Újra itt

Visszaértem szerencsésen. Nem volt semmi extra sehol egészen a taxiig, ami a reptéri busztól vitt a koleszig. Beszálláskor derült ki, hogy nincs csomagtartója – pontosabban van, de valamivel biztos tele volt – így nem tudta a táskáimat odarakni, hanem melléjük kellett kucorognom. Aztán mondta a sofőr, hogy nem igazán tudja, hogy merrefelé kéne menni. Majd amikor végre kitalálta, elénk vágott egy másik taxis, amire ez a pasi feldühödött és egy hosszú leszorításos kergetőzés következett. Ahol tudtak, egymás elé vágtak vagy például a kiálló sávban előzgették egymást, aminek az lett a vége, hogy azt hittem egy alagút falának megyünk. Még a város elkerülő autópályán lehúzott ablakoknál kezdtek el egymással üvöltözni. Hogy azt folytatni tudják, egy lámpából két sáv helyett egy harmadikat is csináltak egy kisteherautó mellett. Itt ismét üvöltözés következett, miközben én azon gondolkodtam, hogy hogyan fogunk innen elindulni. Majd szerencsére végleg lehagyott minket a másik és nyugodtabban mehettünk tovább. Nem hogy még izgalmassá tett az utat, még „izgalmi” felárat is felszámolt a taxis, legalábbis másfélszer annyit fizettem, mint amit korábban ugyanezért az útért.

A koleszban megmondták, hogy melyik szobát kapom és egyből érdeklődtem is, hogy akkor mikor vehetem ki a többi cuccom a raktárból. Mondták, hogy mivel nincs hivatalos kivételi nap, csak felárért tudom kivenni. Már tudtam a felárról és mondtam is, hogy nem baj, kinek adjam. Azt a választ kaptam, hogy a suli főpénztárában kell kifizetnem. Ami persze vasárnap, tehát ma nincs nyitva. Ez nagyon kellemes, mert akkor se matracom, se párnám, se tus fürdöm stb. stb. Mondtam, hogy erre kellene valami megoldást találni, mert csak az ágy fa lemezén aludni nem lesz valami jó. Egyébként rövidtávon kibírható már teszteltem. A táskáimból való kipakolás után nem tudtam semmi értelmeshez fogni, annyira fáradt voltam – és annyira nincsen netem, mert minden net kábelem hol van…. -, hogy muszáj volt aludnom bárhol is. Végülis abban egyeztünk meg, hogy este hétkor lemehetek, és akkor kinyitják nekem a raktárt. Ez egy kicsit rossz, mert ma akartam mindent kipakolni és nem más napokra halasztani, de jó is mert ha itt lenne a matracom, akkor biztos belefeküdve aludnék és akkor nem tudnék átállni időben. Ezért rossz csak a reggeli érkezés, hogy olyan sokat kell várni az estére, amikor el lehet menni lefeküdni.

Szobatársam még sehol és remélem így is marad. A kolesz komplexum legutolsó szobáját kaptam, ami már nem is igazán az egész része, mert a négyszög egy kiálló csücskében van. Az autópályára néz az ablak, így az íróasztalom mellett ülve pont az elhaladó autókat látom.

Este aztán mégis megkaptam a cuccaimat és legalább a legszükségesebbeket kipakolhattam.

Másnap reggel pedig mehettem kínaira, de csak az után, hogy lerohantam az alsó campus-ba és kifizettem az órákat. Az első óra eléggé nehéz volt. A nyáron szinte mindent elfelejtettem, így alig tudtam megszólalni és több karaktert sem ismertem fel. A tanár eléggé hajtós, ami szerintem azért is van, mert nagy különbség van a csoporton belül. Van, akiknek talán magasabb szintű órán lenne a helye és van, akiknek néha nem esik le, hogy a tanár mint mond, mert nem értjük. A többiek általában jó fejek.

Később Pei-shan-nal, az egyik helyi barátnőmmel találkoztam, hogy együtt ebédeljünk és elmenjünk bankba nekem banki ügyeket intézni. Tapasztalataim szerint nem nagyon beszélnek angolul a bankokban, ezért hívtam Pei-shan-t. Elcammogtunk a bankig, ahol Pei-shan elmondta, hogy mit akarunk. Ameddig a pasi dolgozott az ügyünkön, mi angolul beszélgettünk. Erre a banki dolgozó is angol kezdett el beszélni hozzánk – amin egy kicsit megijedtünk, de szerencsére éppen nem valami hülyeségről volt szó. Sajnáltam Pei-shan-t, hogy kb. a semmiért rángattam el, ezért visszafelé sétálva vettem neki is és magamnak is egy bubble tea fagyit.

Az egyetemen kifizethettem a koleszt és megvettem a 3. kínai könyvet. El sem hiszem, hogy milyen szinten vagyok, bár egyáltalán nem érzem magam ilyen szintűnek. Hazaérve a szobámba éreztem, hogy milyen meleg van. A legfelső emeleten lakok, egy nyugati fekvésű szobában, így délután leírhatatlan melegségig melegedik fel a szoba. A lég kondim pedig elromlott, bár eltartott egy ideig, ameddig meggyőztem magam, hogy tényleg elromlott és nem csak én vacakolok vele.

Másnap kínai után mehettem meghosszabítattni a személyimet. A város központjában van, így eléggé sokat kell utazni és olyan rossz érzés, amikor megkapod a számod és látod, hogy 110-en vannak előtted. Mindegy legalább bőven volt arra időm, hogy megjavítsam a mobilom majdnem egész Tajpejben elérhető ingyenes wifi kapcsolatát, és hogy véletlenül találkozzak egy itt tanuló magyar lánnyal, akit már előtte is ismertem. A két órás várás és ügyintézés után jöhetett a busz út haza. Már nem messze a kolesztól találkoztam az egyik ismerősömmel, Chloe-val a maláj lánnyal, akivel még beszélgettünk egy órát, majd jöhetett a szokásos hosszú kínai házi írás és tanulás.

Szerdán este mentem el, hogy találkozza egy helyi ismerősömmel. Mint több másik tajvani ismerősöm, ez a lány is a nyáron végzett az egyetemen, így már nem tudunk itt találkozni, mindig csak este valahol a városban. Szerintem azért meglepő, hogy ő is és egy barátnője, egy másik helyi lány, aki szintén a nyáron végzett, egyből találtak munkahelyet. Tiffany, akivel találkoztam, egy bankban dolgozik, Wei-ling, a másik lány pedig szerkesztő egy újságnál. Tiffany egy híres desszertes helyre vitt. Mangós jégkását ettünk és bubble tea jégkását, amihez mi adtuk hozzá a bubble-okat és ami megmaradt, megehettem. Jej. Egyszerű bubble evés. Hazafelé elsétáltunk a 101-nél lévő metrómegállóig és onnan jöttem haza.

Másnap az egyik kínai csoporttársammal mentem ebédelni. Végre újra ehettem rendes dumpling-ot és ihattam bubble tea-t. A lány kolumbiai és egy másik angol szakot végez. Azt tervezi, hogy nem megy haza, hanem itt próbál munkát keresni magának. Este egy language exchange-es lánnyal találkoztam. Még a hét elején néztem végig hirdetéseket emberektől, akik angolul szeretnének gyakorolni és cserében segítenek a kínaiban. Két csajnak is írtam. Ekkor találkoztam az egyikkel. Egy kicsit idősebb, nem is tanul, hanem már a suliban dolgozik. Jól elbeszélgettünk, de azért nehéz is volt. Jó az angolja, de sokat kell rajta csiszolni. El is fáradtam, amire végeztünk. Mondta, hogy a jövő heti szünetben Orchidea szigetre megy a barátaival. Kérdeztem, de sajnos már nem volt helyük.

Másnap egy új magyar ösztöndíjassal ebédeltem. Mindig jó új emberekkel megismerkedni. Aztán már végre jöttek megjavítani a lég kondimat. Sem a gondnok, aki feljött, sem a szerelő nem beszéltek angolul, így kínaiul kellett mindent elmagyaráznom. A nővel beszélgettem az elején, majd amikor elment a szerelőnek segítettem meg ő kérdezgette a szokásos kérdéseket. Még általában nagyon bizonytalan vagyok a kínai tudásomban, de próbálom ezt az érzést lassan legyőzni.

Este pedig egy másik helyi ismerősömmel találkoztam. Egy gofrizós helyre mentünk a belvárosba és már azt hittem, hogy ki fognak dobni, mert fél nyolc után értünk oda és tíz után jöttünk el. Még jó, hogy ez Tajvan, ahol szinte sosem zárnak be a boltok. Közben hívott Molly, a language exchange-m, hogy az egyik barátnője, aki jött volna a kirándulásra, autóbalesetet szenvedett, és így nem tud menni, akarok-e én. Igent mondtam. Remélem jó lesz. Mindig is el akartam menni a Tajvanhoz tartozó szigetekre.

Szombatra feliratkoztam, hogy segítek az első évesek orientációján. Regisztrálni kellett őket meg megmutatni a termet, ahol az orientáció lesz. Aztán én és az egyik francia srác kint maradtunk, azzal az ürüggyel, hogy a későn jövőknek segítünk, de csak kint akarunk maradni, nem elmesélni az élményeinket a szakon és enni a maradék kirakott kajából, amit nem tudtunk megtenni, mert a regisztrációra kellett figyelni. Majd mégis berángattak minket és mi is meséltünk. Később kisebb csoportokba osztottak minket, amiknek mi, másodévesek voltunk a vezetőik és így indultunk el egy kb. 2 órás túrára fel Maokong-ra a teázós helyre.

Az én csoportomba egy iráni fiú volt, egy helyi férfi és egy helyi lány, aki ezért csatlakozott hozzánk, mert a csoportunk harmadik tagja nem jött el. Először a helyi férfivel beszélgettem, aki mesélte, hogy a haderőnél van. Régen pilóta is volt, de mostmár adminisztratív munkát végez. Majd elszakadtunk, mert én a felfelé mászók középső csoportjához kerültem, akik nem lassan de nem is igazán gyorsan mászták meg a felfelé menő számtalan lépcsőt. Ott egy német-amerikai lánnyal és egy Karib-szigetről származó lánnyal sétáltam, akit már korábban ismertem.

Egy templomhoz értünk fel, amiről kiderült, hogy az a templom, amit a koleszból lehet látni, és aminek a gongatását lehet délutánokként hallani. Innentől könnyebb lett az út, mert beton út volt, ami szintén emelkedett, de már nem volt olyan nehéz a megmászása, mint a lépcsőké. Itt egy angol srác mellé kerültem, aki a doktori programunkat csinálja. Jól elbeszélgettünk és az elöl menőket is lassan beértünk, pont az étterem előtt, ahol a túra után vacsoráztunk. Pont az a hely volt, ahol Daphne-vel teáztam, amikor Maokong-ra mentünk. Nem tudtunk sokat enni, annyira lefáradtunk – bár nem azt mondom, hogy nem ettünk -, a sör viszont jobban fogyott. Megint a katona pasi mellé kerültem, így vele beszélgettem és az angol sráccal, aki a másik oldalamon ült. Jó volt a hangulat, de érződött rajtunk a fáradság.

Nyolc körül indultunk el. Gondolom addig tartott a foglalásunk, mert a mindkét kísérő tanárok kezdtek el minket kifelé hajtani. A gondolákhoz sétáltunk és azokkal jöttünk el. Még felfelé jegyezte meg az amerikai lány, hogy miért nem gondolával mentünk és gyalog le. Mondott valamit, de nem szívesen jöttem volna le olyan korom sötétben, amilyen a gondolázás közben volt. Kiderült, hogy az angol srác is ebben a kollégiumban lakik, így megvártunk és felfelé jövő buszt, hogy ne kellejen több hegyet megmásznunk.

Ma itthon maradtam. Pihenni akartam és kínai is tanulni kellett. Közben megérkezett a szobatársam. Csak holnap költözik ide végleg. Ma csak a cuccait hozta át. Kedves lánynak tűnik. Statisztika mesterszakos. Tajpeji, de gondolom a közelség miatt jött ide vagy csak már nem akart otthon lakni. A nyáron Amerikában volt, gondolom, hogy nyelvet tanuljon. Beszéltünk az életstílusunkról és mind a ketten nagyon örültünk, amikor hallottuk, hogy a másikunk is 11 és éjfél között fekszik és 7 körül kel. Remélem, nem lesznek gondok.

A kilátás a szobámból és a Maokong-i túra