2012. szeptember 6., csütörtök

Az unalmas hétköznapok kezdete


Ma bementem a suliba, mert azt mondták, hogy megoldják a problémámat, ha bemegyek. Reggel futnom kellett a buszhoz, mert a kis utca sarkán kilépve láttam, hogy már lassít a busz, hogy megálljon a megállóba, ahol fel szoktam szállni. Szerintem a nénik (mert amikor én megyek befelé 9 felé már túlnyomóan nénik és bácsik alkotják a busz közönségét) is látták, mert amikor az egyik hely felszabadult a széken ülő néni, ami mellett álltam, megérintette a kezem, hogy mutassa, hogy oda leülhetek, ha akarok. De nagyon közel voltunk az állomáshoz, így nem ültem.
A sulinál találkoztam Mátéval, úgyhogy felszálltam a buszra, ami a központból indul, nem messze a pályaudvartól, ahova mindig érkezek, és nagyon hosszan menve elvisz a sulihoz, ami a város egyik végében van. De erről már szerintem írtam, amikor először mentem oda. Odaérve megkérdez a problémámat. Bárcsak minden egyetem adminisztrációja ilyen megértő lenne. Nem töltötted ki időben a papírt? Nem baj, sőt sokan vagytok így. Majd később is ráér. OK. Én meg szétparáztam miatta magam. Egy kellemes meglepetés is ért minket, amit titkon vártam is. Elkészült a diákigazolványunk, véglegesen befejezhettük az adminisztrációkat. Például befizethettük a koleszt meg ilyenek.
Fel is mentünk megnézni a leendő kolesz épületeinket. Hát még szerencse, hogy hegymászás ügyileg edzett vagyok. De így is ömlött rólam a víz, amikor felértünk ebbe a melegben az épületeinkhez. És elképzeltem ez szombaton a táskáimmal. A nagy táska, a kis húzogatós, a válltáskám, egy matrac, egy vastag paplan és egy párna. Nem is gondolok rá. A szombat még olyan messze van. Abba bízok, hogy felvisz a taxi oda, mert láttunk taxikat le-föl menni a koleszokhoz vezető úton. Igen, mert taxival vitetem majd magam oda. Nem érdekel, hogy mennyibe kerül, nem fogom az összes táskámat több mint két órán át kétszer buszoztatni és vonatoztatni. Nem is tudnám. Csak a nagy táskához két ember kellene és nekem mennyi minden lesz még mellette. A város teljesen másik végében van az egyetem. Ez a legnagyobb baj. Szóval majd beszámolok, hogy mi volt szombaton.
Nem készítettem ma képeket, de majd fogok. Nagy szépen kinéző, újépítésű épületek. Nagyon újak, december adták át őket. Alig várom már a beköltözést. Végre kipakolhatok és szétpakolhatok. Nem tudtuk először pontosan, hogy jó épületeknél járunk-e, ezért megkérdeztünk egy biztonsági őr féleséget, hogy mi hol van. Megmutatta a lány és a fiú szárnyakat is. Van bolt és kávézó is a négyszög alakú, négy részre osztott kollégium aljában.
Aztán mentünk is vissza a völgybe, mert be kellett menni egy másik irodába és aztán én mehettem vissza a bevándorlási hivatalba a diákommal. Annak ellenére, hogy már benyújtottam az igénylésemet, addig nem indítják el a kb. személyigazolványom legyártását, ameddig nem mutatom be a diákigazolványomat.
Az iroda előtt viszont elmentünk enni, mert ott is ebédszünet volt, ami eltolta az ügyintézésünket. Én nem ettem, mert úgy volt, hogy találkozom délután a két lánnyal, akikkel vásárolni voltam hétfőn és velük beszéltem, hogy majd együtt eszünk. Ezért, hogy legalább legyen valami a hasamba ittam egy bubble tea-t. Megunhatatlan. Máté viszont evett. Elmentem én is vele és egy nagyon jó éttermet mutatott. Leülünk és ki eszik mellettünk? A TO-sunk. Szóval ha ők is oda járnak ki, akkor nem lehet rossz. És nem csak ázsiai kajájuk van. Lehet bolognai és carbonade (vagy hogy is írják) spagettit enni. Oda megyek majd a hétvégén.
Én ezek után buszra szálltam és elmentem az ARC kártya igénylést befejezni. Előtte viszont feltöltöttem az easycard-om, ami a helyi bérlet. A diákom másik oldalán található és érintéssel fizetek vele, ahogy ezt már írtam. Vége a dollár aprópénz számolgatásoknak és a kölcsönkéregetéseknek. És minden 7eleven-ben fel lehet tölteni. Sőt elő sem kell venni a kártyát használatkor, mert a pénztárca falán keresztül is érzékeli a leolvasó.
Sokan voltak az irodában. A 840-es körüli számmal rendelkező ember mehetett, amikor én leültem a 965-ösömmel. Úgyhogy következett a várás. Először egy idegesítő férfi ült mellettem, aki különféle kéz és kar gyakorlatokat csinált, miközben várt. Mozgott összevissza a széksorunk és mindig azt hittem, hogy egyszer orrba vág. A jó dolog az volt, hogy kormányhivatal lévén volt ingyenes kormányi wifi. Legalábbis amikor akadozott. Így írhattam a lányoknak is, hogy nem tudok találkozni velük, toljuk el a dolgot a hétvégére.
A várás azután vált elviselhetőbbé, hogy bemondtak valamit a hangos bemondókba. Igaz, hogy a kínai után angolul is elhangzott egy szöveg, de senki nem értette, hogy mi van. Úgyhogy a külföldiek egymást kezdték el kérdezgetni, hogy érti-e valami, hogy mi történik itt. Így ismerkedtem meg egy osztrák és két izraeli lánnyal. Végül is rájöttünk, hogy a szöveg nem nekünk szólt és elkezdtünk beszélgetni. Az osztrák lány egy hónapja érkezett és Tainan-ban, a déli városban, amit már korábban említettem, kínait tanult. Most viszont elkezdődik a sulija, így feljött. Az osztrák egyetemén kötelezővé tették, hogy egy évet külföldön tanuljanak és ő ezt itt teljesíti, nemzetközi kereskedelmet hallgatva. A kér izraeli lány kínait jött ide tanulni. Gyorsan el is telt az idő és én jöttem.
Szerencsére nem a kici mérges tajvanihoz kerültem vissza, hanem egy nőhöz, aki meglepődött az energiámon, ahogy eladtam, hogy mit akarok és már adtam is a kezébe a kért papírokat. Nem csoda, hisz minél hamarabb végezni akartam és sok volt már az a kb. két és fél órás várás. A szakom tetszett neki a legjobban, ami rá is van nyomva kínaiul a diákomra. Elmondatta velem angolul és azt is, hogy pontosan az. Így elindult az űrlény kártyám legyártása.
Nem akartam a hivataltól metróra vagy buszra szállni. Az pénzbe kerül és egyébként is korán volt még, csak öt óra. Ezért elindultam gyalog a pályaudvar felé és rájöttem hogyan kell itt tájékozódni. Felnézel az ég felé és kiszúrod a célodhoz legközelebb lévő magas épülete. Elindulsz annak az irányába. Mindegy milyen utcákon haladsz, úgyis mindig látod az a „felhőkarcolót”, így mindig tudod merre menj. Nem csak viccelek. Nem olyan nehéz itt tájékozódni. A parlament előtt mentem el megint, ahol egy magányos néni tüntetett. A buddhista szerzetesek által használt kis cintányérokat verte egymáshoz és kántál valami szöveget. Hangos volt, de senki nem figyelt rá. Eszembe jutott, hogy gyakorlatilag még semmit nem ettem ma ezért vettem egy póréhagymás lepény szeletet. Bementem a 100 forintos boltba is, mert a vadonatújan otthonról hozott mappámat meggyűrte az a két vadul zuhogós nap és a folyamatos ráncigálás és elkezdett szétmálni.
A vonaton volt ülőhelyem – lehet, hogy ezzel búcsúzott tőlem el a hosszantartó kapcsolatunk után a tajvani vasutak – és helyi szokás szerint elmajszoltam reggeli/ebéd/vacsorám egy részét (na jó ez nem igaz, valamennyit reggeliztem és ittam a bubble tea-t, ami telítettség szempontjából egy fél napig eltelít).
Még sosem értem Taoyuan-ba ilyen korán. Ez abból is látszott, hogy alig tudtam a hazafelé menő diákok miatt felszállni a buszra. Moccanni sem lehetett és így leszállni is csak nehézkesen tudott mindenki. A legrosszabb pedig az volt, hogy egy öreg néni mellé sikerült állnom, aki minden áron el akart nekem magyarázni valamit. A pénztárcáját mutogatta meg benne az aprót és csak mutogatott össze-vissza. Lehet, hogy pénzt akart koldulni, mert aki külföldi az egyből gazdag is ugyebár, de szerintem csak egyszerűen szenilis volt.
A nem valami izgalmas napom leírását ismét egy kis helyi érdekességgel zárom. Az itteni oktatási rendszert írom le, legalábbis amennyit eddig hallottam róla. Az egyenruhákra mindenkinek rá van varrva, általában az ing mellkas részének bal oldalára, a diák száma. Az osztályon belül nem használják, de például, ha az igazgató hívat, akkor nem azt mondják be, hogy XY diák jöjjön, hanem a 23354. számú jöjjön. Fél nyolcra bent kell menni. Mindig van egy hetes, aki megnézi, hogy ki van bent akkor. Aki addigra nem ér be, annak nincs alvás idő. Az amerikai iskolákhoz hasonlóan itt is van egy félórás ebédszünet, de itt utána van egy félórás alvás szünet is. Ekkor le kell hajtani a fejed a padra és aludni vagy pihenni. A késők ebben az időben kint állnak az udvaron. A suli általában 5-ig tart, mert a tanítás után mindenki csinál valamilyen tanítások kívüli, iskola utáni tevékenységet. Ezután a diákok eljárnak különórákra azokból a tárgyakból, amikből nem jók. 8-9 körül érek haza és ekkor állnak neki a leckeírásnak. Izgin hangzik nem?

Sajnos ma nincsenek képek, de majd csinálok az egyetemről és a koleszokról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése