Pénteken
bementem a városba, mert több dologra is szükségem volt, amit ott jobb vagy
olcsóbb megvenni, plusz már régen nem voltam a városban. Leyla-val találkoztam
hazaérve és együtt elmentünk kipróbálni egy új éttermet. Már többen dicsérték
ezt az olasz éttermet, és péntek volt, tehát új étterem kipróbálási nap azért
odamentünk. Mindenki mondta, hogy olasz étterem, amikor viszont beléptünk,
minden görög volt. Minden vagy fehér, vagy kék volt és görög képek voltak
mindenhol. Nem baj gondoltuk, olasz vagy görög mindkettő jöhet. Erre megkaptuk
az étlapot és minden kaja olaszos, tésztás kaja volt. Gondolom, itt úgy vannak,
mint mi otthon a japánnal meg kínaival: japán-kínai egyre megy. Ők meg ezek szerint:
görög olasz az ugyanaz nem? A Dani-val kifejlesztett étterem pontozási
rendszerünk szerint ez az első étterem, ami mindenért 100%-ot kapott. Van
vagyon fincsi ingyen leves, krém levesféle kukoricával – annyira vágytam már
egy kis „nyugati” stílusú levesre -, ingyen fincsi tea és hogy hívják azt
tésztát ettünk. Talán csőben sült tészta. Tészta volt, csirkével, szószban,
kisütve.
Aztán
este az egyik itteni diákszervezettel mentem újfent enni- azokkal, akikkel az
aranybányához mentünk –, mert vacsorát szerveztek. A Chiang Kai-shek szobornál találkoztunk
és mentünk egy közeli, hely étteremben. Dani is jelentkezett és jött meg a furi
amcsi lány, akivel a Sun Moon Lake-i kiránduláson egy csoportban voltam. Én
Dani és három szervezőlány mellé ültem a kicsi asztaloknál, amihez még kisebb
székeket raktak. Majdnem a földön ültünk, de még pont felette és pont annyival
felette, hogy nem tudunk kényelmesen ülni, mert annyira össze kell gyűrnünk a
lábunkat. Nagyon felvágósan azt is mondhatnám, hogy a szokásosat ettük, de ez
igaz is. Volt zöldség, sült rizs, chilis mogyorós csirke, édes rákok, sertés
hús, marhás valami (lehet, hogy közvetlenül az események után kellene blogot
írni, mert az az igazság, hogy nem is nagyon emlékeszem már, hogy ott mit
ettem, de ahogy a „visszajelzésekből” hallom, így is túl sokat beszélek a
kajákról – akarattal, mert gondoltam azok térnek el majd a leginkább – ezért
ezt csak ennyiben hagyom). A rendes rizsre kellett sokat várni, ami meglepő
volt. A lányokkal többek közt arról beszéltük, hogy ki mit miért nem eszik. Az
egyik helyi lány mesélte, hogy nem eszik marhát, mert amikor kicsi volt nagyon
beteg lett. Az apja elment egy taoista templomba és megígérte az isteneknek,
hogy ha meggyógyítják a lányát, akkor az egész család felhagy a marha húsevéssel.
A lány meggyógyult és azóta senki a családjában nem eszik marhahúst.
A
többiek a vacsora után bulizni mentek, de mi Dani-val leváltunk, mert nem
vagyunk nagy bulizósok és a másnapi kirándulás miatt is hamar le akartunk
feküdni. Még beugrottunk a kék boltba, ami mellett egyébként is elmentünk, hogy
a kirándulásra elvihető cuccokat vegyünk.
Másnap
korán felkeltünk, hogy Sandy-val, akivel együtt ettünk a szecsuani étteremben,
és barátnőivel kirándulni menjünk. Sandy a hét elején meg keresett, hogy az
egyik órán a tanára mondta nekik, hogy ha egy megadott túrát megcsinálnak,
akkor extra pontokat kapnak a tárgyból. Ezért meg akarta csinálni és engem meg bárkit,
aki velem akart jönni elhívott. Dani jött végülis és a két cseh lány, Jana és
Jolana. Találkoztunk és bebuszoztunk és metróztunk a pályaudvarra. A vonatunkat
persze lekéstük, mert Sandy-t nem tudtam arról meggyőzni, hogy ne kilenckor találkozzunk,
hanem hamarabb, mert nem fogunk 40 perc alatt a pályaudvarra érni, de gondoltam
ő jobban tudja, ő a helyi nem?
Sandy
és a barátnői a pályaudvaron vártak minket, aminek a közepén a legnagyobb
meglepetésünkre egy hatalmas, feldíszített karácsonyfa állt és gondom áll most
is. Lementünk a vonatokhoz és felszálltunk a miénkre. Tele volt. Én Pei-jel
beszélgettem, Sandy egyik barátnőjével az úton és végig egy bicikli kereke vagy
kormánya volt közöttünk, mert pont abba a kocsiba sikerült felszállnunk, ahol
biciklisták foglalták el majdnem az egész álló teret a biciklijükkel.
Elszállva
ebédelni akartunk, mert velünk, külföldiekkel ellentétben, akik egy
egésztáskányi enni és innivalót hoztunk, a helyieknél csak egy kis táska volt,
kb. telefonnal és zsebkendőnek. Ezért az állomás előtti téren sorba álltunk az
egyik ebédlőhöz, ahhoz ahol kevesebben álltak sorba (ahogy később halottam, a
másikhoz kellett volna, mert az híres, és így oda sokkal hosszabb volt a sor).
Kisdobozokat kaptunk kajával tele. Lehetett sertés, csirke és Fulong doboz
közül választani – Fulong volt a település neve, ahol éppen voltunk. Sandy és a
lányok sem tudták, hogy abba mi van, de azért azt kértünk. Szalonna volt és
virsli rizzsel és körettel. Ebéd után felszálltunk egy buszra, amivel kb. 5
perc alatt a túra kezdőpontjához értünk. A tömött buszról mindenki leszállt és
ez fordult is vissza.
Elindultunk
az először betonúton. A bal oldalunkon kis tavak jelentek meg és le is tértünk
az útról, hogy a mesterségesen kialakított tavak között sétáljunk. Nehéz volt nézelődni,
mert rengetegen voltak. Ez később még rosszabb lett, amikor az erdőt átszelő
keskeny lépcsőn libasorba kellett felmenni. Ha valami megállt, akkor mögötte feltorlódott
a sor és kb. 40-en, 50-en várták, hogy tovább menjen. A tavaktól visszatérve az
útra egy sátor állt a beton mellett és ott egy nő pecsételt lapokat osztott.
Kiderült, hogy a túrát négy részre osztották és négy külön helyen pecsétet
lehet gyűjteni, bizonyítva hogy teljesítettük.
A
völgyből, ahol haladtunk lassan elkezdtük a hegyre kapaszkodni. A pecsételni
való papír más oldalán kis térkép volt, ami nem azért volt jó, mert nem
tévedtünk el - egy libasorban haladó tömegben nehéz eltévedni - hanem azért
mert az sörvény melletti nevezetességeket mutatta. Az első egy hatalmas szikla
volt, amiben valami szöveg volt faragva, de sajnos már elfelejtettem, hogy mi
(vagy soha nem is tudtam). Sandy-nek ezt le kellett fényképeznie, mert ha erről
mutat képet a tanárának, akkor még több pontot kap. Aztán a hegy nagyobbik
részét megmászva egy tisztásra értünk, hogy tehenek legeltek. A gondolom szinte
csak városi túrázok szinte csodaként nézegették őket. Lehet, hogy még sosem
láttak. Közben volt egy pihenő, ott megálltunk, de folytattunk az utunkat a hegytetőre.
Ott egy tigris kő nevű sziklával lehetett fényképezkedni, amibe egy tigris
alakú kép volt vésve. A hegytetőn kis pavilonokból nézhettük a kilátást és a
hegyet körülöttünk, ahol az ezüst fű virágozva teljesen aranyra vagy ezüstre
festette a tájat. Innen a Csendes óceán és egy közeli sziget, Teknős sziget is
látható volt.
Tovább
indultunk, lefelé, ahol megkaphattuk a maradék két pecsétünket. Több út
vezetett lefelé és a csoportunknak sikerült kér külön utat választani, így fél
óráig kerestük egy mást. A túra végpontján futottunk újra össze, egy hatalmas
templomban, a tenger partján. Megnéztük a templomot és megkerestük, hol lehet
az utolsó pecsétünket megkapni. Nagyon meglepődtünk, amikor az utolsó pecsét
mellé egy díszdobozt adtak nekünk. Egy porcelán tálka volt benne és mindenki
kapott egyet, aki teljesítette a túrát, és aki megszerezte az összes pecsétet.
Itt ettünk egy fagyi palacsintát, amit már írtam.
Már
sötétedett, amikor elindultunk a vonat állomáshoz. Ott derült ki, hogy a vonat
majdnem éppen akkor ment el, amikor a vonat állomáshoz, pontosabban 10 perccel
hamarabb. Így kb. majdnem két órát kellett a peronok mellett ülnünk. Egy kisebb
állomáson voltunk, amit ahol leszálltunk, így csak a helyi vonatok álltak meg,
a gyorsvonatok nem. Talán csak azért volt jó, hogy hamar a vonat elmenetele
után érkeztünk, mert volt még helyünk a padokon és ülhettünk egy kicsit és mert
így meg tudtam etetni a többiekkel a Hong Kong nevű kekszemet, amit már felbontottam,
és amit meg kell enni felbontás után, mert különben megszívja magát
nedvességgel. Megérkezett a vonat, amin már nem volt hely és elkezdődhetett a
két és fél órás hazavonatozás a tömött vonaton. Szerencsére sikerült hetünknek
két helyet elcsípnünk, így cserélgethettük, hogy ki ül. Bár egy nem igaz, mert
miután rám került a sor és aztán mikor már egy ideje ültem megkérdeztem, hogy
ki akar velem cserélni és senki nem akart, sőt negyed óra múlva sem és aztán
sem, szóval én majdnem végig ültem. Dani, Jolana és Jana csak a tömött vagon
másik oldalán talált helyet, így szinte nem is láttunk őket az úton. Így Sandy
és a barátnői félénken megkérdezték, hogy hogy is hívják a másik három lányt,
akikkel együtt túráztak. Ezután lelkes Jolana és Jana gyakorlás következett,
mert a Dani-t könnyen megjegyezték. Aztán Sandy elkezdett a körülöttünk álló
idegenekkel beszélgetni. Gyorsan én lettem a téma, és aki tudott angolul
kérdezett tőlem, aki pedig nem, az pedig annak mondta a kérdéseit, aki tudott,
hogy még ezt is kérdezze meg tőlem és fordítsa. Lassan kb. 40 emberrel
beszélgettem. Megérkeztünk Tajpejbe, ahol a leszálltunkra elkezdődött a
kórusban énekelt bye-bye és az integetés. Én is mondtam, hogy bye-bye, amire a
mellém került Daniella megkérdezte, hogy kinek köszöngetek, hát nem mindenki
leszáll, akit ismerünk. Mosolyogva mondtam, hogy nem és már intettem egyet a
bye-bye kórusnak.
Haza
metróztunk és buszoztunk. Suli előtt még vettünk egy innivalót magunknak. Én
valamilyen gyümölcslevet ittam, furcsa bogyókkal, amiről kiderült, hogy bazsalikom
bogyók, de pont úgy néztek ki, mint a levembe lötyögő béka vagy hal szemgolyók.
Felfelé jövet elkezdett az eső is csepegni, így esőkabátokban banduloktunk fel
a gyümölcsleveinket ívva.
A
kirándulásunk utáni vasárnap nem csináltam sok mindent. Hátizsákra volt
szükségem, mert nekem nem volt és minden kirándulásra, ahova Leyla nem jött az
ő hátizsákját kértem kölcsön. Így bemenetünk Ximen-be mert neki meg
képeslapokat kellett venni. A minden cukit lehet kapni boltba mentünk vissza.
Ott vettünk képeslapokat. Mivel nincs Ximen-be menés bubble tea nélkül, vettünk
egyet. Én ez alkalommal nem buborékokat kértem bele, hanem pudingot. Az aljába
raktak egy pohár pudingot, vaníliás-csokisat, amit itt minden boltban lehet
kapni. Arra öntötték a tejet és a teát. Nekem nem nagyon ízlett, mert kiderült,
hogy a buborékok is édesek szoktak lenni és erre sosem döbbentem rá és annyi
cukrot kértem bele, mint szoktam, de így nem volt eléggé édes.
A
hétfő töri óránkon a tanár Tajvan gasztronómiájáról beszélt és arról, hogy
hogyan alakította a szárazföld és japán főzés kultúrája az ittenit. Bár nem
szoktam vacsorázni, aznap egyszerűen kellett, mert majdnem éhen haltam mire
vége lett az órának.
Kedden
az orvosi vizsgálat másik részére kellett visszamennünk, ahova vinni kellett a
kinyomtatott eredményeinket. Végülis gyorsabban meglett a vizsgálat maga, mint
amennyi időben a leletek kinyomtatása telt, mert a gépterembe ahol nyomtatni
szoktunk elromlott a nyomtató és nem tudtuk, hogy hova mehetnénk még. Aztán végülis
sikerült kinyomtatnunk és mehettünk a vizsgálatra. Reggel legalább 1,5 liter
vizet megittam, így nem volt semmivel gond ez alkalommal. Az aznapi kulturális órán
egy régi, a programomon végzett diák jött nekünk előadni, aki ma egy londoni
egyetemen tanít. Egy XIX. századi, angol, Tajvanon élő tea kereskedő életéről
írt még itt, a diákévei alatt egy könyvet, azt mutatta be nekünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése