Az utolsó teljes napunkon a Fülöp-szigeteken és Manilában elmentünk
egy amerikai katonai temetőbe. Egyrészt azért választottuk ezt, mert már nem
volt sok olyan hely a fővárosban, amit nem láttunk ás érdekesnek tűnt és
másrészt közel volt a plázák is bevásárló központokhoz, ahova Kana délután
akart menni. Taxit hívtak nekünk, ahova beszálláskor és amikor megtudta a sofőr
h merre megyünk bezárta az ajtókat. Erre azért volt szükség, mert több
szegényebb negyeden is végigmentünk, ahol a pirosoknál kéregetők kezdtek kopogtatni
az ablakon és gondolom az ajtót is nyitogatták volna, ha nem lettek volna
bezárva. Elég sokáig mentünk és el is tévedtünk a katonai létesítmények között,
amik a temető környékén voltak. A kapukban álló katonákat kérdezgette a sofőr,
hogy merre kell mennünk.
Végülis megtaláltuk a helyet. Csendes volt és nyugodt.
Körbejártuk, majd gondoltuk, hogy elsétálunk a plázáig. A temető őre
csodálkozott ezen, de elmagyarázta, hogyan kell menni. Hamarosan feladtuk, de
aztán meg taxit nem tudtunk fogni, mert mindegyik foglalat volt. Egy katonai
létesítményt őrző katona jött segíteni nekünk és együtt sikerült is.
Ebéd után szétváltunk, mert Kana vásárolni akart és meg láttam,
hogy a pláza komplexumban van egy nagyobb múzeum és galéria és inkább azt néztem
meg. Húzós volt az ára, szerencsére modern festmények mellett porcelánok és
arany tárgya is voltak. De a legtöbb időt a Fülöp-szigetek története részen
töltöttem. Majd én is elkezdtem nézegetni a boltokat és a pláza kertjét és
kápolnáját. Később találkoztunk Kana-val és nézegettük, hogy ki mit vett
(Adventure time akció figura és Doctor Who regény versus olyan nehéz szatyrok
tele kozmetikummal, hogy alig tudtam megemelni, amikor segíteni akartam
Kana-nak). Beálltunk a taxi állomásra. Amikor megjött a taxi, egy biztonsági őr
felírta, hogy hova megyünk és melyik taxival. Gondolom, ha valami van, akkor lehessen
igazolni, hogy mi volt meg minden.
Átvitettünk magunkat Ázsia legnagyobb plázájába. Én
megkérdőjelezhetetlenül elhiszem, hogy a legnagyobb, mert komolyan jól tudok tájékozódni,
de mint egy felderítő vagy nem tudom mi, figyelnem kellett, hogy pontosan mi mellett
megyek el, hogy visszataláljak oda ahonnan jöttem. Többek közt egy hatalmas
jégpálya is volt benne, ami mellett ücsörögtem is egy darabig – nem mintha a
légkondin kívül más fagyasztásra vágytam volna. Együtt vacsoráztunk még
Kana-val, de aztán megint szétváltunk. Találkozókor, ahova Kana rohanva és
késve jött, mert mondta, hogy eltévedt. Ki mit vett megint meg volt (hasonló
eredménnyel: Sailor Moon képregények és szuvenírek versus cipők és ruhák). Majd
megettük az utolsó Halo-halo-kat, amik romló tendenciát mutattak, mert ez volt
a legrosszabb és a legelső a kihalt étteremben a legjobb. Majd Kana látta, hogy
vettem szuveníreket és ő is meg akarta nézni a boltot. Már zártak, húzták le a
rolót, de persze még beengedte. Nagyon sokáig vártam Kana-ra az üzlet
bejáratnál. Egy biztonsági őr jött oda hozzám, elpakolt pár dolgot egy kiállító
szekrényről és mondta, hogy üljek le oda. Még ott is ültem egy darabig, amikor
Kana megjelent.
Az elrepülésünk reggelén is érdekesre sikeredett. Már indulni
akartunk, de a szálloda még nem hozta vissza a ruhákat, amikor odaadtunk nekik
mosni, mert ezek a ruhák már nem bírták volna ki hazáig. Több rátelefonálás
után bukkantak elő a ruhákkal és indulhattunk. A taxis, aki kivitt minket, a
nyaralásukról kérdezett. Mondtuk, hogy Manila veszélyesebbnek látszott, mint
Palawan. Erre mondja a pasi, hogy pedig a szigeten vannak a maffia bandák, akik
a turistákra utaznak. Hát mi ilyet nem láttunk.
A reptéren egy másik kellemetlen meglepetés várt- reptéri
illetéket kellett fizetni és eléggé sokat. Összedobtuk a pénzünk és nem volt
elég. Nem tudtuk mit csinálhatnánk. Én kérdeztem meg a becsekkolásnál (ami
cirka 1,5 órán keresztül tartott) előttünk álló valószínűleg ukrán vagy orosz
apás és ázsiai anyás, két gyerekes családot, hogy Tajpejbe mennek-e – mert ezen
a reptéren nem lehetett semmit biztosan tudni. Kana-nak például valami nagyon
bugyuta indokkal nyittatták ki a táskáját. Aztán azon szórakoztunk, hogy biztos
azért, hogy a biztonsági őr megnézhesse az alsóneműjeit. Szóval a család
Tajpejbe ment. Kérdeztem, hogy nem tudnának-e peso-t adni nekünk tajvani dollárért.
Valami kemény 300-350 ft-ről volt szó. Mondták, hogy ők sem tudják, hogy meg
lesz-e nekik is az illeték, de megvolt így odaadták nekünk a hiányzó pénzt. A tajvani
dollárt viszont semmiképpen nem akarták elfogadni bármennyire is tukmáltam
rójuk.
A repülőgépünk persze késett, de rendben hazaértünk.
Az egész utat összefoglalva Palawan nagyon tetszett. Ott laknék.
Manila már nem igazán. Nyomasztó volt a hatalmas társadalmi különbséggel, ami a
hatalmas jégpályás, minden este tűzijátékot fellövő plázák és a mellette lévők nyomornegyedek
között húzódik. És akkor nem is a hotel környékéről beszélek, ahol Kana egyszer
megszólal, hogy tudom-e, hogy ebben a házban örömlányok vannak. Én meg
kérdezem, hogy honnan tudja. Erre mondja, hogy az van japánul kiírva rá, hogy
örömlányok. Ez a sztori szerintem engem szórakoztat a legjobban, mert én
halottam ahogy Kana féléken azt válaszolja, hogy mert az van ráírva.
