Az utazas es az elso benyomasok

Nem tudom, hogy ez mikor fog felkerülni a netre, de magamnak addig is kitartóan írogatom.

Bevezetésnek talán csak annyit, hogy gondoltam érdekes lenne leírni, hogy mi is történik is velem Tajvanon. Meg is marad minden, és akit érdekel, az el is olvashatja.

A Budapest-Amszerdam járaton nem tapasztaltam semmi lejegyzendőt. Kivéve talán azt, hogy cuki bocis tasakban adták a szendvicset és azt, hogy már ott feltűnt, hogy szerencsére a KLM gépeken Heineken-t lehet inni. Így teljes egészében a hollandiai élmények visszatérését eredményezte. A Schiphol-i reptér is hasonlóan szokványosnak, repteresnek bizonyult. De megnézhettem felülről is, ha már alulról annyiszor láttam és kinevettek az feszültség átalakítós kérdéseim miatt. A repülőre való beszállás az útleveleket ellenőrző férfi meggyőzésével kezdődött, hogy miért is nincs nekem szükségem kínai vízumra és ezért miért is nincs nekem ilyenem. A kínaiak nekünk szokatlannak tűnő tulajdonságaikból már itt többet felfedezhettünk. Az egyik ilyen a türelmetlenségük, ami főleg a sorbanállás alatt tőr rájuk. Igaz, hogy ugyanez a türelmetlenség pl. Tajvanon is teljes mértékben jelen van. Az egyik ilyen türelmetlen férfi, hogy hamarabb sorra kerülhessen az átvilágításnál, a reptéri dolgozók munka területén próbálta az előtte állókat megelőzni. Az egyenruhás egy nem nézte jó szemmel és mutogatással próbálta a férfit eltessékelni onnan. A kínai szintén mutogatással nyugtatgatta, hogy nyugi, nincs semmi baj, hagyj álljak itt. Az egész incidens annyira lekötötte a figyelmemet, hogy egy másik mutogatás lette a vége, mert a figyelés közben nem vettem észre, hogy én jövök és a röntgenesek mutogattak, hogy miért nem jövök és szállok már be a röntgenbe. Maga a röntgenezés (ez egyáltalán röntgenezés vagy mi az?) Nem tartott sokáig, csak egy műanyag bódéba kellett beállni feltett kezekkel. A „kézi” motozás után látni is lehetett a kis képernyőt, ahogy az utánam következőket átvilágítják. Nem látszott semmi, csak egy homályos emberi alak, kis fehér négyzetetekkel, amik gondolom a nem odaillő dolgokra hívták fel a biztonságisok figyelmét.

Az Amszerdam-Shanghai járat a stewardess-ek végtelen hálálkodással fogadták, hogy egy anya és lánya kedvéért hajlandóak voltunk Mátéval, a sráccal, akivel utaztam, különülni. Még a repülő út alatt is újra meg újra megköszönték, hogy nem kellett miattunk tovább bolygatniuk az utas listát. Az étkezések nevezhetőek az út ezen szakaszának legkiemelkedőbb részsének, főleg a mennyiségük miatt. Azért nem tudtam aludni, mert minden öt percben ételt, snack-eket vagy italokat kínáltak. Az én soromat kiszolgáló férfi stewarddal (mi a stewardess férfi megfelelője?) sikerült magamat megjegyeztetnem, mikor arra a kérdésre, hogy jnvkajbk tea vagy black tea kérek-e azt válaszoltam, hogy nem black tea-t. Ebből persze ő is rájött, hogy az első opciót nem értettem. Ezentúl whatever tea, but not black tea kijelentéssel szolgált fel nekem mindent. De legalább a zöld tea finom volt. A gép szórakozási lehetőségei viszont már komoly problémát okoztak nekem. Nem csak, hogy filmek és sorozatok közül, de játékok és nyelv-tanuló programok közül is lehetett válogatni. Ha ez a sok felsorolt lehetőség nem lenne elég, végig sem néztem rendesen a filmek listáját, mert már az első lapok után több naposnak kívántam az utat, hogy mindent megnézhessek, amit akarok. Ezért csak egy filmet választottam és inkább aludtam, vagyis próbáltam volna, de a reggeli (cukkinis rántotta……) mellett tudtam Simpson-t nézni.

A Kína területére belépőknek kitöltendő papírt nekünk is ki kellett tölteni, amit az elején nem értettünk, de aztán a leszállás előtt levetített filmből minden tiszta lett: nem tranzitálunk Shanghai-ban, hanem rendesen belépünk Kínában, sőt a feladott csomagunkat is fel kellett venni. Mivel az egyén túlsúlyos volt, féltem, hogy akadékoskodni fognak vagy megint fizetni kell érte, esetleg a sok kézi poggyászunk nem tetszik majd nekik. Szóval leszállás után mi is beálltunk a többi külföldivel a Kínába belépő sorba. A leszálláshoz még annyit, hogy Kínába kilépni egy repülőből még mindig ugyanolyan: az első 10 percben nem tudsz levegőt venni a magas páratartalom miatt. Amikor rám került a belépők sorában, a nő egészen kedvesen rám köszönt, ami egy kicsit furcsa volt a ridegnek látszó egyenruhások között. A cső közepén például, amin keresztül elhagytuk a gépet, egy reptéri dolgozó állt, sárga mellényben és még ő is úgy kihúzta magát, mintha katonai díszszemlén lenne. Szóval kedvesen mosolygott, addig ameddig meg nem látta a tajvani vízumomat. Lefagyott a mosoly az arcáról. Az egyik kollégáját is odahívta, hogy az is megnézhessen rajta valamit. Majd a köszönésemre csak egy rideg fejbiccentéssel válaszolt. Ezután felvettük a táskánkat, amiket a kézi poggyászunkkal együtt vinnünk kellett a becsekkolásig, ami sokkal későbbre volt kiírva. Át kellett mindenünket húzni egy másik terminálba, egy végeláthatatlan folyóson keresztül. Végignéztük az éttermeket is, hátha valahol lehet értelmes áron kávét kapni a hosszú repülőút után. Szerencsére a becsekkolásnál nem volt probléma. Majd következett egy újabb hosszú várás egy szokatlanul üres reptéren, ahol csak a víz automatával lehetett szórakozni, ami beszéddel figyelmeztetett, hogy a jó hőmérsékletű vizet nyomod-e. Az üvegfalakon keresztül zuhogó esőben végrehajtott repülőbepakolás figyeltük, majd mi is beszállhattunk. Ez a repülő már sokkal családiasabbnak tűnik és az ételnek is tényleg ázsiai íze volt, nem úgy, mint a KLM ’Flavors of Asia’ egyáltalán nem ázsiai ízű csirkéjének. Gyorsan ott is voltunk.

Itt már nem zord arcú emberek fogadtak, hanem tényleg mosolygó reptéri dolgozók. A tajvaniak eddig tapasztalt betegség mániájuk itt is folytatódott. Fertőtlenítővel átitatott szőnyegen keresztül kellett végigsétálnunk és szúrópróba szerűen bárkit megállíthattak, hogy megmérjék a lázát. A repülőtérről kilépve én taxit fogtam. A taxik koordinátora mosolygott a papíromon, amit mutogattam neki, hogy ide akarok menni – nem tudom miért – , a taxi sofőr pedig azt sem tudta, hogy az hol van, így vadul követte a GPS-t, hogy odataláljunk. Egy olyan tíz-tizenöt perces út után rakott ki, egy forgalmas út mellett, két nagyobb lakóház között. Nem tudtam merre felé induljak, de szerencsére a két épület között éppen egy lány szállt fel a robogójára a barátjával. A robogók mennyisége itt tényleg megdöbbentő. Minden épkézláb ember robogózik. A piros lámpáknál a sávok végén külön felfestett négyzet van nekik, mert úgyis mindenki tudja, hogy az autók között előrehúznak a lámpáknál és így legalább helyük is van. Minden második bolt motor, robogó szerviz vagy bolt (és minden első 7eleven, de erről később).

Szóval megkérdeztem ő is hogy hol van pontosan a papíromon lévő cím és a hátam mögött lévő épületre mutatott. Ő is ebbe a lánykollégiumba jár, ahogy később elmondta. Megkereste a portást és segített felhozni a táskáimat is a keserű arcú barátjával együtt, aki gondolom már indulni akart. Mondtam neki, hogy menjen nyugodtan, de addig nem volt hajlandó elindulni, ameddig nem látta, hogy minden rendben van és a portással is mindent megbeszéltem, mert a lány fordított nekünk. A szobatársam nem volt itthon, így csak magamnak elkezdtem felfedezni ezt a hatalmas területet. Egy kis szoba emeletes ággyal és egy kis fürdőszobával, aminek az az érdekessége, hogy van zuhanyzó, de nincs zuhanyzó kabin. A víz elfolyik a padlón lévő lefolyóban, de óvatosan kell mosakodni, mert mivel a fürdőszoba közepén zuhanyzunk, bármint lespriccolhatunk, pl. az ajtót vagy a száradó törölközőket. A szoba tele van rakva, főleg kicsi fiókos szekrényekben, ahol az eléggé lányos szobatársam a cuccait tartja. Egy fülöp-szigeteki lánnyal lakok együtt, megszámlálhatatlan, sokszor kb. 80 cm-es szőrme állatokkal és a barátjáról készült tömérdek képpel. Nagyon aranyos sokat segít és mindenét kölcsön adja, pl. a laptopját tárgyfelvételre, ameddig lesz netem. De pl. most adott egy másik matracot is, mert egy nem volt nekem elég. Egy fa lap az ágy alja és azon van a bambusz aljú kb. 1,5 cm vastag matrac. Nem volt valami kényelmes eddig, majd meglátjuk javít-e a helyzeten a második matrac. Van hűtőnk, TV-k, légkondink. A szembe ház van egy kicsit közel. Innen, az íróasztal mellől kinézve pont belátnék, ha nem lenne vastagon elfüggönyözve. Az egyetlen gond, hogy valamilyen apró hangya fajta él itt velünk. Mindenhol ott vannak. A portás kérdezte, hogy van-e takaróm, párnám meg matracom (persze, igen pont ezeket hoztam a 23 +12kg-ommal). Vettem tőle mindent és berendezkedtem. Nem tudtam pontosan adni neki, de meggyőztem megint külső fordítással, hogy vigye el a nagyobb összeget, majd visszaad később. A lányok, akikkel a pénzért jött az után is felhívtak a belső vonalas telefonon, hogy minden rendben van-e. Mikor már elaludni készültem megérkezett a szobatársam és éppen akkor támadt rendezkedni kedve, így nagyon sokáig nem tudtam elaludni.

Másnap korán felkeltem, hogy elinduljak végtelen utamnak: bemenjek Taipei-be. Ja, igen ezt még nem írtam, hogy nem Tajpejben lakom, hanem egy közeli településen, kb. olyan messze lehet, mint Érd BP-től. Mindenkitől, akivel eddig találkoztam (a robogós lány, a szobatársam stb.) megkérdeztem, hogy hol van buszmegálló, amivel elmehetnék a vonathoz, amiről úgy gondoltam, hogy a leggyorsabb és legkönnyebb közlekedés a fővárosba. Így is szinte félve indultam el. Minden szembejövő emberrel beszéltem, hogy biztosan jó felé megyek-e. Ez elég kevés embert jelent, mert ez nem a főút, bár a forgalma nagy, és mindenki robogón ül. Elmentem az egyetem mellett, aminek a koleszában átmenetileg lakom, egy tavacska mellett és meglepő módon 7eleven mellett és számtalan robogó szerviz mellett. Kiértem a főútra, de ott sem láttam semmiféle buszmegállót, sőt a 7eleven-t sem, ami mellett azt mondták, hogy van buszmegálló. Komolyan, ha itt azt mondod h 7eleven mellett, akkor az olyan mintha azt mondanád, hogy ott van Budapest belvárosában egy zebra mellett. A főút mellett álldogált egy lány. Ő mutatott fel egy táblára a kérdésemre, amiről később kiderült, hogy ez jelzi a buszmegállót. Ez tulajdonképpen egy tábla, tele kínai írásjegyekkel, amiből semmi sem kivehető és az összevissza az út közvetlen közelében épült házak sokasága is elrejti. Volt már olyan hogy a buszvezető is majdnem elfelejtett megállni, mert azt hitte a várakozó utasról, hogy az csak gyanútlanul a háza előtt álldogál. És igen ez a járdák mennyiségét is jelzi, főleg itt Taoyuan-ban. Tehát járdák száma=0. Ha meghalok, akkor a busz és a hazafelé úton fognak elütni, mert az úttesten haladó és az út mellett parkoló autók között kell lavíroznom. Szerencsére kinyomtattam kínai írásjegyekkel még otthon a közelben lévő megálló és a vasútállomás nevét. Ez volt a legokosabb gondolatom valaha és azóta az a cetli vált a legfontosabb papírommá. Kb. 20 perc utazás után jelezett a sofőr, hogy itt szálljak le és ugyanabba a dologba futottam bele. OK, hogy itt kell leszállnom, de hogy tovább? Az egymásra épült 10-20 emeletes házak között nem tudja, az ember melyik egy sávos kis utcácskán induljon el. Szóval itt is kérdezgettem, ameddig egy nő nem jött ide, hogy segítsen. Így találtam meg, egy utcányira, a vonatállomást. Vettem jegyet Tajpejbe és vissza, azzal a segítséggel, hogy az első vágányról indul 10 perc múlva. Kapukon kell átmenni, annak kell beadni a jegyet és ki is lyukasztja. Nekem is kilyukasztotta volna, ha nem kezdett volna el vadul sípolni. Erre jött a gépek mellett álló őr és elmagyarázta, hogy nem a Tajpej-Taoyuan, hanem a Taoyuan-Tajpej jegyemet kellene itt beadni. A vonatmegálló nagyon indiaias. Két peron van, amik egymásra néznek, az egyiken a befelé, a másikon a kifelé menő vonatokkal. A vonat megérkezett és elindult a tolakodás. A felszállók már majdnem mind fenn voltak, ameddig a leszállók befejezték a leszállást. A vonat olyan, mint egy metró nálunk, a két oldalán van egy-egy üléssor, középen viszont sok-sok hely. A baj csak az, hogy negyven percen keresztül megterhelő állni és én csak negyven percet utaztam vele, úgy hogy nem a végállomáson szálltam le meg fel. A tajpeji főpályaudvar elég nagy volt (és csak az épületen belül, a négy sarkában van négy 7eleven), így nem is találtam meg, hogy hova is pontosan beszéltük meg a találkozót Mátéval. Majd találkozás után megismerkedhettem a tajpeji metróval is. Ennek három érdekessége van: 1. színekkel vannak jelölve a vonalak, ami teljesen OK. De, mivel a metró hálózat folyamatos építés alatt van, a térképen jelölve vannak olyan vonalak is, amik még nem készültek el, jól megkavarva a gyanútlan „turistát” ami még én is vagyok itt. Emellett a jelenlegi vonalak úgy vannak színezve, hogy a vonalak befejezése után ne kelljen mindent átszínezni. Így van olyan h A állomásról B-be piros jelzésű metrón megyünk, de visszafelé B-ből A-ba már zöldön. Akkor persze lesz értelme, amikor minden készen lesz majd, de most eléggé káosz, mondom, főleg a tudatlannak, akinek csak egy Visi tor information-ös pultról szedett metrótérképe van. A sztorit itt meg kell szakítanom, mert a magyarázás kedvéért kinyitottam a metró térképemet, aminek a hátulján ez szerepel: Modern Toilet. A képeket nézve ez egy olyan étterem, ahol WC csésze és piszoár alakú edényekben szolgálják fel az ételt. Meg is nézem ajánl-e még a térkép hasonló érdekes úti célokat. Folytatva eredeti vonalunkat: 2. érdekesség: a metró jegy egy kb. 200 Ft-t nagyságú műanyag érme. Bemenetkor egy érzékelőhöz kell érinteni, leszálláskor pedig a kapu lyukába kell bedobni. Vásárolni ilyet pedig úgy lehet, hogy meg kell nézni a jegyvevő feletti térképet, beazonosítni, hogy hol vagyunk és melyik állomásra megyünk, mert minden állomáson szerepel egy szám, az az érték, amennyit addig kell fizetni. A gép tehát tőlünk már csak annyit kérdez, hogy 10, 15, 20 stb.$-ral feltöltött érmét kérünk-e. A 3. érdekesség a WC. Először is a tény, hogy van, mármint a metró aluljárójában, amiről mondanom sem kell, hogy végtelenül világos és tiszta. Itt elvileg nincsenek hajléktalanok sem, pedig én, ösztönből, minden földön ülő embert annak nézek, pedig ők csak várnak. Az a szokás, hogy ha valamire vársz, pl. vonatra és már vagy egyáltalán nincs ülőhely, akkor a legközelebbi fal tövénél leülsz. Másodszorra a mosdóval kapcsolatban érdekes, hogy pl. a női mosdó előtt vagy egy kis világító tábla, ahol piros fény jelzi, hogy a 10 WC közül melyik szabad. Abban a pillanatban, hogy az ajtó zárja kinyílik, a WC-hez tartozó kis lámpa kint zöldre vált. A metrónak földalatti és földfeletti szakasza is. Az utóbbi ténynek köszönhetően láthattuk a város belföldi repterét, ami Tajpej városában van. Nem mondanám, hogy a szívében, de házak veszik szorosan körbe minden oldalról. Leszálláskor a helyi szórakozó központ mellett mentünk el, aminek épületében szorosan bele van építve egy hatalmas nagykerék. Még egy hely, amit majd mindenképpen meg kell látogatnom.

Ezen a napon meghívtak minket ebédelni. Pontosabban egy Wisely nevű vak helyi, aki annak az egyetemnek a nemzetközi koordinátora ahol most átmenetileg lakok. Egy thai étterembe vitt, ami a tajvaniak egyik kedvence. Fogalmunk sem volt, hogy mit rendel, mert az itteni szokások szerint az az ember rendel mindet, aki a többieket meghívja. Lehet valami értelme a szokásnak, mert nekem egy dologra kellett bólintanom, hogy kérek-e tejes teát és sajnos igent mondtam. Ez az ebéd világított rá másodszorra, hogy a tejes teát nem bírja a gyomrom. A hely találmány, zselé buborékos tejes teának még adok egy sanszot, de más ilyen jellegű italokban ezentúl nem leszek benne. Többféle ételt rendelt nekünk, de a legfinomabbak a kókuszos csirke újhagyma szeletekkel (legalábbis én annak néztem azokat) és a rák süti volt, ami egy ropogós külsejű rákkal töltött lepény volt. Ezután elmentünk egy 7eleven-be, ahol először ismerkedhettem meg ezzel a jelenséggel. Lényegében élelmiszerbolt, de kb. nincs is olyan elképzelhető szolgáltatás, amit ne lehetne ott igénybe venni. Van külön mobil szolgáltatásuk - ezért mentünk oda - lehet fénymásolni, főzött ebédet venni stb.. És tényleg minden sarkon ott van. Alig lép az ember kettőt már ott is egy újabb. Megkérdeztük az eladót, hogy jó lesz-e ez a SIM kártya, amit veszünk, az én iPhone 4-emhez, amibe Micro SIM-kártya kell. Persze, persze- válaszolta a nő. Persze nem volt jó, ezért vihettük vissza. Szerencsére 5 perccel a boltból való kilépés után már kiderült. Apropó, boltba való belépés és kilépés itt elég különös. Amikor kinyílik egy 7eleven ajtaja, akkor jellegzetes csöngés hallatszik. Erre a kasszában álló eladó egy hatalmasat üvölt. Ugyanez történik, amikor az ajtó bezárul. Máté magyarázta el, hogy ezzel a fülsüketítő üvöltéssel az eladó köszönti a vásárlók. Ez egy régről megmaradt szokás, amit még mindig tartanak.

(Folyt.kov.)

 A Shanghai-i repter

A kornyek, ahol lakok (az utolso elotti kepen a haterben levo voros haz a kolim)

A tajpeji palyaudvar

A robogo kocka

A WC jelzotabla