2013. február 11., hétfő

Tainan, az ezer templom városa



Dél előtt érkeztünk meg Tainan-ba. Az állomáson itt is kaptunk térképet. Azt és a Lonely Planet-et nézegetve próbáltuk meg megtalálni a hotelt, hogy otthagyhassuk a táskánkat. Eléggé messze volt nem úgy kaohsiung-i szállásunk és a térkép, amit adtak sem volt tökéletes, a mellékutcákat – amiből itt van rendesen – nem hogy nem nevezték meg, de nem is jelölték. A hotel épedig egy utcából nyíló mellékutcából nyíló utcában volt. Nagyon szépe volt és rendezett, de eléggé el volt dugva. Otthagytuk a táskáinkat és elindultunk a melegben, hogy megcsináljuk a Lonely Planet-em egyik séta útját, ami a város főbb nevezetességei mellett halad el. Szerencsére nem messze indult a szállodától. Az első megálló az irodalomtörténeti múzeum volt. Bementünk, de nem jutottunk túl messze benne, mert nem igazán értettük a kiállított könyvek és művek jelentőségét. A következő állomás egy hatalmas konfuciánus templom volt. A templom maga egyszerű volt. A körülötte lévő épületekben szertartási tárgyakat állítottak ki. A templom egészét nagy park vette körül, ahol egy mókussal „játszottam” ameddig Leyla-ra vártam. Azt hitte, ha bedugja a fejét a fában lévő lyukba, akkor én is eltűnök.
Bár nem volt benne a sétában – és az ilyen kitérők miatt lett a séta négy órás helyett több mint 6 órás – az út másik oldalán egy kis kirakodó vásár volt. Végigsétáltunk rajta, hátha találunk valami érdekeset, vagy amit még jobban akarunk, hátha találunk valami ennivalót. Semmit nem nagyon találtunk, csak egy éttermet reklámozó férfi mellett sétáltunk el, aki kóstolót adott az egyik ételből pálcikával, azt üvöltözve (nekünk), hogy „Kung fu tajvani stílusban”. Én majdnem leálltam valahol enni, de mégis inkább a továbbhaladás mellett döntöttünk. A következő állomás a város régi déli kapuja volt, ami köré kisebb erődítmény építettek. Azt jártunk végig lent is és fent az erődítmény falai tetején is. Aztán Leyla ebédelt, én viszont valami helyit kerestem. Modern környéken haladtunk el, amikor én is találtam magamnak ebédet. Én kis szőlőlevelekkel körbe csavart rizstáskát ettem (amit persze ki kellett megevés előtt bontani a levelekből) amiben hús volt, mogyoró és még több mindent.
A következő templomot azon a helyen emelték, ahol az utolsó Ming császár halála után az öt ágyasa és az őket őrző eunuchok öngyilkosak lettek. A kis szentély belsejében öt isten szobor volt. A bejáratra kívülről nők, belülről pedig férfiak vannak festve, akik együtt látszanak, ha az ajtókat bezárják. Nem messze ettől volt egy más kisebb szentély, ahol az eunuchok végeztek magukkal. Mindez egy nagyobb parkban volt, ahol hatalmas fák nőttek, amikből indák lógtak le, és amikkel az egész városban találkozni lehetett.
A következő templomot nem találtuk meg. A környékén bolyonghattunk sokáig, de nem olyan környéknek nézett ki, ahol régebbi templomokat találnánk. A végén feladtuk, úgyis elég templomot láttunk így is Tainan-ban. Útközben úgyis több templomba is botlottunk, amiket sehol sem jelöltek.
Koxinga szentélye volt a következő megálló. Ő volt az a kínai/japán kalózból lett vezető, aki visszaverte a hollandokat és a szigetelhagyására kényszerítette őket. Mindezt a Ming dinasztia nevében tette, mikor a szárazföldön már a Qing dinasztia uralkodott. Mélyen tisztelt történeti személyiség itt is és Japánban is jelentős. Ez is egy kínai stílusú templom volt, a nagyobb, a szentélyt tartalmazó épülettel középen, körben pedig négyszögletű verandás épülettel. Ide is éppen egy szárazföldi turistákkal teli busszal egy időben érkeztünk, így gyorsan előttük meg akartuk az egészet nézni. A templomon kívül egy kisebb múzeum volt Koxinga-ról, amit gyorsan megnéztünk. A következő állomás csak az utca másik oldalán volt. Egy pagodás, hidacskás, sárkányos szökőkutas, vagyis nagyon is kínai kis parkon keresztül lehetett oda eljutni. A másik templom egy női alak temploma volt, akihez a gyerekeik megvédéséért fordulnak az anyák. Tényleg több kisgyerekes család és anya volt a templomba és körülötte. Ez a templomot is elhagyva egy nagyobb Koxinga szobor mellett mentünk el.
Innen lett egy kicsit könnyebb a séta meg nem kellett akkora távolságokat a pontok között megtennünk, ami jó volt, mert már kezdtünk fáradni. Ezután jött a legfélelmetesebb templom. Már az útikönyv is azt írta, hogy a poklot ábrázoló képek miatt nézzük meg ez a templomot. Egy kisebb épület volt az út mellett. Bent az istenek szobrai meg voltak a sok-sok füstölő füsttől feketedve és ráccsal voltak körülvéve (azért, hogy ne érjenek hozzájuk, de az a magyarázat is érthető ami Leyla talált ki: hogy ki ne szabaduljanak). Ez volt a templom külső terme. A belsőkbe is bementünk, ahol gonosz szellemek kiűzésének rituáléját nézhettünk. Egy nő mormogással és ostorral űzte ki – legalábbis szerintünk – a gonosz szellemeket egy férfiből. A nyaka köré csavarta az ostort, mormogott és kicsavarva az ostort és nagyokat csapott vele.
A következő templom békésebb volt, a várost őrző isten temploma. Érdekes volt látni, hogy úgy, mint az előző templom, ez is modern(ebb) házak közé volt beékelődve. Körbenéztünk és egy férfi sétált oda hozzánk. Azt mondta, nagyon elveszettnek tűntünk, így gondolta megkérdezi, hogy nem vesztünk-e el. Szakított arra egy kis időt, hogy egy-két kérdésünkre válaszoljon. Megtudtunk tőle pár dolog, amiről már több templomban elgondolkodtunk, de nem tudtuk, hogy pontosan mik azok. Ilyenek volt a templomok bejáratán belépve, feltekintve látható tábla írásjelekkel. Azt hiszem, nem tudta elmagyarázni pontosan, hogy mik azok, de mondta, hogy ennek a templomnak az egyik legrégebb és ez erről is híres.
Már késő délután volt, amikor kisebb mellékutcákon eljutottunk a Menny oltára templomig.

Amikor bemenetünk pont egy szertartást tartottak, hasonlót a rossz szellem elüldözésére tartott szertartáshoz, de itt a jó szellemeket hívták. Azt nevettük, hogy ha véletlenül nem minket találtak meg az előző templomban a rossz szellemek, akkor most minket is megtalálhatnak a jó szellemek. Itt „hamis” pénz és más vallási tárgyakat áruló árusok voltak. A „hamis” pénz – nem tudom, írtam-e – égetendő pénz, amik elégve a mennybe az istenekhez és a tisztelt felmenőkhöz jut. Legtöbbször a boltok előtti kis égetéseknél láttam égetni, amik a hónap megadott napjain az üzlet sikeréért égetnek ez isteneknek. Pont a hónap ezen napjaiban voltunk Tainan-ban, sok égetést láttunk. Gondolom az árusok is ezért voltak ott. A templommal szembeni falon sárkányos falfestés volt.

A következő pont a harc istenének temploma volt. Odafelé menet Leyla bement egy hímzést készítő férfi boltjába. Nem is mertük megkérdezni, hogy mi mennyibe kerül, de a hímzett ruhák, kabátok és képek gyönyörűek voltak. Először nem találtuk, vagyis egy másik templomot hittünk ennek – szerintem már nagyon fáradtunk. Végülis megtaláltuk. Az okozhatta a kavarodást, hogy a másik templom, annak ellenére, hogy hatalmas volt, nem volt sem az útikönyvben, sem a térképünkön. Ezután a másikba is bementünk.
Az utolsó pontok egyike a Chihkan tornyok. Hollandok által épített torony volt itt – ha igaz az elképzelésem, akkor a fő erődítményüktől távolabb elhelyezkedő torony, akkor még csak egy, szinte az össze Fort Zeelandia-ról, a hollandok idejéből származó térképen megjelenik. A tornyot később átépítették és így jellegzetes kínai jegyeket kapott. Ma kisebb park van körülötte, halastavakkal. Mindkét toronyba fel lehetett menni és kiállított tárgyakat vagy a kilátást megnézni. Az eredeti torony egy része is látható volt még. Itt is voltak Koxinga-t ábrázoló képek és szobor a tiszteletére.
Az utolsó templom a sétán egy Matsu templom volt. A legérdekesebb a templom melléképületére festett istenképek voltak és a templom melletti épület mellett elhelyezett szobrok.
Teljesen besötétedett, amire végeztünk. A Lonely Planet-et és a térképet nézegetve elhatároztuk, hogy a Chihkan tornyok közelében ajánlott étteremet fogjuk megnézni, mert az írta róla a könyv, hogy olcsó és helyi specialitásokat csinálnak. A város térképén nem messze attól a ponttól ahol voltunk éjszakai piacot jeleztek. Így erre gondoltunk, hogy eszünk valamit az étterembe és aztán elsétálunk az éjszakai piacra és ott is eszünk. Az éttermet könnyen megtaláltuk. Puccosabbnak nézett ki, de szerencsére még annyiba került, mint amit Lonely Planet mondott. Kérdeztem, hogy a könyv által említett specialitás van-e és mondták, hogy igen. Egy tál vizes tésztát kaptam darált sertéshúsnak kinéző hússal és egy nagyobb rákkal. Később kiderült, hogy a tészta közé hosszabb szója csírák is el voltak rejtve. Nagyon finom volt. Komolyan az egyik legfinomabb dolog, amit életemben ettem- tajvani spagetti, mert az volt. Leyla sült rákocskákat evett rizzsel. Az is nagyon jól nézett ki. Ettem volna még egy tállal a tésztából vagy megkóstoltam volna a rákokat, de az éjszakai piacra akartam tartogatni a maradék éhségemet. Egy kicsit pihenni akartunk a piac előtt és a végén kb. kitessékeltek az étteremből, mert annak ellenére sem tudtunk felállni, hogy tudtuk, hogy várnak kint a helyekre.
Elindultunk az éjszakai piac megkeresésére. Követtük a térképet addig a pontig, ahol jelezte. Majd tovább mentünk. Tudtuk, hogy sétálunk ki a városból. Az út is egyre nagyobb lett, ami mentén haladtunk és a házak is egyre kisebb lettek, a piac viszont sehol. Ezért megálltunk és megkérdeztem egy utcai étel árust, hogy tudja-e merre van. Ő pedig még kijjebb mutatott. Szóval sétáltunk tovább az út mellett. Már kezdtünk idegesek lenni, így megálltunk egy bolt mellett és megkérdeztem az eladót, hogy merre van a piac. Egy kicsit gondolkodott majd még kijjebb mutatott. Sétáltunk tovább és sikerült megtalálnunk. A világ lehangolóbb és legunalmasabb éjszakai piaca volt. Nem is hasonlított igazából éjszakai piacra, csak egy piac volt, olyan, mint amilyenek otthon is szoktak lenni. Bánatunkban ettünk környékén és elindultunk visszafelé.
A hotelben én megint letámadtam a tévét, koreai történelmi dráma sorozatokat nézni.
Másnap reggel kaptunk reggelit, ami végre jó volt. A McDonald’s-os reggelik után jó volt egy kis pirítós és tükörtojás meg húsos és tarógyökeres, édes tészta táskák. Otthagytuk a táskánkat és megnéztük, hogy mikor jön a busz, ami ki visz minket a város egyik végéhez, a hollandok által épített erődhöz, Fort Zeelandiához, amit ma Anping erődnek hívnak. Sajnos a hotelben lévő menetrend nem volt jó, így várnunk kellett egy kicsit a buszra, de persze az is lehetett, hogy csak késett, ami vidéken könnyen előfordulhat. A busz a város külső kerületein vitt végig, ahol modern lakóházakat húztak fel.
Az erődtől nem messze rakott le minket a busz. Egy kis park mellett szálltunk le, ahol ott volt az elmaradhatatlan Koxinga szobor. Elsétáltunk az erődhöz. A hátsó részétől közelítettük meg és onnan nagyon is úgy látszott, hogy zárva van. Erre rádöbbentünk, hogy hétfő van, és akkor itt zárva vannak a múzeumok. Elszomorodtunk és elkezdtük körbe sétálni. Erre kiderült, hogy nyitva van, csak itt még koránnak számított, amikor odamentünk – meg hétfő reggelnek – így nem voltak még sokan. Bent még több Koxinga szobor volt, régi ágyúk, úgy újabbnak kinéző ház, amiben kiállítás volt berendezve és egy nagyon modernnek kinéző torony, ahova felmászva a város egész ezen részét be lehetett látni. Az eredeti erődítmény itt is megmaradt valamennyire.
Ezután eléggé random sétálgatásba kezdtünk a környéken. Megnéztük először a nagy Matsu templomot, ami szerintem az egyik legszebb templom volt, amit Tainan-ban láttunk. Előtte kis kapu, díszített kapu volt, bent pedig a falon kis bábukkal kirakott jelenetek voltak a falban ábrázolva. Itt „vettünk” adomány fejében szerencse zacskókat. Bolyongtunk egy kicsit tovább, templomokat és régebbi házakat találva. Aztán találtunk egy szentélyt, ami mellett kis tó volt, több Matsu szoborral és rengeteg nagyobb hallal. A tengerparton sétáltunk tovább, egy nagyobb temetőt megkerülve. Nem mentünk be a temetőbe, pedig lehet, hogy be kellett volna, mert régebbi, Ming kori is voltak bent. Közvetlenül a part mellett több helyen régebbi ágyúk voltak kiállítva. Lerobbantabb lakótelepen keresztül kerültük a temetőt. Az egyik mellékutcában egy másik templomot találtunk. Majd még egyet.
Lassan visszajutottunk a város ezen részének központjába, ahol találtunk még két templomot. Az egyik előtt halakat szárítottak. Ezt néztük egy kicsit. A templomban egy férfi volt a kislányával. A 2-3 éves kislány megörült nekünk és gondolom szerepelni akart egy kicsit, így elengedte az apja kezét és elkezdett a szerencsére nem túl forgalmas úttest felé szaladni. Leyla futott utána és kapta el, mielőtt leléphetett volna az úttestre, ahol azért jártak autók.
Egy nagyobb utcán kötöttünk ki. Itt is nagyobb templomot találtunk, ahol még több szerencshozó zacskót „vettünk”. A templomtól nem messze vásárt találtunk, ahol sárkány bábokat, képeslapokat és posztereket vettünk a város ezen részének jelképével, a sárkánnyal, aminek kard van a szájában. A piac ki és bejárata is díszített volt és egy vásárló utca nyílt belőle. Azon sétáltunk végig és itt kóstoltam meg még egy helyi specialitást a koporsó sütit. Ez egy zsírban kisütött, ropogós kenyérhez hasonlító tészta volt, aminek levágták a tetejét, kivájták a belsejét. Az üregbe főtt zöldségeket raktak és sajtszósszal öntötték le, majd visszarakták a tetejét. Egy kicsit tömény volt a zsírosabb tészta és a sajtszósz miatt, de finom volt.
Visszaértünk a buszmegállóhoz, ahogy terveztük. Megnéztünk még pár híres házat a megállótól nem messze. A legtöbb angol és holland kereskedők házai voltak. A tengerparttól nem messze egy japán házba botlottunk, amit még gyorsan megnéztünk. Egyszerű, de szerintem gyönyörű japánkert vette körül. Majd egy kicsit siettünk a buszmegállóba, mert a menetrend szerintem nemsokára jönnie kellett a busznak. Vagy mi néztünk valami félre vagy ez a vidéki Tajvan, de több mint 40 percet vártunk a buszra. Unalmamban megírtam a képeslapokat, amiket elküldtem és a közeli, festett postaládákat fényképeztem. A várás egyáltalán nem volt jó, mert nagyon ki volt mérve az időnk, hogy biztosan elérjük a vonatot, amire már megvettük a jegyet. És még egy olyan busz is jött, ami nem gyorsan bevitt a városba, mint az, amivel jöttünk, hanem tettünk egy kisebb város körüli buszos túrát, amit igazán nem kívántunk.
Az erőd környékén is ehettünk volna valamit aznap, de vissza akartam menni megint olyan leveses tésztát enni. Szerencsére az étterem pont a buszmegálló és a hotel között volt. Gyorsan bementünk megkérdeztem, hogy lehet-e elvinni is és rendeltünk tésztát, meg rákokat. Eléggé lassan készültek el vele, ami miatt egyre idegesebbek lettünk. A kedvet csak egy házi malac dobta fel, ami az étterem előtt cammogott el, utána pedig csodálkozó turisták sétáltak, akik a malacot fényképezték. Végre megkaptuk az ebédünket. Szinte futva mentünk a hotelhez, elhagyva a letelepedett malacot és az azt fényképezőket. Felvettük a táskáinkat és táskástul, kajástul futottunk ki az állomásra. Én lötyögtettem a levest, miközben a mindig egyenleten és nem egy szintben lévő járdán próbáltuk a húzogatós táskákat húzni. Igen itt nincs egy szintben a járda. Mindenki a maga háza előtt csinálhatja meg vagy módosíthatja a járdát. Sokszor vannak lyukak köztük, amikor át lehet lépni vagy meg kel tenni pár lépcsőfokot felfelé, hogy eléjük a következő járdaszakasz szintjét. Ez Tajpejben is van, de vidéken még jellemzőbb.
Nem sokkal a vonat indulása előtt értünk oda. Jegyünk már volt, így csak várni kellett. Visszafelé már gyorsvonattal mentünk, mert nem bírtuk volna ki megint azt a lötyögést, mint a személlyel. Meggondoltuk a szupergyors vonatot is, de az amellett, hogy meg fizethetetlenül drága más állomásból is indul. De egyszer majd ki kell próbálnom. Az állomáson való várakozás közben még fényképeztem színes vonatokat. Itt szokás a vonatokat és a metrószerelvényeket is kifesteni. A metrón néha reklám van – nagy szíves, egész kocsit befedő reklámok – de a vonatokra helyi jellegű dolgokat szoktak festi.
Az ebédünket a vonaton ettük meg. Mindennek nagyon terjengős szaga volt. Még jó, hogy itt szokás legalábbis a vonatokon enni. A gyors vonattal is egy örökkévalóságnak tűnt Tajpejbe érni, de sikerült. Aztán metrózhattunk, buszozhattunk haza és aztán gyalogolhattunk haza pihenni egy kicsit. 









                                     A Konfucius templom és az amelletti piac




                                       A déli kapu




                                           Az öt ágyas és az eunuchok szentélye


                                          Egy random templom










                             Koxinga szentélye, a park és a gyermekeket védő isten tempoma



                                      A várost védő isten temploma




                    "Hamis" pénz, a Menny oltáránál lévő sárkányok és a harc istenének temploma







                                          A Chihkan tornyok



                                       A Matsu templom









                                    Az erőd Anping-ban (Fort Zeelandia)





                                Az anpingi Matsu templom és a Matsu szobros halas tavacska









                                  A temető, templomok és a halszárítás





                                       A vásárló utca és a koporsó süti




                                      A japán ház, a festett postaládák és a festett vonat

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése