2012. november 11., vasárnap

A hely, ahol nincsenek macskák



A hétvégén itthon akartam maradni és tanulni. Szombaton az időjárás közbe szólt, mert csodálatosan tiszta idő volt és ragyogóan sütött nap, ezért elhatároztam, hogy nem maradok itthon. Mindenkit megkérdeztem, hogy van-e programja vagy ráér-e valamit csinálni. Mindenki csinált valamit, így úgy tűnt itthon kell mégis maradnom és majdnem teljesen depressziós hangulatba estem emiatt, mert annyira ki akartam használni a szép időt. Végülis Daphne, a holland lány, beleegyezett, hogy eljön velem. A közeli tea földekre mentünk el teázni, ahova libegő kabinokba lehet felmenni.
Előtte még itthon ettünk a lasagna-snál lasagna-t és aztán elindultunk. Csak egy pár megállót kellett mennünk az egyik busszal és már a libegő alján is voltunk. Az easy card-unkkal is fizethettünk, ezért jegy vétel meg minden nélkül felsétáltunk oda, ahol a libegőkre fel lehet szállni. Ott került ki, hogy kérnünk kellett volna mégis egy jegyfélét, ami az időpontot tartalmazta volna, hogy mikor akarunk felszállni. A jegyellenőrző kezében véletlenül volt is egy, így nem küldött vissza minket, de jelezte a kezével, hogy ezt csak nekünk csinálta, ilyet nem lenne szabad. A jegyféleség azért kellett, mert nem a rendes libegőkkel akartunk menni, hanem a különlegesekkel, amiknek üveg az alja és így ki lehet látni, hogy mi felett haladunk el. A rendesre, aminek nem lehet az alján kilátni, arra ilyen nem kellett volna. Szóval sorra kerültünk és beszálltunk a kis kabinba két helyinek kinéző férfivel, akik végülis franciául beszéltek végig.
Nagyon jó volt a libegőzés. Több helyen is megálltunk, ahol kiszállhattunk volna, de mi a teaföldekig, a végállomásig mentünk. Szép képeket csináltunk a városról, a campus-ról és a lábunkról a kabinban. Daphne akkor mondta, hogy nem látott még sok dolgot Tajpejből, pontosabban csak kettőt, a Chiang Kai-shek Memorial Hall-t és ezt a hegyet, de ezeken a helyeken már háromszor-négyszer volt. A helynek, mármint a teaföldek hegyének a neve Maokong, ami azt jelenti, hogy macska nélküli. Elvileg azért lett ez a neve, mert itt nem nagyon éltek macskák. Ezért persze minden cicás. A jelzőtáblák, a boltok emblémái stb.
Leszálltunk és elindultunk. Elhatároztuk, hogy bemegyünk egy teáshoz és ott megiszunk egy teát. Csak beestünk az első helyre és nagyot néztünk az árakon. Szóval tovább sétálunk. Mindkét oldalunkon teázók voltak, ezért tudtunk, hogy valahol majd csak olcsóbb lesz. Végülis eljutottunk az utolsó épületek egyikéhez és oda már bementünk. Ott sem volt semmi olcsóbb, de legalább nem kellett tovább keresgélnünk.
Az itallapról – tealapról – a legolcsóbb dolgot választottuk ki, ami fekete tea volt. A tea mellett a vízért is fizetnünk kellett, ami gondolom a víz és a tea elkészítéséhez szükséges dolgok ára volt. Kihoztak tálcán két csészécskét, egy teáskannát, egy kanalat, egy grillezésnél használt nagy csipeszhez hasonló valami, egy kávézásnál tejet vagy tejszínt tartalmazó kis kannácskát és egy doboz teát. Mindez egy dupla aljú tálcán volt. Hoztak még egy nagy kannát, amit ráraktak az asztalon lévő gáztűzhelyre. Bekapcsolták alatta a gázt és otthagytak. Daphne ment utánuk, hogy segítsenek megmutatni, hogy mit is kellene itt csinálnunk. A nő visszajött és megmutatta. Először leforrázta, vagyis teleöntötte forró vízzel a csészéket. Megfogta őket a csipesszel és kiöntötte a forró vizet a tálba, ami onnan lefolyt az alsó tálba. Aztán kibontotta a teát és a kanállal a szebbik kannába tealeveleket tett. Ezt aztán ki öntötte a csészékbe és a csipesszel ki is borította, mert a levelek elő forrázását nem szabad meginni. Aztán leforrázta újra a szebb kannában lévő teát és 10 másodperc várás után kiöntötte az eléggé ronda, fehér, meggyőződésem szerint eredetileg tejes kannának gyártott kis kancsóba egy szűrőn keresztül. és kész is volt. De ez a folyamat kb. fél percet vett igénybe és nagyon kellett figyelni, hogy mint megjegyezzek. Remélem sikerült.
Mivel annyit fizettünk ezért az egészért, hogy nem igaz, mondtuk, hogy addig ülünk itt, ameddig teljesen rá nem ununk. Azt hiszem ez olyan 2-3 óra lehetett. Daphne folyamatosan gyártotta a teát, mert ő volt közelebb mindenhez. Beszélgettünk és a csodálatos kilátást néztük, ami elénk tárult a városra onnan fentről. Többek között az vitattuk meg, hogy ha itt ez a szép kancsó, akkor miért a teljesen hagyományos, ronda fehérből kell a teát töltögetnünk magunknak. Amikor meguntuk, fizettünk és meglepetésünkre – vagyis pontosabban elvárásunk megfelelően – megkaptuk a maradék teát.
Visszafelé sétálva én vettem egy teás dobozt, hogy el tudjuk osztani a teát. Visszaértünk a libegő végállomásához, de még nem szálltunk fel. Elindultunk az út másik irányába, amin a tea házhoz mentünk. Itt már inkább éttermek és tea földek voltak körülöttünk. Le is sétáltunk egy tea földhöz és egy kis úton végig rajta. Egy kis sírhely mellett is elmentünk, ahol Daphne elmesélte, hogy az egyik tanára magyarázta el neki, hogy szerencsés dolognak hiszik a teaföldbe való temetkezést, mert ezzel biztosítják a halottnak, hogy sok teát ihasson a másvilágban. Egy kis tavacska mellett is elmentünk, amiben, és ami mellett bika szobrok voltak. Ez alatt gyorsan besötétedett, ahogy itt mindig szokott. Beálltunk a libegőhöz álló sorba, ahol elég sokan voltak, mert mindenki készülődött hazafelé. Hogy gyorsabban leérünk, most csak az egyszerű kabinokkal akarunk lemenni.
Sorban állás közben láttuk meg, hogy hatalmas villámokkal egy vihar közeledik felénk. Gyorsan fel akarunk szállni a gondolára és még a vihar előtt leérni, mert viharban, erős szélben és tájfunriadó alatt leállítják a libegőt. Beszálltunk egy öreg bácsi és két pár mellé, mert az egyszerű gondolákba sokkal több embert felengednek. A szél eléggé lökdöste a kabint, a lányok erre pedig úgy szorították a pasiaik kezeit, hogy azt hittem elszorítják a vérkeringésüket. Én pont az ellenkezőjét éreztem. Nagyon élveztem a teljesen sötétben haladó, eléggé gyéren megvilágított, néha hatalmas lökéseket kapó kabinutazást. Félelmetes és izgalmas is volt egyszerre. A gondolából is láttuk a villámokat, de akkor már tudtuk, hogy leérünk a vihar előtt. Leérünk, felszálltunk a buszt és jöttünk haza, hogy a vihar ne pont felfelé sétálás közben kapjon el minket. Sosem ért el idáig. Végig izgultunk miatt és a vihar sosem ért el minket.
Másnap, vasárnap, itthon voltam és Chloe-val, a maláj lánnyal megbeszéltem, hogy segít nekem illatszert és C vitamint venni, mert velem ellentétben ő el is tudja olvasni, hogy mi van a dobozokra írva, mert, ahogy már lehet, hogy mondtam a maláj kínai kisebbség tagja és kínai középiskolába járt. Elvittem a kedvenc tésztás helyemre enni (ahol a fincsi spagettit lehet kapni), mert még nem volt ott. Mindketten rendeltünk. Erre a néni, akinél leadtuk a rendelésük, elkezd Chloe-hoz beszélni kínaiul. Én annyit értettem, hogy külföldi, de aztán Chloe fordított nekem. Azt mondta, hogy a néni először megkérdezte, hogy beszél-e kínaiul. Miután ő mondta, hogy igen, mondta neki a néni, hogy mondja nekem, hogy amit rendeltem az a külföldiek nem igazán szokták szeretni, ezért nem akarok-e valami mást rendelni. Kérdeztem, hogy miért nem szokták szeretni és Chloe valami olyasmit magyarázott, hogy mert nagyon szószos. Nem igazán értettem, de mondtam, hogy maradok ennél. Nem mondhatjuk valamire, hogy rossz ameddig nem kóstoltuk (persze ez alól vannak kivételek). Kihozták az ételt és kiderült, hogy azt próbálták meg nekem elmagyarázni, hogy nincs rendesen a tojás rajta megsütve, folyósra van hagyva és gondolom ezért nem szokták a külföldiek szeretni. Én megkóstoltam és nem volt rossz és még itt vagyok több mint egy héttel később, ezt írom, így gondolom nem volt semmi baja a tojásnak. Ebéd után felfedeztünk egy közeli gyümölcsöst, ahol nagyon finom szilvát vettünk. Elmentünk a közeli szupermarketbe, ahol salátát és kínai kelt vettem, így nagyon egészségesen ettem az ezt követő héten. Bementünk a helyi drogériába és mindent megvettünk, amire szükségem volt.
Hétfőn nem történt azok kívül semmi, hogy új magyar eredet történettel rukkoltam elő. Ha vannak elméletek, hogy a japánokkal és valami eldugott perui törzzsel vagyunk rokonságban akkor az én elméletem az, hogy a kínaiakkal. Erre a tanárom vezetett rá. Egy lánnyal beszélgetett óra előtt, és amikor bejött a terembe, elmagyarázta nekünk kínaiul, hogy ez a lány a tanítványa és orosz. Az hogy orosz pedig teljesen úgy hangzott kínaiul, mint magyarul.
Töri órán a sziget japán gyarmati uralmának a végét vettük.
Kedden megint nem volt semmi izgi. Tanultam meg ilyenek. A kulturális órán viszont végre a hakka nevezzük őket magyarul népcsoportról tanultunk. Már régen tanulni szerettem volna róluk, mert sokat hallottam a hakka-król, de nem tudtam róluk semmit. Kína középső-északi részéről származnak és egy tipikusan vándorló nép. Nem szeretik a háborúkat, így mindig elvándoroltak a háború sújtotta terültekről. A vándorlásuk néha itt sem állt meg és ma szinte az egész világon megtalálhatóak, többek közt itt Tajvanon is, ahol az egyik legnépesebb népcsoport tagjai. Még a metrón és a vonatokon is bemondják az egyik legnépesebb hakka nyelvjárásban a megállók nevét. Szeretnek összetartani, így a különféle városokban létrehozott Chinatown-ok alapját mindig hakka közösségek adják. A nevük is azt jelenti, hogy vendég emberek, akik szinte bármikor elköltözhetnek. A nyelvük folyamatosan változik, ezzel próbálnak jobban beilleszkedni azok közé, akik között élnek. A szokásaik és a kultúrájuk viszont megmarad, és ezeket lázasan őrzik is. Ennek az őrzésnek az egyik fontos pontja a tanultság és az oktatás hangsúlyozása. Szokás náluk, hogy bármit papírra vetnek az szent és nem dobható ki egyszerűen. Ezeket a papírdarabokat összegyűjtik és elviszik a helyi templomba, ahol, ha jól emlékszem havonta kétszer, írás égetést rendeznek. Elégetik a papírokat és a folyóba szórják őket, hogy eljussanak a tenger istenéhez és rajta keresztül fennmaradjon a tudás a jövő generációinak. Ma már nem dobják a hamut a folyóba, mert az környezet szennyezés, hanem egy halakkal teli vödörbe szórják egy részét. A halakat aztán eleresztik a folyóba, hogy ők vigyék a tudást az istenhez.
Másik érdekes szokásuk a malac hízlalás. 16 évente rendeznek egy fesztivált, ahol falvak versenyeznek a legkövérebb malac címért. A malacokat hosszasan hizlalják, kényszer etetve őket, kellemes körülmények között, például ventillátorokat vagy lég kondit kapnak és folyamatosan szól a zene az óljukban. A malacok olyan kövérek lesznek, hogy állni sem tudnak, csak fekszenek. Ez nem csoda, mert 700 kg-os malac alatt nem is lehet indulni a versenyben. Aztán bemutatják a malacot és kihirdetik a győztest. A győztes malacot levárják, a bőrét lenyúzzák, kifeszítik, kifestik, és nagy teherautókon kiállítják. Több ilyen festett malacot vonultatnak fel az ünnepen.
Szerdán elmaradt az órám, így csak egy álmos kínaira kellett bemenni.
A csütörtöki napom izgalmasabb volt. A Cultural Café előadáson megismert emberek közöl végülis egy lánnyal tartom a kapcsolatot. Hétfőn vagy kedden megbeszéltük, hogy csütörtökön együtt ebédelünk. Én is vittem barátokat, Dani-t és Leyla-t és ő is elhozta egy-két barátnőjét, sőt Pei-shan, a helyi lány, akivel túráztunk és egy barátnője is jöttek. Dani javasolta, hogy menjünk el egy szecsuani étterembe, ami a suli közelében van, de még nem járunk ott. Eléggé sokan voltak, de szerencsére pont megürült két asztal, amit összetolva el is fértünk, mert végülis kilencen voltunk. Mi nem is néztük, hogy mi van az étlapon, mit lehet rendelni, rábíztuk magunkat azokra, akik értették, hogy mi szerepel az étlapon. Sok mindent rendeltek, chilis-mogyorós csirkét, bárányhúst, ez az édes rákot, ami már említettem korábban, amit édes majonézzel és ananászokkal szolgálnak fel. Ez dolgot nem mertem megkóstolni, a kagyló levest. Vagyis egy kiskanállal belekóstoltam és nem nagyon ízlett, így inkább nem kóstolgattam tovább. Az ingyen tea elment. Fizetéskor nekem csak nagy pénzem volt, ezért úgy döntöttem, hogy beszedem mindenkitől a pénzt és én fizetek. A végén ez olyan jól sikerült, hogy szerintem, aki elosztotta, hogy minek mennyit kell beleadnia félreszámolt, mert én szerintem nem fizettem semmit.
Ittunk utána egy bubble tea-t, mert meg akartam egy új fajtát kóstolni. A fekete tápióka bogyók helyett kókusz zselé darabokat kértem bele. Finom volt, de a zselé darabok nem voltak olyan nagyok, mint a bogyók és hamar eltűntek. Ezután papír-írószerbe mentük, ami csak azért jelentős meg megvettem a világ legoptimistább mappáját. A tetején a tajpeji metró látható, de nem a jelenlegi vonalakkal, hanem az össze jövőbeli, tervezett vonallal együtt.
Este az órámon egy vendég előadó beszélt Amerika és az amerikaiak véleményéről Kína és India felemelkedéséről. Nekem nagyon tetszett az előadás, ami viszont furcsa volt, az az előadó akcentusa. Már azt hiszem majdnem harminc éve az USA-ban él, az állampolgárságot is megkapta, de a jellegzetes ázsiai akcentusát megtartotta. Nekem ez egy kicsit furcsa volt, de biztos sokat beszél kínaiul, mert természetesen ez a szakterületet. 


                                             Beszállás a gondolákba















                                           A kilátás: a 101 és a campus


                                            A teaföldek felülről


                                          Egyszer majd azzal akarok utazni :D





                                           A teázók utcája és a kilátás onnan





                                             A táj a teázóból és a teaszertartás kellékei











                                                    Sírok a teaföldeken

                                             Tavacska a bikával



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése