A Saisiyat törzs

Szombaton nagy kalandra indultunk. A keddi órán említette a tanár, hogy most hétvégén van az egyik törzs fesztiválja. Egy Tajpejhez közel élő törzsről van szó, így elhatároztuk Dani-vel, hogy elmegyünk. Leyla-t is hívtuk és ő is jött. Dani a tanárnál utána érdeklődött a dolognak és mondták, hogy lehet, hogy ott aludhatunk, így így készültünk.

Egy kicsit a fesztivál történetéről (ez nem mind 100%-an bizonyított): az eseményt úgy hívják, hogy kicsi emberek fesztiválja. A jégkorszakban a tenger a szárazföld és Tajvan szigete között eltűnt és így át lehetett sétálni. A paleolit emberek ezt meg is tették és itt telepedtek le. Még gyűjtögető életmódot éltek, barlangokban éltek halásztak, vadásztak és gyűjtögettek. Nem fejtődtek, lehet, hogy mert el voltak zárva a világtól, mert a tenger idővel megint elvágta a szigetet a szárazföldtől. Ott viszont megtörtént a fejlődés és a neolit emberek, akik már rendelkeztek szövéstudással, mezőgazdálkodással és építészettel, áthajóztak az elválasztott területre. Itt maradtak és asszimilálták illetve megölték a paleolit embereket. A Saisiyat törzs ezzel az ünneppel kér bocsánatot a kicsi emberektől, hogy lemészárolták őket.

Szombaton reggel találkoztunk és elindultunk. Leyla sajnos nem jutott tovább a suli kapujától, mert ott a 7eleven-ben akart pénzt felvenni, hogy legyen, de az automata beszívta a kártyáját és leállt. Hívta az eladókat, akik mondták, hogy már hívtak szakembert, aki 2-3 óra múlva kiszedi a kártyáját és majd értesítik Leyla-t mikor jöhet érte. Így már csak ketten neki indultunk.

Távolsági busszal mentünk Hsinchu-ig. Mivel Dani beszél csak kettőnk közül kínaiul és csak ő tud rendesen olvasni is, életemben először másra bíztam magam. Fogalmam sem volt, hova megyünk, mire kell felszállni stb. Követtem őt és reméltem, hogy minden rendben lesz. Ott le kellett szállnunk a távolsági buszról és egy másikra átszállni. A kettő között volt egy kis időnk, amikor a belvárosba, mert ez egy Tajpejhez közel lévő nagyobb város, ebédeltünk. A buszon fejeztük be a dumpling ebédünket. Ezzel a busszal Nanjhuang-ba mentünk. Lerobbantabb volt, mint az előző buszunk és azzal viccelődtünk, hogy reméljük nem fog a minőség tovább csökkenni. Hsinchu-ból kifelé haladva ipari telepeken mentünk át, ahol a bin lang lányokat nézegettük.

Itt kis intermezzo-t kell tartanom, mert bár azt hittem már leírtam, de nem meséltem még a bin lang-ról és a bin lang lányokról. A bin lang, angol nevén betel nut, pálmafákon termő kis termés. Népszerű itt és máshol is Dél- Kelet Ázsiában. A termést be kell kapni és lassan elrágni. Hatása – én még nem próbáltam, ezt csak hallomásból írom – olyan, mint több bögre, erős kávénak együtt. Éberré tesz, felgyorsítja a vérkeringést, felpörget. Ezért szeretik. Már régen eszik, több törzs vallási szertatásainak fontos részét alkotja. Hatalmas kampány folyik ellen – a távolsági buszok tévéjén is folyamatosan ezt a reklámot ismételték -, mert fogyasztás előtt szétvágják és valami piros vegyszert kennek bele és újra összerakják. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy ezt miért csinálják, mert ez teszi egészségtelenné. A fogakat elszínezi és szájrákot okoz. Élénkítő hatása miatt nagyon népszerű kamionosok és buszvezetők körében. És itt érünk a bin lang lányokhoz. Ha jól tudom, pár éve terjedt el, hogy az eladás növelése érdekében lengén öltözött lányok árulják a bin lang-ot. Általában kis szoknyákban vannak, valami kicsi felsőben és sokszor hatalmas talpú cipőkben. Ők sétálnak ki megkérdezni, mennyit kérnek és ő hozz is ki az autósoknak. Ha a vevő többet fizet érte, akkor egy-két bin lang lány megengedni, hogy a vevő kicsit fogdossa. Itt kb. prostituáltakként tekintenek rájuk. A rendszer felépülése hasonló lehet. Sokan harcolnak a betel nut girls jelensége ellen is, mert helytelennek tartják és a lányokat is érik bántalmazások a vevők irányából. Kínaiul egyébként bin lang sishang-nak hívják őket, ami azt jelenti, hogy bin lang szépség, mert csak fiatal csinos lányok csinál(hat)ják. A sishang, ha jó tudom, a négy szépség kínai legendájára utal, akik szintén fiatalok és szépek voltak. Kis üvegfalú bódékban ülnek az autóutak mellett, ahol ők is vágják és kenik a termést. Taoyuan-ban láttam először ilyen üveg ketreceket és emlékszem nem tudtam egyszerűen kitalálni, hogy a funkciójuk. Azt láttam, hogy lengén öltözött lányok vannak benne, de miért az üvegfal? Be kell oda menni? Ők jönnek ki? Mi történik egyáltalán és miért ülnek ott? Tajpej-en belül én még nem láttam, de vidéken, sok helyen feltűnnek a lányok és a kabinok is, sőt azt hallottam, hogy az egész dolog igazán délen népszerű.

A bin lang-ot egyébként tea fű formájában is meg lehet venni és teát csinálni belőle. Bár mindenképp meg akarom majd kóstolni a betel nut-ot, inkább kezdeném a teával, mert azt mondják, hogy majdnem olyan erős a hatása és nincsenek káros mellékhatásai.

Még annyit a bin lang-ról, hogy hatalmas területeken termesztik itt, mégis importra szorulnak belőle, mert nem elég, ami itt terem. Könnyű ültetni és termeszteni, ami mellett sok pénzt hoz és évente kétszer terem. Sok dombot megtisztítottak már minden más fától, hogy ezt termeszthessenek. A baj csak az, hogy ennek a pálmának a gyökere nem hatol mélyre és így könnyen földcsuszamlás alakulhat ki hatalmas esőzések idején, ami falvakat moshat és mosott is már el.

Komor vidéki tájakon mentünk keresztül. Egy nagyobb városban, Zhunan-ban, valamiért át kellett szállnunk egy másik buszra. Nem tudjuk ez miért volt, de mindenki leszállt és szinte átlépett a másik buszra, ami már ott lát. Zhunan szintén nagyon ipari és kb. „paneles” hangulatát elhagyva értünk ki az igazi vidékre. Itt már zöld volt a táj, hegyekkel, folyókkal és kis falvakkal. Csendesnek, nyugodtan és unalmasnak látszott minden, pont olyan helynek ahol sose laknék. Kicsit izgultunk, hogy hol kell leszállni, de elvileg a végállomáson kellett nekünk és gondoltuk, hogy úgyis sokan leszállnak majd ott, mert Dani azt hallotta, hogy sokan jönnek megnézni a fesztivált.

Végülis, olyan 3- negyed 4 körül megérkeztünk. Egy kis falucskában voltunk, ahol tényleg többen lehettek, mint az eredeti lakosság. Kis kirakodó vásár volt az utcán, ahol a busz lerakott minket, ami már jelezte, hogy itt valami van. Egy másik buszmegállóhoz mentünk, ahol már sorban álltak az emberek, akik egy megérkező buszra fel is szálltak. A buszmegálló mellett egy kisebb téren, kis színpad volt felállítva és előtte sátor nézőknek kirakott székekkel. A színpadon törzsi emberek táncoltak, miközben egy nagyon idegesítő hangú műsorvezető üvöltözött a mikrofonba. Gondoltuk, ez a bemelegítő az igazi fesztiválra, de az hol van? Közben lekezdett zuhogni az eső, úgyhogy mi is a nézőtér sátra alá próbáltunk menekülni. Ott kérdezgette Dani a rendezvény szervezőit, hogy hogyan jutunk el a törzshöz. Mondták neki, hogy azzal a busszal kell menni, amihez láttunk az embereket sorban állni és aztán arra felszállni. Néztük a menetrendjét is láttuk, hogy fél 4-kor ment el. A következő pedig fél 6-kor megy, de az utolsó fentről 6-kor indul. Tehát nem tudnánk visszajönni. Elkezdtünk gondolkodni, hogy akkor mi legyen. Dani azt is felvetett, hogy forduljunk egyből vissza és jöjjünk haza, de azt gyorsan elvetettük, mert nem azért utazunk több 6 órát és költöttünk annyit a buszokra, hogy aztán csak visszaforduljunk anélkül, hogy láttuk volna a törzset. Inkább leülünk ott valahol fent a törzsnél és ott alszunk.

Ameddig vártuk a buszt, megnéztük a kis falut és a már kiépülőben lévő turista „hívogatókat”. Egy szűk utca vezetett el a buszmegállótól, amit régi utcának hívnak, és ami egy éjszakai piachoz hasonlító utcácska. Én már az elején lefoglaltam a kezem egy nagy műanyag bögre fagyival. Nem is igazából fagyi volt, mert szerintem csak egyszerű tört jég volt az alján, amire egy nagy adag mangó szószt öntöttek, nagy mangó darabokkal és a tetejére több ízű fagyi közül választhattam egy gombócot. Én a zöldből választottam, mert miért ne, és kiderült, hogy After Eight ízű. Tovább sétáltunk az utcában és elmentünk egy tea üzlet mellett, ahol az eladó egy kis pohárka teát nyomott a kezünkbe. Megittuk, jó volt, de éppen csak elemeltük a szántól a poharat, már töltötte is a következő ízt. A második volt az egyik legfinomabb dolog, ami valaha ittam: rózsa tea. Aztán jött a következő és a következő íz, ameddig észre nem vettem, hogy még legalább ugyanannyi termosza van, amit még nem kóstoltunk. Olyan volt a végén az íz kavalkád a számban, mint az illat kavalkád szokott lenni az orromban rengeteg parfüm szagolgatása után. Aztán előkerültek a nő borai. Az első még jó volt, a többi már nem, így inkább mentünk tovább.

Megnéztük az utcácska végén lévő templomot, ahonnan a városba nagy része és a közeli hegyek is látszottak. Aztán lesétáltunk, vissza a városka két nagyobb utcájára, ahol az esernyőm végleg beadta a kulcsot, így bedobtam az éppen mellettünk elhaladó kukás autóba (és most ott van valahol közép Tajvanon az Auchan-be vett esernyőm maradéka) és gyorsan vettem magamnak egy újat. Aztán bementünk egy csecse-becsés boltba, ahol tajvani törzsek ruháiba beöltözött babákat találtunk. Nem tudtuk eldönteni, hogy ki melyiket vegye, de aztán sikerült megegyeznünk, ami szerencse, mert már menni kellett a buszmegállóhoz, ha el akartunk érni a buszt.

Már kisebb sor állt megint a buszra várva, ami meg is érkezett, teljesen tömve. Mi csak a nagy turista busz lépcsőjén tudtunk megállni, mert feljebb már nem volt hely. A vezető mellett egy idegenvezető ült, aki kínaiul beszélt a törzsről és az alapvető kifejezéseiket (helló, köszönöm stb.) tanította az utasoknak. Ez az idegenvezető szólt és jelzett nekem, amikor felszálltunk, hogy ő feláll, üljek le a helyére. Ez csak ezért volt rossz ötlet, mert az elején nem, de amikor már kapaszkodtunk fel a hegyre (a törzs 700 m-en vagy afelett él) az életemet és a buszt féltettem minden kanyarba azon a keskeny úton, amit egyértelműen nem akkora buszoknak építettek. Ami még rosszabbá tett mindez, az az átláthatatlan köd volt, amiben haladtunk. Nem lehetett semmit látni kb. 2 méteren túl. Olyan volt, amint ha tejben mennénk. A buszvezető viccelődni is kezdett velem h nem lehet semmit látni.

A végállomáson leszállva kicsit többet lehetett látni, de nem sokkal. Elindultunk a sötét ködös időben a többiek után. ételt és italt áruló sátra között jutottunk el oda ahol a törzs már táncolt. Még nem láthattunk semmit, mert sátrak volt a terület köré felépítve, ahol a törzsbeliek pihentek, amikor már nem bírtak táncolni és ülőhelyek voltak felállítva, ahova leülhettek a nézők. A tér felé egy hosszabb sor állt. Arra gondoltunk, hogy az ülésekért állnak sorba vagy Dani azt mondta, hogy olvasta, hogy felajánlásokat gyűjtenek a törzsnek és csak ezért cserébe lehet bemenni. Eléggé sokáig álltunk már ott és eléggé sokan bementek már előttünk, így mi is bepróbálkoztunk. Kiderült, hogy nem is kellet volna sorban állnunk. Ülőhelyekre pályáztunk, de csak állni tudtunk. Találtunk magunknak helyet, ahonnan láthattuk a táncosokat. Félkört alkotva táncoltak körbe-körbe, kereszt fogásban (van ilyen szó vagy ezt most találtam ki, vagy van, csak én nem tudom, hogy hol használják pontosan?) kapaszkodtak össze. A sor végét nagy, színes szalagokkal és csengőkkel díszített rudakat vivő férfiak táncoltak. Középen öregek, fiatalok, nők és férfiak vegyesen táncoltak. A sort nyitó rudas férfi utáni táncosokra mikrofon volt szerelve és ők adták végig a zenét, ami 3-4 ember énekléséből állt. A tánclépések nem voltak nagyon komplikáltak. Néha, 10 percekig nem is láttuk őket, mert a tér másik felé voltak, majd visszaértek elénk. Gyakran váltak ki emberek és jöttek újak helyettük. A nézők előtt gyakran bodyguard-nak kinéző törzstagok voltak, akik vizsgáztak, hogy a táncosok ne táncoljanak ki a körből a nézők közé. Közben eleredt az eső, de persze így is folytatták.

Mi a ponyvák alá húzódtunk, onnan néztük és fényképeztük őket. Sajnos sikerült egy részeg és egy félig részeg tajvani mellé beállnunk (ezen az ünnepen szokás az ivás, a törzsbeliek is isznak). A félig részeg akart velünk ismerkedni. Valamit a fülembe súgott kínaiul, amit nem értettem, amit mondtam is neki. Aztán elkezdte elmutogatni, hogy mit akar. Ivást mutatott, aztán glóriát a feje fölé. Nem értettem, de szerencsére aztán békén hagyott minket. Ez az incidens csak megerősített abban az érzésemben, hogy Szigeten vagyok, ami már a sorban állás óta kerülgetett.

Végre megálltunk helyeket kiüresedni az ülőhelyek között, amikre le is csaptunk. Ez viszont azt jelentette, hogy le kellett lépnünk a tánctérre, ami merő sár volt. A törzstagok és mind gumicsizmában táncoltak. Így sárosak lettünk egy kicsit, de lett helyünk. Már 10-15 perc ott ülhettünk, amikor megismerkedtünk egy mellettünk ülő, helyi lánnyal, aki beszélt angolul. Kérdeztük, hogy hol tanul stb. (Igen ekkorra már egy kicsit kezdtük unni a tánc bámulását, ami nem nagyon változott). Tajpej él és tanul. A családjával jött ide és egy fiúval, aki lehet, hogy a család tagja volt, lehet, hogy a bátyja vagy hasonló, de sosem tudtuk meg. Ő mondta, hogy azért állnak sorban az emberek, mert áldást lehet kérni a törzstől, ami abból áll, hogy egy növénynek a szárát a felkarod köré kötik. A fényképezőgépeket is megáldották, hogy helyesen használják a képeket azok, akik csinálják őket.

Ekkor egy sokkal díszesebb törzsi ruhába öltözött nő jött felénk. Fényképezkedett és beszélt a többi érdeklődővel. Aztán hozzánk jött, gondolom látta, hogy külföldiek vagyunk. Kérdezgethettük, a lány pedig fordított. Kiderül, hogy ő a törzs egyik hercegnője, a varázsló lánya, ezért ilyen szép a ruhája. Megtudtuk mit jelentenek a ruhája színei, mintái, a gombok a ruháján, ami a fontosságát és a gazdagságát jelzi a törzsön belül. Elmagyarázta, hogy miért van egy-két táncos hátán hátizsákszerű valami, amire kis csengők vannak rakva. A csengés a gonosz szellemeket űzi el, de ezeknek a táncosoknak még nagyobb mozdulatokkal kell táncolniuk, hogy a csengők mindig csengjenek. Mondta, hogy három éjszakán keresztül csinálják ezt, és hogy más törzs tagjai is itt vannak, hogy velük táncoljanak. Megtudtuk, hogy a törzs tagjai már persze nem itt élnek, csak ekkor jönnek ide vissza, Ő például itt lakik Tajpejben, nem nagyon messze az egyetemünktől. Volt nála a növényből, így meg is áldott minket. Fényképezkedtünk együtt.

Eztán elment, ki viszont megnézhettük, hogy hogyan is frissünk fel a táncosok. Két nő megáll egy helyen és ahogy eltáncolnak mellettük, úgy osztanak teát.

A lánnyal beszélgettünk tovább. Kérdezte, hogy hol fogunk aludni és mondtuk, hogy itt. Erre a szüleivel kezdett el beszélni. Kiderült, hogy a szomszédjuknak itt van egy kis bed & breakfast stílusú helyük, ahol elalhatunk. Persze kapva kaptunk az ötleten és indultunk velük, hogy megmutassák, az hol van, mert ők már indultak haza, a nagyobb városba a közelben, ahol laknak.

Kiderült, hogy a buszok mégis járnak. Két fajta visz fel a helyre, egy, amivel felmentünk, és ami tényleg csak 6-ig jár és egy másik fajta, ami egész éjszaka jár. Azzal mentünk le, nem egészen vissza a városkába, de majdnem. Leszálltunk és a korom sötétben elkezdtünk először egy kis utcácskán, aztán egy nagyon meredek betonúton, ami az erdő mélyére vezetett. Arra a kérdésre, hogy miért mentünk el vadidegenekkel, csak azt tudom válaszolni, mert helyiek. Sosem tudnék gonosz dolgokat kinézni belőlük. Ez persze nem azt jeleneti, hogy ezt otthon megcsinálnám.

Felértünk egy kis tisztásra, ahol egy raktár épületből alakíthatták át az épületet lakhatóvá. Kivettek, bemutattak. Egy házaspáré volt a ház, akikről kiderült később, hogy nem a lány szomszédjai, hanem a lány rokonának (talán nagy nénjének) a szomszédjai. Vagy lehet, hogy nem. Teljesen elvesztettem a fonalat egy idő után hogy ki kinek a kicsodája. A lényeg, hogy akkor csak a lány, a szülei és feltehetően a bátyja, a házaspár és mi voltunk ott. Kérdezték, hogy vacsoráztunk és mivel mondtuk, hogy nem, adtak enni. Rizs volt, tofu, valami rágós hús talán polip és körömpörkölt. Az utóbbit inkább kihagytam.

Aztán megmutatták, hogy hol fogunk aludni. Egy kis szobácska volt a konyha és a nappali között. Fel kellett lépni oda és japán elhúzható elválasztón keresztül bemenni. Megágyaztunk (azután a kérdés után, hogy meg tudunk-e ágyazni magunknak), elrendezkedtünk, aztán elbúcsúztunk a lánytól és a családjától. Így ment el az utolsó emberrel, akivel angolul tudtunk kommunikálni. Leültünk a nappaliba, ahol valami szombat esti műsort néztek, kaptunk egy-egy narancsot és mi is néztük. Nem sokáig, mert megjöttek a többiek, akik szintén itt szálltak meg, bár azt nem tudom, hogy hol, de nem a mi kis szobácskánkban. Kiderült, hogy ők a lány nagynénje és nagybátyja és a barátaik, akikkel itt túráztak. Ők is ettek aztán átjöttek a nappaliba. Mindennel megkínáltak: ettem végre fincsi hold sütit, más sütiket. Dani beszélgetett velük. Én figyeltem, hogy mennyit értek meg és néha válaszolni is tudtam. Közben lejátszódott az egyik legviccesebb jelenet, ami valaha életemben láttam: kérdeztek tőlünk valamit, de Dani sem értette. Majd mondta, hogy szerintem az kérdezik, hogy akarunk-e zuhanyozni, de nem biztos. A házigazda rákeresett a neten arra, hogy zuhanyozni és a Google kidobott egy zuhanyzó női képet. Erre mutogatott a képre, közben vizet és hónaljsikálást imitált a kezével és mondogatta a zuhanyzás szót kínaiul. Ez mind olyan vicces volt, hogy 2-3 percig nem tudtuk abba hagyni a röhögést. A törölköző szóval is hasonlóan járunk el.

Beszélgettek még egy kicsit, de aztán annyira elfáradtunk, hogy elmentünk lefeküdni. Dani hozott magával hálózsákot és abban aludt. Én a kétszemélyes takaróból csináltam hálózsákot.

Szinte egyből aludtunk olyan fáradtak voltunk annak ellenére, hogy kint akkor melegedtek bele a beszélgetésbe és azok a japán falak nem valami vastagok.

Másnap reggel korán felkeltünk, mert hamar el akartunk indulni, hogy hamar itthon lehessünk. Zuhogott az eső, ami nagyon szépen hallatszott a valószínűleg bádog tetőn. Azon gondolkoztunk, hogy szegény törzs ebben az időben, a hidegben és esőben, táncolt és fog még táncolni. Összepakoltunk, adtak reggelit – a fincsi puha dumpling-okat, amit itt reggelire szoktak enni, a sertés törmelékkel, amit itt is adtak, és amiből nem ettünk, mert annak rémes az íze-, fizettünk és bevittek a városba, megspórolva nekünk a szállásért fizetett pénz felét. Ott vettünk jegyet a buszra, vettünk 2. reggelit a 7eleven-ben, mert sajnos csak a dumpling elég kevés és elindultunk haza. Ugyanazon az útvonalon mentünk vissza, de Zhunan-ban nem kellett átszállnunk. A Hsinchu- Tajpej vonalon leírtuk egy füzetbe azt, amire emlékeztünk abból, amit a hercegnő mesélt nekünk, hátha a kulturális tanárunk meg fogja kérdezni és idióta, csöpögős szappanoperát néztünk, amit a buszon adtak.

Szóval ilyen volt a hirtelen felindulásból megtett kirándulásunk, aminek az elején még padon töltött éjszakát terveztünk. 

A képeim után a lány talán bátyja fiú képei vannak és itt van link a Facebook-os fotó albumához, ahol több és jobb képek vannak mindenről, mint az én képeim: http://www.facebook.com/media/set/?set=a.3636225199144.119454.1679652330&type=3

Kirándulás és más történések

Szerdán az esti Pocky osztás volt a nap fénypontja. Már több napja plakátok voltak kirakva, hogy a kollégium egyik közösségi termében ha jól tudom Japánból származó édességet fognak osztani és kaphatunk, ha lemegyünk. A hangosbemondókba aznap el is kezdték hirdetni. Lementünk és kiderült, hogy ez egy programmal van összekötve, ahol kis lampionokat kell gyártanunk, amire jó kívánságokat kellett írni. Ezeket a lampionokat lehet, hogy valamikor a levegőbe engedik. Szóval mikor ezt megcsináltuk megkaptuk a csokinkat és örülhettünk magunknak. Húzhattunk mellé egy szerencsehozó papírt is. Általában a negyedéves vizsgákra kívántak szerencsét vagy az azokra való kitartásra buzdítottak.

Csütörtökön a rendes órám helyett megint egy előadás volt. Egy maláj nemzetközi kapcsolatok professzor hívtak meg. Még mindig nagyon jó dolog szerintem, hogy itt effektíve láthatom és hallhatom beszélni az embereket, akiknek az írásaiból tanulok. Otthon egy sosem történt meg, itt meg szinte rendszeres. Aztán Kana-val, a japán lánnyal mentem el vacsorázni. Annak ellenére, hogy a folyosó másik oldalán lakik, sosem beszélgettünk sokat. A suli kapujának közvetlen közelében lévő szedd-magadnak étterembe mentünk. Mindenből szedtem egy kicsit és ezért sokat is kellett fizetnem, mert nem mennyiségre mennek a számolásnál, hanem a fajtára. Kicsit puritán volt a hely és a helyi cica mindenki kajájára pályázott, de a kaja finom volt. Végre beszélgettünk, meg tudtam, hogy van egy testvére, akivel otthon, Japánban egy hotelt üzemeltetnek. Mondta, hogy ha Japánban vagyok, ott ingyen aludhatok. Ez máris egy kicsit közelebb hozta azt a szigetet hozzám.

Pénteken a kínai írásos kísérlet második részét csináltam. Itt a végén nem kockákat kellett kirakni, hanem mintasoroknak a következő darabját kellett kitalálni. Többet kellett megcsinálnom adott időn belül, de sikerült. Ezen kívül talán az a feladat volt érdekes, ahol írásjelek villantak fel és nekem kellett eldönteni, hogy igaziak vagy kamuk.

Délután Daphne-vel találkoztam, mert vele is elmentem Shilin-be. Amikor még vártam rá, összefutottam az egyik helyi ismerősömmel. Mondta, hogy sajnos nem tud beszélgetni, mert siet. Olyan 5 perc múlva Daphne is megjelent és elindultunk. Félúton le a hegyen persze beértük. Ennyire lassan gyalogolnak itt.

Shilin-be érve ettünk egy fánkot, mert az az egyik legelső stand, a kajás része a piacnak meg olyan messze van, hogy nem akarunk addig éhen halni. Mivel már nincs szinte semmire szükségem, mindent megvettem már, ami az itteni életemhez kell, én inkább a híres ételeket és italokat próbáltam ki ez alkalommal. Ittam mandula teát, amit már régen ki akartam próbálni, mert mindig összefolyik a nyál a számban a stand körül terjengő marcipán szagtól. Annak ellenére, hogy tea a neve, úgy néz ki, mint a tej. És olyan finom volt. Folyékony marcipán. Aztán ettem a szokásos baconös póréhagymából és kipróbáltam az egyik tajpeji specialitást, a chi pai-t (remélem jól írtam le, mert pin yin-nel leírva még sosem láttam, így csak a kiejtésből kiindulva így írtam le) amit fonetikusan leírva csi páj. Egy hatalmas szelet rántott szerű csirke húsról van szó, ami legalább akkora, mint kér normális szelet hús. Gyorsan kisütik, felvágják kisebb darabokra és megfűszerezik azzal, amivel kérjük. Daphne is vett magának ennivalót és leültünk a közeli templom lépcsőjére, mint a helyiek. Tajvani diákcsoport ült mellettünk, akik egy cicát próbáltak magukhoz édesgetni, de a cica inkább csak hozzám simult, amiért persze kapott csirke husit, ami sajnos egy kicsit csalódás volt, mert pont az én szeletembe kerültek furcsa csontos részek.

Venni én aznap csak egy vastag sálat vettem, ami kellett, mert közeledett a tél.

Szombaton, vasárnap csak itthon voltam és tanultam. Vasárnap reggel volt csak rossz, mert átmentem Martha-hoz, a majdnem velem szembe lakó spanyol lányhoz, hogy az egyik projektünkön együtt dolgozhassunk, ami egy idő után átment beszélgetésbe. Annyira elment az idő, hogy csak félórával azután néztem órára, hogy Leyla-val találkoznom kellett volna, hogy lemenjünk nagy bevásárlásra. Majd mégis találkoztunk és lementünk.

Hétfőn a maláj professzor tartott megint előadás, amire elmentünk. Sajnos a végén csoportkép készült velünk és az ott lévő professzorokkal, csak mert itt szeretnek külföldieket fényképezni.

Kínain „buliztunk”, mert az volt az utolsó rendes óránk együtt a többiekkel. Mindenki hozott valami kaját, azt ettük. A tanár meg a teremben lévő kávéfőző gépével csinált kávét meg teát nekünk. A franciák, akik kitalálták az egészet, hozták a legjobb kajákat. Vettek baguette-t. Olyan jó volt végre európai jellegű kenyeret enni. Én még mindig nem rinyálok a helyi kenyerek miatt, de ez jó volt. Felvásárolták a suli kapuja előtti gofri sütő néni összes csokis gofriját, ami azért volt jó, mert az a kedvencem, és mert annyi gofrit ettem csak aznap, mint eddigi ittlétem alatt összesen.

Este nem volt órám, ami jó volt, mert készülhettem a szerdai, negyedéves kínai vizsgámra.

Kedden a maláj pasi az utolsó előadását adta, amire azt terveztük Leyla-val, hogy elmegyünk. Aztán ő meggondolta magát, így maradtam csak én. Komolyan a professzor pasi már szerintem azt kezdte gondolni, hogy szerelmes vagyok belé, hogy ott ülök minden előadásán, egyedüliként, aki az összesen ott volt. Pedig csak szeretem az ilyeneket. Aktuálisabb témákról van sokszor szó, mint az órákon és gyakorlatibb dolgokról szólnak.

Az előadás az egyetem nemzetközi kapcsolatok épületeiben volt, ami nem a campus-on belül van, hanem egy kicsit sétálni kell innen a gondola irányába. Először azt hittem, hogy eltévedtem, mert kis helyi házak és saláta földek között kisétáltam a városból, de aztán szerencsére megláttam egy nyilat, ami az intézet felé mutatott. Kis szerencsével megtaláltam az épületet is. A nagy tárgyaló asztal mellé ültem, de aztán láttam, hogy ide a fontos emberek ülnek, így leültem inkább a kisebb székekre, messzebb az asztaltól. Erre belép a csütörtöki órai tanára, aki a maláj professzort meghívta, meglát, odasétál és a vállamnál fogva gyengéden lökdös, hogy üljek az asztalhoz. Csak gyengédebb erőszakja vehetett rá, hogy odaüljek. Az előadás megint jó volt, bár itt más nehezebben emészthető témák voltak. A végén kis zacskóban kaptam ebédet, amivel, a tanárnőm ahhoz való ragszokása ellenére, hogy vele, a maláj pasival és már fontosnak látszó emberekkel egyem meg, hazahoztam. A leves szörnyű volt, tofu leves, a többi ehető volt.

Aznap dőlt el a sorsom is, hogy biztos, hogy folytatom a kínai órákat a télen. Nem tudom, hogy írtam-e már, de a kínai intézet az a két opciót adta, hogy vagy nem tanulok a télen, vagyis márciusig kínait, vagy intenzíven tanulom tovább, vagyis mindennap lesznek óráim. Nem akartam annyit kihagyni és tudtam, hogy felejteni is sokat felejtenék addig, ezért inkább bevállaltam a mindennapi órákat, annak ellenére, hogy tudom, hogy bele fogok halni, mert minden nap menni kell, lesz házi és doga, emellett pedig ott lesznek a rendes óráim, a projectek és szeretek olyan dolgokat is csinálni, hogy aludni meg várost nézni. A felejtés rész a dolognak teljesen igaz. Ezen a héten, a két negyedév között nincsenek órák és annyira kijöttem a gyakorlatból, hogy ma péntek van és hétfő óta azon gondolkodom, hogy mi is a könyv írásjele. Pedig tudom, hogy amikor folyamatosan voltak óráim, akkor csuklóból tudtam. Mi lenne így az eddigi tudásommal márciusig?

Aznap a kulturális órámra egy grafikust hívtak meg, aki rajzfilmeket és animációkat csinál. Az ellenzék szimpatizánsa volt a 80-as évek, amiért menekülnie kellett. A munkáival díjakat nyert, a filmek viszont hosszú ideig nem az ő neve alatt futottak itt. A legérdekesebb a díjnyertes rövid rajzfilmje volt, ami az emberi mohóságról és ellenségeskedésről szólt. Az első Tajvan történetéről szóló dokumentumfilm legyártásában is közreműködött, ami a 90-es évek elején készült. A legmegdöbbentőbb nekem az volt ebben, hogy mennyire hasonlít a sziget 1950-1990 története a magyarhoz. Erre azelőtt még sosem döbbentem rá. Az egyik dolog, amiért letartoztatták a 80-as években az volt, hogy egy bár vécében ajtajára írt fel politikai szövegeket és várta, hogy mások ezekre reagáljanak.

Szerdán volt a kínai vizsgám napja. A vizsga kezdetéig annyit gyakoroltam, hogy fájó kézzel mentem vizsgázni. Az viszont feldobott, hogy az ebédemül szolgáló szendvics mellé adtak ingyen tejes teát, ami pont olyan volt, ahogy szeretem. Igen, kimondom, imádom a tejes teát. Olyan finom.

A vizsga nem sikerült valami jól. Az írásbeli részében sokat hibáztam, a szóbelin pedig nem beszéltem eléggé választékosan, így sok pontot veszethettem. Sajnos az sem segített, hogy a tanár megint csinált nekünk kávét és teát. De átmentem, ami még szép mert már kiperkáltam a hatalmas összeget a téli órákért. Kicsit kómásan, de bementem az esti órámra. Legalább ezért a gyenge viccért megért: a tanárnő arról mesélt, hogy amikor interjút készítünk egy kutatás keretében, akkor illik a válaszolónak ajándékot vinni. Mesélte, hogy olyan 15-20 éve, amikor szárazföldiekkel készített interjút akkor elég volt nekik egy ceruzát – gondolom valamilyen szebbet – vinni és ennek is örültek. Ma viszont ez már nem elég. Erre az egyik fiú a diákok közül megszólalt, hogy akkor most kettő ceruzát érdemes vinni. Vicces……..

Csütörtökön lementünk enni Leyla-val mert pénteken osztálykirándulás miatt nem tudtuk a pénteken-új-éttermet-próbálunk-ki dolgunkat csinálni, ezért csütörtökre hoztuk előre. Egy japánféle étteremben ettünk. Menüt rendeltünk, ami a kedvencükkel kezdődött, tofu levessel, amit Leyla az allergiája én meg az utálatom miatt nem ehetünk. Nekem a főétel sem jött be, mert teriyaki csirkét rendeltem, amiről nem tudtam, hogy benne hagyják a csontot. Komolyan mire jó az és miért csinálják mindenhol itt?

Aznap próbálhattuk fel az egyetemi pulcsinkat is. Az egyik diákszervezet egy olyan programot indított, hogy az egyetem emblémájával ellátott pulcsikat gyártatnak le megrendelésre. Felpróbálhattunk mintadarabokat, hogy jó méretet választottunk-e. Az itteni méretezés… na mindegy.

Betévedtünk a suli boltjába is, ahol szintén a suli képeivel és emblémájával ellátott dolgokat lehet venni. Én majd egy bögrét szeretnék a legjobban venni annak az épületnek a rajzolt képével, ahol az összes órámat tartják.

Pénteken vitt minket el osztály kirándulni a hétfői töri órám tanára. A város északi részére vitt, Tamsui-be vagy Damsui-be, ahova a nyáron bicikliztünk. A jó elhelyezkedése miatt a spanyolok és az angolok is birtokolták, az angol konzulátus sokáig ott volt, ezért mentünk oda.

Reggel zuhogott, ami nem volt valami jó jel, mert gondoltuk, hogy egész nap esős lesz, ami be is jött. Előző éjjel nem tudtam aludni, így aznap kivételesen vettem magamnak egy kávét, ami csak azért volt veszélyes, mert most olyan akció van a 7eleven-ben, hogy cicás pontokat kapunk a kávéval, és ha összegyűjtjük őket, akkor cicás dolgokat kaphatunk. Így kezdtem el cica pontokat gyűjteni.

A tanár bérelt nekünk busz, úgyhogy szerencsére nem kellett az esőben a városon átvágnunk, de az lehetetlen is lett volna két osztálynyi diákkal. Először a régi angol konzulátust és egy részi spanyol, többek közt börtön épületet néztünk meg. A vezetés csak kínaiul volt, így eléggé untuk magunkat egy páran. Majd átmentünk egy másik erődhöz, ahol már annyira nem értettünk semmit, hogy azt sem tudtuk ki és miért építette, mi volt a funkciója stb. Engem a komáromi erődre emlékeztetett.

Elvittek aztán ebédelni. A legérdekesebb valamilyen tengeri étel volt, azt hiszem tintahal, de nem biztos. Aztán egy közeli templomot néztünk meg. Átmentünk a busszal Tamsui egy másik utcájára, ahol egy másik templomot néztünk és aztán a tanára követve egy piac közepére egy harmadik templomot is megnéztünk. Aztán egy-másfél órán keresztül azt csinálhattunk, amit akartunk. Mi körbenéztünk Tamsui leghíresebb bevásárló utcáján. Aztán felszálltunk a buszra, ami hazahozott minket.

Szombaton és vasárnap megint itthon voltam és vagy az egyik vagy a másik projektemen dolgoztam. Szombaton Eszterrel mentem ebédelni aztán meg bubble tea-zünk.

Hétfőn ki is fizettük a pulcsiainkat és a kirándulásunkat is ki akartuk, amire december 8-9-én megyünk, de félreírták az időpontot és már nem voltak itt, akiknek be kellett fizetni, amikor mi odamentünk. Ittam még egy kávét és beváltottam a cicapontokat. Rá kellett fizetnem, de így jobban megérte, mint még 6 kávét venni, hogy ingyen kapjak cicát. Amikor beváltottam mutattam az eladónak, hogy melyik akarom. Egy-két percig gondolkodott azon az angol szón, hogy véletlenszerű, de szerencsére megtalálta és megtudtam, hogy nem én választok, hanem véletlenszerűen kaphatom. Az a fajtát kaptam, amit akartam, de nem olyan színben.

A töri órán elkezdtük az projektjeinket előadni. Én majd csak december közepén leszek. Ezen a háton Tajvan japán megszállásáról és a betel nut-ról volt szó és a lányokról, akik árulják.

Kedden reggel bementem a városban. Daphne akart magának zoknit, ahol én is vettem a sajátjaimat, én meg hangfalat akartam a gépemhez és kesztyűt, hogy végleg felkészüljek a télre, ami hétfőn ért el minket. Nem azt mondom, hogy őrjítően hideg van, de örülök, hogy van a vastag sálam és gondolom a kesztyű és a sapka is kell majd, bár még nem tudom. A kesztyűm mindenesetre cuki epres. Bementünk az olcsó-olcsó papír-írószer boltomba is, ahol most először felmentem a 3. emeletre, ahol poharakat, párnákat, kulacsokat és cicákat árulnak. Igen kér cica ott feküdt és megvehettük volna őket. Én nem mertem őket megsimogatni, de Daphne azt mondta, hogy nagyon puhák voltak.

A kulturális órámon a világ legjobb vizsgáját kell írnom: mi, a diákok tesszük fel a kérdéseket. Ugyanezeket a kérdéseket fogjunk megkapni email-ben és itthon kell őket megválaszolni.

Szerdán itthon voltam aztán uncsi órára mentem.

Csütörtökön megint egy érdekes előadást tartottak a nemzetközi kapcsolatok intézetében. Martha-t, a spanyol lányt is érdekelte, ezért először együtt ebédeltünk – olyan finom ételt találtam a kedvenc helyemen, hogy nem tudtam ezen a héten másodszorra is nem az enni – aztán vennem kellett egy új esernyő, mert ez előző az egyik illesztésnél szétjött és lyukas lett és így már nem igen praktikus.

Szerencsére már tudtam merre felé van az intézet. Az előadás OK volt, nem olt über uncsi, de voltam már jobbon is. A sokk akkor ért, amikor az előadás mondhatjuk karmestere, aki nem szakértője a témának, de ő vezeti le az előadást tőlem is kérdezett. Kínai kulturális terjeszkedéséről volt szó és a Konfucius intézetekről. Nekem volt egy kérdésem és bele kellett szőnöm, hogy én is tanultam ott. A „karmester” pedig azt kérdezte, hogy milyen volt ott tanulni stb. De miért? Én nem tudok beszélni.

Az esti órám a szokásos volt. Utána viszont hazahoztak autóval. Egy helyi fiú hazavitt pár helyi lányt, többet közt Lucy-t, akit ismerek, és akivel az egyik projektemet csinálom, és aki a felettem lévő emeleten lakik. Ő kérdezte, hogy akarok-e jönni én meg mondtam, hogy persze. A csütörtöki csoportomba aznap este drámával fűszerezett konfliktus alakult ki. Az egyik fiú lehülyézte a témánkat, amin már szeptember vége óta dolgozunk, amit a másik fiú tag talált ki. Martha pedig közéjük került, mert az amerikai fiú, aki kitalálta a témánkat, valamit „akar” tőle, a dél-afrikai fiú, aki pedig hülyézett, neki mondta el először, hogy nem tetszik neki a téma. A dél-afrikai küldött egy email-t a problémájával, amire az amerikai nagyon kedvesen, de egyben nagyon mérgesen válaszolt. Aztán Martha-t is felhívtam. Mi ketten lányok pedig eldöntöttük, hogy kinek az oldalán az álljunk. Mivel engem nem nagyon érdeke a téma, csak át akarok menni az órán, így a nem-nagyon-izgat-az-egész-ember vagyok. Átmentem hozzá ezt megbeszélni. Erre mondta, hogy most jött csomagja Spanyolországból és van benne kaja, együk meg. Így hajnali fél 2-ig spanyol sonkát és májkrémet ettünk.

Ma meg itthon vagyok. Délelőtt valami észlény a harmadikon valami olyat rakott a mikróba, ami el kezdett füstölni, de akkor füst lett, hogy ide a 4.re is feljött. Martha, aki lakott helyiekkel és mondta, hogy simán beraknak műanyag zacskót meg műanyag tálkát meg mindent. Gondolom itt is hasonló történhetett. Ami viszont jó volt, az az hogy ugyanott a fincsi tejes tea helyen vettem magamnak ebédet és vacsorát is és vacsorakor a pasi emlékezett rám, így adott nekem ingyen egy fél bögre meleg tejes teát, ameddig elkészítette a hot-dog-om. Egyre jobban beleásom magam a történelmi kutatásomba a történelmi órámra. Az elején azt hittem, hogy nehéz témát választottam és a változtatáson is gondolkoztam. Kiderült, hogy nem annyira nehéz és nagyon érdekes. Tajvan története a 70-es években izgi. 

(Most 100 oldalas a blogom--- nemsokára könyv lesz :D )

                                      A Pocky-m és a jókívánságom

                  A kirándulás: a spanyol erődítmény, az angol konzulátus és a kilátás

                                    A erőd és a kiírás, amivel szórakoztunk a vezetés helyett

                                               A templomok

                                 Bennszülött csónak szobra Tamsui-ban

                                A karácsonyfa, amit már a múltkori bejegyzésben említettem

                                      A cica a papír-írószerboltban

                                     A terayaki csirke

                                   A campus-ban élő madár, ami szerintem nemzeti madár lehet

                                  Képek, általában esőben