A
kirándulásunk után minden visszatért a rendes kerékvágásban. Jártam kínaira,
itthon voltam. Péntekre vállaltam be a félév végi szóbeli vizsgát.
Magyarországot kellett bemutatnom. Arra gondoltam, hogy az egész országot elég
nehéz lenne 10-15 percben bemutatni, ezért csak Budapestet mutattam be. Így is
45 perces lett, az én bemutatásommal és a kérdésekkel együtt. A prezentáció jó
lett, csak az én beszédem nem volt valami jó és választékos.
Szombaton
a Szépművészeti múzeumba mentünk Leyla-val. Még mindig sok helyen nem jártunk
Tajpejen belül, így a szabad napunkon oda mentünk. Én az itteni Konfucius
templomon is gondolkodtam, de inkább nem akarunk több templomot nézni Tainan
után. Kell egy kis szünet. Reggel indultunk el. Előtte még bementem a suli
körüli pékség/cukrászdába, hogy megrendeljem a Spongebob-os tortát a
szülinapomra és ettünk tajvani palacsintás, tojásos, sajtos, baconos reggelit,
mert a múzeumozáshoz energia kell (igazából nem, de tudom, hogy ha múzeumba
megyünk, akkor nagyon eltolódik az ebéd és éhes hassal rossz múzeumban
kószálni). A múzeumhoz a város belsejébe kellett bemenni. A nagyon szeles
időben az itteni EXPO-n és virágos parkon kellett átvágnunk. Először nem
találtuk az épületet, de egy kis körözés után sikerült. Nem kellett fizetnünk
érte, mert szombatonként, oktatási célokból a múzeum ingyenes. Hát ettől a
múzeumtól sem pontosan ezt vártam. Több, nekem túlságosan modern kép. De
egy-kettő megfogott és régebbi, tradicionálisabb képek is voltak. A legszebb
képek egy időszakos kiállítás apropójából voltak kirakva, ahol a restaurálást
mutatták be. Az utolsó kiállítás volt a legérdekesebb. Az már olyan modern
volt, hogy komolyan elgondolkodva sem értettem semmit. Csak egy kiállított
tárgyat, azért viszont fizetnék. Automata könyv lapozó volt. Az embernek csak
feküdnie kell, a gép pedig lapoz neki. A múzeumban lévő eléggé gyorsan
lapozott, én ilyen gyorsan nem tudom olvasni, de ha módosítani lehet ezen akkor
már most fizetek.
A
Lonely Planet-ben néztem, hogy a Szépművészeti Múzeum mellett van egy
magyarosan lefordított Tajvani Meseház. Egy kicsi, csodálatos épület, olyan,
mint egy ékszeres doboz. Mondtam Leyla-nak, hogy nézzük meg azt is utána.
Belépő kifizetése után egy kis kertbe jutottunk és utána léphettünk be az
épületbe. Ahogy kiderült, időszakos kiállítások váltják egymást az épületben.
Most a tajvani édességekről és a gyártásukról volt szó. Süteményes formák
voltak kiállítva, pecsétek, amikkel a süteményekre pecsételnek és régi képek. A
kiállítás végén személyre szabott recepteket kaptunk. A taoista istenekkel való
kommunikációhoz hasonló módszerrel választottunk magunknak receptet. Egy kis vázaszerűségben
voltak pálcikák, amiken számok voltak. A számoknak megfelelően kis fiókok
voltak. Amelyik számot húztuk, abból a fiókból kellett egy papír kivenni.
Fogalmam sincs mi az én receptem és nem is nagyon tudom elolvasni.
Ezek
után bementünk a városba. Ruhát akarunk venni, pontosabban zoknit, mert újévre
vagy újévkor új ruhát kell venni és ruhára igazából nincs szükségünk, csak
zoknira és mivel a zokni is ruha azt vettünk. Meg gyertyákat a tortámra. Aztán
Leyla hazament, de én bent maradtam a városba. Eszterrel és Beával találkoztam
aznap este, hogy megünnepeljük a szülinapom. Egy arabos étterembe mentünk, ahol
különféle húsos pitákat ehettünk. Nemzetközi diákok szeretnek odajárni, én még
nem voltam, ezért mentünk oda. Egy könyvet kaptam tőlük, attól az írótól,
akinek egy könyvét már megvettem itt. Aztán átmentünk a gongguan-i éjszakai
piacra, hogy sült Oreo-t együnk.
Vasárnap
itthon voltam és a másnapi kínai írásbelire tanultam.
Hétfőn
megírtuk az írásbelit. Nem volt nehéz és nem is lett olyan rossz. Aztán
lementem megvenni az új kínai könyvet a következő félévre és a hold újévre is
elkezdtem vásárolni, hogy legyen itthon mit ennem, amikor majd minden bezár. Csak
egy kis ebédet ettem, mert este karaoke-zni és annak az árában kaja is benne
van, így már készültünk egy nagy vacsorára.
A
karaoke a belvárosban volt. Itt kint találkoztunk és együtt mentünk be. Elég
sokan vártak, hogy bemehessenek, így nekünk is várnunk kellett. A tanárnőm azt
mondta, hogy az iskolai szünet miatt vannak ennyien. A kijelzőt néztük, amin majd
fel fog villanni a számunk. Az a kijelző mutatta azt is, hogy összesen
egyszerre több mint 2000 karaoke-zhat egy időben. Akkor éppen több mint 700-an
voltak bent. Több szinten voltak a szobák elhelyezve. Ahogy mentünk pont a büfé
részhez jutottunk. A tanárnő elmagyarázta nekünk, hogy a büfé két részből áll.
Van egy ingyenes rész, ahonnan annyiszor és annyit eszünk amennyit akarunk. A
másik részért kuponokkal kell fizetnünk. Kaptunk egy adag kupont a
belépőjegyünkhöz, de bármikor vehettünk még. Mindenféle kaja volt, tészták, húsok,
rizs, lehetett salátát csinálni és több féle innivaló is volt. Tálcákra
pakoltunk mindent és lifttel leküldték őket a szintünkre, hogy onnan a karaoke
szobába vihessük. Lementünk a tálcáink után, kis kocsira raktuk őket.
Elvezettek minket a szobánkhoz. Egy kisebb szoba volt, körbe fotelekkel középen
pedig a tévével. Elkezdtünk enni és végignéztük a szám kínálatot. Hát nem volt
valami sok angol szám. Vagyis mégsem a számával volt a gond, hanem a frissességükkel.
A legtöbb számot csak azért ismertem és tudtam, mert fiatal teenager-ként akkor
híres együtteseket és énekeseket hallgattam. A többi meg régebbi volt pl. ABBA,
Beatles vagy olyan számok, mint a Sweet Dreams és a Lemon Tree. Nekem elég
sokáig tartott értelmes számokat találni, de a végén sikerült egy párat. Olyan
remek számok után, mint Britney Spears-től a Toxic és a Backstreet Boys-tól az
Everybody után kimentünk körbe nézni, mert a mozgólépcsőn lejövet láttuk, hogy
itt lent is lehet valami enni. A kuponjainkat váltottuk itt be Haagen Dazs
fagyira. Én arra költöttem az összeset, mert az olyan finom. Visszamentünk és
énekeltünk még. Aztán visszamentünk a fő kajás részhez enni. Amire visszamentünk
megérkezett a tanárnő férje, aki tök jól énekelt és legalább másfajta számokat
is ismert.
Összesen
négy órát maradhattunk ott, mert ennyi időre szólt a jegyünk. Nagyon gyorsan
eltelt, pedig az tök sok idő. A végén már mindenki beváltotta a külön jégkrémre
szóló kuponját és elindultunk. Azt néztük még bent, hogy mindenki kiöltözik az
ilyen alkalomra. Gondolom ez a társasági események egyik formája összejönni
karaokezni. Bár megéri, mert annyit fizettünk ezért fejenként, mint amennyiért
a helyiek vacsorázni szoktak éttermekbe, így extrán megéri, mert nem csak kaját
kapnak, hanem szórakoznak is.
Másnap
bementem kínaira. A tanárnő mindenkivel elénekeltette a boldog szülinapot a
saját nyelvén. Ennyi volt a szülinapi hangulat. Aztán az elszállásolási
osztályon tett kis kitérő után – ahol közölték, hogy nincs üres szoba –
elmentünk a fincsi olasz étterembe. Mondtam Leyla-nak, hogy menjünk oda aznap.
Aztán hazajöttem és a legjobb barátommal a netbook-ommal töltöttem a délutánt.
Leyla még az étterembe indulás előtt ideadta az ajándékot. Egy szőrme Spongya
Bob-ot kaptam tőle és sok-sok édességet.
Este
újfent karaoke-zni mentünk. Már régen megígértem magamnak, hogy karaoke-zni
akarok majd menni a szülinapomon, de így elég nagy dózist kaptam belőle. Több
embert meghívtam, de mindenki vagy haza ment a szünetben vagy elutazott
valahová. Így a végén négyen maradtunk: Leyla, Daphne és a holland barátnője,
Tamara, aki Shilin-be is jött velünk még januárban és én. Felvettem ez
elkészült Spongyás tortámat és elindultunk. Ez a karaoke közel volt, ezért is
választottam. Kicsit drágább volt és nem is olyan jó, de nem volt kedvem
messzebb menni. Nem tudom, hogy hány emberre foglaljam és többre foglaltam, így
eléggé nagy szobát kaptunk, de legalább volt helyünk. A többiek valami zenét
akartak ameddig felvágjuk a tortát, de még nem tudtuk rendesen kezelni a gépet
és így sikerült 4-szer egymás után meghallgatni a Dancing Queen-t. Közben meggyújtottuk
a gyertyákat – reménykedve, hogy nem fog a tűz jelző megszólalni – és felvágtam
a tortát. Mindent adtak hozzá, kést, kis tányérokat, mindent. Daphne-től több,
cuki kulcstartót kaptam és halacskás 3D-s képes lapot. Tamara egy bögrét adott.
Aztán
kimentünk valami értelmes kaja után nézni. Itt nem volt olyan nagy a választék,
mint az előző napi helyen, de nagyon jót lehetett enni és utána sok fagyit
enni. Ami egy kicsit elszomorított az az volt, hogy teljesen ugyanazok a számok
voltak itt is mint az előző helyen. De lehet, hogy előző nap után már készen
álltam erre és ismerősebb társaságban is voltam, így más számokat is
bevállaltam.
Először
arra gondoltunk, hogy mit fogunk itt 3 órán keresztül csinálni. Aztán meg az
volt a baj, hogy kb. 1 órányi számot raktunk be a gép memóriájába, hogy mit
akarunk énekelni és akkor vettük észre, hogy már csak kb. 20 percünk van. A rendszer
egyébként következő. Vannak nagy, nagyon vastag könyvek, amik a számok címével
és a sorszámukkal van tele. Távirányítóval is bevihetjük a számokat és akkor
automatikus hozzáadja a listánkhoz, de van egy éritőképernyős kis gép is, ahol
keresni is lehet a számokra és ott jelenik meg a lista is.
Másnap
kínain filmet néztünk. Kérdezte korábban a tanárnő, hogy mit akarunk az utolsó
napokban csinálni és azt mondtuk, hogy az egyik órán nézzünk meg egy helyi
filmet. Az egyik leghíresebb tröcsögösen romantikus helyi film volt, ahol a
lánynak az időn keresztül kell átutaznia, hogy megtalálja az igaz szerelmet.
Persze egy ponton vissza kell térnie. A fiú viszont rájön a folyamatra és utána
megy, hogy a múltban éljenek együtt. Az egész Tajpej északi részén történt,
Tamsui-ban, ahova a nyáron kibicikliztünk és ahova osztály kirándulni vitt
minket a történelem tanárunk. Bennem csak olyan egyszerű kérdések fogalmazódtak
meg a film kapcsán, hogy ha a fiú most a múltban van, akkor majd jelen lehet a
saját születésénél a közelebbi múltban és akkor kettő lesz-e belőle, illetve
hogyan eshetett a hó – ezzel romantikusabbá téve az egyik jelentet –
Tamsui-ban, ahol kb. sosem volt alacsonyabb hőmérséklet 10 foknál. Hát igen
romantikus filmek…..
Kínai
után lementünk a völgybe Leyla-val mert fel lehetett iratkozni újévi ebédre,
amit az itt maradt embereknek tartottak. A campus lenti étterem épületében
tartották, ahol nem én még nem nagyon voltam. Belépés előtt asztalt kellett húznunk
(Leyla nem volt ismerkedős kedvében ezért inkább gyorsan kihúzta azt az asztalt,
ahol én is ültem). A kínai horoszkóp asztalhoz kerültünk, ahol minden a 12
állatról szólt. Az egész előtt még hallgathatunk egy kis helyi zenét, egy
kalligráfia mestert nézhettünk munka közben és megismerkedtem a kb. tanulmányi
irodánk fejével, akinek a létezéséről nem is tudtam.
Az
egész esemény beszédekkel kezdődött és ekkor jöttünk rá, hogy ez egy elég
komoly esemény, mert nem csak az egyetem egész vezetősége ott volt, hanem a
kerületünk vezetősége is. A beszédek végét már senki nem hallotta, mert
elkezdték kihozni a kaját, és ahogy már írtam az itteni étkezés alap szabálya az,
aki kapja marja, így mindenki letámadta az ételt, hogy jusson neki a figyelés
helyett. Az asztaltársaságból már ismertem egy-két embert. Az egyik lányt az
Yilan-os kirándulásról, az egyik fiút pedig a Sun-moon lake-es kirándulásról.
Több frissen érkezett diák is volt az asztalnál. Egy olasszal és egy némettel
beszélgettünk, felkészítettük őket egy-két dologra. A kaja nagyon jó volt. Volt
a szokásos édes rák ananásszal, de több féle sertés hús is volt, meg hal és
csirke. Az egyik fajta ételt nekünk kellett befejeznünk. Külön kihozták a kis
szelet pitákat, amikbe húst és még valami mást kellett csavarni. A végén taro-s
süteményt kaptunk. Tombolán kisorsolták a kalligráfia művész ott csinált
képeit. Én nem nyertem semmit, de akik még nem nyertek kárpótlásból kaptak egy
kis hurkapácára épített szobrocskát. Később egy helyi lánytól megtudtuk, hogy
nem gyurmából van, ahogy gondoltuk, hanem természetes anyagokból.
Az
ünnepség vége volt a legérdekesebb. A tanulmányi hivatal vezetője egyszer csak
megjelent jelmezben, mint a pénz istene. Olyan volt, mint a mikulásozás otthon.
Ő adott nekünk kis piros borítékokat, amiket újévkor a gyerekeknek szoktak adni,
és amiben mindig pénz van. Ebben sajnos csak egy dollár volt, de ahogy
megtudtuk az egy dollár szerencsés, mert ha ezzel kezdünk el valami befektetést
vagy ilyesmit, akkor az be fog jönni és meg fog térülni.
Az
átvételkor lehetett vele fotózkodni, amit meg is tettünk.
Ezután
az újévi piacra mentünk egy helyi lánnyal, akit Dani búcsúztatóján ismerünk
meg. Ő írt ránk, hogy nincs-e kedvünk elmenni. Ekkor döbbentem már, hogy erről
a piacról tanultunk valamelyik óránkon és akkor mondtuk is, hogy majd el kell
oda mennünk, de teljesen kiment a fejünkből. A piac a belvárosban volt, így
metróznunk kellett és még sokáig sétálni. Egy kis utcán ment végig az egész.
Újévi dolgokat lehetett általában kapni: húsokat, zseléket, cukorkákat,
különféle magokat és rágcsálni valókat. Ezeket viszont hatalmas mennyiségekben.
Általában adtak egy zacskót és abba annyit szedtél, amennyit akartál és kilóra
mértek mindent. AZ elején még elviselhető volt a tömeg és a zaj. Minden
standnál hangszóróba való üvöltözéssel próbálták odacsalogatni a vevőket, de
mivel mindenkinek volt hangszórója és egymást próbálták túl üvölteni, már nem
lehetett semmit hallani. Elmentünk egy egyik végéig, nézelődve, hogy mit is
akarunk venni és aztán visszafordultunk. Ekkor a tömeg már kibírhatatlanul nagy
volt, pedig csak délután 3-4 óra volt. El sem akartam képzelni mi van ott
esténként és egy az újévhez közelebb lévő napon. A végén én zselét vettem és
csokit meg cukorkákat. Sok cukorkás stand volt, de az egyiknél ingyen
hajtogatott lufit adtak, ha ott vásároltunk. Ezért én ott vettem cukorkákat.
Polipot akartam, de mondták a lánynak, akivel voltunk, hogy a polip már elfogyott
– pedig még volt nekik -. Mondták, hogy van helyette szívet ölelő pudlijuk.
Mondtam, hogy azt nem nagyon szeretném, de volt cuki csiga, az jó lett volna. A
lány viszont addig erősködött, hogy a végén leszedtek egyet és nekünk adták.
Így sétálhattam és metrózhattam haza egy hatalmas hajtogatott lufi polippal.
Alapból kitűnünk a metrón, mert nem vagyunk helyiek, de így meg még jobban
megnéztek minket. A lány az fővasútállomáson elbúcsúzott tőlünk, mert ment
haza.
Másnapra
azt beszéltük, hogy mindenki bemutatja a saját kultúráját videókon és képeken
keresztül. Erre készültem aznap este.
Másnap
reggel kínain a videókat mutogattuk. A legérdekesebb a japán lányé volt, aki
egy olyan japán étkezést mutatott, ahol egy félbe vágott bambusz rúdon
keresztül folyatnak vizet, a vízben pedig tészta van. A rúd mellett kell ülni
és a gyorsan lefolyó tésztát hirtelen kikapni pálcikával a vízből. A legokosabb
a rúd végéhez ül, mert ott egy szűrű van, ami nem engedi lefolyni tésztát a
földre és onnan könnyen ki lehet az ételt enni.
Elbúcsúztunk
és átadtuk a tanárnőnek az ajándékot, akit az egyik lengyel lány talált ki és
csinált meg, fényképeinkkel és személyes üzenetekkel.
Később
elmentem még vásárolni, mert még nem volt meg minden az ínség napjaira. Közben
egy nekem tervezett promocióval találkoztam: vegyél egy megadott mennyiségű
Oreo-t és Oreo alakú kispárnát adnak. Sajnos nem tudtam volna Oreo alakú
kispárna nélkül élni ezért meg kellett vennem. Ezen a napon vettük meg Eszterrel
is a vonatjegyünket, mert Hualien-be és a Taroko nemzeti parkba készültünk.
Mivel még az újév idejébe számított időbe mentünk extra kocsikkal indították a
vonatokat, amikre olcsóbb volt a jegy. Ezekből a jegyekből akarunk magunknak
elcsípni kettőt, így korán megvettük.
Este
Johanna, az osztrák lány búcsúztatója volt. Igazából nem voltunk nagy barátnők,
de amikor láttuk Leyla-val, hogy kb. 18 embert hívott meg és csak 2 akar
elmenni, gondoltuk, hogy mi is elmegyünk, mert milyen szomorú lenne, hogy csak
ketten mennek el ennyi emberből. Bár neki is az volt a gondja a meghívottakkal,
mint nekem: a legtöbben nem voltak itt Tajpejben. Szóval elmentünk Leyla-val,
úgy sem terveztünk komolyabb programot aznapra.
A
belvárosban találkoztunk, ami csak egy kicsit azért volt rossz, mert féltünk,
hogy valami méreg drága helyre fogunk menni. Johanna eléggé költekező volt és a
belváros szebbik részre mentünk, ahol a drágább helyek vannak túlnyomó
többségben. Először nem találtuk meg egymást és féltünk, hogy mivel késünk nem
él majd a foglalásunk. Kiderült, hogy egy híres dumpling-os helyre megyünk, ami
teljesen tele volt. Mi nem nagyon rendeltünk. Ez a helyiekre – akik értettek
mindnet – és Johanna-ra – aki már járt itt többször – bíztuk. Két helyi lány
jött. Az egyiket már ismertük, Tiffany-t, aki Dani buddy-ja volt és így
többször összefutottunk vele. A másik lánnyal, Lindsay-vel akkor találkoztunk
először. Johanna a barátjával volt itt, aki itt töltötte vele az utolsó heteit.
Többféle
dumpling-ot rendeltünk, sertéshúsosat, halasat, rákosat és a végére az édes tarosat.
Hagyományos dumpling gőzölő bambusz tálakba hozták ki őket. Sőt még külön
leírást is kaptunk, hogy hogyan kellene szakszerűen kilyukasztani és kiengedni
a forró levet a tésztából, hogy az ne forrázza le teljesen a szánkat.
Kipróbáltam, de rájöttem, hogy nem olyan jó az íze, ha nem forrázott szájjal
eszem, így nem csináltam. A hangulat jó volt. Sokat beszélgettünk. És a számla
sem lett elviselhetetlen a végén, bár sikerült Johanna-t további rendelésről
lebeszélnünk.
Ezután
még csinálni akartak valamit. Én szívesen mentem volna haza, mert bulizás is
szóba került, aki még mindig nem az én asztalom. Végülis amellett döntöttek,
hogy Johanna-ékhoz megyünk fel és ott iszunk egy kis rumos-kólát. Ahogy a
barátja megjött – mert hát persze fiúknak teljesen tilos a belépés a lány
koleszba – Johanna kiköltözött. Ximen-en, a fiatalon negyedébe béreltek egy
lakást, odamentünk. Kis lakásuk volt, de két embernek egy hónapra bőven
megteszi. Ott beszélgettünk és ittunk. Főként a további terveikről volt szó,
Thaiföldről és Malajziáról, de sikerült a helyi lányokat is kifaggatnunk, hogy
mit is lehet itt a holdújév alatt csinálni. Mindenki azt mondja, hogy csak
otthon vannak és kész, de valami társasági eseménynek csak kell történnie.
Leyla vetette fel, hogy menjünk el Tajpej egyik legnagyobb templomába. A
lányokat kérdeztük, hogy mikor menjünk „szilveszterkor”- tehát az újév előtti
estén vagy január 1.- tehát az újév első napján. Nem igazán tudták, de ígérték,
hogy megkérdezik. Aztán indultunk, mert tudtam, hogy el kell indulnunk, ha el
akarjuk érni az utolsó hazafelé menő buszt.
A
következő két nap nem csináltam semmit. Már pénteken sem volt kínai óra, szombatra
meg minden bezárt. Vagyis hát mi azt hittük, de pl. minden élelmiszerbolt
nyitva volt, ahogy később láttuk és a 7eleven-ök is meg a McDonalds’-ok. Én
viszont már el voltam látva mindennek, így csak a szobámba kellett ülni. Két
említésre méltó dolog történt: először is riszt tanultam meg főzni a mikróba.
Még gyakorolnom kell, de kielégítő az eredmény. A másik pedig, hogy elkezdtem
az új cserediákokkal megismerkedni. Miriam-mal barátkoztam a legjobban össze.
Francia lány, akit a volt szobatársam mellé raktak be, de megpróbáltam nem
megijeszteni. Mondtam, hogy azért meg én nem jöttem ki vele, ő még simán
kijöhet vele. A tűzijátékot vártuk együtt a konyhába. Utána pedig felmentünk a
mosoda emeltre, a legfelsőre, mert onnan jobban látszottak.
Másnap
Miriam is jött velünk a templomhoz, mert időközben válaszoltak a helyi lányok,
hogy vagy az év utolsó napjának éjszakáján menjünk oda vagy az újév első
napjának reggelén. Mi a második lehetőséget választottuk. Elmetróztunk a
templomig, ahol már lent többen voltak. Amikor feljutottunk nagyobb tömeg ment
a templom felé, ahol már nagyon sokan voltak. Mi is beálltunk közéjük. Először
egy felépített szobor alatt mehettünk át, ami gondolom, szerencsét hoz. Majd a
tömeggel körbementünk a templomon. Mindenhova sorba elsodortad. Először a
füstölő vevő helyre, majd a tűzhöz, ahol meg lehet őket gyújtani. Azután fel a
templomhoz, ahol az istenekhez lehet velük imádkozni. Nehéz volt összetartani
és a feltartott füstölőkből folyamatosan pergett a hamu. Bent magában a
templomban egy szertartás zajlott, de csak meghívottak vagy jeggyel rendelkezők
léphettek be, mert a kis ajtót rögtön bezárta maga után, aki oda bement. Majd a
nagy templom mögötti kisebb szobrokhoz mentünk. Ott is imádkozni lehetett és
végleg elégetni a füstölőket.
Kiszabadulva
végre a tömegből, elindultunk felfedezni a közeli éjszakai piacokat, ami
gondolom a tömeget célozva nappal is kinyitottak. A legnagyobb után buddhista
és taoista boltokba néztünk be. Gyönyörű, felöltöztetett taoista isten
szobrokat nézegettünk, amiknek az árán ütköztünk meg. Csak a ruha került
annyiba amennyiért az egészet vettem volna. Végigmentünk még egy piacon majd elindultunk
a metró felé, mert a metró és a templom között vezető metró aluljáróban is volt
egy kisebb áruházféle. Egy szuvenír jellegű boltokba mentünk be, majd cipőket vettünk,
mert olyan olcsók voltak.
Leszálltunk
Gongguan-on is, hogy megpróbáljunk valamit enni és megmutassuk Miriam-nak
milyen a bubble tea. Ízlett neki.
A
nap többi része pihenéssel telt, csak úgy, mint a hétfő.
Kedden
Miriam-mal mentem be a városba. Eredetileg egy helyi termékek kézműves vására
jellegű helyet kerestünk. Kisebb kerülők után el is jutottunk oda, de a
holdújév miatt zárva volt. Ezért tettünk egy hosszabb sétát a jáde piacig.
Tajpej eddig még ismeretlen és eléggé puccos környékén sétáltunk végig. Furcsa
volt látni, hogy a nem messze a pályaudvartól, ami nem rossz környék, de pl.
egyedül ott láttam koldusokat itt, ott vannak az az elit apartman lakásos épületek.
Egy japán jellegű épület mellett is elmentünk, amit kívülről lampionokkal
díszítettek. Aztán megérkeztünk a piacra, ami szerencsére nyitva volt. Az
elhelyezkedése volt a legérdekesebb. Egy felüljáró felhajtó része alatt volt.
Ott voltak asztalok felállítva és onnan adták el az ékszereket és
dísztárgyakat. Miriam egy gyűrűt akart magának venni, azt kerestünk. Végülis
kulcstartóra rakható szerencsehozókat vettünk, amiket nekünk ott állítottak
össze. Én egy Matsu-nak látszó szobrocskát választottam, ami úgy látszik,
mintha éppen akkor bontakozna ki egy levélből. A legtöbb dolog gondolom nem
eredeti volt – de egy csak egy megérzés (nem, nem az: kb. 750 Ft lett volna egy
„jáde” vagy egy „korall” karkötő -, de majd visszamegyek később nem eredeti, de
mégis szép „jáde” nyaklánc medálokért. Miriam a végén talált gyűrűt, így nem
sokkal később mehettünk is.
A
Chiang Kai-shek emléképület nem volt messze – nekem nem messze, Miriam a végén
mondta, hogy életében nem sétált annyit, mint itt kint (nem tehetek róla,
szeretek sétálni és spórolni a tömegközlekedésen, bár itt nem is tudtam, hogy milyen
buszok járnak) – szóval elsétáltunk oda. Útközben tettünk egy kis kitérőt egy
étteremhez, amit ismerek a környéken, és amit már többször említettem, de zárva
volt. Így csak felmentünk a nagy Chiang Kai-shek szoborhoz és az ajándék
boltba, ahol már azt nézegettem, hogy mit kell majd hazavennem. A parkban
pihentünk egy kicsit, majd mentünk tovább a Sun Yat-sen emléképülethez. A
101-hez mentünk és mondtam, hogy akkor menjünk arrafelé, mert én sem igazán
voltam bent és Miriam-nak is megmutattam. Éppen akkor volt őrségváltás. Azt
megvártuk, nem akartunk a tömegbe tolakodni, de aztán nem som nagyon néztük meg
a kiállítást.
Onnan
elsétáltunk a 101 közelében lévő könyvesbolthoz, ahol újságot akartam venni.
Nem találtam meg és Miriam is keresett egy könyvet. Elküldtek minket egy másik könyvesboltban,
ami a 101-ben volt. Voltam már bent, de ez akkor is olyan nagy és fényűző
nekem. És csak az alsó szinteken lévő „plázában” jártam és nem fönt valamelyik
puccos étteremben.
Ott
megtaláltam a legjobb angol nyelvű könyvesboltot, tele Tajvannal foglalkozó
könyvekkel, szinte utánad dobási áron, így elhatároztam, hogy lassan megveszem
majd mind. Ezek után egy kis buszmegálló keresés után, amin minden egyes 101
közelében töltött alkalommal szembesülnöm kell, de most már megjegyeztem,
felszálltunk a buszinkra és hazajöttünk.
Másnap
Leyla-val és a másik francia lánnyal, Caroline-nel, aki Leyla lakótársa,
visszamentünk a kézműves piacra, amiről kiderült, hogy egy hatalmas szuvenír
bolt, ahol minden olcsóbb, mint kint. Mindent megnéztünk, vettünk 1-2 dolgot és
sokat jegyzetünk a fejünkben, hogy majd miért kell visszajönni, amikor majd
készülünk haza. Ezután megmutattuk a lányoknak a pályaudvar környékét és
Caroline-nak a bubble tea. Ő is szerette. Majd elsétáltunk a Parlament előtt és
a Chiang Kai-shek Memorial Hall-hoz. Újra megpróbáltuk az éttermet arrafelé, de
megint zárva volt. Így jöttünk haza. A suli mellett viszont megmutattam nekik a
dumpling-os helyet is, mert valami rákosra vágytak. Így igazán tajvanit ettünk
és ittunk aznap.
A
kínai kulturális prezentációnak hála felfedeztem, hogy a Kontroll is fent van
Youtube-on, így egy kis félrerakott sör mellett azt néztem meg este.
Másnap
megint egy újabb felfedezésre készültünk. Mivel aznap szép volt az idő,
elhatároztuk, hogy elmegyek Tajpej (bár, ha jól tudom az már Új Tajpej) leghíresebb
termálfürdő részére, Beitou-ba. Leyla jött, a két francia lány és az
emeletünkön lakó el salvadori lány, aki a templomba is jött velünk az újévkor.
Nekem egy kicsit győzködnöm kellett magamat, mert nem igazán vagyok a
fürdőruhában fürdő ember, de tudtam, hogy egyszer ezen is át kell esnem, így
mentem velük. A város másik felébe, észak-keletre kellett felutaznunk. Külön
metróvonal vezetett ki oda, ami kívülről teljesen ki volt festve, belül pedig
úgy nézett ki, mint a fa, hordó alakú fürdő „lavórok”, amikben régen engedték a
termálvizet. Odaérve először nem találtuk a nyilvános fürdőt, amit kerestünk,
de aztán meglett. Egy parkon kellett végig sétálnunk és pont a rossz irányba
fordultunk be az utolsó kanyarnál. Odaérve közölték velünk, hogy nem mehetünk
be, mert pont most jár le egy belépési idő és a következő 1,5 óra múlva
kezdődik. Nem tudjuk pontosan, hogy miért vannak 1,5 órás szünetek, amikor
bezárnak. Arra gondoltunk, hogy akkor kicserélik a vizet. Azért mentünk egyébként
nyilvános fürdőbe, mert azt halottuk, hogy a többi drágább, mert magán és
legtöbbször pl. egy szálloda részét képezi és azok általában meztelenek, amit
nagyon akarunk bevállalni.
Szóval
el kellett ütnünk 1,5 órát, ami nem volt nehéz, mert ebédidő volt. A gond csak
az volt, hogy még mindig szabadság és szünet hét révén minden tele volt. Végül
úgy döntöttünk, hogy végigálljuk a sort, ami az egyik sushi étterem előtt állt.
Ez egy étterem lánc, több étteremmel a városba. A legjobb benne, hogy japán
stílusban egy futószalag fut végig az éttermen. Azon utazik a kaja és azt
veszel le belőle, amit akarsz. Elég jó az ára is, mert minden tál, amit leveszel
30 dollár, ami kb. 240 Ft. Hol lehet máshol ennyiért egy tálnyi, rendes sushi-t
enni? Szóval kaptunk asztal, ami egyszerre volt jó hely is és nem is. Nem volt
az, mert nem mindenki ült a szalag mellett, csak az asztal belsejénél ülő két
ember és mindig nekik kellett gyorsan szólni, hogy mit akarunk és elmutogatni,
hogy vegyék le nekünk. Azért volt jó, mert mi ültünk a legközelebb a konyhához.
Így nekünk volt a legtöbb választási lehetőségünk, mert mi ültünk a szalag
elején. Jó volt, mert minden modern volt és ötletesen megcsinálva. Többféle
sushi-t ettem, már lehet, hogy nem is emlékszem a legtöbbre. Ettem kis sushi-t,
amiből 6 volt a tálon és nagyot, amiből csak egy. Ettem olyat, ahol az alga levélen
belül kukorica saláta volt és olyat, ami egy tészta rétegen belül volt rizs,
amin kesudió volt. Nem is tudok többet felsorolni, pedig tudom, hogy nyolc
tálnál állítottam le magam, mert így is eléggé drága ebéddé kezdett válni. Igen
egyenként olcsó, de eteti magát. A végén japán kiborítós pudingot ettem, vanília
puding, és ha kiborítod, csoki folyik rá. Az el salvadori lánynak is
megtetszett, de sokáig nem jött a szalagon. Így végső elkeseredésében felemelte
a kis függönyt, ami elválasztott minket a konyhától, és amin keresztül kijött a
szalag és mutatta nekik, hogy ilyet rakjanak már fel. Ekkor egyszerre több is
érkezett. Úgy jöttünk el, hogy mindenki próbálta megjegyezni, hogy mit nézett
ki, hogy következő alkalommal olyat akar enni.
Visszamentünk
a fürdőhöz és ekkor már beengedtek minket. Néztük és nem igazán láttunk
öltözőt, így gyorsan átöltöztünk a mellékhelységben. Aztán beraktuk a cuccunkat
a legbiztonságosabb szekrényekbe, ami létezik. Sokan be sem zárták, mert a
bezárásnál kellett fizetni, ezért csak úgy hagyták. Mi azért nem itt
születtünk, így mi bezártuk. Aztán néztük, hogy hol van hely, hova menjünk.
Három medence volt egymás alatt és egy kisebb mellettük. A három középsőjébe
kezdtük és nagyon örültem, hogy nem a legelsőbe, mert abban lefőtt volna a bőröm.
Már a másodikban szenvedtem egy kicsit, de még jó volt. Egy kicsit abba ültünk.
Aztán a 3. mentünk, ami viszont már kelleme volt. Ha jól emlékszem, akkor az első
48-50 fokos volt, a másik 43-45 fokos, az utolsó pedig 38-43 fokos. Ott már
hosszabb ideig ültünk, de mindig ki kellett jönni egy adag hideg zuhanyért,
egyébként nem lehetett volna kibírni. Valakinek viszont maradnia kellett, mert
jó helyet szereztünk és nem akartunk feladni.
Közben
egy amerikai sráccal beszélgettünk. Úgy adta elő magát, mint aki már évek óta
él itt. Kiderült, hogy tanítani jött és kb. 2 hete van itt. Közben viszont
megtapasztaltam életem egyik legfurcsább ismerkedését. A srác több külföldivel
és helyivel jött. Az egyik helyi kísérője jött oda hozzá, amikor beszélgettünk
vele, hogy az egyik srác, aki még a csoporthoz tartozik, tetszik neki, miért
nem megy oda az amerikai srác és kérdezi meg, hogy nincs-e a srácnak a helyi
lánnyal kedve találkozni. Ez nekem meglepő volt, de tudom, hogy itt nagyon menő
a külföldi fiúbarát.
Nem
is bírtuk a mi szakaszunk végét, amikor gondolom kiküldenek mindenkit. Már így
is azt hittük, hogy az „úszómesterek” majd kiküldenek minket, hogy más túl
sokáig voltunk a vízben, ahogy a helyiekkel tették. Gondolom ránk nem szólt
volna, mert külföldiek voltunk. A zuhanyzókba öltöztünk át és a kijáratnál
vettünk magunknak finom, helyi fagyit, ami egy kicsit felfrissített. A helyi
fagyik nagyon jók, mert olcsóak és szerintem tele vannak gyümölccsel.
Szóval
jó volt a fürdés és nem gondoltam volna, hogy ezt mondjuk a végén, de túl
melegben mentünk, pedig egyáltalán nem volt meleg, legalábbis tajvani mértékek
szerint. De sokkal jobb lett volna mindezt hidegben, mert a vízben is
kellemesebb lett volna, mert nem csak a víz, hanem a ránk sütő nap is
melegített, és hazafelé sem lett volna annyira melegünk.
Én
a kijáratnál elváltam a többiektől, mert ők még körbenéztek Beitou-ban és aztán
este a Shilin-i piacra mentek. Én viszont másnap megint utaztam vidékre és pihenni
akartam meg összepakolni. A haza menés nem volt egyszerű, mert gondolom sokat
voltam a meleg vízben és megfájdult a fejem, mert szinte zombi voltam. Még jó,
hogy már ismerem a közlekedést és nem kellett különösebben figyelnem, mert
különben ki tudja hol kötöttem volna ki.
Képeket megint csak később fogok tudni felrakni. Valószínűleg holnap után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése