Julcsi blog-ja: Örülök, hogy újra láthatlak benneteket, de nem mehetnénk már egy IKEA-ba!

Pénteken az ösztöndíjjal kapcsolatos orientációra mentünk. Már korábban regisztráltunk rá, de aztán meg is bántuk, mert egy levelet kaptunk, hogy 23-an jeleztem vissza, ennyi emberre számítanak. Csak 23-an? Ettől többen kapnak ösztöndíjat csak az én szakomon. Biztos mindenki sokkal okosabb volt és nem jelzett vissza, nem megy el. De mindegy, ha már regisztráltunk, akkor menjünk el. Leyla-val lementünk ebédelni, de több emberrel beszéltünk, akik még mondták, hogy jönnek. Velük a buszmegállóban találkoztunk, ahonnan abba az egyetembe mentünk, ahol az orientáció volt.

Ebédelni egy Juicy Bun nevű helyre akartunk menni, ami kb. szaftos hamburgerzsemlét jelent. Valami nyugatira vágytunk megint. Már a hely ajtajában közölték velünk, hogy ha nem elvitelre rendelünk, akkor nem tudunk itt enni, mert annyian vannak, hogy nem tudnának minket leültetni. Ezért inkább átmentünk a McDonalds-be enni. Elég olcsón lehet itt menüt enni, kb. 1200 Ft-ért ettünk két menüt.

A buszmegállóban vártunk a többiekre. Meglepetésünkre egyre többen és többen lettünk. Amikor jött a buszunk, szinte tele is lett velünk. Elindultunk, de senki nem tudta pontosan melyik megállónál kell leszállni. Egy finn srác, akivel ott ismerkedtünk meg, és én vettük észre, hogy az egyik épületre, ami mellett elhaladtunk, az egyetem neve van kiírva, ahova mennünk kell majd, előtte pedig egy csoport külföldi állt. Szóltunk mindenkinek, leszálltunk és visszagyalogoltunk oda. Éppen amikor odaértünk, egy helyi nő, aki nagyon szervezősen nézett ki, elkezdett valamit kínaiul üvöltözni, a már ott lévők pedig elindultak. Máté lett a szóvivőnk, ő kommunikált kínaiul. Mert hát persze természetes, hogy a szervezők csak kínaiul mondtak mindent egy külföldieknek tartott eseményen. Tőlünk nem is tudott senki már kínaiul csak Máté. Elindultunk a többiek után, akikről később kiderült, hogy Tai da-sok [Tai da a National Taiwan University (Nemzeti Tajvan(i) Egyetem) itteni, rövidített neve, mint az én egyetememnek (National Chengchi University- Nemzeti Chengchi Egyetem) a Cheng da]. Csoportosan jöttek ide és most csoportosan vezetik őket az orientáció pontos helyére. Egy turista busz előtt álltak meg, amire el is kezdtek felszállni. Nem értettük, hogy mi történik, miért szállnak buszra, hát nem itt vagyunk az egyetemnél? Ezért felszálltunk, felengedtek minket, Cheng da-sokat is, mert volt még hely. Elindult a találgatás, hogy mi is fog itt velünk történni: szervkereskedős történetektől kezdve Battle Royale-osokig minden előkerült.

Elindult a busz. Az egyik sarkon egy láthatósági mellényes nő állt walkie-talkie-val irányított minket. Wow, ekkora a szervezettség? A busz kemény 2 percig ment. Igen egy nagy épület másik oldalára vitt. Ezt ennyi idő alatt le is sétáltam volna. De nem, buszokkal vittek minket. Leszállunk és beterelnek minket egy egyetemi udvarba. Ott sikerült az egyik kis standnál mindent megtudnunk, kaptunk kis (kutya) cédulákat a származási országunkkal megjelölve. Aztán mindenki kezébe adtak egy kis táskát tele mindenfélével. Be kellett mennünk egy épültbe és leültettek mindek egy terembe. Aztán nem tetszett nekik, ahogy ültünk ezért mindenkit átültettek. Aztán már végre meg tudtuk, hogy mit is kaptunk. A táskában volt egy díszdoboz, benne egy ösztöndíjas bögrével. Mindenkinek más színű jutott, így elindult a cserélgetés. Volt még benne egy egyáltalán nem frissített tájékoztató könyv, egy toll és két papírlap. Az egyiken a program volt, a másikon pedig egy térkép az ültetésről, hogyan kell majd a beszédeket követő evésen ülnünk. Ez volt az egész legviccesebb része. Olyan kombinációkat sikerült összehozniuk, hogy nem igaz. Egymás mellett ültek a hasonló kultúrkörből származóak: Chile Indonéziával volt egy asztalnál; Peru Izraellel, teljesen más teremben, mint a többi dél-amerikai ország; El Salvador Belgiummal; Németország Törökországgal. A másik kedvencünk egy új ország volt, amit ezen a papíron alapítottak meg: Szlovák-dániát.

Az előadások, amiket meg kellett hallgatnunk, unalmasak voltak. Csak olyan dolgot mondtak, amikor alapból is tudtunk. Ami pedig még szörnyűbbé tette az egészet az volt, hogy az előadásokat megszakítva, feltettek egy kérdést az éppen elmondott információkról, és aki a leggyorsabb feltette a kezét és helyesen tudott válaszolni a kérdésekre ajándékot kapott. Ezek után átkísértek minket egy másik terembe, az egyetem színpados termében. Ott további előadásokat hallhattunk. Voltak rosszabbak, pl. egy srácé, aki ösztöndíjjal jött ide és indult az itteni Megasztárban. Azt hiszem ötödik lett és magáról mutogatott videókkal fényezte magát. Jó volt az őt követő ösztöndíjas diák előadása, aki tudta, hogy nem ér felé az előtte lévő sráccal és ezért inkább viccesre csinálta az bemutatkozóját. Ami még jó volt az a nicaraguai nagykövet beszéde, aki a hatvanas vagy hetvenes években volt itt arról mesélt, hogy milyen is volt akkor itt élni és kínait tanulni.

Ezek után egy következő terembe mentünk, ahol a fentieknek megfelelően leültünk az asztalokhoz. Orsi volt ott, akivel a nyáron találkoztam, Máté és a magyar irodából is voltak ott. Lassan rádöbbentünk, hogy a lány, aki kísérgetett minket nem miattunk volt velünk, hanem miattuk. Ingyen bubble tea volt és snackek voltak az asztalon. Én csak a mogyoróból ettem, Orsival osztoztunk egy algaleveles valamin és az aszalt szilvát is kipróbáltam. Aztán elkezdtünk sorba állni az igazi kajákhoz. Én ettem a sült tésztából és a zöldséges húsos rizsből is. Szőlőlevéllel körbe takart valamit is megkóstoltam, amiről azt hittem, hogy rizs lesz a közepében, de nem rizs volt, hanem tészta, hússal a közepén. Volt hold süti és édes gombockák is. Villák voltak kirakva, de nem láttam pálcikákat. Azt hittem, hogy csak én nem látom, ezért megkérdeztem egy önkéntes segítő lányt (akik szinte annyian voltak, mint a vendégek), hogy vannak pálcikáik. Az egyik szervező nő hallotta és ezt és egyből el kezdett intézkedni. Mondtam nekik, hogy ha nincs nem fontos, csak azt hittem, hogy csak én nem látom őket. Végül a közeli 7elenből hoztak nekem egy pár csomagolt pálcikát. Egymás közt beszélgettük a legtöbbet, de a két bolgár sráccal is szóba elegyedtünk.

Öt óra felé elkezdtünk szedelődzködni, mert szinte mindenkinek volt ezután programja. A bolgárok otthagyták a bubble tea-jüket felbontatlanul, amit az emberiség ellen elkövetett bűnnek néztem és elhoztam. Elindultam megkeresni Leyla-t aki egy másik teremben volt, hogy találkozzunk és menjünk a metró megállóhoz, mert Dani-val a Shilin éjszakai piacra mentünk aznap. Nagy nehezen megtaláltuk egymást és elindultunk. Megkérdeztem az egyik önkéntes lányt, hogy hogyan lehet eljutni a legközelebbi metrómegállóhoz. Tudtam, hogy van egy a közelbe, de nem tudtam, hogy pontosan merre kell elindulni. A buszra akart rábeszélni, de én nem akartam 12 dollárt fizetni 3 megállóért, ezért inkább elmondattam vele. Elég bonyolult volt, ilyen jobb-jobb-balra-jobbra, ide ne forduljatok be stb. Bememorizáltam mindet és elindultunk. Az egyetemről kivezető út egy alagúton át vezetett. Azután a biztonság kedvéért megkérdeztünk egy –két embert, hogy tényleg a jó irányba megyünk-e. Leyla menés közben elmesélte, hogy milyen rossz volt egy asztalnál úgy egyedül ülni, hogy nem beszélte a nyelvet, nem volt rajta burka és főleg a többiekhez képest mély volt a dekoltázsa. Egész idő alatt csak egy lány szólt hozzá, aki a mi programunkra jár, takargatni próbálta a haját és húzogatni felfelé a pólóját.

Nemsokára elértük a piacot, amiről azt mondta az útvonalat elmesélő lány, hogy kerüljük ki, nem menjünk be. Egy motoros száguldott el hirtelen mellettünk. Nagyon közel ment Leyla-hoz és komolyabb baj is történhetett volna, ha nincs az ingyen kapott táska. Az szinte teljesen szétszakadt, de Leyla keze szerencsére nem sérült meg a motor visszapillantó tükrétől. Lassan megtaláltuk a metrót és elindultunk az éjszakai piac felé.

Daniela késett, ezért a megállónál megvártuk, de aztán elindultunk. Én polókot vettem magamnak, amik valami csoda folytán jól lettek rám. Egy olyan boltban vettem őket, ahova eredetileg be sem akarunk menni, mert egy csöppet sem bizalomgerjesztő pince bolt volt. Aztán kiderült, hogy a pince helysége hatalmas és rengeteg, olcsó ruhát lehet venni. Gumicsizmát próbáltam, ami a lábamra jó volt, de a vádlim kb. 2-szer, 3-szor akkora, mint az itt megszokott és nem is volt rá jó, ezért nem vettem meg. Vettem magamnak egy jó mobil díszt, egy bizsu boltban hajgumikat és nagyin olcsón nagyon cuki fülbevalókat. Betévedtünk egy másik pince boltba, ahol mindent lehetett venni nagyon olcsón. Ott vettem magamnak új szemtakarót alváshoz, mert az előzőm gumija már teljesen tönkrement és száj maszkot, hogy legyen, ha esetleg köhögnöm kéne a buszon vagy más publikus helyen. Megvettem a táskát, amit előző Shilin-i látogatásom alkalmával kinéztem. Hátizsák, de átalakítható váltáskávává vagy kézitáskává. Ittunk ribizli levet, amiből a múltkor kaptunk kóstolót és ettük a bacon-ös póréhagymából is. Rák pitét is kerestünk és vettünk is valamit, ami úgy nézett ki, de kiderült, hogy az rizspite. Egy nagyon aranyos kutyával az ölében sétált el mellettünk egy ember. Nem tudtam megállni, hogy ne simogassam meg a kutyust. Megkérdeztem a gazdit és megengedte. Olyan puha volt a kutya szőre. Az egyik kalaposnál poénból kalapokat próbálgattunk. Leyla vett magának egy hatalmas szőrme Totoro-t én pedig végre találtam olcsó mobilhátlapot, ami tetszett is. Rárakattam a mobilomra az eladónővel, mert az előző hátlap annyira rászorult, hogy én biztos nem tudtam volna megcsinálni és így a technikáját is megnézhettem. Ekkor néztem rá először órák óta a mobilomra és akkor döbbentünk rá, hogy már negyed 11 van. Gyorsan a metrómegálló felé indultunk, mert féltünk, hogy nem lesz busz, ami haza visz minket. Szerencsére volt még minden, csak persze haza kellett sétálnunk.

Szombaton azt terveztük, hogy a gondolának nevezett libegővel megyünk fel a tea földekhez teázni. Nagyon közel van az egyetemhez. Szép időben érdemes viszont csak odamenni, hogy a libegő kabinokból az egész várost beláthassuk. Megnéztem az időjárást és nagyon jó időt mondott szombatra, ezért akartunk aznap menni. Leyla viszont beteg lett. Azt mondta, keveset aludt mostanában és pénteken este allergiás reakciót is kapott valamitől, teljesen felfúvódtak a kezei és ez is leterhelte egy kicsit. Ezért elhalasztottuk a programot és csak itthon voltunk.

Vasárnapra Beával beszéltem meg délutánra egy találkozót. Délelőtt pedig Leyla-val elmentünk IKEA-ba, hogy végre vehessünk magunknak rendes ágyneműket. A felnőtt ágyneműk vagy rondák voltak vagy drágák, ezért gyerek ágyneműt vettem, ami cuki volt és olcsóbb is. A mérete akkora, mint a felnőtt ágyneműké, csak nem két párnahuzatot, hanem csak egyet adnak hozzá. Nem is értem a felnőtthöz miért adnak két ugyanakkora párnahuzatot. A takaró csak egyszemélyes és a második párnahuzat is nagy, tehát nem lehet kispárnahuzat. Vettem még egy-két dolgot, de annyi sok jó dolgot lehet venni, hogy azon viccelődtünk, hogy amikor hazaérünk, első dolgunk lesz egy IKEA-ba elmenni. Összeszámoltam, hogy kb. mennyi lesz minden összesen és a pénztárakhoz mentünk. Az összeg, amit a pénztáros mutatott viszont jóval több volt, mint amit én számoltam. Rá is kérdeztem miért. Elkezdett valamit magyarázni, de nem értettem, hogy miről van szó. Hirtelen a mögöttünk álló nő előrenyújtotta az IKEA kártyáját. De derült, hogy nem vettem észre, hogy a kis ármegjelölés mellett volt egy még kisebb, ami az eredeti ár volt. A másik ár az ágyneműn a kártyásoknak volt. A nő majdnem az ágynemű árának a felét megspórolta nekem. Aztán kiderült, hogy ő a világ legklasszabb nője. Ebéd gyanánt éppen az IKEA-s hotdog-jainkat ettük, amikor a nő elsétál előttünk egy hatalmas Spongebob-os táskával, amibe mindent belepakolt, amit vett. Időhozásért bemenetünk egy ruhaboltba nézelődni, mert még eléggé messze volt a 2 óra, amikor Beával találkoztam. Aztán Leyla elindult haza, én pedig a metró megállóhoz, ahol a találkozóm volt.

A metrómegállóban is vártam egy kicsit. A belváros és a 101-es környéke merőben más, mint a suli környéke. Ha nem tudtam volna, hogy hol vagyok, akkor egyből valami angolul beszélő ország városára tippeltem volna, annyian beszéltek körülöttem angolul. Aztán megérkezett Bea és elindultunk. Hogy hova azt nem tudtuk. igazából tervünk sem volt. Elindult a tömeg után, a tömeg pedig egy hatalmas bevásárló központ felé haladt. Mi is bementünk, de nem találtunk semmi izgit és a tömeg is akkora volt, hogy nem igaz. Azért inkább kijöttünk. Bea térképén láttunk két nagy könyvesboltot megjelölve és elindultunk azok felé. Beszélgettünk és csak sétáltunk. Elértünk a könyvesbolt több emeletes épületéig. Az alagsorába mentünk, ahol kávézók és cukrászdák voltak. Ott vettünk egy kicsit drága, de nagyon finom bubble tea-t. Aztán felmentünk a könyvesbolt részhez. rengetegen voltak vasárnap délután révén. Ez nem is lett volna baj, ha nem azt csinálták volna, hogy levesznek egy könyvet és letelepednek a földre, háttal a könyvespolcoknak olvasva. Számtalan emberen kellett átesnem és átlépnek, hogy megnézhessem a könyveket vagy esetleg kivegyek egyet. A másik dolog, ami zavart az volt, hogy kategóriákra voltak osztva a könyvek, pl. utazási könyvek, amerikai irodalom stb., de nyelvekre nem. Tehát egymás mellett voltak egy kategórián belül a kínai és az angol könyvek. Gyorsan belefájdult a fejem abba, hogy végigfussam a könyvek szelektálva, hogy el tudom olvasni, nem tudom elolvasni. Több jó könyvük volt. A könyv, amit kerestem nem volt meg nekik és a Tajvan tanulmányok kategória angol nyelvű könyvei elég drágák voltak. Így csak egy könyvet vettem, ami olcsó volt és otthon már nem tudtam beszerezni. Elsétáltunk a legközelebbi metrómegállóhoz és hazaindultunk.

Az este újabb kisebb nemzetközi találkozó volt a közösségi helységben. Jött egy új cseh lány, vele ismerkedtem meg, ott volt Jana, egy másik cseh lány és Dani is belépett. Beszélgettünk, de aztán mindenki ment.

Hétfőn semmi különös nem történt. Kínain kisautókkal játszottunk, mert közlekedési eszközök nevét tanultuk. Ezért olyan mondatokat kellett egymástól kérdezgetnünk, hogy vezettél már repülőt, tudsz hajót vezetni stb. Visszakaptuk a munkafüzeteinket, amikre a tanár kínai pecsétszerűen ráírta a nevünket, hogy tudja melyik kié. A történelem órán a tanár nagyon meglepett, sőt inkább megijesztett. Amikor kérdezte, hogy miről akarok előadást tartani, elmondtam neki az ötletemet: a 70-es évekről szeretnék beszélni, amikor Tajvani kikerült az ENSZ-ből és vezető váltáson is végigment a sziget. Nem tudtam neki pontosan megfogalmazni, hogy mit is akarok. Ekkor ő megkérdezni, hogy a 70-es évek bizonytalansága érdekel? Félelmetes volt, hogy ő egy perc alatt megfogalmazza a gondolataimat, összegzi őket, amit nekem már napok óta nem sikerült, amióta kitaláltam a témám. Videót is néztük. Egy utazási műsor tajvani részének egy rézét néztük meg. Akkor döbbentem rá, hogy mennyivel másképpen tudják ezek a műsorok bemutatni a tájakat, mint amilyenek azok valójában. A videót nézve arra gondoltam, hogy milyen egzotikus város lehet Tajpej és mennyire elmennék oda. Aztán rádöbbentem, hogy itt vagyok és egyáltalán nem egzotikus. Ok ez nem igaz. Nem olyan egzotikus, ami ahogy azt mutatják.

Kedden végre elmentünk a közeli piacra. Először nem találtuk meg, ami ciki volt, mert arra járunk szinte az összes az egyetemhez is kijövő busz. De itt olyan könnyű eltévedni. Az összes utca tisztára ugyanúgy néz ki. Végülis megtaláltuk. Be is mentünk egy zöldségeshez és egy gyümölcsöshöz – itt nem mindig árulják őket egy helyen – de eléggé drágák voltak. Gondoltuk a piac belseje felé jobb lesz a helyzet. Nem lett. Az egész piac nem volt valami nagy, csak egy kis utcácska volt. Nem járhatnak oda gyakran külföldiek, gondolom a külföldi egyetemisták inkább a közeli, drágább helyeknél veszik a dolgokat, mert nagyon furcsán néztek ránk. Mindent lehetett venni, süteményektől kezdve, ékszerekig és ebédig. Az egyik kedvencem egy cipős árus volt, aki előtt nem párokban voltak a cipők, hanem csak úgy mellette egy nagy kupacban. Lehet, hogy ha megtalálod a párját, akkor ingyen a tiéd lehet a cipő. Máshol sem volt nagyobb szerencsénk a gyümölcs árakkal, ezért visszamentünk az első helyre. Én nektarint vettem, mert az volt talán a legolcsóbb. Leyla görögdinnyét vett, ami talán a legolcsóbb gyümölcs volt a boltban és szőlőt. Mangó elvileg nincs vagy nagyon drága, mert a tájfunok megrongálták vagy elmosták, vagy nem tudom a mangó termést. A nektárin, amit vettem szörnyű volt. Szerintem túl sokáig fagyasztották vagy nem tudom, de elkezdett a magjától megromlani, ezért mindig ki kellett vágnom a romlott részt. A többi része pedig egyszerűen csak műanyag ízű volt. Leyla szőlője viszont nagyon finom volt, de olyan drága.

A kulturális órán is filmet néztünk. Azokról a bennszülött hajósokról és tudományukról szólt, akik eljutottak Tahitiig és Hawaiiig. Aztán megvehettük a tanár könyveit. Annyi könyvet hozott, hogy egy kis húzogatós táska tele volt velük. Mégis megvettem mindkét könyvét, mert így is annyiba kerültek, mint amennyibe egy hasonló szakkönyv került a könyvesboltban. Érdekelnek, majd olvasnom őket. Hazaküldeni meg elvileg haza tudom őket, mert úgy tudom egy 20 kg-os dobozt fel lehet kb. 4000 Ft-ért adni. Szerintem az teljesen megéri. Annyi cuki és különleges dolgot lehet itt kapni, amit otthon el sem lehetne képzelni.

Aznap este közöltem azt is a szobatársammal, hogy ha lehetne, akkor legalább minden második nap kapcsoljuk le a lámpát éjfél körül, amikor én lefeküdni szoktam. Legalább akkor hagy aludjak el szemtakaró nélkül, ami mindig idegesít. Azt mondta, hogy megpróbálja. Mi az, hogy megpróbálja? Én nem ebben a szobában lakom? Na, mindegy, majd meglátjuk mi lesz a dologból. Én mondtam neki, hogy mondja, ha valami zavarja velem kapcsolatba, akkor szóljon és kitalálunk valamit. Én csak a lámpaleoltást kérem, legalább néha. Egyre jobban meg vagyok róla győződve, hogy megéri az egyszemélyes szoba a több pénzt, főleg így, hosszútávon.