Bali és az első alkalom, amikor nem futottam a kukásautóhoz

A napjaim megint eléggé unalmassá váltak és így a blog bejegyzésem sem lesz valami izgi. Ez két dolognak is köszönhető. Egy az egyetem, ami olyan felháborító dolgokat követel tőlem, hogy tanulás, olvasás, kutatás. A másik George R. R. Martin, aki felháborítóan jóra írta meg a harmadik Trónok harca könyvet, így egy darabig nem csináltam sok mindent csak azt olvastam.

A kirándulás utáni hétfőn a kínaira tanultam. Azon az órán rajzolt le a tanár a kávé csinálás titkát és mivel ételekről tanultunk, állatokkal rajzolta tele a táblát, és olyan jól sikerült, hogy ő is lefényképezte a mobiljával. A töri óra nem volt valami jó, mert a tanár nem tudta lejátszani a filmet, amit hozott nekünk arra az órára, így ott untattuk egymást három órán keresztül, a vallásunkról beszélgetve, mert a téma tajvani vallások volt (lett volna).

Kedden egy másik előadásra mentem el, ami jelentkezés után bárki elmehet és ingyen ebédet is kapunk. Most arról volt szó, hogy hogyan gondolkoznak a tajvaniak. Az előadó először egy über-bugyuta német pop dalt hallgatott meg velünk, amiről azt hittük, hogy köze lesz az előadásához, de csak a bemutatkozása volt. Egyébként tipikus helyi volt. Amikor belépett, olyan 30-35-nek néztem. Erre meséli, hogy 2 éve nyugdíjba ment. Akkor gondolom nem 35 lehetett. Az előadás jó volt. A köszönéseket és az írásmódjukat elemezte, amiről lehet, hogy még a helyiek sem gondolkoztak el. Utána az itteni hierarchiáról és társadalmilag felettünk álló tiszteletéről volt szó. Szerintem nagyon érdekes volt. Egy kicsit másképp nézek azóta az itteniekre.

Ezen a napon fizettem be egy másik kirándulást is, amire most szombaton fogok menni.

A kulturális órán filmeket néztünk. Az egyik egy déli törzsről szólt, az Amis-okról, akiknél szokás, hogy a szüreti ünneplések alatt a fiatalok tánccal szórakoztatják az öregeket. Az is része a szokásnak, hogy a fiatalok legtöbbször modern elemeket is vegyítenek a táncukba. Így lett az Amis Hip-hop. A film a fiatalok csoportját mutatta be, akik táncoltak és azt a tényt magyarázta, hogy attól, hogy modern elemeket vegyítnek a régi tradíciókba, még nem hagynak fel a régi szokásokkal. Sőt pont ellenkezőleg. Ezzel erősítik a hagyományokat (remélem ennek volt értelme). A másik film egy a sziget közepén élő törzs legendáját dolgozta fel, amikor még két Nap sütött a Földre és az ember elhatározta, hogy lelövi az egyiket, mert a fiatalabbik fia meghalt a forróság miatt. A filmet egyébként az egyik diák csinálta, ami évekkel ezelőtt járt erre az órára és a filmet az óra teljesítéséért készítette.

Szerdán valami külön különlegeset akartunk enni. Ajánlottak egy olasz éttermet, ahova elmentünk. Az étterem teljesen úgy nézett ki, mert bármilyen európai, ezért furcsán otthon éreztük magunkat. Kirúgtunk a hámból és megrendeltük a legdrágább pizzájukat, amin többek közt tonhal, sonka, csirke és articsóka is volt. Nekem nagyon ízlett. Néha megéri ilyeneket is enni.

Kínain még mindig az ételeket vettük ezért játszhattunk a tanár hatalmas sípolós műanyag kutya játékaival, amiknek steak, hamburger és hot dog formájuk volt.

A szerdai órám olyan unalmas volt, mint mindig és a csütörtököm sem volt izgalmasabb. Egyedül az ebédem említésre méltó aznap. A kolesz menzájára mentünk és kipróbáltuk az ottani hamburgert. Csirkés hamburgert ettünk, sült krumpli lepénykével, amit az új-zélandiak esznek és szerintem otthon is van, csak nem tudom mi a magyar neve, sült krumplival és hogy csak egy kicsi helyi dolog legyen benne, tejes teával. Lehet, hogy ezt már mondtam, de egyre jobban szeretem a tejes teát, amivel magamat is megijesztem.

Pénteken úgy volt, hogy elmegyünk valahova, de abból végülis nem lett semmi. A thai étterembe mentünk citromos csirkét enni. Utána viszont kipróbáltam egy helyi dolgot, ami nem nagyon ízlett. Pudingnak hívják. Az alját egy szója tejből készült fehér tömény valami adja. Erre locsolnak valami barna folyadékot, amiről fogalmam sincs, hogy mi. Ezek után három féle feltétet lehet választani rá. Én a bubble tea golyóit, zselé golyókat és ananász darabokat kértem rá. Nem volt annyira rossz, de Leyla mondta, miközben ettem, hogy látszik az arcomon, hogy csak azért eszem meg, mert kifizettem, egyébként hagynám a francba. A barna lének volt furi íze. A pudingot az egyetem udvarán ettem meg. A pad, ahova leültünk McDonald’s szeméttel volt tele. A szemét között pedig ott volt a Happy Meal ajándék, amit otthagytak. Ki csinál ilyet? Szerencsére egy Superman figura volt, amiért nem verekedtünk össze, mert egyikőnk sem szereti. Bezzeg, ha más lett volna… Így lett egy Superman figurám.

Ezután a helyi DM-be mentünk, ahol láttuk, hogy akció van, de nem értettük pontosan, hogy mi az akció feltételei. Ezért megszólítottam egy lányt és a nagyon helytelen és rossz kínaimmal megkérdeztem, hogy mi is ez. Ő erre tökéletes angolsággal válaszolt. Én meg égettem magam a kínaimmal…

Este elterveztük a lányokkal a folyosómról, hogy elmegyünk valahová inni. Dani jött, Kana, a japán lány, Chloe, a maláj lány és Clemence, egy francia-tajvani lány, akivel csak nemrégen ismerkedtünk meg. A suli kapujában találkoztunk és elindultunk a Juicy Bun felé, mert tudtuk, hogy ott lehet inni. Az éppen akkor, tízkor zárt. Erre elkezdtünk gondolkodni, hogy hova menjünk. Felvetődött a McDonald’s és a Starbucks, ahol viszont nem lehet inni. Ezért elindultunk az IHouse felé. Szerintem már írtam róla, de az egy az egyetemen tanuló nemzetközi diákoknak épített kolesz. Általában a cserediákok kerülnek be oda. Én is jelentkeztem, de szerencsére nem vettek fel oda. Túlságosan drága és túlságosan nemzetközi, ahogy a partik mennyiségét tekinti. Szóval ennek az épületnek az aljában van egy bár féleség. Odagyalogolunk, és ott közlik velünk, hogy hát a pincér már hazament, így nem tudnak kiszolgálni minket. Így nem maradt más választásunk, bementünk a közeli szupermarketbe, ami elé és be is lehet ülni. Vettünk egy-egy sört és valami kis ennivalót és kiültünk. Hűvös volt aznap, még pulcsi és sál is kellett, ezért hamar beültünk. Kicsit furcsa volt egy szupermarket közepén, a grillsütők és a nagy kiszerelésű üdítők között inni és enni, de ez itt természetes. Én most zöldalmás sört ittam és finom volt. Nem maradtunk sokáig, mert Dani és én másnap Bali-ra mentünk és hamar le akartunk feküdni.

Szombaton tehát Bali-ra mentünk, de sajnos nem arra a Bali-ra, hanem az itteni Bali-ra. A kulturális tantárgy tanára vitt minket oda egy archeológiai múzeumot megnézni. Korán találkoztunk a város másik végében, tehát korán kellett elindulnunk innen. Dani és egy másik német fiú reggelizni akartak, ezért vettem olyan helyi palacsintás, tojásos, baconos reggelit, amit már ettem egyszer, és amiről már írtam. Nem a finom helyre mentünk, mert ott akkora volt a sor, hogy biztos elkéstünk volna, hanem egy kevésbé frekventált és kevésbé jó helyre. A buszon ettük meg a reggelit, a hátsó sorba, ami velünk teljes mértékig reggeliző sorrá vált, mert mindenki a reggelijét ette.

Felszálltunk a metróra és az egész városon átvágtunk rajta. A metróról leszállva találkoztunk a többiekkel és a tanárral. Meg kellett várnunk egy buszt, ami ki vitt minket oda. Átmentünk a helyi Golden Gate hídon és lassan megérkeztünk a múzeumhoz. Nagyon meleg volt az nap, megint szinte égetett a nap. Sokan kint voltak, bicikliztek, sétáltak, mert az is felkapott bicikliző és sétáló hely. Egy folyó és a tenger találkozásánál van, szembe Tamsui-val, ahol még augusztusban bicikliztünk. A múzeum jó volt, kaptunk vezetést és megismerkedhettünk azzal a törzzsel, akiknek a lakóhelyére a múzeum épült. A vezetőnk nem volt valami jó és elsütötte az a poént is, amihez már hozzá vagyok szokva. Az egyik teremben kivetítés volt és ameddig vártuk, hogy átállítsák a nyelvet kínairól angolra, a csoport láthatóan külföldi tagjait kérdezgette, hogy honnan jöttek. Én megkaptam a szokásos ohh, you’re hungry poént (angolul Magyarország Hungary, éhesnek lenni pedig hungry). A vezetés végén egy kis filmet is levetítettek nekünk a múzeumról, aminek semmi értelme nem volt, mert addigra már láttunk a múzeumot.

Visszafelé nem kellett buszoznunk, mert az egyik helyi diák autóval jött és elvitt minket a legközelebbi metrómegállóhoz. Én nem menetem haza, mert aznap volt az október 23-ai megemlékezés a magyar kereskedelmi irodában (ezért egész nap kb. kiöltözve lehettem). A pályaudvaron szálltam le és ott ettem végre az egyik 7eleven-ben olyan rákos tésztát, amit már régen meg akartam kóstolni. Tészta volt, egész rákokkal és rák hús szeletekkel és egy nagy adag sajttal a tetején, ami itt eléggé megdöbbentő. Nem is mutatja jobban, hogy milyen tejtermék hiányban szenvedünk itt, mint az a tény, hogy a megemlékezés utáni fogadáson futótűzként terjedt el, hogy van sajt és gyorsan el is fogyott.

Eszterrel és Beával találkoztam, hogy együtt mehessünk a kereskedelmi irodába. Előtte beugrottunk a Miramar szórakoztató központba, amiről ha jól emlékszem raktam fel képet. Az az a nagy pláza szerűség, aminek egy oldalában egy nagy forgókerék van, amit majd egyszer ki akarok próbálni.

Vasárnap nem csináltam semmit. Este írta Leyla, hogy nincs-e kedvem lemenni az ABC-nbe fagyit enni. Én egy epertorta ízű fagyit ettem, aminek legnagyobb meglepetésemre epertorta íze volt. Nem olyan, mint otthon, hogy ráírják, hogy epertorta aztán meg egyáltalán nem olyan íze van. Kiültünk a koleszok közötti parkocskába, beszélgettünk és vártuk a kukás autót.  Nem tudtuk, hogy a hangosbemondó az udvaron is szól és nem akartuk lekésni a kukást – minden embert megbámultunk, aki zacskóval jött, hogy a szemetét viszi-e – ezért levitt a szemetünket és ezzel ültünk ki a koleszok elé, várva a kukást. Megdöbbentő tényre bukkantunk. Egész kis társaság, klub működik, akiknek a szemetesre várók lehet neve. Azt hittük, hogy mi leszünk az egyetlenek, akik hamar kimennek a szemetükkel, erre más legalább 20-an, 30-an álltak ott.

Hétfőm megint tanulással telt és aztán sípolós játékok eladásával, amit kínain csináltunk, mert az eladást, vevést gyakoroltuk. Ki akarták sírni a többiek, hogy ne aznap, hanem csak szerdán írjuk a dolgozatot. A tanár nem ment bele, de megengedte, hogy használjuk a könyvünket dolgozatírás közben. Több ilyen dolgozatot és vizsgát akarok.

A töri órán a japán megszállásról és a megszállás elleni ellenállásról tanultunk. Egy tajvani film elejét is megnéztük, ami az ellenállókról szólt. Remélem nem minden helyi film ilyen, mert egy szörnyen rossz volt. Alig vártam, hogy vége legyen vagy legalább, hogy a tanár leállítsa.

Kedden újból volt ebédes előadás, amire megint elmentem. Érdekes volt a téma. A Palace Museum-ról szólt, amit már említettem és ahol azokat a műemlékeket őrzik és állítják ki, amiket a szárazföldről hoztak el 1949-ben. A téma pontosabban az volt, hogy mennyire befolyásolják a múzeum és a szakértői a gondolkodásunkat, hogy mit tekintünk kínainak. Különféle festmények és műtárgyak képeit mutatta az előadó és ezeken keresztül magyarázott nekünk. Az ebéd is jó volt, csirke húsos szendvics volt és meglepetésemre képviselőfánk. Új módot próbáltam ki a kínai tanulásra is. Nagyon idegesített már, hogy nagyon sokszor a városban vagyok és meglátok egy írásjelet, amiről tudom, hogy vagy tanultam, vagy ismerem valahonnan, de nem tudom, hogy honnan és nem tudom, hogy mit jelent. Ezért vettem egy kis összekapcsolt füzetecskét, ami szétszedve kis kártyácskákból áll. Ezekre írom rá az írásjegyeket, hátulra pedig a jelentésüket. Már korábban vettem egy töltőtollra hasonlító tollat, ami a kínai ecsetekre hasonlít, és amivel ecsetszerűen lehet írásjeleket írni. Ezzel írom a papírra a jeleket.

A kulturális órán megint filmet néztünk. Egy mára elismert archeológus készített egy filmet a nyolcvanas években a Tajvanhoz tartozó Orchid Island-en (Orchidea szigeten) az ott élő Yami törzsről. A szigetecske elmaradottságát és elzártságát mutatta be, hogy nem bíznak a sziget egyetlen orvosában, mert a szellemeket hibáztatják a betegségekért és a kórházba sem akarnak bemenni, mert az ott meghaltak szelleme még ott kísért. Turistacsoportok akkor kezdtek el a szigetre járni és a törzs tagjait semmibe véve fényképezték őket és bementek a házaikba is. A kormány, azt hazudva, hogy egy modern kikötőt épít a sziget egyik csücskébe, hogy a halászok (tehát a szigeten élő összes férfi) ott köthessen ki. A kikötő valójában egy nukleáris szemétlerakó lett és az ma is.

Szerdán nagy dolgokra készültem kínai előtt. A könyvtárban elkezdtem a kutatások a történelmi órára készítendő előadásomra és esszémre Tajvan hetvenes éveiről. Ezután az egyetem elszállásolási vagy milyen osztályát kerestem meg, hogy megkérdezzem, hogy van-e lehetőségem szobát cserélni vagy valami hasonló. A könyvtártúra végülis jól sikerült. A témámhoz kapcsolódó könyveket találtam, de a Hobbit-ot, amit a Trónok harca után akartam olvasni, valaki eltüntette a könyvtárból. Még itthon kértem, hogy hozzák fel a könyvet a raktárból, mert úgy láttam, hogy ott van, hogy ameddig leérek, addigra ott legyen. Azt mondták lent, hogy az a könyv a polcokon van és nem a raktárba. Felmentem a negyedikre, ahol nem találtam meg a könyvet. Visszamentem és ezúttal a könyvtáros lány is jött velem, hogy megnézze, hol lehet a könyv. Ő sem találta és kitöltetett velem egy papírt, hogy egy olyan könyvet keresek, aminek bent kellene lenni és még sincs. Kijöttem a könyvtárból és 5 percre rá jött is az üzenet, hogy nem találják sehol a könyvet, amit nagyon megalázza őket és azt javasolják, hogy keressem egy másik könyvtárban.

Az kollégiumok osztályán tett látogatásom kevésbé volt sikeres. Teljes felbolydulást okoztam a kis irodában. Majd az egyik ott dolgozó nő meghallgatott és adott egy listát azoknak a szobáknak a számáról, amik kétszemélyesek, de csak egy ember lakik ott és ők azt mondták a jelentkezésnél, hogy éjfél előtt fekszenek. Nekem kell odamenni hozzájuk és megkérdezni, hogy ki fogad be. Nem sok reményt fűztem az egészhez és be is jött a megérzésem. Volt, aki kapásból elutasított, volt, aki kedvesen mondta, hogy neki is furcsa alvási szokásai vannak és volt, akivel meg én nem akarok összeköltözni, mert nem igazán jövünk ki. Az irodában még azt mondták, hogy ha tényleg kiköltözik egy cserediák korábban, akkor miután szóltam nekik beköltözhetek a szobájába.

Kínai előtt még volt egy kis időm, így ugyanazokon a padokon tanultam, ahol Superman-t találtuk. A kínain megint a sípolós játékokat árultuk egy másnak. A szerdai órám meg dögunalom volt, mint mindig.

Ma csak itthon voltam, tanultam, blogot írtam, szemeteshez szaladtam. Az egyetlen megrázó dolog a hangszóró volt, ami hirtelen elkezdett kínai zenét játszani és aztán beszéltek bele valamit. Szerintem nem tűz volt, csak hangpróba, mert az értettem, hogy egy-kettő-három és gondolom nem itteni szokás, hogy zenére menekülnek ki egy épületből. 

Egy tipikus törzsi csónak. A szem az elején az gonosz szellemektől védi meg a csónakban utazókat

Az archeológiai múzeum épülete. A csónak szerű valami a csónakokat szimbolizálja, ami sok-sok ezer évvel ezelőtt, a csiszolt kőkorszakban, emberek egy nagyobb csoportja érkezett ide a szárazföldről és elkezdték benépesíteni a szigetet a már itt élőkkel. Az múzeum épülete a hullámok

                                   A múzeum legértékesebb műtárgya ez a váza

Nem is Tajvan lett volna, ha valahol nem lett volna valami vicces és/vagy cuki. Egy professzor báb a digitálisan rekonstruált emberi fej mellett.

                                         Kilátás a múzeum tetejéről

                                                Kijövet a múzeumból

                                Miramar szórakoztató központ a hatalmas óriás kerékkel

Sun Moon Lake-i kirándulás II.

Paintball visszaszálltunk a buszra és elindultunk. Menet közben többször is elénekeltük a dalt, amit másnap kellett előadnunk egy öregek otthonában. A helyi fiú le is fordította nekem, hogy miről szól, hogy legalább értsem, mit énekelek. Egy Taiwan Times Village nevű helynél álltunk meg ezután. Nem tudtuk, mi lesz az pontosan. Kiderült, hogy egy hatalmas épület, ami egy hangárhoz vagy raktár épülethez hasonlított. Bent pedig a húszas évek stílusában utcák voltak berendezve, amikből boltok és éttermek nyíltak. Nem rég nyitották meg, még a helyiek többsége sem járt itt. Szerintem nem volt valami nagy dobás. Ami viszont nagyon tetszett, az a filmplakátok és a hirdetések voltak a falakon. Enni nem igazán akartam vagy tudtam a hatalmas ebéd után. A jegyünk viszont egy 100 dolláros kupon volt, amit mindenképp el akartunk költeni. Én végülis egy kis szerencsehozó szobrocskát vettem, ami gondolom sok pénzt hoz majd nekem, mert egy köteg 1000-es van a kezében. Vettem egy tejes teát is (amit saját meglepetésemre is egyre jobban szeretek), buborék nélkül. Kaptam másoktól puha gombockákat, mert egy hatalmas adagot tudtak venni a százasukból.

Ezek után sokáig mentünk, így nem nagy örömünkre, játékokkal akartak a csoportvezetők szórakoztatni minket. A busz elejében és végében is volt egy-egy mikrofon. Szójátékokat játszottunk: valaki választott egy kategóriát pl. a világ fővárosai, gyümölcsök stb. és azon belül kellett neveket mondani, ameddig valaki véletlenül ugyanazt nem mondta. Mi a busz hátuljában gyakorlatilag sosem hallottuk, hogy mit mondtak a többiek, ezért rendszeresen vesztettünk. Kitalálták, hogy a büntetésünk az lesz, hogy a Gangnam style táncot (aki még esetleg nem látta a nyár slágerét, ami itt is hódít- de tényleg néha nem lehet kettőt lépni, hogy ne ezt halljam valahol: http://www.youtube.com/watch?v=9bZkp7q19f0 ) táncoljuk el az éjszakai piacon ahová mentünk. Na, erre várhattak, hogy én azt megcsináljam.

Elértünk a piacra. Persze nem táncoltunk. Nem is tudtunk volna. Akkor volt a tömeg, hogy mozogni és lélegezni is nehéz volt, nemhogy táncolni. Én Dani-val és Johanna-val, az osztrák lánnyal nézelődtem. Elindultunk egy irányba. Eljutottunk valameddig, de akkora volt a tömeg, hogy inkább elkezdtünk kevésbé tömött helyeket keresni. Visszaindultunk a kiindulási pontunkhoz. Közben ittunk egy mangó levet, amit ott turmixoltak nekünk mangókból. Elindultunk egy csendesebb utcán, ami viszont azért volt csendes, mert éjszakai piac széle lehetett. Egy öreg néninek viszont ott jó business-t csináltunk: sapkákat árult és gondolom saját maga készítette tokokat. Én a tokot néztem ki először, mert pont jó volt az iPod-omra, aminek esik szét a tokja. Sikerült egy kicsit lealkudnunk. Mondta, hogy az árban az is benne van, hogy egy kis anyagdarabra rávarrja a kínai nevemet és azt ráragasztja a tokra. Eközben megnéztük a sapkáik, amiből végül én is és Johanna is vettünk. Gyorsan eltelt a piacra fenntartott idő. Találkoztunk és visszaszálltunk a buszra.

Már abban a városban, Taichung-ban voltunk, ahol a szállásunk is, de eléggé tömöttek voltak az utak és lassan jutottunk el a hotelhez. Francia fiúk a busz elejében vettek egy karaoke DVD-t. Végülis az volt a büntetésünk, hogy arról kellett énekelnünk. Nem volt valami jó válogatás, én legalábbis alig ismertem róla valamit, de büntethettük a busz elejét pl. a My heart will go on számmal. Igen, nem tudom, hogy ez az éneklés nekik vagy nekünk volt-e büntetés, de mi jókat röhögtünk.

Megérkeztünk a szálláshoz. A csoportvezetők a szobákhoz kísértek minket. A furi amerikai lánnyal és a cseh lánnyal – szőke Jana, mert különbségeket kell tennünk a Jana-k között – voltak egy szobában. Még nagyon él bennem az otthoni osztálykirándulások emléke. Azt vártam, hogy itt is hasonló kellemetlen körülmények között kell majd egy napot eltöltenünk. De a szálloda nagyon jó volt. Csak egy bogarat láttam a fürdőszobában, amivel meg is ijesztettem a többieket, de ez itt természetes. Az a rendellenes, hogy a koleszban nem nagyon láttam még ilyenek. Nem azt mondom, hogy sírok utánuk, csak furcsa. Az volt az egyetlen hibája a szállodának, hogy két franciaágy volt a szobában és nem tudtuk eldönteni, hogy hogyan aludjunk. Végülis, annak ellenére, hogy mondtam, hogy én szívesen alszom mással, én kaptam meg egyedül az egyik ágyat.

Nem feküdtünk le, pedig ha mások nem is, én eléggé fáradt voltam. Többen összegyűltünk, talán sokan is, főleg a helyieknek, akik mindig hatalmas szemekkel néznek a nagyobb, külföldiekből álló csoportokra. Elmentünk egy közeli Hilife-ba, ahol sört és rágcsát vettünk. Nem tudtunk hova leülni, ezért visszamentünk a szállodához, hogy a lépcsőjén üljünk. Többször ránk is szóltak, hogy az alsóbb emeletek lévő vendégek nem tudnak tőlünk aludni. Nem is csodálom, legalább 30-an beszélgettünk ott hangosan. Én egy osztrák lánnyal ismerkedtem meg, aki itt élt gyerekkorában, itt nőtt felt, ezért akart visszajönni. Tőle is azt hallottam, amit másoktól, hogy annyira jól érzi itt magát, hogy megpróbál még egy félévet maradni. Az egyik lány érdekes rágcsálni valót vett, amiből engem is megkínált. Kis sült halacskák voltak, negyedelt mandulával keverve. Érdekes volt, de nekem ízlett.

Hamar felmentem, mert nagyon fáradt voltam már, de nem tudtam ott sem lefeküdni, mert volt egy nagy TV a szobánkban és erőt vett rajtam a TV iránt érzett hiányom. Több mint félórán keresztül kapcsolgattam a különféle csatornák között, amikből természetesen egy szót sem értettem. Az egyik legérdekesebb egy olyan műsorból, ahol, legalábbis a képek alapján, részeg bikinis lányok beszélgettek egy műsorvezetővel. Végülis olyan sokáig néztem a TV-t, hogy a többiekkel együtt feküdtem le, mert ők is visszajöttek.

Reggel korán kellett kelnünk, hogy megreggelizzünk és elinduljunk. A reggeli elég furcsa volt. Azt írták, hogy kínai és nyugati stílusú reggeli is lesz. A nyugati féle kenyér volt és dzsem. Ezek szerint nyugaton ennyit szoktak/szoktunk reggelizni. A kínai reggeli nem nézett ki bizalom gerjesztőnek és nem is értettem, hogy mit kellene mivel enni meg ilyenek. Szerencsére a rántotta része volt a reggelijüknek, szóval azt ettem, a dzsemes kenyérre és egy idő után hoztak ki puha gombócokat is, amiből persze, hogy ettem. Megkértem a helyi fiút, akivel egy asztalhoz ültem, hogy magyarázza el nekem, hogy mit is eszik pontosan. Vizesen megfűzött rizs volt, ami szinte levesnek nézett ki. Ebbe raktak valahogyan elkészített sertéshús darálékot. Ez egy mélyebb tálból ették. Egy másik tányérra rántottát, gombócokat és zöldségeket szedtek maguknak. Fent a szobában elkészülődtem és mindegy újra reggeli Simpsons nézés közben tehettem.

Elindultunk a busszal és az öregek otthona felé tartottunk. Közben persze megint elénekeltük a dalt, hogy biztos, hogy jól menjen. A buszok már hamar láttuk, hogy öregek ki vannak tolva az épület elé tolószékekkel és már kitudja, mióta ott vannak a tűző napon. Aznap egyébként annyira meleg volt, hogy égette a nap a bőrömet, amikor a napon álltam. Ki kellett állnunk és elénekelni a dalt. Aztán a csoportjainkban meg kellett tanulnunk egy mondatot tajvaniul, amit el kellett mondanunk az öregeknek. Odamentünk egy öreg nénihez és elmondtuk neki a mondatot. Aztán a belga srác kérdezett tőle valamit. A néni halkan válaszolt. A belga srác rám nézett és valami olyasmit mondott, hogy a néni fél és mindjárt sírni fog, mert azt hiszi, hogy a japánok vagyunk. Igen, ez pontosan jelzi, hogy milyen volt a hangulat. Az öregek nem tudták, hogy mi történik, hirtelen annyian rohantuk le őket. Nem is nagyon reagáltak semmire, csak ijedten néztek ránk. Rosszul éreztük mi is magunkat. Az egész helyzet elég nyomasztó és bizarr volt. Mindannyian menni akartunk, kivéve a csoportvezetők, akik tele voltak energiával és lelkesen buzdítottak minket, hogy énekeljük el még egyszer a dalt. Nagyon jó volt újra felszállni a buszra és elindulni. Kaptunk utána egy oklevelet, hogy közösségi munkát végeztünk.

Ezek után még tényleg elindulhattunk a Sun Moon Lake-hez. Eléggé sokat kellett utaznunk. Elértük a tavakat és egy részén körbe is mentünk, egyik oldalunkon a hegyekkel, a másikon a tóval. Elmentünk egy szép templom és libegők mellett is, amit elhatároztam, hogy megnézek a szabadidőnkben. Először ebédelni mentünk. Csoportonként ülnünk az asztalokhoz, aminek a közepén, az üveg forgóasztalokon már ki volt rakva az étel. Kis tányérokat sem kaptunk, csak a rizsnek, szóval, amit felvettünk az egyből meg is ettük. Volt édes-savanyú hús, rántottás rák, sült tekercsek tengeri hússal és paradicsommártással, vízi bambusz és főtt hal. A végére volt egy kis görögdinnye. Kimenetelkor azzal szórakoztunk, hogy mi milyen rendesen letakarítottunk a tányérokat, nem úgy, mint mások.

A buszokkal a tóparthoz mentünk, ahol kis hajókra szálltunk. Én nem ültem le, álltam, hogy fotózhassak. Sikerült pont egy kis lyuk közelében megállunk, ami keresztül folyt be néha a víz. A kapitány folyamatosan mesélt nekünk a tájról, amit láthattunk, de ebből persze egy kukkot nem értettünk, csak ha mások fordítottak nekünk. Egy kis szigeten kötöttünk ki, aminek a kis dombjától be lehetett látni a tó egy részét. Tömve volt az egész. Alig jutottunk fel a domb tetejére, annyian voltak a lépcsőn. A legtöbben szárazföldiek voltak. Ahogy később megtudtam akkor azért voltak annyian ők ott, mert az év közben nem (nagyon) mehetnek szabadságra, csak néha kapnak pár napot, amikor viszont senki nem dolgozik. Pont ilyen napon voltunk a tónál, amit ilyenkor előszeretetten látogatnak. Azon viccelődtünk, hogy egy milliárd kínai van. Ennek a fele biztos, hogy aznap ezen a kis szigeten volt.

Visszaszálltunk a hajókra, amik elindultak vissza a partra velünk, csak egy másik kikötőbe. Már majdnem kikötöttünk, amikor várnunk kellett helyre. Elment mellettünk egy nagyobb hajó, ami akkora hullámokat gerjesztett, hogy össze-vissza kezdett a mi hajón dölöngélni. A lányok sikítoztak, hogy felborulunk és meghalunk, de ez nem történt meg. Kiszálltunk és azt hittük, hogy most szabad időnk lesz. Mondták, hogy az nem fog beleférni a programba, túl sok időt voltunk az öregeknél. Erre nagyon mérgesek lettünk. Rángatnak egész nap össze-vissza, elmentünk és ott szenvedtünk az öregek otthonában, amikor meg meg szeretnénk valamit nézni, arra nincs időnk. Mondom tisztára, mint általános iskolában.

Következő naprendi pontunk egy biciklibérlő hely volt. Bicikliket béreltünk és elbicikliztünk egy távon. Nem maradhattunk sokáig, mert persze korán találkoznunk kellett újra a buszoknál. Én és Johanna eléggé messzire elmentünk, a többiek viszont nem akartak olyan messze elbiciklizni, ezért egy helyen megvártak minket. Már majdnem visszaértünk, amikor láttuk, hogy egy lány, aki velünk kirándult elesett és csúnyán lehorzsolta a lábát. Ez nem volt nehéz. Ahogy már írtam a tajvaniak úgy bicikliznek, mint ahogy gyalogolnak, nagyon lassan és kikerülhetetlenül, és ahogy motoroznak, vadul előzgetve. Plusz a bicikli út tele volt gyalogosokkal, babakocsisokkal, gyerekekkel sétálókkal, akiket, ha lehetett, kikerültünk.

Visszaértünk, megvártuk még mindenki vesz magának inni-enni a bérlő helyen, aztán elindultunk vissza a városba. Nem jutottunk viszont 10 méternél messzebb amikor be kellett várunk a másik buszokat, amik valamiért nem jöttek utánunk. 20 percig dekkoltunk ott. Aztán mire levettem a cipőmet és kényelmesen elhelyezkedtem a 3-4 órás visszaútra, mindenkit letereltek, hogy csoport fotót csinálhassunk. Aztán visszaszálltunk és végre nem hajtottak minket sehová. Kaptunk vacsorát, olyan sült rudacskákat, amiket már hetekkel ezelőtt ettem, de azóta nem. A dumpling gombócokat nem gombóc formában megfűzik, hanem rúd formában kisütik. Kaptunk teát és helyi édességet is, ami nagyon finom volt. Fehér, tejes nugátban mandula darabok volt. Aztán mindenki aludt, én voltam csak ébren, Kardok viharát olvasva. A buszvezető lekapcsolta a lámpákat, csak halvány világítás maradt. Az persze, nagyon ázsiaiasan folyamatosan váltogatta a színeit. Az autópályán mentünk, amikor az egyik városban, ami mellett elhaladtunk tűzijátékozni kezdtek. Szerintem nagyon szép volt az egészet a magas autópályáról végignézni. Egyébként itt az autópályák legnagyobb része nem a földre van építve, hanem felüljárókon megy az egész, így gyakran nagyon szép onnan a kilátás.

Már majdnem megérkeztünk, amikor elkezdett mindenki felébredni és a csoportvezetők megint valamivel el akartak minket foglalni, így újabb karaoke-zés indult. Szerencsére ez nem tartott sokáig, mert megérkeztünk. Rossz helyen állt meg a busz, pontosabban elfelejtett a buszvezető a koleszok környékén megállni, így én még maradtam rajta, hogy felvigyen.

A kirándulás végülis jó volt. Sok mindent csináltunk és majdnem halálra etettek. Ami nem volt olyan jó, sőt az egész kirándulást egy kicsit elrontotta, az az öregek otthona volt, a folyamatos rohanás egyik helyről a másikra és a folyamatos dedózás, amit már egyébként vártam, és amire az eddigi tapasztalataim alapján fel voltam készülve. 

                                          A buszunk

           Taiwan Times Village egy kis bugyuta fényképpel és dumplingokkal

                Az éjszakai piac egy elég furcsa nevű kajáldával és karaoke a buszon

                                           Mandulás halacskák

                                           Az öregek otthona

                                     A hajóút és a sziget, ahol kikötöttünk

                                         Még egy tipikus turista busz

                                           A biciklizés

                                                Képek a buszból