2013. február 9., szombat

Kaohsiung, a szomorú város



A kirándulásunkat már régen terveztük. Olyan sok mindeni volt már olyan sok helyen, csak mi nem mozdulunk ki soha (OK ez nem igaz, de igaz). A szállásokat a Lonely Planet-emből néztük ki, ami egészen eddig teljesen feleslegesnek tartottam. Ki sem szakadt a kezünkből a 4 napig ameddig ott voltunk, vagyis mégis hasznos volt. Írtam a nagyobb városban, Kaohsiung-ban lévő szállodának. Nem válaszoltak, de gondoltuk, majd lesz valami. A kisebb városi szálloda, Tainan-ban, egyből válaszolt. Úgy terveztük, hogy vonattal megyünk le pénteken Kaohsiung-ba. Ott leszünk péntek este, egész szombaton. Vasárnap reggel terveztük, hogy átmegyünk Tainan-ba. Hétfő délutánig akartunk ott lenni és estére visszaérni Tajpejbe. Személyvonattal akartunk lemenni, ami a legolcsóbb választás volt.
Pénteken reggel korán keltünk, hogy elérhessük a kinézett vonatot. Mindketten húzogatós bőröndbe csomagoltunk, mert az Yilan-os kirándulás után semmiképpen nem hagytam volna otthon a gumicsizmámat. Nem volt iskolabusz, így lehúztunk a böröndöket, mejd buszra szálltunk és metróra. Az állomáson gyorsan megvettük a jegyeket, amik olyan drágák voltak és a személyvonatra is. Leyla nem reggelizet, így bementünk a McDonald’s-be. Én itt fedeztem fel, hogy Spongebob hetek vannak és vettem egy mindenhatókártya Spongebob-os tokot. Lehúztok a táskákat és vártuk, hogy befusson a vonat és felszállhassunk. Az ülések eléggé kényelmetlenek voltak, régebbi vagon volt. Vittünk enni-innivalót és könyveke, hogy lefoglaljuk magunkat a több mint 6 órás vonat útra. Minden nagyobb városba megálltunk és kicserélődtek az emberek körülöttünk. A kilátás nem volt valami izgalmas. Az út vége felé már kezdtünk unatkozni és találgatni, hogy hol lehetünk, mennyi lehet még hátra.
Három után érkeztünk meg. Leszálltunk és elindultunk megkeresni a szállást, hogy leadhassuk a csomagunkat és elkezdhessük felfedezni a várost. Kaptunk egy térképet a vasútállomáson lévő információs pultnál és azzal és a Lonely Planet-es térképpel elindultunk.
Nekem az első benyomások Kaohsiung-ról egyáltalán nem voltak jók. Napnyugta környékén értünk oda és a narancssárgás fény keveredett a városra telepedett kemény szmoggal. Nekem ez mind olyan szomorúnak és letargikusnak tűnt. Mondtam is Leyla-nak, hogy szerintem ez a legszomorúbb város, ahol valaha jártam. Simán meg találtuk a szállást, ami tényleg 2 percre volt a pályaudvartól egy kis folyócska mellett. Bementünk a hotelbe és ott mondták, hogy nincs helyük. Szerintem nem olvasták az angol email-emet. Nem tudtuk, hogy mitévők legyünk. Kisétáltunk az épületből és láttuk, hogy pont mellett egy másik szállás volt. Sokkal egyszerűbbnek nézett ki, egy kis családi vállalkozás lehetett. Egy idősebb néni volt a recepciónál. Később kiderült, hogy ő lehet a takarítónő és csak egy kis időre felet ő mindenért ott. Angolul persze nem beszélt, így nekem kellett kínaiul elmagyarázni, hogy mit akarunk. Szerencsére nem voltak atomfizikus nehézségű mondatok, csak „ma és holnap éjszakára kellene” meg „jó a francia ágyas szoba”. Felrángattuk a táskákat és egy kicsit berendezkedtünk. A szoba nem volt valami fényűző, sőt. De hát nem szép szobákért mentünk oda.
Ezután elindultunk ennivalót keresni, mert eléggé éhesek voltunk a sok vonatozás után. A nagy úton indultunk el, amin a pályaudvartól eljutottunk a hotelhez. Nem találtunk semmit, de jutottunk a város egyik nevezetes pontjához, a kidekorált metrómegállóhoz. Azt fényképeztük el és tovább keresgéltünk valami éttermet. El sem hittük, hogy nem találunk semmit. Időközben belefutottunk az egyik éjszakai piacba, ahol ruhákat lehetett venni. Visszajutottunk a metrómegálló teréhez és már az utolsó utcába fordultunk be – nem akartunk már tovább kóvályogni, mert féltünk, hogy annyira elsétálgatunk, hogy nem találunk vissza a hotelhoz – amikor megláttunk egy hosszú utcát, ami csak kisebb ételes standokkal volt tele. Kiderült, hogy ez a csak ételes éjszakai piacuk. És legalább kétszer elmentünk mellett a kóválygás alatt. Végigsétáltunk egyszer, hogy felmérjük a terepet. Aztán pedig vissza a végére. Aznap ananász turmixot, grill fűszeres grillezett gombát vettünk, ami isteni volt és olyan olcsó, hogy igaz. Az ételek terén tapasztaltuk leginkább, amit itt mondanak, hogy a dél sokkal olcsóbb, mint az észak, ahol mi is lakunk. Én bátornak éreztem magam és kipróbáltam egy kis tészta táskácskát, vagyis nem is olyan kicsit, amiben kagylóbél, tojás, üvegtészta, zöldségek és valami beazonosíthatatlan barna trutymó volt, de az egész együtt olyan finom volt és olyan sok és megint olyan olcsó.
Nagyon fáradtak voltunk, így alig váruk, hogy hazainduljunk. Hazafelé menve döbbentünk csak rá, hogy még csak fél 8 volt, de én pl. már majdnem összeestem a fáradtságtól. Nem tudom miért. Gondolom már elszoktam a koránkeléstől és az utazás is leterhelt, meg persze az utcák folyamatos jegyzése, hogy ne vesszünk el teljesen. Nyolckor már ágyban voltunk és egyből el is aludtunk.
A másnapi tervet már előző nap kinéztük. A hotelban nem volt reggeli – a takarító néni az előző nap arra a kérdésemre, hogy csinálnak-e reggelit, csak az utca másik oldalára mutogatott egy helyi reggeli helyre. Oda nem nagyon mentünk volna be, főleg azért, mert nem megértettük volna, hogy mit lehet ott enni és Leyla allergiáit sem tudtunk volna felsorolni. Így a pályaudvari McDonald’s reggelizünk. Aztán felszálltunk a metróra – szerencsére a jegyvétel nem okozott gondot, mert ugyanaz a rendszer, mint Tajpejben – és elmentünk egy megállóhoz, ahol felszállhattunk egy buszra, ami elvitt minket Kaohsiung egyik leghíresebb helyéhez, a Lótusz tóhoz.
Leszállva egy kis térre értünk, ahol kalligráfia festő sátrakat állítottak fel, gondolom az újévre készülve. A busz a legelső és leghíresebb templom mellett rakott le. A Lótusz tóba több út nyúlik be, amik végén templomok vannak, amiket a tóban állítottak. A legelső tehát a sárkány-tigris pagoda volt. Cikcakkos kis úton (aminek a koráljaira történetek jeleneteit faragták) lehet eljutni a két torony pagodához, amikbe tigris és sárkány figurákon, pontosabban a szájukon keresztül lehetett bejutni. Leyla is mondta, de a jelzések is mutatták, hogy a sárkányon keresztül kell bemenni. Fel lehetett sétálni a pagoda tetejébe. Onnan az egész tavat beláthattuk és megnéztük, hogy milyen templomok vannak még ezután a vízen. Én lassan jöttem el, minden emeleten fényképeztem a tavat és a környékét. Hátul volt a két pagoda összekötve. A tigris pagodába is felsétáltunk a legtetejére és fényképezve jöttünk le. A tigris száján jöttünk ki.
A tigris és sárkány pagodához vezető utacska kezdeténél lévő út másik oldalán is volt egy templom. Oda mentünk be ezután, mert zenét és kántálást hallottunk, amit meg akarunk nézni. Felsétáltunk és bementünk. Nem voltam biztos benne, de szerintem egy temetés közepére csöppentünk, így mentünk is.
A következő templom a tavon a harc istenének temploma volt. Elsőször a lampionokkal díszített kis úton a vízen lévő templomhoz mentünk. Az úton a vízben a madarakat és a teknősöket néztük, ami úgy egymásra másztak napozni, mint a mieink otthon. Itt a pagoda a végén nem volt érdekes, csak a tavak láthattuk megint felülről. Visszasétálva a partra viszont megnézhettük a Matsu szobrukat, a két kisebb pagodát és egy sárkányt, amin keresztül mehettünk. A sárkány gyomrában egy kis asztal volt tele képregényekkel, amik vallási történeteket mesélnek el. Dobtam az adomány dobozba és elvettem belőlük. Kiérve a sárkányból egy kis üvegdobozt láttam meg, amiben egy baba volt egy templom előtt. Láttam, hogy be lehet dobni pénzt és akkor csinál valamit. Mivel csak 10 dollárt kellett bedobni, megcsináltam meg kíváncsi voltam. A baba megmozdult, bement a templomba és egy papír tekercsel a kezében jött ki. Azt dobta ki a gépből nekem. Persze semmit nem tudok belőle elolvasni, de gondolom ima lehet rajta.
Az utca másik oldalán megint egy templom volt, ahova felmentünk.
A következő templom a tavon egy hatalmas istent formázó épület volt. egy kisebb tér volt előtte karaoke bárral, ahonnan már ilyen délben szólt a zene. Kisétáltunk az templomhoz. A két oldalon kisebb szobrok voltak lovakat, főnixeket lovagló istenekről. A templom két oldalán egy-egy kisebb pagoda volt. Az egyik oldalon egy kis sziget emelkedett ki. Felülről, a kis útról látni lehetett, hogy fák és kisebb madarak vannak a szigeten. A templom előtt itt is voltak a kis „imagépekből” és volt egy olyan gép is, amiben kis fiú babák doboltak, ha pénzt dobtak be. Folyamatosan szólt a gép annyian dobáltak be érméket. Megnéztük a templomot és lesétáltunk, hátha bemehetünk a kisszigetre. Nem mehettünk be, de lent a templom alatt halas tavak voltak, tele hatalmas halakkal.
A tópartra visszaérve megint egy templom volt az út másik oldalán. A vízbe nyúló templomoknak itt vége szakadt, de láttuk, hogy a másik parton is van egy templom és indultunk oda. Még több templom mellett mentünk el, ameddig nem találtunk egy kis hidat, aminek köszönhetően nem kellett az egész tavak körbesétálnunk, egész részét levághattuk. Nagyon meleg lett ekkorra. Nyáriasan sütött a nap és nyárias meleg is lett.
A templom tetején egy isten ült, amit a másik partról, tévesen, Buddhának néztünk, de ez is taoista templom volt (amennyire én meg tudtam állapítani), mint az összes többi. Itt már egy kicsit elhagyatottabb volt a környék. A templom feljárata melletti két égető „toronyba” – valószínűleg – adományok égtek az isteneknek, hiszen az adományok füstformában elérhetik őket, mint a füstölő felfelé szálló füstje. Belül gyönyörűen faragott volt a plafon. Azt néztük meg, aztán mentünk is, mert még sok mindent terveztük erre a napra.
Láttuk a térképen, hogy van a közelben egy metrómegálló, de túl messzinek néztük és nem volt kedvünk odáig elsétálni. Ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a buszhoz, a mivel jöttünk. Útközben volt egy nagyobb épület, ahol helyi terméket árultak. Odamentünk be, de fagyin kívül semmi izgit nem találtunk. A kajás részlegére is benéztünk, de ott sem volt semmi különösebben hívogató. A fincsi licsis fagyival a kezünkben kezdtük el megkeresni a buszmegállót. Ez hamar meg is lett, mert láttuk, hogy a buszunk nem sokkal az előtt húzott ki onnan. Gondoltuk nemsokára jön a következő. Azt silabizáltuk ki a menetrendből, hogy 20 perc múlva. Leültünk az út szélére és vártunk. 20 perc eltelt és már kezdtünk idegesen lenni. Kiderült, hogy nagyon értelmes menetrendje van a busznak: minden óra 20-kor és egészkor jön. Mi pont a húszasat késtük le. Több mint 40 perces – mert persze késett a busz – kényszerpihenő után felszálltunk és elindultunk. A metrón kinéztük, hogy hava megyünk, vettünk jegyet és felszálltunk. Csak ott döbbentünk rá, hogy könnyebben is megközelíthetjük a következő úti célunkat egy másik metró megállótól, így nem oda mentünk ahova a jegyünk szólt. Nem tudtuk, hogy mit fognak majd szólni. A gép persze nem engedett ki minket, de szerencsére csak a különbözetet kellett kifizetnünk.
A megállót elhagyva szinte mindenki ugyanoda ment, így csak a tömeget kellett követnünk. A komphoz mentek, aki a város közelében lévő Cujin szigetre vitte őket, ahova mi is tartottunk. Beálltunk a hatalmas sorba, de szerencsére már a következő hajóra felfértünk. Én a hajó oldalánál álltam, hogy fényképezhessek. A szigetre érkezve egyből elindultunk a kis dombon lévő világítótoronyhoz, amiről azt olvastuk, hogy nemsokára arra a napra bezárják. Gyorsan felmásztunk, hogy még megnézhessük. Szép volt onnan a kilátás, egyik oldalra a tengerre, a másik oldalon a városra és a sziget többi részére. Körbejártuk egy kicsit, majd elindultunk a szintén a dombon lévő erődhöz. Egy kis erdei út vezetett oda. Egy régi erőd volt, amihez több részt csatoltak az idők során. A leghíresebb pontját nem találtuk meg egyből és már majdnem fel is adtuk, amikor mégis rátaláltunk. Az erődítmény egyik küldő falán úgy rakták össze a vörös téglákat, hogy a kínai dupla boldogság, vagyis a házasság jelét adja ki. Sokan fényképezkedtek a képpel.
Lesétáltunk a hegyről és megkerestük a sziget másik híres pontját, a piacot, ami egy utcán fut végig a sziget egyik oldalától a másikig. Itt már tényleg ennivalóra vadásztunk, mert még azóta sem ettünk semmit. Kis rákgolyókat néztem ki, ami olyan finom volt, hogy a partig kiérve egyszer és aztán visszafelé meg egyszer ettem. Közben pedig bazsalikom magos italt ittam, amiben úgy néznek ki a kis golyók, mint több száz kicsi szemgolyó. Kiértünk a partra, ahol jó lett volna egy kicsit levenni a cipőt és a homokban szaladgálni ebben a nyári időben, de sajnos tartani kellett a tervet. Így megfordultunk és elindultunk az utca másik végéhez, ahonnan a kompunk indult visszafelé. Útközben volt a sziget Matsu temploma, ahova bementünk és ahol először „vettem” – magyarul adományt adtam – a templomnak védelmező kis táskácskáért. Tainan-ban majd drasztikusan megnő az ilyen táskácskáim száma. Egy kis fagyi után visszaértünk a komphoz, ahol még hosszabb sor várt, de szerencsére most is felférünk a második hajóra.
Miután visszaértünk átsétáltunk a hídon, ami összekötötte a kis öböl két oldalát, ahonnan komp indult és elindultunk felfelé a kis dombon, aminek a tetején a volt angol konzulátus van. Más íz úton rengeteg szárazföldi kínai jött szembe, fent pedig rengetegen voltak. Néha alig lehetett megmozdulni. Leyla-val értek egyet, azért voltak pont akkor annyian, mert innen gyönyörűen látszik a napnyugta a tenger felett. Sikerült pár képet csinálni és a múzeumba, vagyis magában a konzulátus épületében nem voltak annyian. Bent itt élt angolok életét mutatták be és több régebbi térkép mását is kiállították, ahol Tajvan szigete olyan messzi hely, hogy pont a tengeri szörnyek mellett helyezkedik el. Időközben teljesen besötétedett, így a tengerről és a másik oldalon a városról is csinálhattunk képeket. Ami nekem a legjobban itt tetszett az udvarban kialakított régi térkép volt, amit alulról világítottak meg, így sötétben látszott igazán.
Elindultunk, lesétáltunk a dombról és elindultunk a tengerpart közelében, mert meg akartuk még nézni a rakpartot. Időközben Leyla talált egy dél-amerikai éttermet. Ő ott vacsorázott, én még vártam ezzel. Először a sötét utcákon sétáltunk, majd kiértünk a partra. A rakpartot itt szórakozóhelyekké és boltokká alakították. Majd a kikötőhöz jutottunk el és az utolsó boltokhoz, ahol a hazautazó – gondolom főleg szárazföldiek – még vásárolhatnak valamit. Elindultunk a legközelebbi metrómegálló irányába. Útközben a fellőtt tűzijátékot néztük. 15-20 perces séta után a metrónál is voltunk. Az éjszakai piacok megállójánál szálltunk le. A ruháson még cipőket akartunk nézni, ami vettünk is. A ruhákon kívül tényleg minden annyival olcsóbb volt, hogy mást is vettünk.
Aztán átmentünk a kajás éjszakai piacra, amire a farkaséhségemet tartogattam. Húsos táskákat ettem, amire várnunk kellett, de nem volt baj, legalább ülhettünk egy kicsit. Tortillára hasonlító tésztába csavart húst kóstoltam még meg, de az annyira nem volt jó. Vettünk pálcikákat és tejes mandulás nugátot is és aztán csináltunk képet az elnök karton másával, ami a turmixos helyet reklámozta, ahol előző nap ittunk. Ezek után hazaindultunk. Ott szembesülnünk kellett a bőröndünkben uralkodó helyhiánnyal. Leyla egyből elaludt. Én még befejeztem a hazahozott tortillát, miközben bugyuta japán műsorokat néztem a tévében.
Nem sikerült persze mindent itt megnéznünk. A térkép is mutatott még érdekes dolgokat és a kilátó helyekről is láttunk még épületeket, ahova majd szívesen elmennénk még, de gondolom megismételhető majd még ez az utazás.
Másnap reggel elmentünk reggelizni a Mekibe – igen kb. fél évig nem tudok majd McDonald’s-ban enni, annyit kellett ezeken a napokon ott ennem – és felszálltunk egy Tainan-ba tartó vonatra. 





                                           A metrómegálló lent és fent




                                                   Kaohsiung-i utca képek



                                          Az ételes éjszakai piac













































                                           A Lótusz tó

                                          A kaohsiung-i termékek épülete

 






















                                          Cujin sziget










                                           A volt angol konzulátus





                                           A rakpart és a környéke


                                                     A nagyon divatos elnök és én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése