Kirándulás és más történések

Szerdán az esti Pocky osztás volt a nap fénypontja. Már több napja plakátok voltak kirakva, hogy a kollégium egyik közösségi termében ha jól tudom Japánból származó édességet fognak osztani és kaphatunk, ha lemegyünk. A hangosbemondókba aznap el is kezdték hirdetni. Lementünk és kiderült, hogy ez egy programmal van összekötve, ahol kis lampionokat kell gyártanunk, amire jó kívánságokat kellett írni. Ezeket a lampionokat lehet, hogy valamikor a levegőbe engedik. Szóval mikor ezt megcsináltuk megkaptuk a csokinkat és örülhettünk magunknak. Húzhattunk mellé egy szerencsehozó papírt is. Általában a negyedéves vizsgákra kívántak szerencsét vagy az azokra való kitartásra buzdítottak.

Csütörtökön a rendes órám helyett megint egy előadás volt. Egy maláj nemzetközi kapcsolatok professzor hívtak meg. Még mindig nagyon jó dolog szerintem, hogy itt effektíve láthatom és hallhatom beszélni az embereket, akiknek az írásaiból tanulok. Otthon egy sosem történt meg, itt meg szinte rendszeres. Aztán Kana-val, a japán lánnyal mentem el vacsorázni. Annak ellenére, hogy a folyosó másik oldalán lakik, sosem beszélgettünk sokat. A suli kapujának közvetlen közelében lévő szedd-magadnak étterembe mentünk. Mindenből szedtem egy kicsit és ezért sokat is kellett fizetnem, mert nem mennyiségre mennek a számolásnál, hanem a fajtára. Kicsit puritán volt a hely és a helyi cica mindenki kajájára pályázott, de a kaja finom volt. Végre beszélgettünk, meg tudtam, hogy van egy testvére, akivel otthon, Japánban egy hotelt üzemeltetnek. Mondta, hogy ha Japánban vagyok, ott ingyen aludhatok. Ez máris egy kicsit közelebb hozta azt a szigetet hozzám.

Pénteken a kínai írásos kísérlet második részét csináltam. Itt a végén nem kockákat kellett kirakni, hanem mintasoroknak a következő darabját kellett kitalálni. Többet kellett megcsinálnom adott időn belül, de sikerült. Ezen kívül talán az a feladat volt érdekes, ahol írásjelek villantak fel és nekem kellett eldönteni, hogy igaziak vagy kamuk.

Délután Daphne-vel találkoztam, mert vele is elmentem Shilin-be. Amikor még vártam rá, összefutottam az egyik helyi ismerősömmel. Mondta, hogy sajnos nem tud beszélgetni, mert siet. Olyan 5 perc múlva Daphne is megjelent és elindultunk. Félúton le a hegyen persze beértük. Ennyire lassan gyalogolnak itt.

Shilin-be érve ettünk egy fánkot, mert az az egyik legelső stand, a kajás része a piacnak meg olyan messze van, hogy nem akarunk addig éhen halni. Mivel már nincs szinte semmire szükségem, mindent megvettem már, ami az itteni életemhez kell, én inkább a híres ételeket és italokat próbáltam ki ez alkalommal. Ittam mandula teát, amit már régen ki akartam próbálni, mert mindig összefolyik a nyál a számban a stand körül terjengő marcipán szagtól. Annak ellenére, hogy tea a neve, úgy néz ki, mint a tej. És olyan finom volt. Folyékony marcipán. Aztán ettem a szokásos baconös póréhagymából és kipróbáltam az egyik tajpeji specialitást, a chi pai-t (remélem jól írtam le, mert pin yin-nel leírva még sosem láttam, így csak a kiejtésből kiindulva így írtam le) amit fonetikusan leírva csi páj. Egy hatalmas szelet rántott szerű csirke húsról van szó, ami legalább akkora, mint kér normális szelet hús. Gyorsan kisütik, felvágják kisebb darabokra és megfűszerezik azzal, amivel kérjük. Daphne is vett magának ennivalót és leültünk a közeli templom lépcsőjére, mint a helyiek. Tajvani diákcsoport ült mellettünk, akik egy cicát próbáltak magukhoz édesgetni, de a cica inkább csak hozzám simult, amiért persze kapott csirke husit, ami sajnos egy kicsit csalódás volt, mert pont az én szeletembe kerültek furcsa csontos részek.

Venni én aznap csak egy vastag sálat vettem, ami kellett, mert közeledett a tél.

Szombaton, vasárnap csak itthon voltam és tanultam. Vasárnap reggel volt csak rossz, mert átmentem Martha-hoz, a majdnem velem szembe lakó spanyol lányhoz, hogy az egyik projektünkön együtt dolgozhassunk, ami egy idő után átment beszélgetésbe. Annyira elment az idő, hogy csak félórával azután néztem órára, hogy Leyla-val találkoznom kellett volna, hogy lemenjünk nagy bevásárlásra. Majd mégis találkoztunk és lementünk.

Hétfőn a maláj professzor tartott megint előadás, amire elmentünk. Sajnos a végén csoportkép készült velünk és az ott lévő professzorokkal, csak mert itt szeretnek külföldieket fényképezni.

Kínain „buliztunk”, mert az volt az utolsó rendes óránk együtt a többiekkel. Mindenki hozott valami kaját, azt ettük. A tanár meg a teremben lévő kávéfőző gépével csinált kávét meg teát nekünk. A franciák, akik kitalálták az egészet, hozták a legjobb kajákat. Vettek baguette-t. Olyan jó volt végre európai jellegű kenyeret enni. Én még mindig nem rinyálok a helyi kenyerek miatt, de ez jó volt. Felvásárolták a suli kapuja előtti gofri sütő néni összes csokis gofriját, ami azért volt jó, mert az a kedvencem, és mert annyi gofrit ettem csak aznap, mint eddigi ittlétem alatt összesen.

Este nem volt órám, ami jó volt, mert készülhettem a szerdai, negyedéves kínai vizsgámra.

Kedden a maláj pasi az utolsó előadását adta, amire azt terveztük Leyla-val, hogy elmegyünk. Aztán ő meggondolta magát, így maradtam csak én. Komolyan a professzor pasi már szerintem azt kezdte gondolni, hogy szerelmes vagyok belé, hogy ott ülök minden előadásán, egyedüliként, aki az összesen ott volt. Pedig csak szeretem az ilyeneket. Aktuálisabb témákról van sokszor szó, mint az órákon és gyakorlatibb dolgokról szólnak.

Az előadás az egyetem nemzetközi kapcsolatok épületeiben volt, ami nem a campus-on belül van, hanem egy kicsit sétálni kell innen a gondola irányába. Először azt hittem, hogy eltévedtem, mert kis helyi házak és saláta földek között kisétáltam a városból, de aztán szerencsére megláttam egy nyilat, ami az intézet felé mutatott. Kis szerencsével megtaláltam az épületet is. A nagy tárgyaló asztal mellé ültem, de aztán láttam, hogy ide a fontos emberek ülnek, így leültem inkább a kisebb székekre, messzebb az asztaltól. Erre belép a csütörtöki órai tanára, aki a maláj professzort meghívta, meglát, odasétál és a vállamnál fogva gyengéden lökdös, hogy üljek az asztalhoz. Csak gyengédebb erőszakja vehetett rá, hogy odaüljek. Az előadás megint jó volt, bár itt más nehezebben emészthető témák voltak. A végén kis zacskóban kaptam ebédet, amivel, a tanárnőm ahhoz való ragszokása ellenére, hogy vele, a maláj pasival és már fontosnak látszó emberekkel egyem meg, hazahoztam. A leves szörnyű volt, tofu leves, a többi ehető volt.

Aznap dőlt el a sorsom is, hogy biztos, hogy folytatom a kínai órákat a télen. Nem tudom, hogy írtam-e már, de a kínai intézet az a két opciót adta, hogy vagy nem tanulok a télen, vagyis márciusig kínait, vagy intenzíven tanulom tovább, vagyis mindennap lesznek óráim. Nem akartam annyit kihagyni és tudtam, hogy felejteni is sokat felejtenék addig, ezért inkább bevállaltam a mindennapi órákat, annak ellenére, hogy tudom, hogy bele fogok halni, mert minden nap menni kell, lesz házi és doga, emellett pedig ott lesznek a rendes óráim, a projectek és szeretek olyan dolgokat is csinálni, hogy aludni meg várost nézni. A felejtés rész a dolognak teljesen igaz. Ezen a héten, a két negyedév között nincsenek órák és annyira kijöttem a gyakorlatból, hogy ma péntek van és hétfő óta azon gondolkodom, hogy mi is a könyv írásjele. Pedig tudom, hogy amikor folyamatosan voltak óráim, akkor csuklóból tudtam. Mi lenne így az eddigi tudásommal márciusig?

Aznap a kulturális órámra egy grafikust hívtak meg, aki rajzfilmeket és animációkat csinál. Az ellenzék szimpatizánsa volt a 80-as évek, amiért menekülnie kellett. A munkáival díjakat nyert, a filmek viszont hosszú ideig nem az ő neve alatt futottak itt. A legérdekesebb a díjnyertes rövid rajzfilmje volt, ami az emberi mohóságról és ellenségeskedésről szólt. Az első Tajvan történetéről szóló dokumentumfilm legyártásában is közreműködött, ami a 90-es évek elején készült. A legmegdöbbentőbb nekem az volt ebben, hogy mennyire hasonlít a sziget 1950-1990 története a magyarhoz. Erre azelőtt még sosem döbbentem rá. Az egyik dolog, amiért letartoztatták a 80-as években az volt, hogy egy bár vécében ajtajára írt fel politikai szövegeket és várta, hogy mások ezekre reagáljanak.

Szerdán volt a kínai vizsgám napja. A vizsga kezdetéig annyit gyakoroltam, hogy fájó kézzel mentem vizsgázni. Az viszont feldobott, hogy az ebédemül szolgáló szendvics mellé adtak ingyen tejes teát, ami pont olyan volt, ahogy szeretem. Igen, kimondom, imádom a tejes teát. Olyan finom.

A vizsga nem sikerült valami jól. Az írásbeli részében sokat hibáztam, a szóbelin pedig nem beszéltem eléggé választékosan, így sok pontot veszethettem. Sajnos az sem segített, hogy a tanár megint csinált nekünk kávét és teát. De átmentem, ami még szép mert már kiperkáltam a hatalmas összeget a téli órákért. Kicsit kómásan, de bementem az esti órámra. Legalább ezért a gyenge viccért megért: a tanárnő arról mesélt, hogy amikor interjút készítünk egy kutatás keretében, akkor illik a válaszolónak ajándékot vinni. Mesélte, hogy olyan 15-20 éve, amikor szárazföldiekkel készített interjút akkor elég volt nekik egy ceruzát – gondolom valamilyen szebbet – vinni és ennek is örültek. Ma viszont ez már nem elég. Erre az egyik fiú a diákok közül megszólalt, hogy akkor most kettő ceruzát érdemes vinni. Vicces……..

Csütörtökön lementünk enni Leyla-val mert pénteken osztálykirándulás miatt nem tudtuk a pénteken-új-éttermet-próbálunk-ki dolgunkat csinálni, ezért csütörtökre hoztuk előre. Egy japánféle étteremben ettünk. Menüt rendeltünk, ami a kedvencükkel kezdődött, tofu levessel, amit Leyla az allergiája én meg az utálatom miatt nem ehetünk. Nekem a főétel sem jött be, mert teriyaki csirkét rendeltem, amiről nem tudtam, hogy benne hagyják a csontot. Komolyan mire jó az és miért csinálják mindenhol itt?

Aznap próbálhattuk fel az egyetemi pulcsinkat is. Az egyik diákszervezet egy olyan programot indított, hogy az egyetem emblémájával ellátott pulcsikat gyártatnak le megrendelésre. Felpróbálhattunk mintadarabokat, hogy jó méretet választottunk-e. Az itteni méretezés… na mindegy.

Betévedtünk a suli boltjába is, ahol szintén a suli képeivel és emblémájával ellátott dolgokat lehet venni. Én majd egy bögrét szeretnék a legjobban venni annak az épületnek a rajzolt képével, ahol az összes órámat tartják.

Pénteken vitt minket el osztály kirándulni a hétfői töri órám tanára. A város északi részére vitt, Tamsui-be vagy Damsui-be, ahova a nyáron bicikliztünk. A jó elhelyezkedése miatt a spanyolok és az angolok is birtokolták, az angol konzulátus sokáig ott volt, ezért mentünk oda.

Reggel zuhogott, ami nem volt valami jó jel, mert gondoltuk, hogy egész nap esős lesz, ami be is jött. Előző éjjel nem tudtam aludni, így aznap kivételesen vettem magamnak egy kávét, ami csak azért volt veszélyes, mert most olyan akció van a 7eleven-ben, hogy cicás pontokat kapunk a kávéval, és ha összegyűjtjük őket, akkor cicás dolgokat kaphatunk. Így kezdtem el cica pontokat gyűjteni.

A tanár bérelt nekünk busz, úgyhogy szerencsére nem kellett az esőben a városon átvágnunk, de az lehetetlen is lett volna két osztálynyi diákkal. Először a régi angol konzulátust és egy részi spanyol, többek közt börtön épületet néztünk meg. A vezetés csak kínaiul volt, így eléggé untuk magunkat egy páran. Majd átmentünk egy másik erődhöz, ahol már annyira nem értettünk semmit, hogy azt sem tudtuk ki és miért építette, mi volt a funkciója stb. Engem a komáromi erődre emlékeztetett.

Elvittek aztán ebédelni. A legérdekesebb valamilyen tengeri étel volt, azt hiszem tintahal, de nem biztos. Aztán egy közeli templomot néztünk meg. Átmentünk a busszal Tamsui egy másik utcájára, ahol egy másik templomot néztünk és aztán a tanára követve egy piac közepére egy harmadik templomot is megnéztünk. Aztán egy-másfél órán keresztül azt csinálhattunk, amit akartunk. Mi körbenéztünk Tamsui leghíresebb bevásárló utcáján. Aztán felszálltunk a buszra, ami hazahozott minket.

Szombaton és vasárnap megint itthon voltam és vagy az egyik vagy a másik projektemen dolgoztam. Szombaton Eszterrel mentem ebédelni aztán meg bubble tea-zünk.

Hétfőn ki is fizettük a pulcsiainkat és a kirándulásunkat is ki akartuk, amire december 8-9-én megyünk, de félreírták az időpontot és már nem voltak itt, akiknek be kellett fizetni, amikor mi odamentünk. Ittam még egy kávét és beváltottam a cicapontokat. Rá kellett fizetnem, de így jobban megérte, mint még 6 kávét venni, hogy ingyen kapjak cicát. Amikor beváltottam mutattam az eladónak, hogy melyik akarom. Egy-két percig gondolkodott azon az angol szón, hogy véletlenszerű, de szerencsére megtalálta és megtudtam, hogy nem én választok, hanem véletlenszerűen kaphatom. Az a fajtát kaptam, amit akartam, de nem olyan színben.

A töri órán elkezdtük az projektjeinket előadni. Én majd csak december közepén leszek. Ezen a háton Tajvan japán megszállásáról és a betel nut-ról volt szó és a lányokról, akik árulják.

Kedden reggel bementem a városban. Daphne akart magának zoknit, ahol én is vettem a sajátjaimat, én meg hangfalat akartam a gépemhez és kesztyűt, hogy végleg felkészüljek a télre, ami hétfőn ért el minket. Nem azt mondom, hogy őrjítően hideg van, de örülök, hogy van a vastag sálam és gondolom a kesztyű és a sapka is kell majd, bár még nem tudom. A kesztyűm mindenesetre cuki epres. Bementünk az olcsó-olcsó papír-írószer boltomba is, ahol most először felmentem a 3. emeletre, ahol poharakat, párnákat, kulacsokat és cicákat árulnak. Igen kér cica ott feküdt és megvehettük volna őket. Én nem mertem őket megsimogatni, de Daphne azt mondta, hogy nagyon puhák voltak.

A kulturális órámon a világ legjobb vizsgáját kell írnom: mi, a diákok tesszük fel a kérdéseket. Ugyanezeket a kérdéseket fogjunk megkapni email-ben és itthon kell őket megválaszolni.

Szerdán itthon voltam aztán uncsi órára mentem.

Csütörtökön megint egy érdekes előadást tartottak a nemzetközi kapcsolatok intézetében. Martha-t, a spanyol lányt is érdekelte, ezért először együtt ebédeltünk – olyan finom ételt találtam a kedvenc helyemen, hogy nem tudtam ezen a héten másodszorra is nem az enni – aztán vennem kellett egy új esernyő, mert ez előző az egyik illesztésnél szétjött és lyukas lett és így már nem igen praktikus.

Szerencsére már tudtam merre felé van az intézet. Az előadás OK volt, nem olt über uncsi, de voltam már jobbon is. A sokk akkor ért, amikor az előadás mondhatjuk karmestere, aki nem szakértője a témának, de ő vezeti le az előadást tőlem is kérdezett. Kínai kulturális terjeszkedéséről volt szó és a Konfucius intézetekről. Nekem volt egy kérdésem és bele kellett szőnöm, hogy én is tanultam ott. A „karmester” pedig azt kérdezte, hogy milyen volt ott tanulni stb. De miért? Én nem tudok beszélni.

Az esti órám a szokásos volt. Utána viszont hazahoztak autóval. Egy helyi fiú hazavitt pár helyi lányt, többet közt Lucy-t, akit ismerek, és akivel az egyik projektemet csinálom, és aki a felettem lévő emeleten lakik. Ő kérdezte, hogy akarok-e jönni én meg mondtam, hogy persze. A csütörtöki csoportomba aznap este drámával fűszerezett konfliktus alakult ki. Az egyik fiú lehülyézte a témánkat, amin már szeptember vége óta dolgozunk, amit a másik fiú tag talált ki. Martha pedig közéjük került, mert az amerikai fiú, aki kitalálta a témánkat, valamit „akar” tőle, a dél-afrikai fiú, aki pedig hülyézett, neki mondta el először, hogy nem tetszik neki a téma. A dél-afrikai küldött egy email-t a problémájával, amire az amerikai nagyon kedvesen, de egyben nagyon mérgesen válaszolt. Aztán Martha-t is felhívtam. Mi ketten lányok pedig eldöntöttük, hogy kinek az oldalán az álljunk. Mivel engem nem nagyon érdeke a téma, csak át akarok menni az órán, így a nem-nagyon-izgat-az-egész-ember vagyok. Átmentem hozzá ezt megbeszélni. Erre mondta, hogy most jött csomagja Spanyolországból és van benne kaja, együk meg. Így hajnali fél 2-ig spanyol sonkát és májkrémet ettünk.

Ma meg itthon vagyok. Délelőtt valami észlény a harmadikon valami olyat rakott a mikróba, ami el kezdett füstölni, de akkor füst lett, hogy ide a 4.re is feljött. Martha, aki lakott helyiekkel és mondta, hogy simán beraknak műanyag zacskót meg műanyag tálkát meg mindent. Gondolom itt is hasonló történhetett. Ami viszont jó volt, az az hogy ugyanott a fincsi tejes tea helyen vettem magamnak ebédet és vacsorát is és vacsorakor a pasi emlékezett rám, így adott nekem ingyen egy fél bögre meleg tejes teát, ameddig elkészítette a hot-dog-om. Egyre jobban beleásom magam a történelmi kutatásomba a történelmi órámra. Az elején azt hittem, hogy nehéz témát választottam és a változtatáson is gondolkoztam. Kiderült, hogy nem annyira nehéz és nagyon érdekes. Tajvan története a 70-es években izgi. 

(Most 100 oldalas a blogom--- nemsokára könyv lesz :D )

                                      A Pocky-m és a jókívánságom

                  A kirándulás: a spanyol erődítmény, az angol konzulátus és a kilátás

                                    A erőd és a kiírás, amivel szórakoztunk a vezetés helyett

                                               A templomok

                                 Bennszülött csónak szobra Tamsui-ban

                                A karácsonyfa, amit már a múltkori bejegyzésben említettem

                                      A cica a papír-írószerboltban

                                     A terayaki csirke

                                   A campus-ban élő madár, ami szerintem nemzeti madár lehet

                                  Képek, általában esőben

Én a vonat sztárja

Pénteken bementem a városba, mert több dologra is szükségem volt, amit ott jobb vagy olcsóbb megvenni, plusz már régen nem voltam a városban. Leyla-val találkoztam hazaérve és együtt elmentünk kipróbálni egy új éttermet. Már többen dicsérték ezt az olasz éttermet, és péntek volt, tehát új étterem kipróbálási nap azért odamentünk. Mindenki mondta, hogy olasz étterem, amikor viszont beléptünk, minden görög volt. Minden vagy fehér, vagy kék volt és görög képek voltak mindenhol. Nem baj gondoltuk, olasz vagy görög mindkettő jöhet. Erre megkaptuk az étlapot és minden kaja olaszos, tésztás kaja volt. Gondolom, itt úgy vannak, mint mi otthon a japánnal meg kínaival: japán-kínai egyre megy. Ők meg ezek szerint: görög olasz az ugyanaz nem? A Dani-val kifejlesztett étterem pontozási rendszerünk szerint ez az első étterem, ami mindenért 100%-ot kapott. Van vagyon fincsi ingyen leves, krém levesféle kukoricával – annyira vágytam már egy kis „nyugati” stílusú levesre -, ingyen fincsi tea és hogy hívják azt tésztát ettünk. Talán csőben sült tészta. Tészta volt, csirkével, szószban, kisütve.

Aztán este az egyik itteni diákszervezettel mentem újfent enni- azokkal, akikkel az aranybányához mentünk –, mert vacsorát szerveztek. A Chiang Kai-shek szobornál találkoztunk és mentünk egy közeli, hely étteremben. Dani is jelentkezett és jött meg a furi amcsi lány, akivel a Sun Moon Lake-i kiránduláson egy csoportban voltam. Én Dani és három szervezőlány mellé ültem a kicsi asztaloknál, amihez még kisebb székeket raktak. Majdnem a földön ültünk, de még pont felette és pont annyival felette, hogy nem tudunk kényelmesen ülni, mert annyira össze kell gyűrnünk a lábunkat. Nagyon felvágósan azt is mondhatnám, hogy a szokásosat ettük, de ez igaz is. Volt zöldség, sült rizs, chilis mogyorós csirke, édes rákok, sertés hús, marhás valami (lehet, hogy közvetlenül az események után kellene blogot írni, mert az az igazság, hogy nem is nagyon emlékeszem már, hogy ott mit ettem, de ahogy a „visszajelzésekből” hallom, így is túl sokat beszélek a kajákról – akarattal, mert gondoltam azok térnek el majd a leginkább – ezért ezt csak ennyiben hagyom). A rendes rizsre kellett sokat várni, ami meglepő volt. A lányokkal többek közt arról beszéltük, hogy ki mit miért nem eszik. Az egyik helyi lány mesélte, hogy nem eszik marhát, mert amikor kicsi volt nagyon beteg lett. Az apja elment egy taoista templomba és megígérte az isteneknek, hogy ha meggyógyítják a lányát, akkor az egész család felhagy a marha húsevéssel. A lány meggyógyult és azóta senki a családjában nem eszik marhahúst.

A többiek a vacsora után bulizni mentek, de mi Dani-val leváltunk, mert nem vagyunk nagy bulizósok és a másnapi kirándulás miatt is hamar le akartunk feküdni. Még beugrottunk a kék boltba, ami mellett egyébként is elmentünk, hogy a kirándulásra elvihető cuccokat vegyünk.

Másnap korán felkeltünk, hogy Sandy-val, akivel együtt ettünk a szecsuani étteremben, és barátnőivel kirándulni menjünk. Sandy a hét elején meg keresett, hogy az egyik órán a tanára mondta nekik, hogy ha egy megadott túrát megcsinálnak, akkor extra pontokat kapnak a tárgyból. Ezért meg akarta csinálni és engem meg bárkit, aki velem akart jönni elhívott. Dani jött végülis és a két cseh lány, Jana és Jolana. Találkoztunk és bebuszoztunk és metróztunk a pályaudvarra. A vonatunkat persze lekéstük, mert Sandy-t nem tudtam arról meggyőzni, hogy ne kilenckor találkozzunk, hanem hamarabb, mert nem fogunk 40 perc alatt a pályaudvarra érni, de gondoltam ő jobban tudja, ő a helyi nem?

Sandy és a barátnői a pályaudvaron vártak minket, aminek a közepén a legnagyobb meglepetésünkre egy hatalmas, feldíszített karácsonyfa állt és gondom áll most is. Lementünk a vonatokhoz és felszálltunk a miénkre. Tele volt. Én Pei-jel beszélgettem, Sandy egyik barátnőjével az úton és végig egy bicikli kereke vagy kormánya volt közöttünk, mert pont abba a kocsiba sikerült felszállnunk, ahol biciklisták foglalták el majdnem az egész álló teret a biciklijükkel.

Elszállva ebédelni akartunk, mert velünk, külföldiekkel ellentétben, akik egy egésztáskányi enni és innivalót hoztunk, a helyieknél csak egy kis táska volt, kb. telefonnal és zsebkendőnek. Ezért az állomás előtti téren sorba álltunk az egyik ebédlőhöz, ahhoz ahol kevesebben álltak sorba (ahogy később halottam, a másikhoz kellett volna, mert az híres, és így oda sokkal hosszabb volt a sor). Kisdobozokat kaptunk kajával tele. Lehetett sertés, csirke és Fulong doboz közül választani – Fulong volt a település neve, ahol éppen voltunk. Sandy és a lányok sem tudták, hogy abba mi van, de azért azt kértünk. Szalonna volt és virsli rizzsel és körettel. Ebéd után felszálltunk egy buszra, amivel kb. 5 perc alatt a túra kezdőpontjához értünk. A tömött buszról mindenki leszállt és ez fordult is vissza.

Elindultunk az először betonúton. A bal oldalunkon kis tavak jelentek meg és le is tértünk az útról, hogy a mesterségesen kialakított tavak között sétáljunk. Nehéz volt nézelődni, mert rengetegen voltak. Ez később még rosszabb lett, amikor az erdőt átszelő keskeny lépcsőn libasorba kellett felmenni. Ha valami megállt, akkor mögötte feltorlódott a sor és kb. 40-en, 50-en várták, hogy tovább menjen. A tavaktól visszatérve az útra egy sátor állt a beton mellett és ott egy nő pecsételt lapokat osztott. Kiderült, hogy a túrát négy részre osztották és négy külön helyen pecsétet lehet gyűjteni, bizonyítva hogy teljesítettük.

A völgyből, ahol haladtunk lassan elkezdtük a hegyre kapaszkodni. A pecsételni való papír más oldalán kis térkép volt, ami nem azért volt jó, mert nem tévedtünk el - egy libasorban haladó tömegben nehéz eltévedni - hanem azért mert az sörvény melletti nevezetességeket mutatta. Az első egy hatalmas szikla volt, amiben valami szöveg volt faragva, de sajnos már elfelejtettem, hogy mi (vagy soha nem is tudtam). Sandy-nek ezt le kellett fényképeznie, mert ha erről mutat képet a tanárának, akkor még több pontot kap. Aztán a hegy nagyobbik részét megmászva egy tisztásra értünk, hogy tehenek legeltek. A gondolom szinte csak városi túrázok szinte csodaként nézegették őket. Lehet, hogy még sosem láttak. Közben volt egy pihenő, ott megálltunk, de folytattunk az utunkat a hegytetőre. Ott egy tigris kő nevű sziklával lehetett fényképezkedni, amibe egy tigris alakú kép volt vésve. A hegytetőn kis pavilonokból nézhettük a kilátást és a hegyet körülöttünk, ahol az ezüst fű virágozva teljesen aranyra vagy ezüstre festette a tájat. Innen a Csendes óceán és egy közeli sziget, Teknős sziget is látható volt.

Tovább indultunk, lefelé, ahol megkaphattuk a maradék két pecsétünket. Több út vezetett lefelé és a csoportunknak sikerült kér külön utat választani, így fél óráig kerestük egy mást. A túra végpontján futottunk újra össze, egy hatalmas templomban, a tenger partján. Megnéztük a templomot és megkerestük, hol lehet az utolsó pecsétünket megkapni. Nagyon meglepődtünk, amikor az utolsó pecsét mellé egy díszdobozt adtak nekünk. Egy porcelán tálka volt benne és mindenki kapott egyet, aki teljesítette a túrát, és aki megszerezte az összes pecsétet. Itt ettünk egy fagyi palacsintát, amit már írtam.

Már sötétedett, amikor elindultunk a vonat állomáshoz. Ott derült ki, hogy a vonat majdnem éppen akkor ment el, amikor a vonat állomáshoz, pontosabban 10 perccel hamarabb. Így kb. majdnem két órát kellett a peronok mellett ülnünk. Egy kisebb állomáson voltunk, amit ahol leszálltunk, így csak a helyi vonatok álltak meg, a gyorsvonatok nem. Talán csak azért volt jó, hogy hamar a vonat elmenetele után érkeztünk, mert volt még helyünk a padokon és ülhettünk egy kicsit és mert így meg tudtam etetni a többiekkel a Hong Kong nevű kekszemet, amit már felbontottam, és amit meg kell enni felbontás után, mert különben megszívja magát nedvességgel. Megérkezett a vonat, amin már nem volt hely és elkezdődhetett a két és fél órás hazavonatozás a tömött vonaton. Szerencsére sikerült hetünknek két helyet elcsípnünk, így cserélgethettük, hogy ki ül. Bár egy nem igaz, mert miután rám került a sor és aztán mikor már egy ideje ültem megkérdeztem, hogy ki akar velem cserélni és senki nem akart, sőt negyed óra múlva sem és aztán sem, szóval én majdnem végig ültem. Dani, Jolana és Jana csak a tömött vagon másik oldalán talált helyet, így szinte nem is láttunk őket az úton. Így Sandy és a barátnői félénken megkérdezték, hogy hogy is hívják a másik három lányt, akikkel együtt túráztak. Ezután lelkes Jolana és Jana gyakorlás következett, mert a Dani-t könnyen megjegyezték. Aztán Sandy elkezdett a körülöttünk álló idegenekkel beszélgetni. Gyorsan én lettem a téma, és aki tudott angolul kérdezett tőlem, aki pedig nem, az pedig annak mondta a kérdéseit, aki tudott, hogy még ezt is kérdezze meg tőlem és fordítsa. Lassan kb. 40 emberrel beszélgettem. Megérkeztünk Tajpejbe, ahol a leszálltunkra elkezdődött a kórusban énekelt bye-bye és az integetés. Én is mondtam, hogy bye-bye, amire a mellém került Daniella megkérdezte, hogy kinek köszöngetek, hát nem mindenki leszáll, akit ismerünk. Mosolyogva mondtam, hogy nem és már intettem egyet a bye-bye kórusnak.

Haza metróztunk és buszoztunk. Suli előtt még vettünk egy innivalót magunknak. Én valamilyen gyümölcslevet ittam, furcsa bogyókkal, amiről kiderült, hogy bazsalikom bogyók, de pont úgy néztek ki, mint a levembe lötyögő béka vagy hal szemgolyók. Felfelé jövet elkezdett az eső is csepegni, így esőkabátokban banduloktunk fel a gyümölcsleveinket ívva.

A kirándulásunk utáni vasárnap nem csináltam sok mindent. Hátizsákra volt szükségem, mert nekem nem volt és minden kirándulásra, ahova Leyla nem jött az ő hátizsákját kértem kölcsön. Így bemenetünk Ximen-be mert neki meg képeslapokat kellett venni. A minden cukit lehet kapni boltba mentünk vissza. Ott vettünk képeslapokat. Mivel nincs Ximen-be menés bubble tea nélkül, vettünk egyet. Én ez alkalommal nem buborékokat kértem bele, hanem pudingot. Az aljába raktak egy pohár pudingot, vaníliás-csokisat, amit itt minden boltban lehet kapni. Arra öntötték a tejet és a teát. Nekem nem nagyon ízlett, mert kiderült, hogy a buborékok is édesek szoktak lenni és erre sosem döbbentem rá és annyi cukrot kértem bele, mint szoktam, de így nem volt eléggé édes.

A hétfő töri óránkon a tanár Tajvan gasztronómiájáról beszélt és arról, hogy hogyan alakította a szárazföld és japán főzés kultúrája az ittenit. Bár nem szoktam vacsorázni, aznap egyszerűen kellett, mert majdnem éhen haltam mire vége lett az órának.

Kedden az orvosi vizsgálat másik részére kellett visszamennünk, ahova vinni kellett a kinyomtatott eredményeinket. Végülis gyorsabban meglett a vizsgálat maga, mint amennyi időben a leletek kinyomtatása telt, mert a gépterembe ahol nyomtatni szoktunk elromlott a nyomtató és nem tudtuk, hogy hova mehetnénk még. Aztán végülis sikerült kinyomtatnunk és mehettünk a vizsgálatra. Reggel legalább 1,5 liter vizet megittam, így nem volt semmivel gond ez alkalommal. Az aznapi kulturális órán egy régi, a programomon végzett diák jött nekünk előadni, aki ma egy londoni egyetemen tanít. Egy XIX. századi, angol, Tajvanon élő tea kereskedő életéről írt még itt, a diákévei alatt egy könyvet, azt mutatta be nekünk. 

                                          Jolana, Jana, Pei és Dani