volt egy kisebb áruházféle. Egy szuvenír jellegű boltokba mentünk be, majd cipőket vettünk, mert olyan olcsók voltak.

Leszálltunk Gongguan-on is, hogy megpróbáljunk valamit enni és megmutassuk Miriam-nak milyen a bubble tea. Ízlett neki.

A nap többi része pihenéssel telt, csak úgy, mint a hétfő.

Kedden Miriam-mal mentem be a városba. Eredetileg egy helyi termékek kézműves vására jellegű helyet kerestünk. Kisebb kerülők után el is jutottunk oda, de a holdújév miatt zárva volt. Ezért tettünk egy hosszabb sétát a jáde piacig. Tajpej eddig még ismeretlen és eléggé puccos környékén sétáltunk végig. Furcsa volt látni, hogy a nem messze a pályaudvartól, ami nem rossz környék, de pl. egyedül ott láttam koldusokat itt, ott vannak az az elit apartman lakásos épületek. Egy japán jellegű épület mellett is elmentünk, amit kívülről lampionokkal díszítettek. Aztán megérkeztünk a piacra, ami szerencsére nyitva volt. Az elhelyezkedése volt a legérdekesebb. Egy felüljáró felhajtó része alatt volt. Ott voltak asztalok felállítva és onnan adták el az ékszereket és dísztárgyakat. Miriam egy gyűrűt akart magának venni, azt kerestünk. Végülis kulcstartóra rakható szerencsehozókat vettünk, amiket nekünk ott állítottak össze. Én egy Matsu-nak látszó szobrocskát választottam, ami úgy látszik, mintha éppen akkor bontakozna ki egy levélből. A legtöbb dolog gondolom nem eredeti volt – de egy csak egy megérzés (nem, nem az: kb. 750 Ft lett volna egy „jáde” vagy egy „korall” karkötő -, de majd visszamegyek később nem eredeti, de mégis szép „jáde” nyaklánc medálokért. Miriam a végén talált gyűrűt, így nem sokkal később mehettünk is.

A Chiang Kai-shek emléképület nem volt messze – nekem nem messze, Miriam a végén mondta, hogy életében nem sétált annyit, mint itt kint (nem tehetek róla, szeretek sétálni és spórolni a tömegközlekedésen, bár itt nem is tudtam, hogy milyen buszok járnak) – szóval elsétáltunk oda. Útközben tettünk egy kis kitérőt egy étteremhez, amit ismerek a környéken, és amit már többször említettem, de zárva volt. Így csak felmentünk a nagy Chiang Kai-shek szoborhoz és az ajándék boltba, ahol már azt nézegettem, hogy mit kell majd hazavennem. A parkban pihentünk egy kicsit, majd mentünk tovább a Sun Yat-sen emléképülethez. A 101-hez mentünk és mondtam, hogy akkor menjünk arrafelé, mert én sem igazán voltam bent és Miriam-nak is megmutattam. Éppen akkor volt őrségváltás. Azt megvártuk, nem akartunk a tömegbe tolakodni, de aztán nem som nagyon néztük meg a kiállítást.

Onnan elsétáltunk a 101 közelében lévő könyvesbolthoz, ahol újságot akartam venni. Nem találtam meg és Miriam is keresett egy könyvet. Elküldtek minket egy másik könyvesboltban, ami a 101-ben volt. Voltam már bent, de ez akkor is olyan nagy és fényűző nekem. És csak az alsó szinteken lévő „plázában” jártam és nem fönt valamelyik puccos étteremben.

Ott megtaláltam a legjobb angol nyelvű könyvesboltot, tele Tajvannal foglalkozó könyvekkel, szinte utánad dobási áron, így elhatároztam, hogy lassan megveszem majd mind. Ezek után egy kis buszmegálló keresés után, amin minden egyes 101 közelében töltött alkalommal szembesülnöm kell, de most már megjegyeztem, felszálltunk a buszinkra és hazajöttünk.

Másnap Leyla-val és a másik francia lánnyal, Caroline-nel, aki Leyla lakótársa, visszamentünk a kézműves piacra, amiről kiderült, hogy egy hatalmas szuvenír bolt, ahol minden olcsóbb, mint kint. Mindent megnéztünk, vettünk 1-2 dolgot és sokat jegyzetünk a fejünkben, hogy majd miért kell visszajönni, amikor majd készülünk haza. Ezután megmutattuk a lányoknak a pályaudvar környékét és Caroline-nak a bubble tea. Ő is szerette. Majd elsétáltunk a Parlament előtt és a Chiang Kai-shek Memorial Hall-hoz. Újra megpróbáltuk az éttermet arrafelé, de megint zárva volt. Így jöttünk haza. A suli mellett viszont megmutattam nekik a dumpling-os helyet is, mert valami rákosra vágytak. Így igazán tajvanit ettünk és ittunk aznap.

A kínai kulturális prezentációnak hála felfedeztem, hogy a Kontroll is fent van Youtube-on, így egy kis félrerakott sör mellett azt néztem meg este.

Másnap megint egy újabb felfedezésre készültünk. Mivel aznap szép volt az idő, elhatároztuk, hogy elmegyek Tajpej (bár, ha jól tudom az már Új Tajpej) leghíresebb termálfürdő részére, Beitou-ba. Leyla jött, a két francia lány és az emeletünkön lakó el salvadori lány, aki a templomba is jött velünk az újévkor. Nekem egy kicsit győzködnöm kellett magamat, mert nem igazán vagyok a fürdőruhában fürdő ember, de tudtam, hogy egyszer ezen is át kell esnem, így mentem velük. A város másik felébe, észak-keletre kellett felutaznunk. Külön metróvonal vezetett ki oda, ami kívülről teljesen ki volt festve, belül pedig úgy nézett ki, mint a fa, hordó alakú fürdő „lavórok”, amikben régen engedték a termálvizet. Odaérve először nem találtuk a nyilvános fürdőt, amit kerestünk, de aztán meglett. Egy parkon kellett végig sétálnunk és pont a rossz irányba fordultunk be az utolsó kanyarnál. Odaérve közölték velünk, hogy nem mehetünk be, mert pont most jár le egy belépési idő és a következő 1,5 óra múlva kezdődik. Nem tudjuk pontosan, hogy miért vannak 1,5 órás szünetek, amikor bezárnak. Arra gondoltunk, hogy akkor kicserélik a vizet. Azért mentünk egyébként nyilvános fürdőbe, mert azt halottuk, hogy a többi drágább, mert magán és legtöbbször pl. egy szálloda részét képezi és azok általában meztelenek, amit nagyon akarunk bevállalni.

Szóval el kellett ütnünk 1,5 órát, ami nem volt nehéz, mert ebédidő volt. A gond csak az volt, hogy még mindig szabadság és szünet hét révén minden tele volt. Végül úgy döntöttünk, hogy végigálljuk a sort, ami az egyik sushi étterem előtt állt. Ez egy étterem lánc, több étteremmel a városba. A legjobb benne, hogy japán stílusban egy futószalag fut végig az éttermen. Azon utazik a kaja és azt veszel le belőle, amit akarsz. Elég jó az ára is, mert minden tál, amit leveszel 30 dollár, ami kb. 240 Ft. Hol lehet máshol ennyiért egy tálnyi, rendes sushi-t enni? Szóval kaptunk asztal, ami egyszerre volt jó hely is és nem is. Nem volt az, mert nem mindenki ült a szalag mellett, csak az asztal belsejénél ülő két ember és mindig nekik kellett gyorsan szólni, hogy mit akarunk és elmutogatni, hogy vegyék le nekünk. Azért volt jó, mert mi ültünk a legközelebb a konyhához. Így nekünk volt a legtöbb választási lehetőségünk, mert mi ültünk a szalag elején. Jó volt, mert minden modern volt és ötletesen megcsinálva. Többféle sushi-t ettem, már lehet, hogy nem is emlékszem a legtöbbre. Ettem kis sushi-t, amiből 6 volt a tálon és nagyot, amiből csak egy. Ettem olyat, ahol az alga levélen belül kukorica saláta volt és olyat, ami egy tészta rétegen belül volt rizs, amin kesudió volt. Nem is tudok többet felsorolni, pedig tudom, hogy nyolc tálnál állítottam le magam, mert így is eléggé drága ebéddé kezdett válni. Igen egyenként olcsó, de eteti magát. A végén japán kiborítós pudingot ettem, vanília puding, és ha kiborítod, csoki folyik rá. Az el salvadori lánynak is megtetszett, de sokáig nem jött a szalagon. Így végső elkeseredésében felemelte a kis függönyt, ami elválasztott minket a konyhától, és amin keresztül kijött a szalag és mutatta nekik, hogy ilyet rakjanak már fel. Ekkor egyszerre több is érkezett. Úgy jöttünk el, hogy mindenki próbálta megjegyezni, hogy mit nézett ki, hogy következő alkalommal olyat akar enni.

Visszamentünk a fürdőhöz és ekkor már beengedtek minket. Néztük és nem igazán láttunk öltözőt, így gyorsan átöltöztünk a mellékhelységben. Aztán beraktuk a cuccunkat a legbiztonságosabb szekrényekbe, ami létezik. Sokan be sem zárták, mert a bezárásnál kellett fizetni, ezért csak úgy hagyták. Mi azért nem itt születtünk, így mi bezártuk. Aztán néztük, hogy hol van hely, hova menjünk. Három medence volt egymás alatt és egy kisebb mellettük. A három középsőjébe kezdtük és nagyon örültem, hogy nem a legelsőbe, mert abban lefőtt volna a bőröm. Már a másodikban szenvedtem egy kicsit, de még jó volt. Egy kicsit abba ültünk. Aztán a 3. mentünk, ami viszont már kelleme volt. Ha jól emlékszem, akkor az első 48-50 fokos volt, a másik 43-45 fokos, az utolsó pedig 38-43 fokos. Ott már hosszabb ideig ültünk, de mindig ki kellett jönni egy adag hideg zuhanyért, egyébként nem lehetett volna kibírni. Valakinek viszont maradnia kellett, mert jó helyet szereztünk és nem akartunk feladni.

Közben egy amerikai sráccal beszélgettünk. Úgy adta elő magát, mint aki már évek óta él itt. Kiderült, hogy tanítani jött és kb. 2 hete van itt. Közben viszont megtapasztaltam életem egyik legfurcsább ismerkedését. A srác több külföldivel és helyivel jött. Az egyik helyi kísérője jött oda hozzá, amikor beszélgettünk vele, hogy az egyik srác, aki még a csoporthoz tartozik, tetszik neki, miért nem megy oda az amerikai srác és kérdezi meg, hogy nincs-e a srácnak a helyi lánnyal kedve találkozni. Ez nekem meglepő volt, de tudom, hogy itt nagyon menő a külföldi fiúbarát.

Nem is bírtuk a mi szakaszunk végét, amikor gondolom kiküldenek mindenkit. Már így is azt hittük, hogy az „úszómesterek” majd kiküldenek minket, hogy más túl sokáig voltunk a vízben, ahogy a helyiekkel tették. Gondolom ránk nem szólt volna, mert külföldiek voltunk. A zuhanyzókba öltöztünk át és a kijáratnál vettünk magunknak finom, helyi fagyit, ami egy kicsit felfrissített. A helyi fagyik nagyon jók, mert olcsóak és szerintem tele vannak gyümölccsel.

Szóval jó volt a fürdés és nem gondoltam volna, hogy ezt mondjuk a végén, de túl melegben mentünk, pedig egyáltalán nem volt meleg, legalábbis tajvani mértékek szerint. De sokkal jobb lett volna mindezt hidegben, mert a vízben is kellemesebb lett volna, mert nem csak a víz, hanem a ránk sütő nap is melegített, és hazafelé sem lett volna annyira melegünk.

Én a kijáratnál elváltam a többiektől, mert ők még körbenéztek Beitou-ban és aztán este a Shilin-i piacra mentek. Én viszont másnap megint utaztam vidékre és pihenni akartam meg összepakolni. A haza menés nem volt egyszerű, mert gondolom sokat voltam a meleg vízben és megfájdult a fejem, mert szinte zombi voltam. Még jó, hogy már ismerem a közlekedést és nem kellett különösebben figyelnem, mert különben ki tudja hol kötöttem volna ki.

Képeket megint csak később fogok tudni felrakni. Valószínűleg holnap után.

2013. február 11., hétfő

Tainan, az ezer templom városa

Dél előtt érkeztünk meg Tainan-ba. Az állomáson itt is kaptunk térképet. Azt és a Lonely Planet-et nézegetve próbáltuk meg megtalálni a hotelt, hogy otthagyhassuk a táskánkat. Eléggé messze volt nem úgy kaohsiung-i szállásunk és a térkép, amit adtak sem volt tökéletes, a mellékutcákat – amiből itt van rendesen – nem hogy nem nevezték meg, de nem is jelölték. A hotel épedig egy utcából nyíló mellékutcából nyíló utcában volt. Nagyon szépe volt és rendezett, de eléggé el volt dugva. Otthagytuk a táskáinkat és elindultunk a melegben, hogy megcsináljuk a Lonely Planet-em egyik séta útját, ami a város főbb nevezetességei mellett halad el. Szerencsére nem messze indult a szállodától. Az első megálló az irodalomtörténeti múzeum volt. Bementünk, de nem jutottunk túl messze benne, mert nem igazán értettük a kiállított könyvek és művek jelentőségét. A következő állomás egy hatalmas konfuciánus templom volt. A templom maga egyszerű volt. A körülötte lévő épületekben szertartási tárgyakat állítottak ki. A templom egészét nagy park vette körül, ahol egy mókussal „játszottam” ameddig Leyla-ra vártam. Azt hitte, ha bedugja a fejét a fában lévő lyukba, akkor én is eltűnök.

Bár nem volt benne a sétában – és az ilyen kitérők miatt lett a séta négy órás helyett több mint 6 órás – az út másik oldalán egy kis kirakodó vásár volt. Végigsétáltunk rajta, hátha találunk valami érdekeset, vagy amit még jobban akarunk, hátha találunk valami ennivalót. Semmit nem nagyon találtunk, csak egy éttermet reklámozó férfi mellett sétáltunk el, aki kóstolót adott az egyik ételből pálcikával, azt üvöltözve (nekünk), hogy „Kung fu tajvani stílusban”. Én majdnem leálltam valahol enni, de mégis inkább a továbbhaladás mellett döntöttünk. A következő állomás a város régi déli kapuja volt, ami köré kisebb erődítmény építettek. Azt jártunk végig lent is és fent az erődítmény falai tetején is. Aztán Leyla ebédelt, én viszont valami helyit kerestem. Modern környéken haladtunk el, amikor én is találtam magamnak ebédet. Én kis szőlőlevelekkel körbe csavart rizstáskát ettem (amit persze ki kellett megevés előtt bontani a levelekből) amiben hús volt, mogyoró és még több mindent.

A következő templomot azon a helyen emelték, ahol az utolsó Ming császár halála után az öt ágyasa és az őket őrző eunuchok öngyilkosak lettek. A kis szentély belsejében öt isten szobor volt. A bejáratra kívülről nők, belülről pedig férfiak vannak festve, akik együtt látszanak, ha az ajtókat bezárják. Nem messze ettől volt egy más kisebb szentély, ahol az eunuchok végeztek magukkal. Mindez egy nagyobb parkban volt, ahol hatalmas fák nőttek, amikből indák lógtak le, és amikkel az egész városban találkozni lehetett.

A következő templomot nem találtuk meg. A környékén bolyonghattunk sokáig, de nem olyan környéknek nézett ki, ahol régebbi templomokat találnánk. A végén feladtuk, úgyis elég templomot láttunk így is Tainan-ban. Útközben úgyis több templomba is botlottunk, amiket sehol sem jelöltek.

Koxinga szentélye volt a következő megálló. Ő volt az a kínai/japán kalózból lett vezető, aki visszaverte a hollandokat és a szigetelhagyására kényszerítette őket. Mindezt a Ming dinasztia nevében tette, mikor a szárazföldön már a Qing dinasztia uralkodott. Mélyen tisztelt történeti személyiség itt is és Japánban is jelentős. Ez is egy kínai stílusú templom volt, a nagyobb, a szentélyt tartalmazó épülettel középen, körben pedig négyszögletű verandás épülettel. Ide is éppen egy szárazföldi turistákkal teli busszal egy időben érkeztünk, így gyorsan előttük meg akartuk az egészet nézni. A templomon kívül egy kisebb múzeum volt Koxinga-ról, amit gyorsan megnéztünk. A következő állomás csak az utca másik oldalán volt. Egy pagodás, hidacskás, sárkányos szökőkutas, vagyis nagyon is kínai kis parkon keresztül lehetett oda eljutni. A másik templom egy női alak temploma volt, akihez a gyerekeik megvédéséért fordulnak az anyák. Tényleg több kisgyerekes család és anya volt a templomba és körülötte. Ez a templomot is elhagyva egy nagyobb Koxinga szobor mellett mentünk el.

Innen lett egy kicsit könnyebb a séta meg nem kellett akkora távolságokat a pontok között megtennünk, ami jó volt, mert már kezdtünk fáradni. Ezután jött a legfélelmetesebb templom. Már az útikönyv is azt írta, hogy a poklot ábrázoló képek miatt nézzük meg ez a templomot. Egy kisebb épület volt az út mellett. Bent az istenek szobrai meg voltak a sok-sok füstölő füsttől feketedve és ráccsal voltak körülvéve (azért, hogy ne érjenek hozzájuk, de az a magyarázat is érthető ami Leyla talált ki: hogy ki ne szabaduljanak). Ez volt a templom külső terme. A belsőkbe is bementünk, ahol gonosz szellemek kiűzésének rituáléját nézhettünk. Egy nő mormogással és ostorral űzte ki – legalábbis szerintünk – a gonosz szellemeket egy férfiből. A nyaka köré csavarta az ostort, mormogott és kicsavarva az ostort és nagyokat csapott vele.

A következő templom békésebb volt, a várost őrző isten temploma. Érdekes volt látni, hogy úgy, mint az előző templom, ez is modern(ebb) házak közé volt beékelődve. Körbenéztünk és egy férfi sétált oda hozzánk. Azt mondta, nagyon elveszettnek tűntünk, így gondolta megkérdezi, hogy nem vesztünk-e el. Szakított arra egy kis időt, hogy egy-két kérdésünkre válaszoljon. Megtudtunk tőle pár dolog, amiről már több templomban elgondolkodtunk, de nem tudtuk, hogy pontosan mik azok. Ilyenek volt a templomok bejáratán belépve, feltekintve látható tábla írásjelekkel. Azt hiszem, nem tudta elmagyarázni pontosan, hogy mik azok, de mondta, hogy ennek a templomnak az egyik legrégebb és ez erről is híres.

Már késő délután volt, amikor kisebb mellékutcákon eljutottunk a Menny oltára templomig.

Amikor bemenetünk pont egy szertartást tartottak, hasonlót a rossz szellem elüldözésére tartott szertartáshoz, de itt a jó szellemeket hívták. Azt nevettük, hogy ha véletlenül nem minket találtak meg az előző templomban a rossz szellemek, akkor most minket is megtalálhatnak a jó szellemek. Itt „hamis” pénz és más vallási tárgyakat áruló árusok voltak. A „hamis” pénz – nem tudom, írtam-e – égetendő pénz, amik elégve a mennybe az istenekhez és a tisztelt felmenőkhöz jut. Legtöbbször a boltok előtti kis égetéseknél láttam égetni, amik a hónap megadott napjain az üzlet sikeréért égetnek ez isteneknek. Pont a hónap ezen napjaiban voltunk Tainan-ban, sok égetést láttunk. Gondolom az árusok is ezért voltak ott. A templommal szembeni falon sárkányos falfestés volt.

A következő pont a harc istenének temploma volt. Odafelé menet Leyla bement egy hímzést készítő férfi boltjába. Nem is mertük megkérdezni, hogy mi mennyibe kerül, de a hímzett ruhák, kabátok és képek gyönyörűek voltak. Először nem találtuk, vagyis egy másik templomot hittünk ennek – szerintem már nagyon fáradtunk. Végülis megtaláltuk. Az okozhatta a kavarodást, hogy a másik templom, annak ellenére, hogy hatalmas volt, nem volt sem az útikönyvben, sem a térképünkön. Ezután a másikba is bementünk.

Az utolsó pontok egyike a Chihkan tornyok. Hollandok által épített torony volt itt – ha igaz az elképzelésem, akkor a fő erődítményüktől távolabb elhelyezkedő torony, akkor még csak egy, szinte az össze Fort Zeelandia-ról, a hollandok idejéből származó térképen megjelenik. A tornyot később átépítették és így jellegzetes kínai jegyeket kapott. Ma kisebb park van körülötte, halastavakkal. Mindkét toronyba fel lehetett menni és kiállított tárgyakat vagy a kilátást megnézni. Az eredeti torony egy része is látható volt még. Itt is voltak Koxinga-t ábrázoló képek és szobor a tiszteletére.

Az utolsó templom a sétán egy Matsu templom volt. A legérdekesebb a templom melléképületére festett istenképek voltak és a templom melletti épület mellett elhelyezett szobrok.

Teljesen besötétedett, amire végeztünk. A Lonely Planet-et és a térképet nézegetve elhatároztuk, hogy a Chihkan tornyok közelében ajánlott étteremet fogjuk megnézni, mert az írta róla a könyv, hogy olcsó és helyi specialitásokat csinálnak. A város térképén nem messze attól a ponttól ahol voltunk éjszakai piacot jeleztek. Így erre gondoltunk, hogy eszünk valamit az étterembe és aztán elsétálunk az éjszakai piacra és ott is eszünk. Az éttermet könnyen megtaláltuk. Puccosabbnak nézett ki, de szerencsére még annyiba került, mint amit Lonely Planet mondott. Kérdeztem, hogy a könyv által említett specialitás van-e és mondták, hogy igen. Egy tál vizes tésztát kaptam darált sertéshúsnak kinéző hússal és egy nagyobb rákkal. Később kiderült, hogy a tészta közé hosszabb szója csírák is el voltak rejtve. Nagyon finom volt. Komolyan az egyik legfinomabb dolog, amit életemben ettem- tajvani spagetti, mert az volt. Leyla sült rákocskákat evett rizzsel. Az is nagyon jól nézett ki. Ettem volna még egy tállal a tésztából vagy megkóstoltam volna a rákokat, de az éjszakai piacra akartam tartogatni a maradék éhségemet. Egy kicsit pihenni akartunk a piac előtt és a végén kb. kitessékeltek az étteremből, mert annak ellenére sem tudtunk felállni, hogy tudtuk, hogy várnak kint a helyekre.

Elindultunk az éjszakai piac megkeresésére. Követtük a térképet addig a pontig, ahol jelezte. Majd tovább mentünk. Tudtuk, hogy sétálunk ki a városból. Az út is egyre nagyobb lett, ami mentén haladtunk és a házak is egyre kisebb lettek, a piac viszont sehol. Ezért megálltunk és megkérdeztem egy utcai étel árust, hogy tudja-e merre van. Ő pedig még kijjebb mutatott. Szóval sétáltunk tovább az út mellett. Már kezdtünk idegesek lenni, így megálltunk egy bolt mellett és megkérdeztem az eladót, hogy merre van a piac. Egy kicsit gondolkodott majd még kijjebb mutatott. Sétáltunk tovább és sikerült megtalálnunk. A világ lehangolóbb és legunalmasabb éjszakai piaca volt. Nem is hasonlított igazából éjszakai piacra, csak egy piac volt, olyan, mint amilyenek otthon is szoktak lenni. Bánatunkban ettünk környékén és elindultunk visszafelé.

A hotelben én megint letámadtam a tévét, koreai történelmi dráma sorozatokat nézni.

Másnap reggel kaptunk reggelit, ami végre jó volt. A McDonald’s-os reggelik után jó volt egy kis pirítós és tükörtojás meg húsos és tarógyökeres, édes tészta táskák. Otthagytuk a táskánkat és megnéztük, hogy mikor jön a busz, ami ki visz minket a város egyik végéhez, a hollandok által épített erődhöz, Fort Zeelandiához, amit ma Anping erődnek hívnak. Sajnos a hotelben lévő menetrend nem volt jó, így várnunk kellett egy kicsit a buszra, de persze az is lehetett, hogy csak késett, ami vidéken könnyen előfordulhat. A busz a város külső kerületein vitt végig, ahol modern lakóházakat húztak fel.

Az erődtől nem messze rakott le minket a busz. Egy kis park mellett szálltunk le, ahol ott volt az elmaradhatatlan Koxinga szobor. Elsétáltunk az erődhöz. A hátsó részétől közelítettük meg és onnan nagyon is úgy látszott, hogy zárva van. Erre rádöbbentünk, hogy hétfő van, és akkor itt zárva vannak a múzeumok. Elszomorodtunk és elkezdtük körbe sétálni. Erre kiderült, hogy nyitva van, csak itt még koránnak számított, amikor odamentünk – meg hétfő reggelnek – így nem voltak még sokan. Bent még több Koxinga szobor volt, régi ágyúk, úgy újabbnak kinéző ház, amiben kiállítás volt berendezve és egy nagyon modernnek kinéző torony, ahova felmászva a város egész ezen részét be lehetett látni. Az eredeti erődítmény itt is megmaradt valamennyire.

Ezután eléggé random sétálgatásba kezdtünk a környéken. Megnéztük először a nagy Matsu templomot, ami szerintem az egyik legszebb templom volt, amit Tainan-ban láttunk. Előtte kis kapu, díszített kapu volt, bent pedig a falon kis bábukkal kirakott jelenetek voltak a falban ábrázolva. Itt „vettünk” adomány fejében szerencse zacskókat. Bolyongtunk egy kicsit tovább, templomokat és régebbi házakat találva. Aztán találtunk egy szentélyt, ami mellett kis tó volt, több Matsu szoborral és rengeteg nagyobb hallal. A tengerparton sétáltunk tovább, egy nagyobb temetőt megkerülve. Nem mentünk be a temetőbe, pedig lehet, hogy be kellett volna, mert régebbi, Ming kori is voltak bent. Közvetlenül a part mellett több helyen régebbi ágyúk voltak kiállítva. Lerobbantabb lakótelepen keresztül kerültük a temetőt. Az egyik mellékutcában egy másik templomot találtunk. Majd még egyet.

Lassan visszajutottunk a város ezen részének központjába, ahol találtunk még két templomot. Az egyik előtt halakat szárítottak. Ezt néztük egy kicsit. A templomban egy férfi volt a kislányával. A 2-3 éves kislány megörült nekünk és gondolom szerepelni akart egy kicsit, így elengedte az apja kezét és elkezdett a szerencsére nem túl forgalmas úttest felé szaladni. Leyla futott utána és kapta el, mielőtt leléphetett volna az úttestre, ahol azért jártak autók.

Egy nagyobb utcán kötöttünk ki. Itt is nagyobb templomot találtunk, ahol még több szerencshozó zacskót „vettünk”. A templomtól nem messze vásárt találtunk, ahol sárkány bábokat, képeslapokat és posztereket vettünk a város ezen részének jelképével, a sárkánnyal, aminek kard van a szájában. A piac ki és bejárata is díszített volt és egy vásárló utca nyílt belőle. Azon sétáltunk végig és itt kóstoltam meg még egy helyi specialitást a koporsó sütit. Ez egy zsírban kisütött, ropogós kenyérhez hasonlító tészta volt, aminek levágták a tetejét, kivájták a belsejét. Az üregbe főtt zöldségeket raktak és sajtszósszal öntötték le, majd visszarakták a tetejét. Egy kicsit tömény volt a zsírosabb tészta és a sajtszósz miatt, de finom volt.

Visszaértünk a buszmegállóhoz, ahogy terveztük. Megnéztünk még pár híres házat a megállótól nem messze. A legtöbb angol és holland kereskedők házai voltak. A tengerparttól nem messze egy japán házba botlottunk, amit még gyorsan megnéztünk. Egyszerű, de szerintem gyönyörű japánkert vette körül. Majd egy kicsit siettünk a buszmegállóba, mert a menetrend szerintem nemsokára jönnie kellett a busznak. Vagy mi néztünk valami félre vagy ez a vidéki Tajvan, de több mint 40 percet vártunk a buszra. Unalmamban megírtam a képeslapokat, amiket elküldtem és a közeli, festett postaládákat fényképeztem. A várás egyáltalán nem volt jó, mert nagyon ki volt mérve az időnk, hogy biztosan elérjük a vonatot, amire már megvettük a jegyet. És még egy olyan busz is jött, ami nem gyorsan bevitt a városba, mint az, amivel jöttünk, hanem tettünk egy kisebb város körüli buszos túrát, amit igazán nem kívántunk.

Az erőd környékén is ehettünk volna valamit aznap, de vissza akartam menni megint olyan leveses tésztát enni. Szerencsére az étterem pont a buszmegálló és a hotel között volt. Gyorsan bementünk megkérdeztem, hogy lehet-e elvinni is és rendeltünk tésztát, meg rákokat. Eléggé lassan készültek el vele, ami miatt egyre idegesebbek lettünk. A kedvet csak egy házi malac dobta fel, ami az étterem előtt cammogott el, utána pedig csodálkozó turisták sétáltak, akik a malacot fényképezték. Végre megkaptuk az ebédünket. Szinte futva mentünk a hotelhez, elhagyva a letelepedett malacot és az azt fényképezőket. Felvettük a táskáinkat és táskástul, kajástul futottunk ki az állomásra. Én lötyögtettem a levest, miközben a mindig egyenleten és nem egy szintben lévő járdán próbáltuk a húzogatós táskákat húzni. Igen itt nincs egy szintben a járda. Mindenki a maga háza előtt csinálhatja meg vagy módosíthatja a járdát. Sokszor vannak lyukak köztük, amikor át lehet lépni vagy meg kel tenni pár lépcsőfokot felfelé, hogy eléjük a következő járdaszakasz szintjét. Ez Tajpejben is van, de vidéken még jellemzőbb.

Nem sokkal a vonat indulása előtt értünk oda. Jegyünk már volt, így csak várni kellett. Visszafelé már gyorsvonattal mentünk, mert nem bírtuk volna ki megint azt a lötyögést, mint a személlyel. Meggondoltuk a szupergyors vonatot is, de az amellett, hogy meg fizethetetlenül drága más állomásból is indul. De egyszer majd ki kell próbálnom. Az állomáson való várakozás közben még fényképeztem színes vonatokat. Itt szokás a vonatokat és a metrószerelvényeket is kifesteni. A metrón néha reklám van – nagy szíves, egész kocsit befedő reklámok – de a vonatokra helyi jellegű dolgokat szoktak festi.

Az ebédünket a vonaton ettük meg. Mindennek nagyon terjengős szaga volt. Még jó, hogy itt szokás legalábbis a vonatokon enni. A gyors vonattal is egy örökkévalóságnak tűnt Tajpejbe érni, de sikerült. Aztán metrózhattunk, buszozhattunk haza és aztán gyalogolhattunk haza pihenni egy kicsit.