Julcsi blog-ja: 10/10

Szerdán október 10.-e volt, 10/10, az itteni nemzeti ünnep. Valami különlegeset akartunk csinálni, ha már nem volt suli. A kulturális tanár mondta, hogy ezen a napon kulturális programokat rendeznek. Az volt csak a baj, hogy nem tudtuk, hogy hol és milyeneket. Megkérdeztem Pei shan-t, mert Shilin-ből hazafelé menet pont azon a buszon volt, mint mi, hogy ő tud-e valamit. A nemzeti megemlékezésről írt, de azt mondta, hogy rengetegen szoktak lenni, kb. fél millióan, és korán oda kell érni, mert minden korán kezdődik (6-kor van a zászló felhúzás és 9:30-11:30 az ünnepség főbb program pontjai) és egy idő után a hatalmas tömeg miatt le is zárják a város egy részét. Azt javasolta, hogyha tényleg érdekel, akkor nézzem TV-n vagy az interneten. Engem érdekelt volna, de senki mást nem nagyon. Elvileg katonai parádé van, színes csíkokat húzó repülőkkel stb. Ezért gondoltam majd elmegyek jövőre.

Dani mondta, hogy ő jelentkezett a túra klub túrájára, amit erre a napra szerveztek. Úgy döntöttünk Leyla-val, hogy akkor mi is oda megyünk. Mi is jelentkeztünk. Találkoztunk itt a koleszban és együtt mentünk le a futópálya melletti lelátóra, ahol elvileg a túra klub irodája is van. Már többen ott voltak, de még utánunk is jöttek. Dani volt ott, Leyla, Medea, akit az előző túráról ismertem, Johanna, akivel „bulizni” mentünk, egy új cseh lány, Jana, aki ez International house-ban lakik a campus-on kívül és egy francia fiú. A többiek helyiek voltak, legalábbis akkor azt hittem.

Az gondoltuk, hogy a campus-on belül kezdjük a túrát, vagyis visszagyalogolunk a koleszokhoz, de szerencsére nem ez történt. A campus egy mási kijáratán mentünk ki és elindultunk felfelé sok-sok lépcsőn. A francia sráccal beszélgettem, ameddig beszélni tudtam.

Egy idő után meg kellett állnunk, ami nem volt baj, mert már komolyan pihennünk kellett. Már ekkor látszott, hogy mi fog történni a túra hátralevő részén: a vezetők, a klub egyik tagja az sor elején szinte rohant. Egy páron tudták követni a tempóját. Aztán volt egy hatalmas üres szakasz. Utána a közepesen gyorsan haladók, akikhez én általában tartoztam. Aztán üresség és a lemaradók, a túra szervezőjével, aki mindig zárta a sort. A pár háznál álltunk meg, ami kb. félúton volt a hegy alja és a teteje között. Hirtelen keserves nyivákolásra figyeltem fel. Egy cica nézett le ránk az egyik erkélyről és olyan szomorúan nyivákolt.

Még ugyanannyi lépcsőzés után felértünk a hegy tetejére. Kiderült, hogy annál a templomnál lyukadtunk ki, amit az ablakomból látok, és aminek a kongatását hallom minden délután. Dani-val annyira nézelődtünk, hogy eltévedtünk egy kicsit és csak úgy találtuk meg a többieket, hogy felhívtuk Medea-t. Folytatva az utunkat a libegők egyik állomásához értünk. Ott mondta a túrát szervező fiú, akivel lassan összebarátkoztam (és akinek hihetetlenül tetszettek a fülbevalóim), hogy módosítani fogunk az útvonalon. Így az eredetileg tervezett útvonal csak kb. felét csináljuk meg. Azt mondta, hogy azért mert fáradt, de szerintem ezzel csak az a tényt takargatta, hogy mi, ahogy mondtam neki a wai guo ren (külföldi) vagyunk túl lassúak.

Azt ígérték, hogy a lépcsőkkel végeztünk a túra nehéz szakaszával. Hazudtak. Ez után következett a neheze, egy enyhén sziklamászásnak nevezhető szakasz. Hatalmas sziklákra másztunk fel. A legtöbben volt kidolgozott terület, ahova a lábunkat rakhatunk és voltak kötelek is, amibe belekapaszkodhatunk. A kötelek viszont több helyen elkezdtek mállani vagy már le is voltak szabadva. A könnyebb szakaszokon a mögöttem lévő fiúval beszélgettem, akiről kiderült, hogy nem helyi, hanem dél-koreai és azért volt furi ruhákban nem szerzetes, de most ide jár egyetemre. Ő kérdezte meg a velünk haladó helyi lányoktól (mert beszél kínaiul) hogy lei ma? (fáradt vagy?). Én válaszoltam, hogy hen lai (nagyon fáradt- bocsánat ezekért, csak örülök magamnak, hogy végre már értem egy részét annak, amit mondanak nekem és válaszolni is tudok- néha). A mászásnál is segített, mert mindkét palackomat vittem, a szivárgót és a jót is. A jó a zsákomban volt, a szivárgó a kezemben és addig nem akartam letenni ameddig meg nem iszom belőle a teát. Ezért nekem minden egyes mászásnál meg kellett keresnem azt a helyet, ahova rakhatom a palackomat, ameddig kapaszkodom felfelé.

Kiértünk egy tisztásra, ahol ismét pihentünk, de gyorsan mentünk is tovább. Itt már voltak könnyebb szakaszok, ahol meg az volt a baj, hogy a talaj könnyen csúszott, ezért vigyázva kellett lépni. De ezután jött egy újabb lépcsőzéses szakasz. Előtte megkérdezték, hogy a lépcsőzés előtt vagy után akarunk ebédelni. Ezt mondtuk, hogy utána, ami rossz ötlet volt. A testem a lépcsők közepén kijelentette, hogy nem hajlandó tovább menni. 4-5 lépcsőfok után meg kellett állnom. Már mindenki megelőzött. Én értem fel utolsóként az ebédelő helyre, de inkább büszke voltam magamra, hogy megcsináltam, annak ellenére, hogy a testem azt mondta, hogy semmi áron nem megy tovább.

Ettünk, amit magunkkal hoztunk és pihentünk is egy kicsit. Az egyik helyi odajött és mondta, hogy az egyik fiú mondta neki, hogy én szeretem az Oreo-t és ő hozott ezért adni akar nekem. A fiú, aki mondta neki a számtalan helyi fiú egyike volt, amivel beszélgettem túrázás közben. A tej volt a téma és a valós vagy nem való tény, hogy az ittenieken azért nem látszik az öregedés, mert nem isznak tejet. Én itt belekötöttem az Oreo-t, mert a drága tej miatt csak ahhoz veszek tejet. Nagyon sok emberrel ismerkedtem meg így. Egy-egy pihenő után mindig már emberekkel kerültem össze és velünk kezdtem el beszélgetni.

Ebéd után újra elindultunk és megint felfelé. Már meg is ijedtünk, hogy miért megint felfelé, pedig már lefelét ígértek. Kiderült, hogy csak egy kilátóhoz mentünk fel és aztán tényleg lefelé kezdtünk el haladni. Ez még nehezebb volt, mert most szinte ugyanolyan sziklákon kezdtünk el lefelé ereszkedni. A talaj is elég csúszós lett, sőt itt nem kőből voltak a lépcsők, hanem fából, amit teljesen összekorhadtak és nagyon csúsztak. Nekem is, mint szinte mindenki másnak sikerült elcsúsznom egyszer. A csuklómra érkeztem, de szerencsére nem lett nagyobb bajon a sárosságtól eltekintve.

Ekkor szépen lassan elkezdett cseperegni az eső és egyre erősebben vert. Az volt a szerencsénk, hogy éppen, amikor már nagyon vers kezdett lenni, akkor találtunk a közelben egy kis szentélyt ponyvákkal és kis székekkel, gondolom pont az ilyen helyzetekre. Ott leülve megvártuk a végét, én pedig kipróbálhattam az új esőkabátomat, amit még otthonról hoztam, és ami nagynak bizonyult. Még több lefelé menő és nagyon csúszós szakasz következett. A tóra szervezővel beszélgettem, egy nagyon fontos kulturális eltérést vitattunk meg: mi a különbség az ázsiai és a nyugati zombi ábrázolás és egyáltalán a zombik megjelenítése között. A konklúziónk az lett, hogy inkább találkoznánk nyugati zombikkal, akik csak lassan nyöszörögve haladnak és nem a félelmetes, ugráló ázsiaiakkal. Igen így épülnek a hidak a kultúrák között.

Kiértünk egy kis völgybe. A völgy előtt még volt egy kis vízmosás, amit egy kis falappal fedtek le, így lehetett rajta átkelni. Leyla ezen csúszott el és kiment a térde elég csúnyán. De jött velünk rendesen tovább. A völgyben egy karaoke bár volt, ami teljesen természetes. A megfáradt túrázónak mindig jól jön egy kis éneklés. Banánfák voltak a karaoke bár környékén, amikről zöld banánok lógtak. Törni kellett volna egyet. Lassan lakóházak is előtűntek, visszaértünk a civilizációba. Medea-val és Daniela-val egészen hátul haladtunk, mert Leyla-val tartottunk, aki ettől kezdve lassabban jött és fényképeztünk is. Akkor szóltak elölről, hogy fussunk, jön a buszunk. Mi futottunk, de Leyla nem tudott, ami nem is volt baj, mert kb. csak a 3. busszal tudtunk elmenni. A többi meg sem állt, mert már majdnem tele volt mi meg túl sokan voltunk. Egy idős pár állt velünk a megállóban, akik egy idő után úgy döntöttek, hogy inkább elindulnak gyalog. Nem sokkal azután jött a busz, felvett minket és pár perc múlva az öregeknek is megállt. A libegő megállóig vitt minket vissza. Onnan visszasétáltunk a templomhoz. Eközben tudtam meg egy újabb helyi sráctól, hogy mi értelme is van annak, hogy keveset kell fizetni a buszon, ha előtte mentél a metróval, vagy fordítva, kevesebbet a metrón, ha a buszon mentél. Kiderült, hogy nincs semmi titok mögötte, csak a tömegközlekedés használatára akarják az embereket ösztönözni.

A templomnál mondták, hogy egy következő busszal megyünk majd, de ahhoz le kell sétálni pár lépcsőfordulót, amin feljöttünk. Leyla a fájós térdével nem vállalta és inkább visszament a libegőkhöz és azzal jött le. El akartuk kísérni, de mondta, hogy nem kell és a libegő jóval drágább, mint a busz, ezért könnyen le lettünk beszélve. Ez a busz után is futnunk kellett. A többiek már rajta voltak és mondták a vezetőnek, hogy várjon be minket, akik Leyla-val való beszélgetés miatt lemaradtak. A busz az egyetemig vitt minket. Ott beültünk a thai étterembe, ahol sikerült csirke combot rendelnem, de annyira éhes voltam, hogy még azt is megettem. Aztán engedtünk magunknak egy csokis gofriszerűséget és elindultunk felfelé a hegyen.

Este a túra csoport egy része inni ment. Engem is hívtak, de tudtam, hogy nem fogok tudni járni ezért nem mentem. Jobb is volt, mert Dani ment és mondta, hogy az utolsó metróval jöttek haza, szóval gondolom olyan fél 1-re értek haza. Én már fél 11-kor aludtam.

A csütörtök kínszenvedés volt. Olyan izomlázam volt, hogy nem tudtam rendesen leülni és felállni, csak ha kapaszkodtam valamibe. Leyla térde feldagadt és jegelte. Bo-ig tudtam elrángatni magam, ott ebédeltem Dani-val. Aztán, mint előző nap a lábamról, aznap a szandálomról vakarhattam a sarat. Szerencsére a mosóterületünkön vannak kb. ilyen célra csapok és van egy közös kefe is. Tanultam és blogot írtam. Lementem az esti órámra, de a lépcsőzés háromszor annyi idő volt, mint amennyi rendesen szokott lenni. Elhatároztam, hogy semmiképpen nem jövök fel. Be is álltam a sorba felfelé jövet, ami az egyetemi buszt várta. Húsz percet álltam ott és csak a harmadikra fértem fel, de az sem érdekelt.

Azt hittem, hogy ma már nem fog annyira fájni a lábam és a karom, de még mindig fájnak.

Az én képeim a kirándulásról: