Hétvége egy tajvani családnál

Most, hogy átestem az első szakdolgozatvédésemen a kettő közül, gondoltam szónok egy kis időt a blogra is. A múltév októberi tajvani családnál töltött hétvégémet mesélem el. Jelentkeztem egy ilyen „csere család” programra, ahol egy hétvégét töltöttem egy másik magyar lánnyal egy tajvani családnál. Vidéken laknak, a sziget közepe környékén. Szombat reggel levonatoztunk. Onnan vittek minket abba az egyetembe, ami rendezte az eseményt. A családok már ott vártak, mert egy késő csaj miatt késtünk. Ott nem mutattak be egyből a családoknak. Egy játékot játszottunk, ahol a családok a diákok országának zászlaját tartották fel és így tudtuk meg, hogy kik lesznek a mi családunk. A kisgyerekekkel ismerkedtünk meg először. Már elfelejtettem hány évesek voltak, de talán 3 ás 5 vagy valahogy így. Aztán az idősebb két lánnyal, akik közül az egyikről sokáig meg voltam győződve, hogy csak a másik lánynak a barátnője, de amikor egész nap velük volt, sőt ott aludt is, eldöntöttem, hogy tényleg a családhoz tartozik. Megismerkedés után – és a kötelező fotózkodás után - egyből elindultunk a nagyobb városból, ahova érkeztünk, hogy az ő kisebb városkájukba menjünk.

Útközben megálltunk egy másik városkában. Itt az anyuka elment dolgokat venni a lányokkal, mi pedig az apával egy taoista templomba mentünk be. Ott végre megtanultam, hogy hogy kell imádkozni. Egyébként kínaiul (én próbáltam) beszélgettünk. A nagyobb lányok tudtak valamennyire angolul, a kisebbek angol napközibe jártak, de persze a beszélgetési szintig nem jutottak még el. A másik magyar lány kommunikált inkább a családdal. Vettek egy adag vízi gesztenyét – legalábbis valami ilyesmi volt a neve – ami meg volt sütve így csak szét kellett húzni a burkot és megenni. A burka fekete és úgy kunkorodik felfelé, mint egy bajusz, így a gyerekekkel azt játszottuk, hogy bajuszunk van.

Egy mocsárvidékre vittek először, ahol a naplementét néztük meg a hatalmas szélmalmok között. Majd hazamentünk hozzájuk. Az volt az egyik legpuccosabb ház, ahol valaha voltam. Külön liftjük volt az 5 emeletre, mindenkinek külön szobája és több tanuló- és dolgozószoba is. Egy fülöp-szigeteki bejárónő/kb. rabszolga is dolgozott ott náluk. Eléggé furcsa volt a folyamatos ugráltatása. Amikor később elmentünk vacsorázni, ő foglalkozott a gyerekekkel, az anyuka meg rájuk sem hederített. Szóval otthon játszottunk egy kicsit a gyerekkel – ekkor tanultam meg, hogy hogy kell mondani azt, hogy még egyszer, mert az ágyra dobáltuk őket és ezt üvöltözve futottak mindig vissza. Elmentünk vacsorázni, aztán pedig megint haza, ahol tévét néztünk együtt meg a masszírozó széküket próbáltuk ki, amiről azóta megtudtam, hogy milyen drága, de mégis kell nekem egy olyan. Éjszaka éjszakai piacra mentünk, ahol gyerekeknek való szerencsejátékot játszottunk és ettünk. Egy-két dolgot a másik magyar lány már nem bírt megkóstolni. Én sem tettem szívesen, de annyira ajánlgatták, hogy muszáj volt. Azt hiszem kacsának voltak valamilyen részei, de már nem emlékszem, hogy mi.

Másnap reggel együtt elmentünk piacra és megvettük az ebédet. Utána délelőtt a gyerekekkel a ház előtti játszótéren játszottunk – igen már babyszitter díjak kellett volna szednünk. De annyira égetett a nap, hogy egy idő után muszáj volt bemennünk. Bent rajzoltunk velük és segítettünk előkészíteni az ebédet. Kész lepényeket vettünk és az azokba való tölteléket készítettük. Ebédkor mindenki vett egy lepény, azt pakolt bele, amit akart, felcsavarta és megette.

Délután másik városba mentünk el, ahol kis művészeti falu volt és egy vásár. A hazajutás nehéz volt, mert nem vettük meg előre a jegyeket, mert nem tudtuk, hogy mikor megyünk majd. Sem a buszra sem a vonatra nem volt ülőhely. Így álltunk a vonaton vagy másik helyére vadásztunk.

Jó élmény volt részt venni a programban. Ami furcsa volt az a „bejárónő” volt és a tény, hogy egy rakás gyerekünk volt, ami nem szokásos itt, és az utolsó volt a fiú. Szerintem teljesen megállja a helyét az a teóriánk, hogy mindenképp akartak egy fiút. Ezt az is mutatja, hogy vele annyival többet foglalkoztak, mint a lányokkal, hogy az ő nevét megtanultuk. Senki másnak a nevét nem tudtuk. Ők viszont végig ai-i-nak hívtak, ami nagynénit vagy a család női ismerősét jelent és nagyon szomorúak voltak – legalábbis a gyerekek - amikor elmentünk.