Tegnap
reggelre tették az orientációnkat, pontosabban a szakom orientációját. Korán kellett
lemennünk a még mindig szemerkélő esőben. A terem bejáratánál kaptunk egy
könyvecskét a szakunkról, készítettünk öntapadós névtáblákat magunknak és
beültünk. Először egy előadást tartottak nekünk a keleti és a nyugati tanítás
és tanulás között. Az előadó szemszögéből mi mind nyugati diákok voltunk, tehát
az itt jelenlévő, a nyugatitól való eltérést magyarázta nekünk. Pedig minden
egyes tulajdonság, amit a keleti iskoláról és a diákjairól elmondott a magyar
rendszerben teljes mértékben megtalálható. Így kicsit furcsa volt, hogy azt az
oktatási rendszert próbálja velem megértetni, amibe a szinte eddigi összes
iskolai évemet eltöltöttem. Ennek a jó oldala az, hogy ha a szakon tanító
tanárok is olyanok, mint a tajvani tanárok többsége, akkor nekem nem lesz nagy
változás, nem kell majd mibe beleszoknom.
Az
előadások és beszélgetés végén egy büfé ebéd várt minket, ahol a többi leendő
csoporttársunkkal és olyan emberekkel ismerkedhettünk meg, akik már második
évüket kezdik ennek a mesterszaknak. Az utóbbiak közé tartozik Samantha, aki
aktívan részt vesz több, iskolán kívül tevékenységben, például a szakhoz
tartozó újságot szerkeszt, most az szak promóciós videóját csinálja stb. Ő
hívott meg minket egy összejövetelre is, ami az új és a már idejáró diákoknak
szerveztek. Eredetileg azt tervezték, hogy a tengerpartra megyünk, és ott
alszunk – nem tudom hogyan, mivel meg ilyenek – de az eső és a mondhatni
hidegebb idő ezt nem engedte. Ezért csak vacsorát terveztek és karaokézást,
amit itt KTV-nek hívnak. Megismerkedtem egy indonéz lánnyal, Retno-val, két
helyi lánnyal, Lucy-val és Erin-nel, egy új-zélandi fiúval, Dylan-nal, egy
spanyol lánnyal, Juliával, egy mexikói fiúval, akinek már nem emlékszem a
nevére, egy francia lánnyal, Marléne-vel és egy másik fiúval, akinek sem a
nevére sem a nemzetiségére nem emlékszem, de tudom, hogy akkor elolvasva a
nevét, kelet-európainak véltem. Vicces fiú és mindenféle kaját reklámozott
nekünk, amit már kipróbált a büfé asztalról. Rengeteg féle étel volt. Volt
cézár saláta (az egyik legfinomabb, amit életemben ettem), csirkés és
sertéshúsos pite (kb. kis sütikék csirke és sertéshússal), spagetti, zöldséges
rizs és kis salátás, tojásos szendvicsek. Volt brownie, sajttorta jellegű süti,
csokis süti és almás süti. Nagyon sokat evett mindenki, mert minden nagyin
finom volt és a kirakott, helyi oolong tea is gyorsan elfogyott. Már régen meg
akartam kóstolni. Jó volt, de maradok a rendes zöldteámnál.
Már
többen eljöttek, amikor mi is elkezdtünk elbúcsúzni a megismert emberekkel.
Elugrottunk a kész pecsétjeinkért, amik nagyon szépen sikerültek. Én az
enyémhez kis dobozt is kaptam, aminek az egyik részében kis, piros tintával
átitatott szivacs van, úgyhogy bárhol egyből használhatom a pecsétet. Megint
lustának éreztük magunkat Leyla-val, ezért felszálltunk az egyetemi buszt. Már
ott ült Lucy, az egyik helyi lány, aki velünk fog járni. Kiderült, hogy ő is
ebben a kollégiumban lakik, egy emelettel felettünk. Ez szobák furcsa
elosztásáról nem régen hallottam. Én a 4.-en lakok, ahol szinte csak külföldiek
laknak. Hasonló a helyzet a fiúk szárnyában is. Erre az lehet a magyarázat, hogy
a 4 itt szerencsétlen szám. Ezért minden helyi szívesebben lakik eggyel
felettünk vagy alattunk. Visszatérve Lucy-ra, jó, hogy van egy helyi ismerősünk
is. Ahogy már írtam nehéz ez így néha, helyi segítség nélkül.
Pihentünk,
mert elhatároztunk, hogy elmegyünk az esti összejövetelre. Megnéztük, hogy
melyik metrómegállóról van szó, hogy melyiknél találkozunk este hétkor.
Szerencsére Leyla pont azok a környéken lakott egy hotel szerűségbe, mielőtt
beköltözhettünk volna a kollégiumba. Így tudta, hogy van egy busz, ami pontosan
ahhoz a megállóhoz visz és nem kellett a drága metróért fizetni. Már többen ott
voltak, amikor mi odaértünk. Ennek az lehet a magyarázata, hogy késtünk, mert
az ajtó záram megint elromlott, ezért mehettem újra az épület felelőseihez
szólni nekik. Megint csak elemet cseréltek a rendszerbe, de már kb.
harmadszorra mióta itt vagyok. Lehet, hogy egyszer komolyabban meg kellene
nézniük.
Szóval
már voltak ott emberek, amikor mi odaértünk. Ott volt Samantha és még 5-6-an az
idősebb diákok közül. Vártunk még és megérkezett az új-zélandi srác is és
többen a szakunk Phd programjáról is, mert őket is meghívták. Csoportosan
elindultunk, ami elég bizarr látvány lehetett: 10-12 külföldi fiatal, 2-3-an biciklivel
bandukol a szűk utcákon. Csoportunkat még érdekesebbé tette egy kanadai lány,
Madeleine, aki a kutyáját is hozta. Így fordultunk le egy nagyobb útról egy
mondhatni csendesebb utcára. Ott megálltunk egy étterem előtt, ahol enne
akartunk. Megszámoltak minket és mondták, hogy ennyi helyük már nincs. Már azon
gondolkoztak, hogy akkor hova mehetnénk, mikor kinyílt a lakóház ajtaja, aminek
az aljában az étterem volt, és mondták, hogy menjünk le itt a
pincehelységükben, ott még van hely. Itt megbizonyosodhattam arról a tényről,
amit már sokan mondtak nekem az itten bérházakkal kapcsolatban: amikor az ember
belép, elszörnyed. A lakások viszont már sokkal szebben néznek ki.
Viccelődve
sétáltunk lefelé a lépcsőn, azon gondolkodva, hogy melyik horrorfilmbe fogunk
belecsöppeni, mi vár ránk a homályos, nem éppen tiszta bejárat után. Egy
alacsony plafonos, tágabb terembe vezettek. Az egyik oldalon sörök voltak
dobozokban egymásra halmozva. több kis asztalka volt szerte-széjjel, amiket T
alakban összetoltunk. Behozták a kutyát is, amit nem messze tőlem kötöttek meg,
én pedig nem tudtam megállni, hogy a szomorú tekintető kis kutyusnak oda dobjak
néha-néha egy kis husikát. Elkezdtünk rendelni, vagyis Leyla és én nem, mert
nem értettük, hogy mit is rendelhetnénk, mert minden kínaiul volt. Szerencsére
sikerült az előttünk ülő fiúk révén elérni, hogy valami olyasmit is
rendeljenek, amit Leyla is megehet. Ha jól emlékszem nem említettem még Leyla allergiáit.
Alig van olyan dolog, amire nem allergiás. Nem ehet sertés és marhahúst és semmilyen
sója származékot. Ezzel itt azért elég nehéz. Szinte mindent a fenti két hússal
csinálna – persze rengeteg a csirkés étel is – és szinte mindent valami szójás
dologgal készítenek el. Ezen felül laktóz érzékeny is. Valamilyen
zöldségfélékre is allergiás, de még nem sikerült mindent megjegyeznem, amit nem
ehet. Szóval elég nehéz neki itt, főleg mivel nem beszél kínaiul ezért meg sem
tudja kérdezni, hogy mi miből van.
Rendeltek
helyettünk mindet és sok sört hozzá. Egy kis kínai ruhácskába öltözött lány
volt felelős a folyamatos sör ellátottságért. Nem akartam és nem is tudtam,
hogy mennyi sört hozott nekünk, de azt tudom, hogy szinte minden 5 percben
hozott kis műanyag, erre a célra gyártott kosárkát, 6 egy literes sörös üveggel
és elvitte az elfogyasztottakat. Kétféle sört hoztak egy jobbat, Taiwan Beer-t
és egy kevésbé jót, aminek azt hiszem Nanjing Beer volt a neve. Mindig az
elsőre pályáztunk, de sokszor csak a másodikból jutott. 21-22-en lettünk a
végén, mert sokan később jöttek. Jött Máté is és egy japán lány is, aki szintén
velünk fog járni és már ismerjük, mert pont a velem szembeni szobában lakik.
Kapott
mindenki kis tányérkát a húsoknak és zöldségeknek, kis műanyag tálat a rizsnek
és egy eléggé kisméretű, kb. 2 decis poharat a sörnek. A rizs ingyen volt,
ahogy az a menü is írta. Egy nagy rizsfőző készülék volt a szoba egyik
sarkában, amiből bárki, bármennyit szedhetett. Ezután elkezdték hozni az
ételeket. Azt hittem sosem fogják abbahagyni. Csak hozták és hozták a
zöldségekkel és húsokkal teli tálakat. Megpróbálok mindet felsorolni, amibe
belekóstoltam, de nem biztos, hogy sikerülni fog: ettem párolt kínai kelt, polip
csápokat (amik nagyon rágósak voltak), chilis mogyorós csirkét, rákpitét,
valami tengeri valamit, valamit, aminek nagyon erős sertés íze volt (és a
kutyánál végezte). Most ennyit tudok felsorolni, de a legkülönlegesebbet a
végére hagytam: valamivel kb. bepanírozott rákok voltak, édes majonézes
mártással, színes szóró cukorral a tetején, ananásszal felszolgálva. Először
ódzkodtam tőle, de aztán megkóstoltam és ízlett. A sörös poharam pedig szinte
mindig tele volt vagy saját magamnak vagy Jerome-nak (azt hiszem így hívták a
srácot) vagy a mellettem ülő Madeleine-nek hála, akinek a közelsége miatt a
kutya is közel volt hozzám. Vacsora előtt megsimogattam és ebből már tudta,
hogy nálam lehet próbálkozni. Folyamatosan dugta az orrát és az arcát a
lábamnak és a szomorúan néző tekintet meg is hozta neki, amit akart.
A
már említett Jerome és az új-zélandi srác ültek velünk szemben. Sokat beszélgettünk.
Az egyre több sör elfogyasztásának köszönhetően egyre oldottabb lett a
hangulat. Így került terítékre Leyla allergiája és ennek köszönhetően a
mellettünk ülő kutya megevése is. Sokan folyamatosan változtatták a helyeiket,
így egy darabig Mark-kal, a kaliforniai másodévessel is szóba elegyedtünk. Jerome,
a holland srác engedte el magát a legjobban. Elmesélte milyen hajat fog magának
vágatni és miért is van egy eléggé feltűnő kő fülbevaló a füle felsőrészébe.
Elmondta, hogy a barátai meglátogatták a nyáron és minden hülyeséget
kipróbáltak, amire csak gondolni tudtak: fülbelövés, mohikán tarajos haj
vágatása stb. Ekkor meglátta a fülemből lógó nagyobb fülbevalót és ragaszkodott
hozzá, hogy felpróbálja. Kölcsönadtam neki, hogy berakhassa a fülébe. Elég
bizarr látvány lett az eredménye.
Lassan
a menésen kezdtünk el Leyla-val gondolkozni. Kérdeztük, hogy mennyivel
tartozunk. Elkérték a számlát, miközben még mindig hoztak nekünk étellel teli
tálakat. Horribilis összeg jött ki, ami elosztva persze már nem hangzott olyan
rosszul, de több volt, amit általában ételre szokta szánni. Viszont teljes
mértékben megérte. Jó volt a hangulat és jó volt új arcokkal találkozni.
Kana,
a japán lány is jött velünk, úgyhogy hárman mentünk vissza buszmegállóhoz.
Sokat kellett a buszra várni, ami kezdett kényelmetlen menni, mert a fő oka
annak, hogy indulni akartam az volt, hogy kezdtem eléggé rosszul lenni. Nagyon
sokat ettem ebédre is és ott volt a hatalmas adag vacsora is. Végrejött a busz
és felszállhattunk. Leszálltunk az egyetemnél, ahol az egyik, az emeletünkön
lakó cseh lánnyal találkoztunk, aki szintén hazafelé tartott. reménykedve
mentünk a buszmegállóba, mert azt hallottuk, hogy 11-ig jár a busz.
Megkérdeztünk egy arra kószáló helyit, aki viszont úgy tudta, hogy csak 10-ig,
ezért elkezdtünk felsétálni. Felérve minél hamarabb le akartam feküdni, de
egyre rosszabbul éreztem magam. Felfekvés után még legalább három órán
keresztül forgolódtam, mert a fájó hasam miatt nem tudtam elaludni.
Ma
engedtem magamnak, hogy tovább aludjak, az esti „elalvatlanságom” miatt. Megbeszéltük,
hogy reggel elmegyünk Leyla-val és Kana-val boltba. Szükségünk volt egy-két
dologra és folyamatosan emlegetik a közeledő-távolodó-itt le nem csapó-pont itt
lecsapó-erős-gyenge tájfunt, ezért inkább gondoltunk, hogy felkészülten érjen
minket, bevásárolunk, hátha tényleg ilyen nagy tájfun jön, amikor a házból sem
szabad kilépni. Ha meg nem jön, az instant tészta úgyis eláll. Az egyik helyi,
de itt lakó lány magyarázta el, hogy hogyan lehet egyszerűbben eljutni az
általunk csak kék boltnak nevezett boltba – de azt hiszem erről már írtam, így
nem írom le még egyszer – így elindultunk. A kitartó esőzések miatt lehűlt a
levegő. Leyla felvett egy vékonyabb pulcsit, de én inkább nem, maradtam a
halásznadrág-póló-szandál szettemnél és olyan jó érzés volt egy kicsit fázni. Főleg
mert jövő hétre elvileg megint nagyon meleg időt mondanak. Szóval végül tényleg
megtaláltuk a campus hátsó bejáratát és a hidat is, amin keresztül könnyen
elérhettük a boltot.
Sok-sok
érdekel dolgon kívül vettem vaníliás kólát, amit imádtam, ameddig forgalmazták Magyarországon
és szomorú lettem, amikor már nem, egy kis kenyeret, mert már kb. Magyarországról
való eljövetelem óta nem ettem kenyeret leszámítva az orientáció utáni
szendvicset. Édes kenyér, amit már csak itthon az ízéről állapítottam meg, de
ez szokás itt, úgyhogy nem lepődtem meg nagyon. Csak érdekes íze van a tonhal
konzervemmel. A legnagyobb felfedezésem viszont egy kb. cipős doboznyi
OREO-ból, amit valamiért leáraztak kb. 750 Ft-ra, szóval négyféle nagy adag
OREO vettem hihetetlenül jó áron.
Többféle
programot is terveztem mára, de mindent lemondtam, mert a tegnapi rosszullét
után nem heverte ki a szervezetem a megpróbáltatásokat, és mert ez volt az
utolsó napom a suli kezdete előtt. Ebédelni mentünk csak le a menzára.
Ugyanannál ettünk, mint pénteken, csak most nem dumplingokat kértem, hanem
tésztát. Nem volt olyan finom, sőt Daniela-nak sem nézett ki olyan finoman az
ebédje, pedig ugyanazt ette, mint én pénteken. Pedig ugyanazok csinálták. Van
egy turmix és gyümölcsleves a menzán. Az ott vehető italok közül próbáltunk ki
egyet. Én szőlőlevet választottam. Ott helyben darálta össze a szőlőket és
készítette el az italt, ami végül is jóízű volt, de nem akarnám mindennap
megvenni, mert ahhoz azért kicsit magas az ára.
Már
régebben mondani akartam, hogy a részletes étel leírások szándékosan ilyen
részletesek és hosszak. Ez az egyik legkülönlegesebb, de persze nem az egyetlen
érdekes velejárója a teljesen új világba való költözésnek.
Ma már végre csináltam egy-két képet a kollégiumokról és a környékükről
A régi és az új kollégiumi épületek
Kilátás a campus-ból, a campus parkos része és Chiang Kai-shek szobor a kollégiumoktól nem messze
Az esőzésekről megáradt folyó, ami elválasztja a campust a várostól (az elsőn a város a campus felől, a másodikon a campus a város felől fényképezve) és a folyó másik oldalán lévő házak
A kollégiumok menzája a Bo étteremmel, ahol enni szoktunk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése