2012. szeptember 16., vasárnap

Megismerkedés a szaktársaimmal


Tegnap reggelre tették az orientációnkat, pontosabban a szakom orientációját. Korán kellett lemennünk a még mindig szemerkélő esőben. A terem bejáratánál kaptunk egy könyvecskét a szakunkról, készítettünk öntapadós névtáblákat magunknak és beültünk. Először egy előadást tartottak nekünk a keleti és a nyugati tanítás és tanulás között. Az előadó szemszögéből mi mind nyugati diákok voltunk, tehát az itt jelenlévő, a nyugatitól való eltérést magyarázta nekünk. Pedig minden egyes tulajdonság, amit a keleti iskoláról és a diákjairól elmondott a magyar rendszerben teljes mértékben megtalálható. Így kicsit furcsa volt, hogy azt az oktatási rendszert próbálja velem megértetni, amibe a szinte eddigi összes iskolai évemet eltöltöttem. Ennek a jó oldala az, hogy ha a szakon tanító tanárok is olyanok, mint a tajvani tanárok többsége, akkor nekem nem lesz nagy változás, nem kell majd mibe beleszoknom.
Az előadások és beszélgetés végén egy büfé ebéd várt minket, ahol a többi leendő csoporttársunkkal és olyan emberekkel ismerkedhettünk meg, akik már második évüket kezdik ennek a mesterszaknak. Az utóbbiak közé tartozik Samantha, aki aktívan részt vesz több, iskolán kívül tevékenységben, például a szakhoz tartozó újságot szerkeszt, most az szak promóciós videóját csinálja stb. Ő hívott meg minket egy összejövetelre is, ami az új és a már idejáró diákoknak szerveztek. Eredetileg azt tervezték, hogy a tengerpartra megyünk, és ott alszunk – nem tudom hogyan, mivel meg ilyenek – de az eső és a mondhatni hidegebb idő ezt nem engedte. Ezért csak vacsorát terveztek és karaokézást, amit itt KTV-nek hívnak. Megismerkedtem egy indonéz lánnyal, Retno-val, két helyi lánnyal, Lucy-val és Erin-nel, egy új-zélandi fiúval, Dylan-nal, egy spanyol lánnyal, Juliával, egy mexikói fiúval, akinek már nem emlékszem a nevére, egy francia lánnyal, Marléne-vel és egy másik fiúval, akinek sem a nevére sem a nemzetiségére nem emlékszem, de tudom, hogy akkor elolvasva a nevét, kelet-európainak véltem. Vicces fiú és mindenféle kaját reklámozott nekünk, amit már kipróbált a büfé asztalról. Rengeteg féle étel volt. Volt cézár saláta (az egyik legfinomabb, amit életemben ettem), csirkés és sertéshúsos pite (kb. kis sütikék csirke és sertéshússal), spagetti, zöldséges rizs és kis salátás, tojásos szendvicsek. Volt brownie, sajttorta jellegű süti, csokis süti és almás süti. Nagyon sokat evett mindenki, mert minden nagyin finom volt és a kirakott, helyi oolong tea is gyorsan elfogyott. Már régen meg akartam kóstolni. Jó volt, de maradok a rendes zöldteámnál.
Már többen eljöttek, amikor mi is elkezdtünk elbúcsúzni a megismert emberekkel. Elugrottunk a kész pecsétjeinkért, amik nagyon szépen sikerültek. Én az enyémhez kis dobozt is kaptam, aminek az egyik részében kis, piros tintával átitatott szivacs van, úgyhogy bárhol egyből használhatom a pecsétet. Megint lustának éreztük magunkat Leyla-val, ezért felszálltunk az egyetemi buszt. Már ott ült Lucy, az egyik helyi lány, aki velünk fog járni. Kiderült, hogy ő is ebben a kollégiumban lakik, egy emelettel felettünk. Ez szobák furcsa elosztásáról nem régen hallottam. Én a 4.-en lakok, ahol szinte csak külföldiek laknak. Hasonló a helyzet a fiúk szárnyában is. Erre az lehet a magyarázat, hogy a 4 itt szerencsétlen szám. Ezért minden helyi szívesebben lakik eggyel felettünk vagy alattunk. Visszatérve Lucy-ra, jó, hogy van egy helyi ismerősünk is. Ahogy már írtam nehéz ez így néha, helyi segítség nélkül.
Pihentünk, mert elhatároztunk, hogy elmegyünk az esti összejövetelre. Megnéztük, hogy melyik metrómegállóról van szó, hogy melyiknél találkozunk este hétkor. Szerencsére Leyla pont azok a környéken lakott egy hotel szerűségbe, mielőtt beköltözhettünk volna a kollégiumba. Így tudta, hogy van egy busz, ami pontosan ahhoz a megállóhoz visz és nem kellett a drága metróért fizetni. Már többen ott voltak, amikor mi odaértünk. Ennek az lehet a magyarázata, hogy késtünk, mert az ajtó záram megint elromlott, ezért mehettem újra az épület felelőseihez szólni nekik. Megint csak elemet cseréltek a rendszerbe, de már kb. harmadszorra mióta itt vagyok. Lehet, hogy egyszer komolyabban meg kellene nézniük.
Szóval már voltak ott emberek, amikor mi odaértünk. Ott volt Samantha és még 5-6-an az idősebb diákok közül. Vártunk még és megérkezett az új-zélandi srác is és többen a szakunk Phd programjáról is, mert őket is meghívták. Csoportosan elindultunk, ami elég bizarr látvány lehetett: 10-12 külföldi fiatal, 2-3-an biciklivel bandukol a szűk utcákon. Csoportunkat még érdekesebbé tette egy kanadai lány, Madeleine, aki a kutyáját is hozta. Így fordultunk le egy nagyobb útról egy mondhatni csendesebb utcára. Ott megálltunk egy étterem előtt, ahol enne akartunk. Megszámoltak minket és mondták, hogy ennyi helyük már nincs. Már azon gondolkoztak, hogy akkor hova mehetnénk, mikor kinyílt a lakóház ajtaja, aminek az aljában az étterem volt, és mondták, hogy menjünk le itt a pincehelységükben, ott még van hely. Itt megbizonyosodhattam arról a tényről, amit már sokan mondtak nekem az itten bérházakkal kapcsolatban: amikor az ember belép, elszörnyed. A lakások viszont már sokkal szebben néznek ki.
Viccelődve sétáltunk lefelé a lépcsőn, azon gondolkodva, hogy melyik horrorfilmbe fogunk belecsöppeni, mi vár ránk a homályos, nem éppen tiszta bejárat után. Egy alacsony plafonos, tágabb terembe vezettek. Az egyik oldalon sörök voltak dobozokban egymásra halmozva. több kis asztalka volt szerte-széjjel, amiket T alakban összetoltunk. Behozták a kutyát is, amit nem messze tőlem kötöttek meg, én pedig nem tudtam megállni, hogy a szomorú tekintető kis kutyusnak oda dobjak néha-néha egy kis husikát. Elkezdtünk rendelni, vagyis Leyla és én nem, mert nem értettük, hogy mit is rendelhetnénk, mert minden kínaiul volt. Szerencsére sikerült az előttünk ülő fiúk révén elérni, hogy valami olyasmit is rendeljenek, amit Leyla is megehet. Ha jól emlékszem nem említettem még Leyla allergiáit. Alig van olyan dolog, amire nem allergiás. Nem ehet sertés és marhahúst és semmilyen sója származékot. Ezzel itt azért elég nehéz. Szinte mindent a fenti két hússal csinálna – persze rengeteg a csirkés étel is – és szinte mindent valami szójás dologgal készítenek el. Ezen felül laktóz érzékeny is. Valamilyen zöldségfélékre is allergiás, de még nem sikerült mindent megjegyeznem, amit nem ehet. Szóval elég nehéz neki itt, főleg mivel nem beszél kínaiul ezért meg sem tudja kérdezni, hogy mi miből van.
Rendeltek helyettünk mindet és sok sört hozzá. Egy kis kínai ruhácskába öltözött lány volt felelős a folyamatos sör ellátottságért. Nem akartam és nem is tudtam, hogy mennyi sört hozott nekünk, de azt tudom, hogy szinte minden 5 percben hozott kis műanyag, erre a célra gyártott kosárkát, 6 egy literes sörös üveggel és elvitte az elfogyasztottakat. Kétféle sört hoztak egy jobbat, Taiwan Beer-t és egy kevésbé jót, aminek azt hiszem Nanjing Beer volt a neve. Mindig az elsőre pályáztunk, de sokszor csak a másodikból jutott. 21-22-en lettünk a végén, mert sokan később jöttek. Jött Máté is és egy japán lány is, aki szintén velünk fog járni és már ismerjük, mert pont a velem szembeni szobában lakik.
Kapott mindenki kis tányérkát a húsoknak és zöldségeknek, kis műanyag tálat a rizsnek és egy eléggé kisméretű, kb. 2 decis poharat a sörnek. A rizs ingyen volt, ahogy az a menü is írta. Egy nagy rizsfőző készülék volt a szoba egyik sarkában, amiből bárki, bármennyit szedhetett. Ezután elkezdték hozni az ételeket. Azt hittem sosem fogják abbahagyni. Csak hozták és hozták a zöldségekkel és húsokkal teli tálakat. Megpróbálok mindet felsorolni, amibe belekóstoltam, de nem biztos, hogy sikerülni fog: ettem párolt kínai kelt, polip csápokat (amik nagyon rágósak voltak), chilis mogyorós csirkét, rákpitét, valami tengeri valamit, valamit, aminek nagyon erős sertés íze volt (és a kutyánál végezte). Most ennyit tudok felsorolni, de a legkülönlegesebbet a végére hagytam: valamivel kb. bepanírozott rákok voltak, édes majonézes mártással, színes szóró cukorral a tetején, ananásszal felszolgálva. Először ódzkodtam tőle, de aztán megkóstoltam és ízlett. A sörös poharam pedig szinte mindig tele volt vagy saját magamnak vagy Jerome-nak (azt hiszem így hívták a srácot) vagy a mellettem ülő Madeleine-nek hála, akinek a közelsége miatt a kutya is közel volt hozzám. Vacsora előtt megsimogattam és ebből már tudta, hogy nálam lehet próbálkozni. Folyamatosan dugta az orrát és az arcát a lábamnak és a szomorúan néző tekintet meg is hozta neki, amit akart.
A már említett Jerome és az új-zélandi srác ültek velünk szemben. Sokat beszélgettünk. Az egyre több sör elfogyasztásának köszönhetően egyre oldottabb lett a hangulat. Így került terítékre Leyla allergiája és ennek köszönhetően a mellettünk ülő kutya megevése is. Sokan folyamatosan változtatták a helyeiket, így egy darabig Mark-kal, a kaliforniai másodévessel is szóba elegyedtünk. Jerome, a holland srác engedte el magát a legjobban. Elmesélte milyen hajat fog magának vágatni és miért is van egy eléggé feltűnő kő fülbevaló a füle felsőrészébe. Elmondta, hogy a barátai meglátogatták a nyáron és minden hülyeséget kipróbáltak, amire csak gondolni tudtak: fülbelövés, mohikán tarajos haj vágatása stb. Ekkor meglátta a fülemből lógó nagyobb fülbevalót és ragaszkodott hozzá, hogy felpróbálja. Kölcsönadtam neki, hogy berakhassa a fülébe. Elég bizarr látvány lett az eredménye.
Lassan a menésen kezdtünk el Leyla-val gondolkozni. Kérdeztük, hogy mennyivel tartozunk. Elkérték a számlát, miközben még mindig hoztak nekünk étellel teli tálakat. Horribilis összeg jött ki, ami elosztva persze már nem hangzott olyan rosszul, de több volt, amit általában ételre szokta szánni. Viszont teljes mértékben megérte. Jó volt a hangulat és jó volt új arcokkal találkozni.
Kana, a japán lány is jött velünk, úgyhogy hárman mentünk vissza buszmegállóhoz. Sokat kellett a buszra várni, ami kezdett kényelmetlen menni, mert a fő oka annak, hogy indulni akartam az volt, hogy kezdtem eléggé rosszul lenni. Nagyon sokat ettem ebédre is és ott volt a hatalmas adag vacsora is. Végrejött a busz és felszállhattunk. Leszálltunk az egyetemnél, ahol az egyik, az emeletünkön lakó cseh lánnyal találkoztunk, aki szintén hazafelé tartott. reménykedve mentünk a buszmegállóba, mert azt hallottuk, hogy 11-ig jár a busz. Megkérdeztünk egy arra kószáló helyit, aki viszont úgy tudta, hogy csak 10-ig, ezért elkezdtünk felsétálni. Felérve minél hamarabb le akartam feküdni, de egyre rosszabbul éreztem magam. Felfekvés után még legalább három órán keresztül forgolódtam, mert a fájó hasam miatt nem tudtam elaludni.

Ma engedtem magamnak, hogy tovább aludjak, az esti „elalvatlanságom” miatt. Megbeszéltük, hogy reggel elmegyünk Leyla-val és Kana-val boltba. Szükségünk volt egy-két dologra és folyamatosan emlegetik a közeledő-távolodó-itt le nem csapó-pont itt lecsapó-erős-gyenge tájfunt, ezért inkább gondoltunk, hogy felkészülten érjen minket, bevásárolunk, hátha tényleg ilyen nagy tájfun jön, amikor a házból sem szabad kilépni. Ha meg nem jön, az instant tészta úgyis eláll. Az egyik helyi, de itt lakó lány magyarázta el, hogy hogyan lehet egyszerűbben eljutni az általunk csak kék boltnak nevezett boltba – de azt hiszem erről már írtam, így nem írom le még egyszer – így elindultunk. A kitartó esőzések miatt lehűlt a levegő. Leyla felvett egy vékonyabb pulcsit, de én inkább nem, maradtam a halásznadrág-póló-szandál szettemnél és olyan jó érzés volt egy kicsit fázni. Főleg mert jövő hétre elvileg megint nagyon meleg időt mondanak. Szóval végül tényleg megtaláltuk a campus hátsó bejáratát és a hidat is, amin keresztül könnyen elérhettük a boltot.
Sok-sok érdekel dolgon kívül vettem vaníliás kólát, amit imádtam, ameddig forgalmazták Magyarországon és szomorú lettem, amikor már nem, egy kis kenyeret, mert már kb. Magyarországról való eljövetelem óta nem ettem kenyeret leszámítva az orientáció utáni szendvicset. Édes kenyér, amit már csak itthon az ízéről állapítottam meg, de ez szokás itt, úgyhogy nem lepődtem meg nagyon. Csak érdekes íze van a tonhal konzervemmel. A legnagyobb felfedezésem viszont egy kb. cipős doboznyi OREO-ból, amit valamiért leáraztak kb. 750 Ft-ra, szóval négyféle nagy adag OREO vettem hihetetlenül jó áron.
Többféle programot is terveztem mára, de mindent lemondtam, mert a tegnapi rosszullét után nem heverte ki a szervezetem a megpróbáltatásokat, és mert ez volt az utolsó napom a suli kezdete előtt. Ebédelni mentünk csak le a menzára. Ugyanannál ettünk, mint pénteken, csak most nem dumplingokat kértem, hanem tésztát. Nem volt olyan finom, sőt Daniela-nak sem nézett ki olyan finoman az ebédje, pedig ugyanazt ette, mint én pénteken. Pedig ugyanazok csinálták. Van egy turmix és gyümölcsleves a menzán. Az ott vehető italok közül próbáltunk ki egyet. Én szőlőlevet választottam. Ott helyben darálta össze a szőlőket és készítette el az italt, ami végül is jóízű volt, de nem akarnám mindennap megvenni, mert ahhoz azért kicsit magas az ára.

Már régebben mondani akartam, hogy a részletes étel leírások szándékosan ilyen részletesek és hosszak. Ez az egyik legkülönlegesebb, de persze nem az egyetlen érdekes velejárója a teljesen új világba való költözésnek.

Ma már végre csináltam egy-két képet a kollégiumokról és a környékükről 





                                                     A régi és az új kollégiumi épületek






    Kilátás a campus-ból, a campus parkos része és Chiang Kai-shek szobor a kollégiumoktól nem messze




Az esőzésekről megáradt folyó, ami elválasztja a campust a várostól (az elsőn a város a campus felől, a másodikon a campus a város felől fényképezve) és a folyó másik oldalán lévő házak


                                    A kollégiumok menzája a Bo étteremmel, ahol enni szoktunk



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése