Manilában az első napunkon egy közeli híres parkot néztünk meg.
Csak, hogy változatos legyen az életünk a kínai és a japán kertbe is bemenetünk.
Aztán az óváros felé próbáltunk kóvályogni, amiben csak az állíthatott meg minket,
hogy néha olyan jelenség mint járda fellelhetetlen volt. Az nem-tudom hány
sávos forgalmas út szálán próbáltunk elnavigálni. Belebotlottunk a Nemzeti
Múzeumba, amit meg is néztünk – főleg egy képet, amiről képet is rakok fel.
Majd a városházához mentünk – amiről nem tudtuk, hogy mi csak szép tornya volt.
Ezzel csak azt értük el, hogy megnehezítettük magunknak az átkelést az
óvároshoz. Már itt találkoztam azzal a jelenséggel, ami majd egész Manila-t
összefoglalja nekem: az óvárost és a város többi részét kerítés és füves rész
választotta el egymástól. A kerítés város felöli oldalán végig hajléktalanok
húzták meg magukat. A kerítésen belül pedig golfruhás, golf kocsis golfozók
golfoztak.
Az óvároson belül elkapott egy oldalkocsis biciklis és rávette
Kana-t, hogy hagyj szállítgasson minket körbe. Én nem örültem az ötletnek, de
Kana mindenképp akarta, így beültök. Körbe vitt minket, miközben mindenről
mesélt. Megnéztük a nemzeti hősük, Rizal – akiről a park is el volt nevezve –
múzeumát, több templomot – ahol a kedvenceim a csicsásan felöltöztetett Jézusok
voltak -, egy régi börtönt kívülről és egy kínai bevándorlókról szóló múzeumot.
Ekkora véget ért a túra, a vezető pedig a pénzt akarta, az viszont
több mint tízszer annyi volt mint amennyire Kana számított, mert vagy Kana
értett valamit félre vagy a pasi nem magyarázott el neki mindent rendesen, de
Kana azt hitte, hogy az egész túra lesz annyi amennyi egy fél óra volt
igazából. Veszekedtek egy sort, majd egy biztonsági őrt is bevontak, aki nem
meglepő módon Kana oldalán állt. Elsétáltunk, de a pasi jött utánunk. Végülis
elvette a pénzt, amit Kana ajánlott neki – ami több volt, mint egy fél óra, de
töredéke annak amit a férfi kért.
Később visszasétáltunk a parkon keresztül, hogy megnézzük a Manila
hotelt és aztán a naplementét a tengerparton, amiről azt hallottuk, hogy nagyon
szép. A naplemente maga szép volt, csak a körülmények nem igazán. Mondtam is
Kana-nak, hogy hihetetlen, hogy ez a büdös piszkos tenger ugyanaz, ami El
Nido-nál volt. A másik szomorú dolog a rengeteg hajléktalan volt, akik a
tengerparton húzzák meg magukat éjszaka.
Ezután elsétáltunk egy közeli kulturális központhoz, ahonnan
lehetett látni a hatalmas óriáskereket, amit Manila több pontjáról is látni
lehet. Itt pont egy kisparkon akartunk átvégni, amit pont nem nagyon
támogattak, így egy kisebb szögesdrót kerítés volt minket a végén, amin át
kellett másznunk.
Egy helyi étteremben ettük – a szokásosat egy kis Halo-halo-val
megspékelve. Majd lassan hazavánszorogtunk. El sem tudom képezni, hogy milyen
fáradtan értünk volna haza, ha még az óvárosban is nekünk kellett volna sétálni
és a biciklis pasi nem vitt volna körbe – a végén elég olcsón. A másik
kellemetlen dolog a piszok levakarása volt magamról, ami a hosszú nap alatt rám
ragadt.
