Julcsi blog-ja: Sun Moon Lake-i kirándulás II.

Paintball visszaszálltunk a buszra és elindultunk. Menet közben többször is elénekeltük a dalt, amit másnap kellett előadnunk egy öregek otthonában. A helyi fiú le is fordította nekem, hogy miről szól, hogy legalább értsem, mit énekelek. Egy Taiwan Times Village nevű helynél álltunk meg ezután. Nem tudtuk, mi lesz az pontosan. Kiderült, hogy egy hatalmas épület, ami egy hangárhoz vagy raktár épülethez hasonlított. Bent pedig a húszas évek stílusában utcák voltak berendezve, amikből boltok és éttermek nyíltak. Nem rég nyitották meg, még a helyiek többsége sem járt itt. Szerintem nem volt valami nagy dobás. Ami viszont nagyon tetszett, az a filmplakátok és a hirdetések voltak a falakon. Enni nem igazán akartam vagy tudtam a hatalmas ebéd után. A jegyünk viszont egy 100 dolláros kupon volt, amit mindenképp el akartunk költeni. Én végülis egy kis szerencsehozó szobrocskát vettem, ami gondolom sok pénzt hoz majd nekem, mert egy köteg 1000-es van a kezében. Vettem egy tejes teát is (amit saját meglepetésemre is egyre jobban szeretek), buborék nélkül. Kaptam másoktól puha gombockákat, mert egy hatalmas adagot tudtak venni a százasukból.

Ezek után sokáig mentünk, így nem nagy örömünkre, játékokkal akartak a csoportvezetők szórakoztatni minket. A busz elejében és végében is volt egy-egy mikrofon. Szójátékokat játszottunk: valaki választott egy kategóriát pl. a világ fővárosai, gyümölcsök stb. és azon belül kellett neveket mondani, ameddig valaki véletlenül ugyanazt nem mondta. Mi a busz hátuljában gyakorlatilag sosem hallottuk, hogy mit mondtak a többiek, ezért rendszeresen vesztettünk. Kitalálták, hogy a büntetésünk az lesz, hogy a Gangnam style táncot (aki még esetleg nem látta a nyár slágerét, ami itt is hódít- de tényleg néha nem lehet kettőt lépni, hogy ne ezt halljam valahol: http://www.youtube.com/watch?v=9bZkp7q19f0 ) táncoljuk el az éjszakai piacon ahová mentünk. Na, erre várhattak, hogy én azt megcsináljam.

Elértünk a piacra. Persze nem táncoltunk. Nem is tudtunk volna. Akkor volt a tömeg, hogy mozogni és lélegezni is nehéz volt, nemhogy táncolni. Én Dani-val és Johanna-val, az osztrák lánnyal nézelődtem. Elindultunk egy irányba. Eljutottunk valameddig, de akkora volt a tömeg, hogy inkább elkezdtünk kevésbé tömött helyeket keresni. Visszaindultunk a kiindulási pontunkhoz. Közben ittunk egy mangó levet, amit ott turmixoltak nekünk mangókból. Elindultunk egy csendesebb utcán, ami viszont azért volt csendes, mert éjszakai piac széle lehetett. Egy öreg néninek viszont ott jó business-t csináltunk: sapkákat árult és gondolom saját maga készítette tokokat. Én a tokot néztem ki először, mert pont jó volt az iPod-omra, aminek esik szét a tokja. Sikerült egy kicsit lealkudnunk. Mondta, hogy az árban az is benne van, hogy egy kis anyagdarabra rávarrja a kínai nevemet és azt ráragasztja a tokra. Eközben megnéztük a sapkáik, amiből végül én is és Johanna is vettünk. Gyorsan eltelt a piacra fenntartott idő. Találkoztunk és visszaszálltunk a buszra.

Már abban a városban, Taichung-ban voltunk, ahol a szállásunk is, de eléggé tömöttek voltak az utak és lassan jutottunk el a hotelhez. Francia fiúk a busz elejében vettek egy karaoke DVD-t. Végülis az volt a büntetésünk, hogy arról kellett énekelnünk. Nem volt valami jó válogatás, én legalábbis alig ismertem róla valamit, de büntethettük a busz elejét pl. a My heart will go on számmal. Igen, nem tudom, hogy ez az éneklés nekik vagy nekünk volt-e büntetés, de mi jókat röhögtünk.

Megérkeztünk a szálláshoz. A csoportvezetők a szobákhoz kísértek minket. A furi amerikai lánnyal és a cseh lánnyal – szőke Jana, mert különbségeket kell tennünk a Jana-k között – voltak egy szobában. Még nagyon él bennem az otthoni osztálykirándulások emléke. Azt vártam, hogy itt is hasonló kellemetlen körülmények között kell majd egy napot eltöltenünk. De a szálloda nagyon jó volt. Csak egy bogarat láttam a fürdőszobában, amivel meg is ijesztettem a többieket, de ez itt természetes. Az a rendellenes, hogy a koleszban nem nagyon láttam még ilyenek. Nem azt mondom, hogy sírok utánuk, csak furcsa. Az volt az egyetlen hibája a szállodának, hogy két franciaágy volt a szobában és nem tudtuk eldönteni, hogy hogyan aludjunk. Végülis, annak ellenére, hogy mondtam, hogy én szívesen alszom mással, én kaptam meg egyedül az egyik ágyat.

Nem feküdtünk le, pedig ha mások nem is, én eléggé fáradt voltam. Többen összegyűltünk, talán sokan is, főleg a helyieknek, akik mindig hatalmas szemekkel néznek a nagyobb, külföldiekből álló csoportokra. Elmentünk egy közeli Hilife-ba, ahol sört és rágcsát vettünk. Nem tudtunk hova leülni, ezért visszamentünk a szállodához, hogy a lépcsőjén üljünk. Többször ránk is szóltak, hogy az alsóbb emeletek lévő vendégek nem tudnak tőlünk aludni. Nem is csodálom, legalább 30-an beszélgettünk ott hangosan. Én egy osztrák lánnyal ismerkedtem meg, aki itt élt gyerekkorában, itt nőtt felt, ezért akart visszajönni. Tőle is azt hallottam, amit másoktól, hogy annyira jól érzi itt magát, hogy megpróbál még egy félévet maradni. Az egyik lány érdekes rágcsálni valót vett, amiből engem is megkínált. Kis sült halacskák voltak, negyedelt mandulával keverve. Érdekes volt, de nekem ízlett.

Hamar felmentem, mert nagyon fáradt voltam már, de nem tudtam ott sem lefeküdni, mert volt egy nagy TV a szobánkban és erőt vett rajtam a TV iránt érzett hiányom. Több mint félórán keresztül kapcsolgattam a különféle csatornák között, amikből természetesen egy szót sem értettem. Az egyik legérdekesebb egy olyan műsorból, ahol, legalábbis a képek alapján, részeg bikinis lányok beszélgettek egy műsorvezetővel. Végülis olyan sokáig néztem a TV-t, hogy a többiekkel együtt feküdtem le, mert ők is visszajöttek.

Reggel korán kellett kelnünk, hogy megreggelizzünk és elinduljunk. A reggeli elég furcsa volt. Azt írták, hogy kínai és nyugati stílusú reggeli is lesz. A nyugati féle kenyér volt és dzsem. Ezek szerint nyugaton ennyit szoktak/szoktunk reggelizni. A kínai reggeli nem nézett ki bizalom gerjesztőnek és nem is értettem, hogy mit kellene mivel enni meg ilyenek. Szerencsére a rántotta része volt a reggelijüknek, szóval azt ettem, a dzsemes kenyérre és egy idő után hoztak ki puha gombócokat is, amiből persze, hogy ettem. Megkértem a helyi fiút, akivel egy asztalhoz ültem, hogy magyarázza el nekem, hogy mit is eszik pontosan. Vizesen megfűzött rizs volt, ami szinte levesnek nézett ki. Ebbe raktak valahogyan elkészített sertéshús darálékot. Ez egy mélyebb tálból ették. Egy másik tányérra rántottát, gombócokat és zöldségeket szedtek maguknak. Fent a szobában elkészülődtem és mindegy újra reggeli Simpsons nézés közben tehettem.

Elindultunk a busszal és az öregek otthona felé tartottunk. Közben persze megint elénekeltük a dalt, hogy biztos, hogy jól menjen. A buszok már hamar láttuk, hogy öregek ki vannak tolva az épület elé tolószékekkel és már kitudja, mióta ott vannak a tűző napon. Aznap egyébként annyira meleg volt, hogy égette a nap a bőrömet, amikor a napon álltam. Ki kellett állnunk és elénekelni a dalt. Aztán a csoportjainkban meg kellett tanulnunk egy mondatot tajvaniul, amit el kellett mondanunk az öregeknek. Odamentünk egy öreg nénihez és elmondtuk neki a mondatot. Aztán a belga srác kérdezett tőle valamit. A néni halkan válaszolt. A belga srác rám nézett és valami olyasmit mondott, hogy a néni fél és mindjárt sírni fog, mert azt hiszi, hogy a japánok vagyunk. Igen, ez pontosan jelzi, hogy milyen volt a hangulat. Az öregek nem tudták, hogy mi történik, hirtelen annyian rohantuk le őket. Nem is nagyon reagáltak semmire, csak ijedten néztek ránk. Rosszul éreztük mi is magunkat. Az egész helyzet elég nyomasztó és bizarr volt. Mindannyian menni akartunk, kivéve a csoportvezetők, akik tele voltak energiával és lelkesen buzdítottak minket, hogy énekeljük el még egyszer a dalt. Nagyon jó volt újra felszállni a buszra és elindulni. Kaptunk utána egy oklevelet, hogy közösségi munkát végeztünk.

Ezek után még tényleg elindulhattunk a Sun Moon Lake-hez. Eléggé sokat kellett utaznunk. Elértük a tavakat és egy részén körbe is mentünk, egyik oldalunkon a hegyekkel, a másikon a tóval. Elmentünk egy szép templom és libegők mellett is, amit elhatároztam, hogy megnézek a szabadidőnkben. Először ebédelni mentünk. Csoportonként ülnünk az asztalokhoz, aminek a közepén, az üveg forgóasztalokon már ki volt rakva az étel. Kis tányérokat sem kaptunk, csak a rizsnek, szóval, amit felvettünk az egyből meg is ettük. Volt édes-savanyú hús, rántottás rák, sült tekercsek tengeri hússal és paradicsommártással, vízi bambusz és főtt hal. A végére volt egy kis görögdinnye. Kimenetelkor azzal szórakoztunk, hogy mi milyen rendesen letakarítottunk a tányérokat, nem úgy, mint mások.

A buszokkal a tóparthoz mentünk, ahol kis hajókra szálltunk. Én nem ültem le, álltam, hogy fotózhassak. Sikerült pont egy kis lyuk közelében megállunk, ami keresztül folyt be néha a víz. A kapitány folyamatosan mesélt nekünk a tájról, amit láthattunk, de ebből persze egy kukkot nem értettünk, csak ha mások fordítottak nekünk. Egy kis szigeten kötöttünk ki, aminek a kis dombjától be lehetett látni a tó egy részét. Tömve volt az egész. Alig jutottunk fel a domb tetejére, annyian voltak a lépcsőn. A legtöbben szárazföldiek voltak. Ahogy később megtudtam akkor azért voltak annyian ők ott, mert az év közben nem (nagyon) mehetnek szabadságra, csak néha kapnak pár napot, amikor viszont senki nem dolgozik. Pont ilyen napon voltunk a tónál, amit ilyenkor előszeretetten látogatnak. Azon viccelődtünk, hogy egy milliárd kínai van. Ennek a fele biztos, hogy aznap ezen a kis szigeten volt.

Visszaszálltunk a hajókra, amik elindultak vissza a partra velünk, csak egy másik kikötőbe. Már majdnem kikötöttünk, amikor várnunk kellett helyre. Elment mellettünk egy nagyobb hajó, ami akkora hullámokat gerjesztett, hogy össze-vissza kezdett a mi hajón dölöngélni. A lányok sikítoztak, hogy felborulunk és meghalunk, de ez nem történt meg. Kiszálltunk és azt hittük, hogy most szabad időnk lesz. Mondták, hogy az nem fog beleférni a programba, túl sok időt voltunk az öregeknél. Erre nagyon mérgesek lettünk. Rángatnak egész nap össze-vissza, elmentünk és ott szenvedtünk az öregek otthonában, amikor meg meg szeretnénk valamit nézni, arra nincs időnk. Mondom tisztára, mint általános iskolában.

Következő naprendi pontunk egy biciklibérlő hely volt. Bicikliket béreltünk és elbicikliztünk egy távon. Nem maradhattunk sokáig, mert persze korán találkoznunk kellett újra a buszoknál. Én és Johanna eléggé messzire elmentünk, a többiek viszont nem akartak olyan messze elbiciklizni, ezért egy helyen megvártak minket. Már majdnem visszaértünk, amikor láttuk, hogy egy lány, aki velünk kirándult elesett és csúnyán lehorzsolta a lábát. Ez nem volt nehéz. Ahogy már írtam a tajvaniak úgy bicikliznek, mint ahogy gyalogolnak, nagyon lassan és kikerülhetetlenül, és ahogy motoroznak, vadul előzgetve. Plusz a bicikli út tele volt gyalogosokkal, babakocsisokkal, gyerekekkel sétálókkal, akiket, ha lehetett, kikerültünk.

Visszaértünk, megvártuk még mindenki vesz magának inni-enni a bérlő helyen, aztán elindultunk vissza a városba. Nem jutottunk viszont 10 méternél messzebb amikor be kellett várunk a másik buszokat, amik valamiért nem jöttek utánunk. 20 percig dekkoltunk ott. Aztán mire levettem a cipőmet és kényelmesen elhelyezkedtem a 3-4 órás visszaútra, mindenkit letereltek, hogy csoport fotót csinálhassunk. Aztán visszaszálltunk és végre nem hajtottak minket sehová. Kaptunk vacsorát, olyan sült rudacskákat, amiket már hetekkel ezelőtt ettem, de azóta nem. A dumpling gombócokat nem gombóc formában megfűzik, hanem rúd formában kisütik. Kaptunk teát és helyi édességet is, ami nagyon finom volt. Fehér, tejes nugátban mandula darabok volt. Aztán mindenki aludt, én voltam csak ébren, Kardok viharát olvasva. A buszvezető lekapcsolta a lámpákat, csak halvány világítás maradt. Az persze, nagyon ázsiaiasan folyamatosan váltogatta a színeit. Az autópályán mentünk, amikor az egyik városban, ami mellett elhaladtunk tűzijátékozni kezdtek. Szerintem nagyon szép volt az egészet a magas autópályáról végignézni. Egyébként itt az autópályák legnagyobb része nem a földre van építve, hanem felüljárókon megy az egész, így gyakran nagyon szép onnan a kilátás.

Már majdnem megérkeztünk, amikor elkezdett mindenki felébredni és a csoportvezetők megint valamivel el akartak minket foglalni, így újabb karaoke-zés indult. Szerencsére ez nem tartott sokáig, mert megérkeztünk. Rossz helyen állt meg a busz, pontosabban elfelejtett a buszvezető a koleszok környékén megállni, így én még maradtam rajta, hogy felvigyen.

A kirándulás végülis jó volt. Sok mindent csináltunk és majdnem halálra etettek. Ami nem volt olyan jó, sőt az egész kirándulást egy kicsit elrontotta, az az öregek otthona volt, a folyamatos rohanás egyik helyről a másikra és a folyamatos dedózás, amit már egyébként vártam, és amire az eddigi tapasztalataim alapján fel voltam készülve.