Hualien és a Taroko nemzeti park

Másnap korán keltem és találkoztam Eszterrel, hogy elérjünk egy korai vonatot Hualien-be. Már régen terveztem, hogy elmegyek oda. A városról is sokat hallottam és a Taroko Nemzeti Parkról is, ami könnyen megközelíthető a városból. Eredetileg úgy terveztük, hogy két éjszakát maradunk, de időközben változtattunk a terveinken.

A pályaudvaron Daphne-vel, a holland lánnyal találkoztunk, aki mondta, hogy Tamara-val, a másik holland lánnyal és az ő anyukájával mennek Tajvan körüli utazásra a téli szünetükben.

Nagyon meglepődtünk, amikor láttuk, hogy egy külvárosi vonat áll be a vágányunkra és nem is nagyon akartunk rá felszállni, mert túl messze mentünk ahhoz h külvárosi vonatot indítsanak oda. De az volt az, így felszálltunk és megkerestük a helyünket. Nem pont egymás mellé szólt a jegyünk, de elég közel és így simán tudtunk beszélgetni. Nem akartunk helycserékkel vesződni, mert itt azt nem nagyon tolerálnánk, meg egyébként is. Az ülésrendnek csak a mellettem ülő lány miatt ezért van jelentősége. Amikor elővettem a mobilomat, hogy olvasok egy kicsit, meglátta a cicát a mobilom tetején és mutatta nekem, hogy az övén is van. Az rózsaszín volt piros masnival, az enyém csak egyszerű szürke csíkos. Ezért mondhatta a lány, hogy h az enyém a fiú és az övé a lány. Egyszerre volt furcsa és érdekes beszélgetés.

A sziget keleti partján ment a vonat dél felé ezért láthattam a templomot, ahol az őszi, ezüst füves kirándulásunk végződött és Teknős szigetet is, amit a kiránduló út magasabb pontjairól látni lehetett.

Esett az eső, amikor Hualien-be értünk. Leszállva a vonatról a turisztikai irodába mentünk, amit már megtanultam, hogy minden nagyobb város vasútállomásán van. Ott szereztünk egy térképet és azzal meg a Lonely Planet-emben lévő térképpel elindultunk megkeresni a szállásunkat, hogy otthagyhassuk a hátizsákunkat és elmehessünk várost nézni. Ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltunk. Sétáltunk utcáról utcára a zuhogó esőben. Próbáltam védeni a könyvemet és a térképet, miközben tartottam magam felett az esernyőt, hogy a hátizsákom ne ázzon el annyira. Két amerikai lányba szaladtunk bele, akik éppen egy robogót próbáltak beindítani. Pontosabban ők állítottak meg minket, nem tudjuk-e hogyan kell robogót beindítani. Utána csak azt kívántuk, hogy ne találkozzunk velük az utakon, mert ha nem tudják beindítani, akkor hogyan fogják vezetni. Megkérdeztük őket, hogy nem tudják-e, hogy hol van a szállodánk. Ezen csodálkoztam, mert ez lehet az egyik legfelkapottabb szálláshely fiatalok körében. Nem tudtát, ezért mentünk tovább. Egy másik szállodába is bementünk ott kérdezősködni, de a recepciós nő nem (akarta) érteni, hogy mit kérdezünk és már mutatta volna is az egyik szobáját. Egy biztos pontba, egy 7eleven-be, mentünk be és ott már persze meg tudta mondani az eladó, hogy merre kell mennünk.

Odaértünk, leraktuk a táskának. Két másik ugyanolyan – a kínai központban osztogatott – hátizsákot vettünk észre, ami csak azt jelenthette, hogy Daphne és Tamara is ott szálltak meg. Megkerestük magunkat a térképeken és kinéztük az első helyet - a nem olyan hosszú listából - ami meg akarunk majd ott nézni. A Mártírok kegyhelyét néztük ki. A város egyik nagyobb utcáján sétálva érhettük el oda és itt magát a helyet is megismerhettük. Hát most már az esőre és a rossz időre fogom, de akkor eldöntöttem, hogy Hualien egy másik város, ahol nem élnék szívesen. Egyhangú volt és unalmas. De lehet, hogy csak az esős szürkeség mondatja ezt velem. De lehet, hogy túl sokat vártam azok után, amiket hallottam.

Egy helyi étteremben ettünk egy nagyon is helyi ebédet nagyon is helyi módon, az ételre rá sem nézve, csak a tévét bámulva. Már az étteremtől jól látszott az a valami, ami felé haladtunk, és amiről sokáig meg voltam győződve, hogy egy templom és a Mártírok kegyhelye arrább van. Egy hídon sétáltunk át és aztán fel a helyhez. Kihalt volt minden, de körbenéztünk és meggyőződhettünk róla, hogy ez a Mártírok kegyhelye. Méltóság teljes hely volt és a város egy részét is be lehetett onnan látni, mert egy magasabb ponton volt. De akkor hol a templom, amit még jelöl a térképünk? Összevetve a két térképünket – ahogy itt közlekedni kell az őrült utca elnevezések szigetén – és elindultunk. Belebotlottunk egy „magán” templomnak kinéző helyre, ami úgy nézett ki mintha egy garázst alakítottak volna át templommá. Egy kis kört tettünk, hogy ne ugyanazon az úton sétáljunk és visszajutottunk pályaudvarhoz, ahol megvettük a jegyünket a másnapi hop-on hop-off buszokra Taroko-ba. Majd visszafelé sétáltunk a város szíve felé, ahol templomokat és éjszakai piacot jelzett a térképünk. Belebotlottunk egy másik templomba, hogy „adakoztam” egy Hualien-i áldásért.

Ezután a part felé indultunk, hogy megnézzük a tengert, de nem értünk el odáig, mert beleszaladtunk egy boltba, amiről nem is gondoltam, hogy majd megtaláljuk: a nugátos boltot, ahonnan a kulturális tanárom a nugátot hozta nekünk karácsonykor. Persze egyből bementem és vettem egy adag nugátot és egy játék bocit a bocik tömkelegéből, amit ott lehetett venni. Eszter is vett magának enni és leültünk egy kicsit megpihenni a bolt előtti padokra. Ezután csak random módon ráböktünk a térképre, hogy hova menjünk. Egy Colosseum nevű helyet néztünk ki és egy másik templomot. Több másik nugátos és mochi-t áruló hely mellett mentünk el. A mochi egy Hualien térségére jellemző, de máshol is kapható édesség. Zselés jellege van, belül pedig általában gyümölcs lekvár féle van. Porcukorban vannak megforgatva és általában külön csomagolva. Vettünk egyet-egyet energia pótlásként, amikor sétáltunk fel a rejtélyes Colosseum-ig.

Kiderült róla, hogy egy futópálya. Nem értem, miért jelölnek egy futópályát egy turista térképen, de legalább megpihenhettünk és felfedeztünk katonai létesítmények mellett egy templomot is, amit megnéztünk. És innen már majdnem láthattuk a tengert is. Megint visszaindultunk a városba és egy másik nevezetesség mellett mentünk el, amit a térképein jelöltek. Ez egy hatalmas területű, gyönyörű buddhista templom volt. Több épületből állt, ami közül az egyik egy torony volt. Egy női szerzetes mondta, hogy már éppen zárnak, de még gyorsan megnézhetjük.

Ezután meg a központba jutottunk vissza. A más kinyitott éjszakai piacon mentünk végig, én pedig vadul kerestem a város random pontjaira kirakott pecséteket, hogy pecsételhessek. Megéheztünk és a Tainan-i felfedezésemből tanulva a Lonely Planet-ből néztünk ki egy éttermet, ahol vacsorázhatunk. Egy dumpling-os helyet jelölt a térkép az éjszakai piac egyik végénél. A végén kiderült, hogy nincs is olyan közel és egy ponton annyira elbizonytalanodtunk, hogy a jó irányba megyünk-e, hogy egy rendőrt kérdeztünk meg, hogy jó felé megyünk-e. Ő a következő utcára mutatott, ahova befordulva egy sor várt minket, ami az étteremhez vezetett. Olyan 20 perc sorban állás után, be is mehettünk az étterembe, ahol csak azt rendeltük, ami a legnépszerűbb volt. Leültettek egy nagy kerek asztalhoz, ahova a várakozással töltött kb. 30 perc alatt másokat is ültettek. Minden mellettünk elmenő tálcár azt hittük, hogy a miénk, de egyik sem a miénk volt. Majd végre megkaptuk a húsos táskánkat, amiket gyorsan meg is ettünk – mert addigra már eléggé éhesek voltunk – és mentünk is tovább.

Megint a part felé vettük az irányt, ami mellett egy éjszakai piacot és az éjszakai piac és a kövek piaca. A kis utcákon végigmenve egy másik helyi „jelenséget” figyelhettünk meg, ami szerintem nem nagyon jellemző máshol. Már szerintem írtam, hogy itt sokan a házuk előtti utcán esznek, üldögélnek vagy játszanak a gyerekeikkel. Itt is hasonló volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a házak alsó emeletének fala üvegből volt, így kintről be lehetett látni. Bent meg élték az emberek az életüket: vacsoráztak, fotelekből tévét néztek, gyerekek komputerrel játszottak. És hogy miért üvegből volt a fal? Azt nem tudom. Én arra gondoltam, hogy lehet, hogy ezeket az alsó helységeket eredetileg boltnak tervezték vagy boltok is voltak, de az óta nappalivá fejlődtek. De lehet, hogy teljesen már erre a magyarázat.

A kövek piacát találtuk meg először. Körbejártuk, de persze venni nem vettünk semmit, mert minden olyan drága volt. Majd az éjszakai piac keresésre indultunk, ami azért is meg akartam nézni, mert pont a tengerpart mellett volt. Sokáig kóvályogtunk és nem találtuk sehol, ezért feladtuk a keresését és inkább visszaindultunk a hotelbe, ami eléggé messze volt.

Megkaptunk a szobánkat, pontosabban az ágyunkat, mert egy koedukált diákszállás volt, nyolc ággyal egy szobában. Megbeszéltük a másnapi tervet, megismerkedtünk egy francia sráccal, akivel egy szobában voltunk és aztán mentünk is aludni, mert eléggé fáradtak voltunk. Lassan minden ágynak lett lakója, akik közül az egyik egy srác volt, aki úgy horkolt, hogy egy-egy horkolására felriadtam.

Korán keltünk, mert elhatároztuk, hogy az első busszal kimegyünk Taroko-ba, hogy elég időnk legyen. Annak ellenére, hogy a buszunk nyolc előtt indult, mi voltunk az egyik utolsók, akik elhagytuk a hotelt. A reggeliként kapott tipikusan helyi szendviccsel indultunk a vonatállomáshoz, ahonnan a buszunk indult. Gyönyörű hegyeket és völgyeket láthattunk, amíg eljutottunk a busz végállomására. Addig több helyen is leszállhattunk volna, de túrázásról lemondtunk, mert eléggé rossz időt vártunk aznapra és a híres helyeket meg visszafelé haladva akartuk megnézni. A végállomáson egy buddhista templom volt az egyik kisebb dombon. Felmászva egy pagodát, egy nagyobb épületet és szobrokat találtunk. Visszasétálva a hely elnevezőjének szobát néztük meg, én vettem egy sült dumpling-ot (a nagy puha, fehér dumpling-ot olajban megsütötték) és egy kis parkban vártuk, hogy jöjjön a buszunk. Egy busz beállt, és amire észbe kaptunk már el is ment. Sietve mentünk kérdezősködni, hogy miért ment el. Ekkor mondták nekünk, hogy mivel ünnep van és sokkal több ember jön kirándulni, gyakrabban és össze-vissza fognak járni a buszok. Így várhattunk még 40 percet a következő buszig.

Sokat fotóztam a buszból, ameddig elértünk a következő megállónkhoz, az Örök tavasz szentélyéhez. Ez egy hegyoldalba épített szentély volt, amin keresztül egy vízesés ment végig. Egy, az autóút részét képező hídon, ami minden egyes autónál hullámzott, és egy barlang rendszeren keresztül lehetett oda eljutni. A szentély nagyon szép volt a vízeséssel. Körbejárva vettem észre, hogy egy gyalogút vezet egy következő épülethez, amit a buszmegállóból látni lehetett, és amit meg akartam nézni. Én neki indultam, Eszter a szentélynél várt engem. Néhol nehéz volt a mászás, mert keskeny lépcsősorok vezettek felfelé. Félúton egy másik kisebb szentély volt a hegy oldalába vésve. egy jó félórás séta után értem a következő épülethez, ami egy harangtorony volt. Felmentem a tetejére képeket készíteni. Onnan láttam meg, hogy nem ez az út vége. A végén egy másik templom van. Ha már eddig eljöttem oda is elsétáltam. Egy hosszú függőhídon keresztül lehetett oda eljutni, ami alatt mélység volt, és ami nagyon kilengett minden lépésnél. Odafelé emberek jöttek szembe rajta, ami félelmetes volt, mert nem csak az én lépesem által keletkezett kilengés volt, hanem miattuk is kilengett, de végül persze átértem. Egy buddhista templom volt a másik oldalon, amit körbejártam és indultam is vissza. Visszafelé szerencsére nem jött senki szembe így kevésbé volt félelmetes az átkelés. Újra felmásztam a harangtoronyhoz, ahonnan viszont nem azon az úton mentem, amin jöttem, mert időközben felfedeztem egy másik épületet, ami érdekelt. Egy másik pagodaszerű építmény volt, Chiang Kai-shek szoborral és gyönyörű kilátással az alatta fekvő völgyre. Ezután indultam vissza az Örök tavasz szentélyéhez. Visszafelé, mint odafelé is pénzt kellett volna szednem az információ szolgáltatásért, mert mindenki tőlem kérdezte, hogy merre vezet az út és meddig kell még azokig a helyekig menni. Találkoztam Eszterrel és a kb. másfél órás séta után visszamentünk a buszmegállóba, hogy a következő buszt várjuk.

Az embereket néztük, ameddig nem jött a buszunk. Ekkor is, mint olyan sokszor előtte, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egy motor, hogy oda és akkor mehessünk, amikor és ahova akarunk. Az egyik motoron egy kutyát vettem, egy Lassie fajta kutyát egy hátizsákban. Azt néztük, hogy mennyire szenved a kutya abban a kis táskában.

Megjött a busz és a szoros „bejáratánál”, egy tradicionális kapunál szálltunk le. Ez egy egyik nevezetes hely, ahol általában fotózkodni az idelátogatók. Majd az egyik hídon visszasétálva a nemzeti park központjához jutottunk. A helyi törzset, az Ataya-kat bemutató kiállítás és vásár volt ott. Körbejártuk a kiállítást, én telenyomdáztam a nyomdás füzetemet. Aztán mentünk a buszmegállóba várni a buszra. A busz több mint egy órát késett, így majdnem másfél órát ültünk ott, ameddig hatalmas csoportokat hoztak és vittek. Ekkor beszéltük meg véglegesen, hogy még aznap hazamegyünk. Megjött a busz és persze már teljesen tele volt. Mivel elvileg ez volt az utolsó busz, ami a városba ment, feltömörödtünk rá. Szerencsére szálltak le róla, így kisebb és kisebb lett a tömegnyomor, bár a katona bázis mellett elmenve mindenki az ablakra cuppant, hogy fényképeket készíthessen, ami zavaró volt.

Megérkeztünk a vonat megállóhoz, gyorsan elmentünk a hotelben hagyott táskáinkért, vettünk vacsorát, hamár itt olyan népszerű vonaton enni és mentünk vissza a vonatállomáshoz, hogy jegyet vegyünk és vonatra szálltunk. A legközelebbi vonat egy pár percen belül indult, így siettünk a vágányhoz. A jegykiadásnál figyelmeztetett minket a jegyárus, hogy már nem adnak el ülőhelyek, mert mind foglalat. Én már tudtam, hogy ez mit jelent, de Eszter nem volt rá felkészülve. Bezsúfolódtunk és lecsaptunk helyekre, amikről tudtam, hogy csak egy darabig ülhetünk majd ott. Ez így is lett, mert már a következő megállónál felállítottak minket. Így mehettünk az ajtókhoz ácsorogni. Nemsokára megjött a kalauz, és amikor látta a jegyünket, nagyon nézett és elképedve kérdezte, hogy Tajpejbe megyünk, mi meg mondtuk, hogy igen. Olyan húsz perc múlva megint megjelent és intett Eszternek, hogy menjünk vele. Egy kis kabinba vezetett minket, ami eredetileg az ő helye lett volna, és ahol lehet, hogy már ületek, de felállíthatta az ott lévőket, hogy mi leülhessünk. Furcsa volt, mert egy elkülönített kis kabin volt, ami mellett a mozdonyvezető ülhet, mert valószínűleg a kocsi is lehetett volna a mozdony. Minden megállónál kíváncsian néztek a felszállók. Állatkerti állatnak éreztem egy kicsit magam, de vicces szituáció volt, az exkluzív kabin külföldieknek.