Most, hogy átestem az első szakdolgozatvédésemen a kettő közül,
gondoltam szónok egy kis időt a blogra is. A múltév októberi tajvani családnál
töltött hétvégémet mesélem el. Jelentkeztem egy ilyen „csere család” programra,
ahol egy hétvégét töltöttem egy másik magyar lánnyal egy tajvani családnál.
Vidéken laknak, a sziget közepe környékén. Szombat reggel levonatoztunk. Onnan
vittek minket abba az egyetembe, ami rendezte az eseményt. A családok már ott
vártak, mert egy késő csaj miatt késtünk. Ott nem mutattak be egyből a
családoknak. Egy játékot játszottunk, ahol a családok a diákok országának
zászlaját tartották fel és így tudtuk meg, hogy kik lesznek a mi családunk. A
kisgyerekekkel ismerkedtünk meg először. Már elfelejtettem hány évesek voltak,
de talán 3 ás 5 vagy valahogy így. Aztán az idősebb két lánnyal, akik közül az
egyikről sokáig meg voltam győződve, hogy csak a másik lánynak a barátnője, de
amikor egész nap velük volt, sőt ott aludt is, eldöntöttem, hogy tényleg a
családhoz tartozik. Megismerkedés után – és a kötelező fotózkodás után - egyből
elindultunk a nagyobb városból, ahova érkeztünk, hogy az ő kisebb városkájukba
menjünk.
Útközben megálltunk egy másik városkában. Itt az anyuka elment
dolgokat venni a lányokkal, mi pedig az apával egy taoista templomba mentünk
be. Ott végre megtanultam, hogy hogy kell imádkozni. Egyébként kínaiul (én
próbáltam) beszélgettünk. A nagyobb lányok tudtak valamennyire angolul, a
kisebbek angol napközibe jártak, de persze a beszélgetési szintig nem jutottak
még el. A másik magyar lány kommunikált inkább a családdal. Vettek egy adag
vízi gesztenyét – legalábbis valami ilyesmi volt a neve – ami meg volt sütve
így csak szét kellett húzni a burkot és megenni. A burka fekete és úgy kunkorodik
felfelé, mint egy bajusz, így a gyerekekkel azt játszottuk, hogy bajuszunk van.
Egy mocsárvidékre vittek először, ahol a naplementét néztük meg a
hatalmas szélmalmok között. Majd hazamentünk hozzájuk. Az volt az egyik
legpuccosabb ház, ahol valaha voltam. Külön liftjük volt az 5 emeletre,
mindenkinek külön szobája és több tanuló- és dolgozószoba is. Egy
fülöp-szigeteki bejárónő/kb. rabszolga is dolgozott ott náluk. Eléggé furcsa
volt a folyamatos ugráltatása. Amikor később elmentünk vacsorázni, ő
foglalkozott a gyerekekkel, az anyuka meg rájuk sem hederített. Szóval otthon játszottunk
egy kicsit a gyerekkel – ekkor tanultam meg, hogy hogy kell mondani azt, hogy még
egyszer, mert az ágyra dobáltuk őket és ezt üvöltözve futottak mindig vissza.
Elmentünk vacsorázni, aztán pedig megint haza, ahol tévét néztünk együtt meg a
masszírozó széküket próbáltuk ki, amiről azóta megtudtam, hogy milyen drága, de
mégis kell nekem egy olyan. Éjszaka éjszakai piacra mentünk, ahol gyerekeknek
való szerencsejátékot játszottunk és ettünk. Egy-két dolgot a másik magyar lány
már nem bírt megkóstolni. Én sem tettem szívesen, de annyira ajánlgatták, hogy muszáj
volt. Azt hiszem kacsának voltak valamilyen részei, de már nem emlékszem, hogy
mi.
Másnap reggel együtt elmentünk piacra és megvettük az ebédet.
Utána délelőtt a gyerekekkel a ház előtti játszótéren játszottunk – igen már
babyszitter díjak kellett volna szednünk. De annyira égetett a nap, hogy egy
idő után muszáj volt bemennünk. Bent rajzoltunk velük és segítettünk előkészíteni
az ebédet. Kész lepényeket vettünk és az azokba való tölteléket készítettük. Ebédkor
mindenki vett egy lepény, azt pakolt bele, amit akart, felcsavarta és megette.
Délután másik városba mentünk el, ahol kis művészeti falu volt és
egy vásár. A hazajutás nehéz volt, mert nem vettük meg előre a jegyeket, mert
nem tudtuk, hogy mikor megyünk majd. Sem a buszra sem a vonatra nem volt
ülőhely. Így álltunk a vonaton vagy másik helyére vadásztunk.
Jó élmény volt részt venni a programban. Ami furcsa volt az a
„bejárónő” volt és a tény, hogy egy rakás gyerekünk volt, ami nem szokásos itt,
és az utolsó volt a fiú. Szerintem teljesen megállja a helyét az a teóriánk,
hogy mindenképp akartak egy fiút. Ezt az is mutatja, hogy vele annyival többet
foglalkoztak, mint a lányokkal, hogy az ő nevét megtanultuk. Senki másnak a
nevét nem tudtuk. Ők viszont végig ai-i-nak hívtak, ami nagynénit vagy a család
női ismerősét jelent és nagyon szomorúak voltak – legalábbis a gyerekek -
amikor elmentünk.