A lampion szobor kiállítás este

Az ezt követő hétfőn, kedden és szerdán nem történt semmi. Hétfőn sokáig kellett aludnom, a többi két napon pedig egy beadandón dolgoztam, amit csütörtök reggelit kellett a tanáromnak elküldenem. És elkészültem vele, de nem tudtam feltölteni és másfél óráig szaladgáltam körbe a koleszban, hogy lehet, hogy az én gépemmel van valami, de nem, nem értettük a rendszert. A hétfői órám is jó volt, ami ezen a héten volt először és ahol Tajvan-Kína-USA kapcsolatát vesszük.

Csütörtökön nemzeti ünnep volt, így nem volt tanítás. 228-at ünnepelték, a lázadást, amiről szerintem már írtam a 228 múzeumok látogatásánál. Egyébként 228 mert 2. hó 28-án volt- 2/28. A napom érdekesen kezdődött: egy pár nappal azelőtt Daphne felrakott képeket Facebook-ra 200 dollárosokról, amiket egy bank automatából kapott. A 200 dollárosokról tudni kell, hogy olyan ritka, hogy még a helyiek is csodálkoznak, amikor kapnak vagy látnak valahol. Daphne pedig 5-öt is kapott az automatából. Ráírtam, hogy milyen klassz és mondta, hogy szívesen elad nekem egyet. Szóval vettem tőle egy kétszázast két százasért. Azóta mások is kaptak 200-t az automatából. Gondolom újra nyomtak egy kisebb mennyiséget. Bár én nem valószínű, hogy fogok kapni, mert nem annál a banknál vagyok, mint Daphne.

Estére programot szerveztem: hívtam Esztert és Tamara-t, hogy menjünk el a lampion szobros kiállításra este is. Először a közeli metró megállóhoz, Gongguan-hoz mentünk. Ott vacsoráztunk – legalábbis én. Egy új fajta dumpling-ot ettem, de lett valami finom, mert nem csak sós dolgokkal volt töltve, hanem édesekkel is, és ahogy ettem egyre édesebb lett az íze, ami elég rossz volt.

Innen metróra szálltunk és elmentünk a kiállítás megállójáig. Már a metrón azt kívántuk, hogy az ott lévő embereknek csak egy töredéke szálljon le ott ahol mi, de persze már a kezdetektől tudtuk, hogy pont ott fognak leszállni, mint mi. De hát nemzeti ünnepnap volt, mikor van az embereknek idejük ilyen helyekre eljárni, ha nem a szabadnapokon. Alig fértünk el a peronon, amikor megálltunk a kiállítás megállójában. A lejáratok el voltak kerítve és a vészkijáratok felé tereltek miket. A rendes útvonalon a felfelé jövőket engedték. hosszú percekig araszolt a sor, hogy bejuthassunk a vészkijárat lépcsőházába. Lent (mert ez a metró vonal ettől a megállótól a föld felett megy, így lefelé kellett sétálnunk) ki tudtuk magunkat csekkolni a kártyánkkal.

Leérve elhatároztuk – igen az én remek ötletem alapján – hogy ne a rendes úton menjünk, hanem haladjunk visszafelé, a tömeggel szemben. Néha lökdösődnünk kellett, de legalább nem az itteni tempóval haladó emberek mögött sétáltunk, ami nagyon frusztráló tud lenni. A szobroknak a többségét már nem kell leírnom, mert ezt megtettem az előző bejegyzésemben. A kivilágított fatörzsek és faágak és gyep volt a legszebb. Az ágakban több helyen kivilágított kígyók voltak lerejtve. A gyepen több sor égőt húztak végig. Miután megnéztük a sovány Micimackót, koreai, az istenes szobrok mellett, a nagy kígyót néztük, mert bár a teste nem mozgott, a szemei igen. Majd újra átmentünk a felüljárón a kiállítás másik felére. Itt a lépcsők felett feszítettek ki égőket, ami feltartották a forgalmat, mert mindenki azokat fényképezte, vagy azokkal fényképezkedett, ahelyett, hogy haladt volna. A másik oldalon szintén nagy volt a tömeg, de a szobrok kivilágítva sokkal különlegesebbek voltak. Megnéztük a törzsi szobrokat, vettünk rózsa teát az egyik standnál és a nyugodtabb helyen letelepedtünk velük.

Egy kisebb, kör alakú tavacska partján ültünk le, aminek a közepén földgömb alakú szökőkút volt. Ott ültünk egy darabig és beszélgettünk, de Tamara-nak elege lett a folyamatos béka brekegésből és a tavacskában úszkáló békákból, amiktől félt. A nevezetes épületek mását néztük ezután, az újévi és mesebeli figurákat. Egy nagyobb falon a kapuk isteneinek képe volt fel festve.

Amikor visszamentünk a metró oldalára, megnéztük az ottani kiállítás olyan részeit, amik kimaradtak. Itt lefényképeztem a legtöbb szobrot kivilágítva is, amikről nappal is csináltam képet. Lassan, ezúttal a tömeggel haladva, visszajutottunk a metróhoz. Itt több árus is álltunk. Vettünk az egyiktől fagyit. Az árus tipikusan helyi szokás szerint egy nagy hidegen tartó dobozból árulta a fagyit, ahol az összes íz egy más mellett volt és persze a mangó már elfogyott.  Leültünk megenni. Közben beszélgettünk és egy érdekes futó feliratot néztünk, ami a hamis, veszélyes szerzetesek létezésére hívta fel a figyelmünket. Olyan abszurd volt, hogy percekig ott ültünk, a fényképezőgépeinkkel a kezünkben, hogy lefényképezhessük, amikor a szövegnek az a része halad el. A metró megálló bejáratához menve még lefényképeztem az Angry birds-ös és a rizsfőzős szobrokat. A rizsfőzős még érdekesebb lett, mert az edény teteje néha felemelkedett és pára szállt fel belőle, mintha tényleg főztek volna benne.

A metrómegállóba felmenve még csináltam lefelé néző képeket. A hazafalé vezető út probléma nélküli volt, a buszról való leszállásunkat megelőző már pillant viszont szinte mindent elrontott. Amikor szálltunk le, Tamara easycard-ja (a kártyánk, amivel utazunk, és ami nekem a diákigazolványom is egyben) még fizetés előtt kicsúszott a kezéből, amikor vette ki a zsebéből és becsúszott a busz egy kis illesztésébe. Magyarázta a buszvezetőnek a helyzetet, de mivel a suli megállója nem végállomás, a busznak tovább kellett mennie, a buszvezető nem tudott segítni. Tamara megadta a vezetőnek a telefonszámát, hogy ha ki tudja szedni, akkor felhívhassa. Felfelé jövet Tamara mondta, hogy rengeteg pénz volt még a kártyán, csak egy pár napja töltötte fel egy nagyobb összeggel. Egyébként tényleg lehet, hogy ő a legszerencsétlenebb ember közülünk, ahogy rendszeresen mondogatja: ellopták a pénztárcáját a kollégiumban – amiben egy ugyanilyen sok pénzzel feltöltött easycard és készpénz is volt – és leesett a kamerája.

Egy unalmas péntek után szombaton óra után elhívtam Leyla-t és Marta-t filmet nézni. Óra után chipset (pizzás Princles-t) és sört vettem és hazajöttem egy kicsit összepakolni a szobámban. A Tinker, Tailor, Soldier, Spy-t néztük (már nem is emlékszem a magyar címére, csak amit mi adtunk neki: Takarítónő, Benzinkutas, Titkárnő…). Leyla-nak nem nagyon tetszett, bealudta és a vége előtt el is ment, de Marta-val végignéztük.

Vasárnap végre elmentem megnézni a Django elszabadul-t. El sem hiszem, hogy az volt a második alkalom, amikor moziba mentem itt. Két hely lánnyal, Pei-shan-nal és Daniella volt buddy-jával, Tiffany-val beszéltem meg, hogy megnézzük a filmet. Megbeszéltem Pei-shan-nal, hogy vele az egyetem előtt találkozok, Tiffany-t meg felhívjuk a buszról, amikor egy megadott pontnál vagyunk és ő a mozihoz jön. Ez jól is hangzott, de csak aznap reggel döbbentem rá, hogy nincs meg Tiffany telefon száma. Írtam neki Facebook-on, de nem válaszolt. Találkoztam Pei-shan-nal és elindultunk. A 101-től nem messze mentünk moziba, megvettük a jegyeket – hármat – és ameddig vártuk a film kezdetét és/vagy Tiffany-t, megettünk egy-egy fánkot. Még mindig nem sikerült elérni Tiffany-t, így visszaváltottuk a jegyét, vettünk popcorn kuponokat – itt nem a büfében kell fizetni az ilyenekért, hanem a pénztárnál és aztán a kupont kell a büfében leadni – és felmentünk. A popcorn és az innivaló mellé egy fahéjas rudat is kaptunk és pont azt ettük, amikor hív Tiffany, hogy itt van, mi hol vagyunk? Nem tudtuk megvárni, mert már kezdődött a film, de pont a kezdés előtt megérkezett, de mellettünk már nem volt hely, így egy kicsit távolabb ült.

A film nem volt rossz, de – ahogy vártam – nem ért fel Tarantino korábbi filmjeivel. Szórakoztató volt, de nem fogom rendszeresen újra nézni, viszont elmehettem moziba, hogy megnézhessem. Utána Pei-shan-nak mennie kellett, én pedig Tiffany-val elmentem a 101-ben lévő könyvesboltba, mert szét akartam nézni. Végülis nem vettünk semmit, mert mondta Tiffany, hogy a rákövetkező héten minden le lesz árazva, így gondoltam, hogy majd akkor visszamegyek.

A lampion fesztivál

Vasárnap pihenő napot tartottam. Aznap érkezett meg Marta.

A félév első hetén hétfőn még nem voltak óráink, így felmentem Maokong-ra, mert teás készletet akartam venni. Itthon még eszemben volt, hogy meg kell néznem az alsó campus-ból, hogy járnak-e a gondolák, mert ha nem akkor nem megyek fel. Busszal akartam felmenni, és ha nem járnak a gondolák, akkor rengetegen vannak a buszon. Megvártam a buszt, ami felvitt, a bolt, ahol vásárolni akartam zárva volt, így sétáltam vissza a megállóban és csak akkor döbbentem rá, hogy nincs gondola és nagyon-nagyon sokan vártak a buszra. Valamivel kevesebb, mint két órát ültem ott. Az is gond volt, hogy megkérdeztem két öreg nénit, hogy honnan megy a busz – gondoltam ők már csak tudják – és az elején rossz helyre irányítottak, de aztán megtaláltam a rendes helyet és állhattam sorba.

Másnap megint bementem az elszállásolási osztályra és akkor mondták nekem, hogy a sorsolás 1. helyezettje kiköltözött a koleszból, így én választhatok magamnak szobát és megkaptam az egyszemélyes szobámat. Egy emelettel feljebb raktak. Megkaptam a papírokat is, így egyből költözhettem is. Előtte viszont elmentünk ebédelni, mert még mindig akad egy-két étterem, ahol nem jártunk. Egy olasz-német étterembe akartunk menni, de nem volt helyük, így sétáltunk a környéken egy kicsit, várva, hogy fogyjanak az emberek. Annak ellenére, hogy milyen közel voltunk a sulihoz, olyan utcákban jártunk ahol azelőtt én sosem voltam.

Hazaérve bejelentettem, hogy költözök és kértem egy kocsit, amivel gyorsabban ment minden, mert több dolgot is rápakolhattam egyszerre és nem egyesével kellett mindent felhoznom. Egészen rendesen itt hagyott szoba volt. Minden felhoztam és elrendeztem.

Szerdán csak annyi történt, hogy végre újra kinyitottak az éttermek itt fent és ehettem Bo-éknél, akiket sokkoltam azzal, hogy csak kínaiul beszéltem hozzájuk.

Csütörtökön volt az első órám a félévben. Tajvan politikai fejlődését vettem fel. Tetszett az óra, de már akkor tudtam, hogy az lesz az egyik legnehezebb órám a félévben. A tanár jó és az órát is jól tartja. Már első héten bevállaltam az egyik első előadást, legalább hamar túl leszek a dolgokon.

Pénteken Eszterrel ebédeltem egy új helyen, a tüzes vagy tetovált pasiknál. Egy közeli és népszerű étterem, aminek az ablakában csinálják az ételeket. Az egyik szakácsuk egy pasi, aki mindig atlétában főz, mindkét karja tetoválva van és próbál látványosan főzni, vagyis hatalmas lángcsóvákat csinál. Szerencse, hogy Eszterrel mentem, mert egy kukkot sem tudtam elolvasni a csak kínai étlapról. Olyan sokáig kellett várnunk, hogy nem igaz. Mindenki megkaptam már az ételét, még az is, aki utánunk jött, csak mi nem.

Este megint órám volt, de előtt lementem elkezdeni kinyomtatni a csütörtöki órám anyagát. Az órám Tajvani történelme a második világháború után volt. Ez volt az egyik esélyes arra, hogy leadom, mert a keddi órámat már leadtam, de egy másikat is le kellett. Nem volt rossz, de a kezdetben egy kicsit zavart, hogy a tanár nagyon izgult. Mondta nekünk, hogy ez az első alkalom, hogy angolul tart órát és nem igazán érzi jónak angol tudását, ezért eléggé izgul.

Szombatra is felvettem két órát. Reggel Ázsia és Óceánia nemzetközi kapcsolatai órám volt. A téma nagyon érdekel és a tanár is jó volt, de néha nem veszi észre az „idő múlását” és tovább tartja az órát vagy nem hagy nekünk időt beszélni vagy hozzászólni. Itt is bevállaltam első hétre előadást és ez okozta később azt, hogy összecsúsztak a dolgok.

Több ember is felvenne a két szombati órát – vagy legalábbis az első héten bent voltak, aztán többen leadták – így együtt mentünk el ebédelni.

A délutáni óra volt a másik esélyes arra, hogy leadom. Ázsia és Óceánia geopolitikája volt az óra címe és már az első órán repülő Batcat cicákat rajzoltam a szilabuszomra. Plusz nem kapják meg a péntek estémet és a szombat délutánomat. Így ezt adtam le végülis.

A vasárnapot már nagyon vártam, mert aznap mentünk a Pingxi-i lampion fesztiválra, amiről eldöntöttem, hogy már az első évembe el akarok menni, mert annyira érdekelt. Sandy-t, az egyik helyi lányt, akit ismerek kértem meg, hogy segítsen megszervezni az utazást, de aztán ő is jött velünk, sőt megtervezte a programot és másokat is hozott. A fesztiválra este érdemes menni, mert persze akkor lehet a felengedett lampionokat a legjobban látni. Így reggel egy másik helyre mentünk, egy szobor kiállítás félére. Tajpej egyik parkjában iskolások és művészek által épített szobrokat helyezetek el, amik nappal szobrok voltak, este pedig lampionok, mert belülről megvilágíthatóak voltak. A városon belül ez volt a lampion fesztivál fő attrakciója. Én Caroline-nal, Leyla francia szobatársával és egy helyi ismerősével mentem a metrómegállóhoz, ami mellett a kiállítás volt. Ott találkoztunk Sandy-vel és még három másik lánnyal. Már jártam korábban ebben a parkban. Itt kellett Leyla-val átvágnunk, amikor a Szépművészeti múzeumot kerestük.

Már nappal sokan voltak itt, annak ellenére, hogy ez este lenne a leglátványosabb. Az elején szponzorált lampion szobrok voltak, amik közül az Angry Birds-ös és egy helyi elektronikai cégé – aminek a rizspárolói a leghíresebbek – voltak a legjobbak. Egy pódiumon valami híres ember beszélhetett, mert rengetegen hallgatták. Kérdeztem Sandy-t, hogy ki ez és mondta, hogy a helyi sztár séf. Beljebb menve lovas és sárkányos szobrok voltak és ekkor már látható volt a nagy kígyó alakú – mert a kígyó éve kezdődött nem sokkal azelőtt -, valószínűleg lufikból épített szobor. Itt megint a kínai kultúrára emlékeztető szobrok jöttek: egy lovas hadsereg, a kínai horoszkóp állatai és jelenetek a történelemből (riksás, szövetárus stb.), de volt Konfuciusnak és a szerelem istenének is szobra. Ezután jutottunk el az iskolások által épített szobrokhoz. Itt a legemlékezetesebb a Micimackó szereplői voltak és a tény, hogy Micimackó sokkal soványabb volt, mint a rajzfilmben – a helyi szépségideálnak megfelelő Micimackó.

A kiállítás egyik részével végeztünk is, így átsétáltunk egy felüljárón, ahol a másik részhez jutottunk. A hídról a hatalmas Grand hotelt lehetett látni. A másik oldalon egy a törzseket bemutató épület volt, ami körül a viseleteikben lévő szobrok voltak. Bent törzsi motívumokkal díszített dolgokat lehetett venni és itt idegesítettem halálra egy eladót végig kóstolva az összes cukorkáját és semmit nem véve, mert nagyon finomak voltak, de nagyon drágák is. Az ételes, italos standoknál fűszerezet gombát vettem Caroline-nal. Aztán már csak egy része maradt a kiállításnak. Ott állatok, híres épületek, kínai horoszkópok szobrai voltak.

A vasútállomásra mentünk ezután, ahol ebédeltünk – ez előtt nem is tudtam, hogy a vasútállomás második (magyarul első) emelete csak fincsi és olcsóbb éttermekkel van tele -. Itt találkoztunk a többekkel- Leyla-val, Kana-val, Chloe-val és egy másik japán lánnyal. Így indultunk neki. Egy köteg jegyet kellett persze venni. Várni kellett még egy kicsit a vonatra, így az állomás fő csarnokában telepedtünk le, mint minden más fiatal, akik Sandy szerint mind Pingxi-ba mentek a fesztiválra. Aztán lementünk a peronhoz és megtörtént a szokásos: gyakran eléggé érthetetlen vágány megjelölés miatt, amiről már írtam nem láttuk, hogy pontosan honnan indul a vonatunk. Már rég bent állt, amikor mi odaértünk és már majdnem indult, amikor észrevettünk. Így futhattunk, ami ezért is volt vicces, mert ameddig várakoztunk, az állomáson lévő külföldiekben kialakított információs pult körül nézelődtem, és amikor meglátták, hogy külföldi vagyok, a kezembe nyomtak egy papírból összeépíthető kígyót. Egy hatalmas papírlap volt, amiből ki lehetett pattintani a kígyó részeit. Amikor látták a többiek, hogy mim van, mindenki ment kérni egyet. Szóval ezekkel a hatalmas lapokkal futottunk az induló vonat után.

A vonaton már persze nem volt helyünk, úgyhogy állnunk kellett a tömegben. Majd végülis nekem sikerült szerválnom egyet, ahol cserélgetve ültünk. Ahogy Sandy megjósolta, sokan leszálltak ott, ahol mi is. Innen busszal vagy vonattal mehettünk tovább a fesztivál helyszínére. A vonat mellett döntöttünk. Megvettük a jegyeket – eggyel többet adtak, mint amennyien voltunk, de ez nem csoda, mert megszámlálhatatlanul nagy csoport lettünk. A végére érve láttuk, hogy a vonat, ami bent állt, annyira tele volt, hogy csak a japán metrókhoz tudom hasonlítani. Azt hagytuk elmenni, de csak akkor derült ki, hogy a következő csak másfél óra múlva indul, amit nem akarunk megvárni. Sikerült visszaváltani a vonatjegyek és elindultunk a buszokhoz.

A városka főterének látszó helyén kígyózó sor állt a buszokhoz. Beálltunk, de Sandy előre ment és kiderítette, hogy ez az ülőhelyekért áll sorba. Az állóhelyekért álló sor olyan rövid volt, hogy fel is fértünk a következő buszra. Először felengedték az ülőhelyeseket és aztán minket. Csak az úton tudtuk meg, hogy miért is olyan fontos az ülőhely. A szerpentinekkel teli úton a buszvezető kb. 80-nal robogott felfelé, mi, akik meg álltunk, persze összevissza dülöngéltünk. Voltak okosak, akik leültek az ajtóhoz és nekem is ezt kellett volna, mert kb. félúton olyan hányinger fogott el, hogy nem igaz. Szerencsére nem lett semmi baj, de Caroline barátnője pl. előrefurakodott leszállásnál, mert ő nem bírt az sok kacskaringózást.

A busztól még egy kicsit sétálnunk kellett, de onnan már láthattuk a korán fölengedett lampionokat. A völgy, ahol minden történt szép látványt nyújtott a hegyekből. Mi a vonat sine mellett sétáltunk egy darabig, mellettünk pedig már engedték fel a lampionokat. Átvágtunk a síneken és egy elkülönített részhez jutottunk, ahol mi is vehettünk, festhettünk és felengedhettünk lampionokat. Egy nem lett volna elég ennyi embernek, így kisebb csoportokra oszlottunk és így vettünk lampionokat. Én Leyla-val, Caroline-nal és a helyi ismerősével voltam. Maguknak a lampionoknak eltért a színük. Pl. a piros a szerelmet hoz, a sárga hatalmat (azt hiszem), a kék, amit mi is választottunk, tudást, bölcsességet. Két sorban álltak az emberek: az egyik a lampionok „feliratozásához” állt, a másik a felengedéshez. A japán lányoknak és a maláj lánynak sikerült lecsapnunk egy helyre, így úgy döntöttünk, hogy nem vadászunk tovább helyekért, hanem megvárjuk, ameddig ők befejezik, és aztán átvesszük a helyüket. Egy hely egy kifeszített madzagból állt és egy nagyobb csipeszből, amivel a madzaghoz lehetett a lampiont csipeszelni. Ameddig vártunk, mások munkáját néztük. Caroline megkérte az ismerősét, hogy fordítson nekünk és a lány elkezdte az összeset fordítgatni, ami egy idő után idegesítővé vált, főleg mivel az emberek rosszallóan néztek rá, amikor majdnem félrelökve őket olvasta a lampionjukat.

Befejezték a lányok, így mi is elkezdhettük, ami jó volt, mert a helyek sátor alatt voltak, akiknek meg nem volt helyük, kint álltam és el kezdett egy kicsit csöpögni. Megnevetettem a lányokat azzal, hogy nem a helyet foglaltam be, hanem a csipeszt vettem el, mert láttam, hogy több várakozó ember is észrevette, hogy üresedés lesz. Szóval mi is elkezdtük feliratozni a sajátunkat. Csak egy ecset volt, ami egy oszlophoz ragasztott konzerves dobozba volt állítva, amiben tintának kellett volna lennie, de már nem igazán volt. Többen zsebkendőket gyűrtek össze és azzal festettek, így gyorsan elfogyott a tinta. A helyi lány, Caroline és én még tudtunk írni, de Leyla-nak már alig jutott. Szerencsére egy másik, messzebb lévő konzerves dobozban volt. Sikerült mindenkinek ráírni valamit egy-egy oldalára. Így leszedtük és óvatosan megpróbáltunk az egyre hatalmasabb tömegben elindulni a sor végéhez, ami a meggyújtó és felengedő hely felé állt sorba.

Pont sötétedésig álltunk sorba. Közben én kiálltam, hogy lefényképezhessem a „központi” felengedést, amikor rengeteg lampiont engedtek fel központilag. Ez, ha jól emlékszem, minden félórában volt, de ekkorra lett szebb, mert más sötét volt. Sorban állás közben másik lampionjait néztük, főleg azokat, amik majdnem a közeli fákban kötöttek ki és kigyulladtak. Láttuk egy másikat is, amit valószínűleg az tartó emberek rosszul fogtak meg, így gyorsan kigyulladt. Amikor sorra kerültünk, egy férfi olajjal átitatott hamis papír pénzköteget rakott a lampion aljába, ahol ennek volt hely kialakítva. Aztán együtt kellett tartanunk a lampiont, egy másik férfi meggyújtotta a pénzt és óvatosan fel kellett engednünk. Én előtte megkértem a mögöttünk állókat, hogy készítsenek képeket. Majd a saját lampionunkat néztük, ahogy a többivel repül. A pénzadomány volt az isteneknek, hogy meghallgassák a kérésünket. Az istenekről jut az eszembe az eléggé heves veszekedésünk a helyért való sorban állás közben és festés közben: milyen nyelven értenek az istenek és érteni fogják-e a miénket, amit mindenki az anyanyelvén írt. Én persze a minden nyelven értenek mellett voltam, mert milyen istenek azok, akik nem értenek minden nyelven.

Felengedés után, ahol szerencsére nekünk nem kellett izgulni, mert a szél a mi lampionunkat nem a fák felé sodorta, a felengedő hely előtt kis sátorba mentünk, ahol láttam, hogy lehet mini lampionokat venni, nyomtatott kívánságokkal. Ezeket minden szuvenír boltban kapni lehet, de itt legalább volt ember, aki tudta is, hogy mi van rájuk írva és fordított is nekünk. Caroline barátnőjének kb. az összes ott árult lampiont megmutogattuk és kérdeztük, hogy és ez mit mond.

Sikerült a többiekkel is találkoznunk ez után. A japán lányok és Chloe már hamarabb hazamentek, de Sandy és két barátnője még maradt. Velük mentünk át a síneken túl vacsorázni. Nagyon sokan álltak mindenhova sorba, de végig álltunk a sort, mert éhesek voltak. Láttunk egy másik lampion, amit a kajándás sátrak mellől engedtek, ami belerepült egy villanyoszlopba és ki is gyulladt. Enni én itt ettem először az egyik leghíresebb ételüket, a büdös tofut. Szerintem nincs olyan kínai csoport ahol ne hangzott volna el, hogy nem szeretem a büdös tofut vagy a büdös tofu nagyon büdös. Olajban sült tofuról van, aminek a szaga kibírhatatlan, de az íze nem olyan rossz. Már többször elmentem ilyen tofut áruló étterem előtt, de sosem próbáltam ki, mert vártam, hogy valaki megmutassa nekem a helyet, hol jó ízűt lehet venni. Az ottani nem volt büdös, de gondoltam, hogy kezdetnek ez nem is rossz. Amikor megkaptam, bubble tea-ért álltam sorba és le is tudtam a többiek mellé ülni, amikor mindent megvettem. A tofu nem volt rossz. Bár nem azt mondom, hogy minden nap megenném, de majd büdösebbet is ki akarok próbálni, ahol a sorban állás érte kész kínzás olyan büdös. Evés közben a sínekről felengedett lampionokat néztük.

Ez után elindultunk a központi felengedő helyhez, hogy láthattunk egy teljes felengedést. Egy hídon keresztül lehetett oda eljutni. Pont a hídon voltunk, amikor felengedték a lampionokat. Miután közelebb mentünk a színpadhoz és a térhez, ahol a felengedés történt. Persze ott mindig tömeg volt, így nem is maradtunk sokáig. Visszamentünk a hídra és ott ültünk le, hogy megnézzük a következő felengedést. Közbe fellőtt tűzijátékot néztünk, a hídról és máshonnan egyesével felengedett lampionokat. Gondolom sokan megvették őket az árusító helyeken, de inkább nem ott harcoltak a helyekért, hanem elvonultak és ott, ahol tudták feliratozták valamivel, meggyújtották és felengedték.

A felengedés után elindultunk egy kis rét felé, ahol felállított sátrakat láttunk. Ott még több lampiont fordítattunk le és mivel a néni, aki árulta őket szója szószban főtt tojást is árult, abból is kaptunk. Onnan is láttunk egy felengedést. Ekkor történt, hogy Leyla a nevemet kezdte üvöltözni, de nem néztem egyből oda, mert éppen fényképeztem, és amikor odapillantottam láttam, hogy kb. 5 centire sem a lábamtól elrepült egy kigyulladt lampion. A kis réten is lehetett venni és valakinek nem sikerült a felengedés.

A rét elején maszkok és ruhák voltak kirakva. Éppen palacsinta félért álltunk sorba, amit Leyla talált, amikor elkezdtek zenélni és két férfi azokban a ruhákban és maszkokban táncolni kezdett. Ugráltak, táncoltak és szórakoztatták az őket körülvevő tömeget. Közben mi megettük a csalósást okozó palacsintákat és az utolsó felengedés is megtörtént. Elkezdtünk hazafelé menésen gondolkodni. Visszamentünk a hídhoz, ahol már hatalmas sor állt. Sandy kérdezősködött és megtudta, hogy ez a sor a buszokhoz áll sorba, ahogy gondoltuk. Így elindultunk, hogy megtaláljuk a sor végét. Ezekkel a buszokkal akarunk hazamenni, mert messze az egyetemtől volt a végállomásuk, hogy gyorsan haza juthattunk velük. Valami 10 percet sétáltunk a sor vége felé, de sosem értük el, olyan hosszú volt. Sandy mondta, hogy induljuk el a végére, hátha megint ketté van választva a sor ülő és állóhelyekre. Így elkezdtünk a másik irányba sétálni. Akkor találkoztam a sorban Daphne-val és Tamara-val, de több más ismerőssel is összefutottam aznap. Nem tudom meddig sétáltunk a tömött sor mellett, de szerintem legalább fél órán át. A sor végén persze nem volt szétválasztás, vagyis volt, de csak a sorban állóknak. Ekkor mondta Sandy, hogy inkább próbálkozzunk a vonattal, amivel szintén haza lehetett jutni.

Ekkor jutottunk a kis városba, ahonnan a lampion felengedés – ahogy megtudtam nem túl régi hagyománya – elindult. Itt is rengetegen voltak. A kis utcácskából ismét kijutottunk a vonat mellé, ami mellett szintén lampionokat festettek és engedtek fel. A városka gyönyörű volt, az egy pár sínnel a legnagyobb utcája közepén. A házak szorosan a sínek mellé épültek, éppen csak két ember fért el a sínek és a házak között. Mindenképp vissza akarok majd menni és rendesen körbenézni, amikor majd nem leszek ennyire fáradt. Innen szerintem még szebb a lampion felengedés. Kiértünk a vasút állomásra, ahol megint sorba kellett állnom a jegykért. Egy vonat éppen bent állt, de arra már kb. senki nem férhetett fel. Beállt egy következő, de azt mondták nekünk, hogy jön majd egy tíz után nem sokkal, így inkább úgy döntöttünk, hogy megvárjuk azt és nem nyomorodunk be ebbe. Később meg tudtuk, hogy nem 10 után indul az a vonat, hanem 11 után. Ekkor megpróbáltunk feltolakodni erre, de nem sikerült. Az első kocsiban még talán lett volna hely, de hosszú volt a vonat, ott már nem volt vágány és nem is tudom, hogy a fent lévő emberek hogy jutottak fel. Így feladtuk a dolgot és mondtuk, hogy megvárjuk azt a 11 után indulót. Sandy barátnői addigra elmentek, azt mondták megpróbálkoznak mégis a busszal. Így öten maradtunk. Leültünk az egyik peron peremére és vártunk. Beszélgettünk, de amikor eluntuk magunkat, Leyla-val és Caroline-nal elindultunk, hogy megnézzük a vonatállomás melletti boltokat. Nem sokáig maradtuk, mert féltünk, hogy bármikor befuthat a vonat és már ne férünk fel rá, amire visszaérünk.

A vágányok végén fiúk tűzijátékokat gyújtottak meg, gondolom az ott várakozó emberek és a saját maguk szórakoztatására.

Megérkezett a vonat, de persze nem arra a vágányra, hol mi voltunk, amit mondtak nekünk, így mire a vonathoz értünk már sokan voltak rajta és mindenki megpróbált felférni rá, mert ez volt az utolsó vonat. Ami viszont jó volt ebben, hogy nem csak arra az állomásra ment, hogy délután átszálltunk, hanem egészen elvitt minket Tajpejig. Én Caroline-nal beszélgettem megint, aztán pedig lassan mindenki elcsendesedett, mert lassan elmúlt éjfél és hosszú nap volt. Nekem sikerült ülőhelyet szereznem és lassan másoknak is (annak ellenére, hogy megint lelkesen ajánlgattam mindenkinek).

Tajpejbe érve először ki kellett fizetnünk a különbözetett a vonatunkért – mert az állomáson csak egy darabig vehettük meg a jegyünket -, aztán pedig taxi keresésbe kellett fognunk, mert mivel kb. hajnali 1 volt, a buszok már nem jártak felénk. A taxi keresés csak azért volt problémás, mert öten voltunk. Sandy több kocsit is leintett, de mindegyik elhajtott, amit mondta, hogy mi a helyzet. Azt hiszem a hatodik vagy hetedik vitt el minket egy kis felárért cserében. Furcsa volt a megszokott buszos út helyett egy másikat – gondolom gyorsabbat – kipróbálni. Szerencsére a taxi messze felhozott és már kb. aludhattam is a hosszú nap után.