Az
idő egyre kellemesebb. Már nyitott ablaknál alszom, sőt néha már az ablak
kinyitása is hűt egy kicsit a szobán és nem fordítva. Sőt attól sem kell
félnem, hogy nem kívánatos vendég repül/ mászik be, mert van szúnyogháló- bár
szúnyog is van, ami remélem az ajtón keresztül jött be. Egyébként itt az ajtó
mellett, alatt és felett bármilyen kisebb testű állat befér. Akkor rés van az
ajtó széle és az ajtófélfa között, hogy nem igaz és ezen persze mindenféle hang
beszűrődik. Elalvás előtt azzal szoktam magam szórakoztatni, hogy kitalálom,
hogy ki járkálhat a folyosón, abból, hogy melyik szobából lépett ki vagy
melyikbe ment be.
Szerdán
megint a menzán ebédeltem, ugyanott Bo-nál, Daniela volt velem és Christine. Az
ebéddel kapcsolatban nem is volt semmi érdekes, csak az, hogy amikor kikaptuk a
kajánkat, odajött hozzánk egy nyugatinak kinéző férfi, hogy olyan jól néz ki,
mi ez. Amikor mondtuk neki, ment is oda és már mutogatta is.
Nem
tértem ki egy fontos részletre. Ha figyeltetek észrevehettétek, hogy az előző
bekezdésemben nem stimmel valami. Hiányzik valaki, aki nélkül kb. el sem hagyom
a kolesz épületet. Igen, Leyla. Hol volt Leyla? Hát fent a szobájában betegen. Valószínűleg
nem készítették el rendesen az ételt előző nap a koreai étteremben, szerintem
siettek vele, hogy mindenki időben megkapja. Én már aznap rosszul lettem, de
lehet, hogy már fel vagyok az ilyenekre készülve és nekem nem tartott tovább
1-2 óránál. Leyla viszont egész nap nem tudott kijönni a szobájából, kínaira
sem ment és az aznapi óránkat is kihagyta.
Ezért
ebéd után nélküle mentünk le a klubok napjára. Kis standokat állítottak fel az
épületek között a völgyben és ott klubok, egyesültek és szervezetek mutathatták
be magukat és gyűjthettek tagokat, főleg az új diákok közül. Nagy volt a
tülekedés, néha el sem lehetett jutni egy-egy standig, annyian álltak
körülötte. A nagy tömegben pedig bemutatókat is tartottak, amik miatt még
nehezebben lehetett haladni. A break-esek táncoltak, a pom-pom lányok dobálták a
pom-pom fiúk, a jazz klub förtelmes zenét játszott stb. stb. Több klubot is
megnéztem, mert főleg sport klubot kerestem magamnak, de azt nem találtam. Volt
viszont túra és hegymászó klub, kávé klub, főző és sütő klub, tea klub, íjász
klub és varró klub. AZ időpontjaikat nézegetve egyik sem volt nekem jó, mert
mind hétköznap este héttől kilencig van, amikor nekem óráim vannak. Úgyhogy
maradt a főző klub és a túra és hegymászó klub, amik szombaton vannak. Még
mindegyiken gondolkodom.
Ez
a kínai órám már végre jobb volt. Megtanította a hanglejtéseket a tanár egy
játék terepjáró segítségével. Elkezdtük a könyvet venni és nagyon gyorsan
haladunk, úgyhogy el kell majd kezdeni itthon is komolyan tanulni a kínait.
Mire
kiléptem a kínairól esett és eléggé hideg lett. Végre hideg volt. Kanaval
felmentünk a szobáinkban, mert még volt egy kis időnk és neki nem volt
esernyője. Majd, már zokniban és cipőben a szokásos szandálom helyett,
lesétáltam az órámra.
Örültem
a hidegnek és jó kedvűen értem oda, de tudtam, hogy ez az óra majd ront valamit
ezen. A kb. társadalmi tudományok kutatási módszertana óra éppen olyan unalmas
volt, amilyen unalmasnak hangzik. Tanulmány készítést fogunk ott tanulni a
kezdetektől a leadott papírig. Csoportokban el is kell készítenünk egy kutatást
és aztán egy tanulmányt kell belőle írnunk, az órán megtanultam alapján. Én a
szendvics fiúval kerültem össze – sosem fogok már tőle szabadulni, de legalább
megtudtam az igazi nevét – és sok új embert is megismertem. Az egyik ilyen új
ember Basak, egy török lány. Csak leültünk egymás mellé és elkezdtünk
beszélgetni. Kérdezem, hogy ott lakik a koleszban? Erre ő igen a 10-es
épületben. Wow én is abban lakom. A 4.-en? Igen. Wow melyik szobában? A
419-ben. Tényleg az teljesen közel van az enyémhez… Várjunk… az az enyém
mellett van. Szóval így találkoztam a másik szomszédommal.
(A
következő részt valószínűleg csak egyetemisták fogják érteni de:) A legrosszabb
ebben az órában viszont az ajánlott irodalom. Nem csináltam meg azt a
társadalomkutatás módszertanát vagy mit az utolsó félévemben, hanem inkább
felvettem a terepismeretet, mert nem szerettem az a Babbie könyvet. Utazok 9000
vagy nem tudom mennyi kilométert és mit kell(ene) itt olvasnom? A Babbie
könyvet….
Másnap
ismét egy nagy nap várt rám. Átvehettem az ARC-mat és hivatalosan itt élő
űrlény lettem. Szerencsére nem kellett sorbanülnöm csak egy papírt kellett a
recepciónál lobogtatnom és odaadták. Bár mondták, hogy esni fog az eső, még
mindig a magyar időjárás szerint jár az agyam és nem vittem el az új masszív
itteni esőkre tervezett esernyőmet, csak a kicsi otthonról hozottat. Mikor innen
elindultam még nem volt semmi jele esőnek, beérve viszont esett és fújt a szél,
úgyhogy én is és az esernyőm is szenvedtünk.
A
bevándorlási hivatal után be akartam menni a mobilszolgáltatómhoz, hogy
áttérjek a feltöltő kártyás rendszerből a havi fizetős rendszerükbe, mert azt
hallottam, hogy az olcsóbb és jobb. Szóval érdeklődni akartam és aztán, ha
tényleg jobb, akkor áttérni. Elindultam a pályaudvar irányában, mert tudtam,
hogy ott a környéken úgyis vannak a szolgáltatómnak irodái. Gyanútlan sétám
közben szembe találom magam az irodájukkal és be is mentem. Egy fiatal lány
fogadott lelkesen kérdezgetve kínaiul, hogy miben segíthet. Én mondtam, hogy
sajnos ezen a nyelven még nem tudok kommunikálni, úgyhogy maradnunk kell az
angolnál. Húzatott velem egy számot. A pult mögött ülő lány, akinél a számom
felvillant szintén nem beszél angolul, úgyhogy hívtak egy harmadik lányt. Őt
kérdezgettem, de ő is csak nehézkesen tudott válaszolni. Végül is azt szedtem
ki belőle, hogy vissza kell jönnöm ilyen problémákkal egy tajvani ismerősömmel,
mert azt hiszem neki kell értem kezeskednie, vagy valami hasonló. Ha viszont
nincs ilyenem, akkor biztosítékot kell letennem, átszámítva több mint 14 ezer
Ft-ot, de azt visszakapom, ha…. nem tudom nem figyeltem, mert inkább szerzek
valakit és vele visszajövök. Bár még nincs közeli itteni ismerősöm, de meg
tudok pár követ mozgatni, hogy legyen kivel elmennem.
Bevásároltam
a hiányzó dolgokat a szobámhoz, úgyhogy hivatalosan is befejeztem az ilyen
jellegű beruházásaimat. Még egy ágyneműhuzat kell és mindennel végeztem. A
helyi szokásoknak megfelelően vettem egy kártyatartót, amiben tarthatom a
diákomat/bérletemet/kulcsomat/könyvtárkártyámat. Azt terveztem, hogy a pénztárcámban
fogom tartani, de csak a busz leolvasó szerzora olyan erős, hogy érzékelje a
kártyát a pénztársa falán keresztül. Hogy bejussak a kollégium épületébe vagy
kinyissam a szobám ajtaját, ahhoz már ki kell vennem. Ezért inkább vettem neki
egy külön, Spongebob-os tokot.
Beugrottam
egy 7eleven-be, mert nemsokára elfogy a pénzem, amit eredetileg a mobilomra
raktam. Az a tanácsot kaptam, hogy nehéz feltölteni a telefon, ezért jobb
bemenni egy 7eleven-be és ott feltölteni az eladóval. Az eladó lány segített
is, de nem tudta a telefonomat használni, de aztán szerencsére minden akadály
elhárult, hogy pénz legyen a telefonomon. Eközben fizetett egy angol vagy
amerikai nő a másik eladó lánynál. Minket figyelt – ahogy egy iPhone-hoz kb.
értő, kínaiul komplette nem értő ember és egy iPhone-hoz egyáltalán nem értő
ember, aki viszont éri, hogy az automata mit mond a vonal másik oldalán –
feltölt egy telefont. Megszólít és csak ennyit mond: ez eléggé nehéznek tűnik.
Hát az is volt. De sikerült. És ebben az esetben is ott van a cukiság faktor. A
feltöltő kártya az egyik legaranyosabb, amit életemben láttam. Egy rajzolt
farkas a mobilját mutogatja rajta.
Hazafelé
indultam egy adag hagymás pitével, amit ebéd gyanánt a buszon ettem meg.
Megérkezés után bementem az egyetem előtti postára. Egyből sikerült rossz
számot húznom és rossz sorba állnom, mert a posta banki szolgáltatását végző
ablakoknál próbáltam feladni a levelem. Húztam egy számot az új automatából. Amikor
sorra kerültem, mutogattam a megcímzett borítékot és mondtam angolul is és
kínaiul is, hogy hova lesz. Ahogy észrevettem, amikor angolul mondom, hogy
Hungary, akkor mindenki összehúzza a szemöldökét itt. Amikor viszont mondom,
hogy Xiong ya li, akkor már mindenki ilyen á, értem. Ez a nő is így volt, de
aztán mégis 5 percig a gépét pötyögtette. Majd kinyújtja a beadott levelem és
két bélyeget és egy kis pultra mutat. Én nem tudva, hogy mit kellene itt
csinálom, a körülöttem lévőkre néztem. Ők is bélyegeket ragasztottak fel egy
kis ecsettel, ami egy ragasztóval teli mélyedésben volt. Én felvettem az ecsetet,
beragasztóztam és felragasztottam a bélyegeimet.
Leyla-val
találkoztam ezután, mert ő is meg akarta nézni a klubokat. Ezúttal sok jóga és
meditációs klubos szórólapot kaptam, de sok diákszervezet is ott volt, amik
nemzetközi diákokat is várnak és beszélnek angolul. Kaptam bemutatkozó papírt a
dzsiggelősöktől, akiknek a bemutatóját tátott szájjal néztem. Azt totál el
fogom kezdeni csinálni. A másik, mai jól nézett ki a koktélmixelő klub volt.
Annak szívesen lennék a tagja.
Fel
kellett vinnem az új ARC-mat a TO-nkra, lejövetelkor pedig megnéztem a Klimt
kiállítást, amit az adminisztrációs épületünk aljában rendeztek be. Replikákat
raktak ki, a festő életének egy-egy érdekesebb mozzanatának leírásával.
Ezután
feljöttünk a koleszba, hogy felkészüljünk az óránkra. Éppen köszöntem el
Leyla-tól és nyitottam az ajtót, amikor majdnem sikerült az ajtóval
ledózerolnom az új szobatársamat. Sajnos ezen az izgalmas ponton megint abba
kell hagynom az írást. Nemsokára folytatom.
Képek a klubok standjairól:
A kollégium közösségi helysége, amiről még nem raktam fel ezelőtt képeket:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése