Hétfőn
elkezdtem az intenzív, minden reggel 8-11 kínait. Féltem, hogy nem kapok majd
jó tanárt, mert elég rosszakat is hallottam a kínai intézet tanárairól, de
szerencsére nem sikerült rosszat kifognom. Kb. az előző tanárom női verziója.
Általában lelkesebb, mint mi, diákok összeadva, főleg reggel 8-kor. Három
lengyellel, egy koreaival, egy japánnal és egy el-salvadorival tanulok. A
lengyelek aranyosak, mondták, hogy majd jöjjünk össze meg menjünk el várost
nézni meg ilyenek. Volt kis köszöntő ebéd is a téli negyedév megnyitójaként.
Kedden
egy másik könyvet vettünk kínaira, mert a mostani tankönyvünkben nincs valami
sok szó és néha így nehéz dolgokat megfogalmazni, ha csak 2-3 melléknevet
tudunk. Így megvettük azt a könyvet, amit az intézet tanárai írtak és
rajzoltam.
Igen
ezt már 1000 év írtam. Most, hogy van egy kis időm - végre – megpróbálok
mindent bepótolni. Legalábbis, amire emlékszem.
Csütörtökre
megvettem magamnak minden mikulás ajándékot, hogy a gumicsizmámba rakhassam.
Erre megyek ki reggel kómásan a korán keléstől – itt a koleszben a 7 órás
keléssel olyan kimenni a konyhába mintha az éjszaka kellős közepe lenne – és
nem záródott be az ajtó utána. Én meg elkezdtem rángani h mi a ****** nem záródik
be az ajtó, mit rakott az ajtóra a hülye szobatársam. És akkor vettem észre h
az egy mikulás zokni volt, tele cukorkával. Nem tudom, hogy ki adhatta, de
nagyon árulkodó volt az U.i.: Nem megyek ma az előadásra. a címke végén…… talán
csak nem Leyla adta akivel megbeszéltem, hogy együtt megyünk az előadásra…Nem
tudom. Úgyhogy ragasztottam neki az ajtójára csokikat a gumicsizmámból.
Az
előadás aznap érdekes volt. Ugyanaz a férfi beszél, aki a tajvaniak
gondolkodásáról beszélt előző alkalommal októberben. Megtudtuk pl. hogy mi
szerencsés és mi szerencsétlen és hogy ha összerakjuk az a két kínai szót, hogy
kelet és nyugat akkor miért kapjuk azt, hogy dolog (dongxi).
A
szombatom és a vasárnapom érdekes volt, mert elmentem egy másik befizetéses
kirándulása. Yilan-ba mentünk, ami nem messze fekszik Taipeitől keletre. Reggel
elindultunk. Az úton odafelé vízzel borított földek mellett mentünk el.
Mindenhol víz volt és kis gátakon lehetett csak a házak között közlekedni. Én
rizsföldekre gondoltam, de nem tudom, hogy tényleg azok voltak-e. A buszon
persze megint karaoke-ztunk. egy kulturális központnál álltunk meg először.
Foglalkozáson karkötőket fűztünk magunknak, ami elég furcsa volt, mert olyan
egyszerű volt a karkötő megcsinálása, hogy én az óvodásokkal csináltattam volna
és nem egyetemistákkal. És egy órát szántak erre a programra. Nekem 3 percbe
telt a művelet, de csak azért mert nem tetszett az első eredmény és az egészet elölről
kezdtem. Aztán sétálgathattunk s régi stílusú házak között, amikben kézművek
boltokat rendeztek be, édesség boltokat, bábboltokat, szappan boltot stb.
Ömlött az eső, így csak az árkádok között sétáltunk. Találtunk viszont egy
boltot, ahol lehetett pecsétes könyvet venni, ahova profin pecsételhetünk.
Ebben a központban ebédeltünk is. Egyik étterem sem olyannal látszott ahol el
tudnák mondani, hogy mi miből van és a kaják is furcsán néztek ki, így
hamburgert ettünk. Elindulás előtt még láthattunk sárkány táncot, ami gyerekek táncoltak.
A
szállásunkra mentünk, ami egy több emeletes farmház volt. Leyla-val egy tehén
szobron röhögtünk, aminek ki voltak festve csillámos piros festékkel a patái-
körömlakkos tehén. 12-en aludtunk egy szobában, több összetolt ágyon. Édes krumplit
sütöttünk a ház garázs mögött. Kis buckákat kellett építenünk kövekből és
téglákból. Alatta, ahol a krumpli is volt, begyújtottunk és ráengedtük a halmot
(legalábbis amennyire emlékszem és akkor sem figyeltem nagyon oda arra, amit
csináltak). Aztán a házban pihentünk délután ameddig a krumplik elkészültek,
ami több óra volt. Jó volt, mert nem volt olyan erőltetett és gyors a program,
mint az előző, Sun-Moon Lake-i kiránduláson. Kellett is ez, mert fel kellett
száradnunk egy kicsit. Az édes krumpli viszont rettenetes volt. Nem volt
érdemes vesződni vele.
Este
bementünk Yilan éjszakai piacára. Már vártuk ezt, mert mindenki mondta, hogy ez
az egyik legjobb éjszakai piaca. Lehet, hogy az, csak nem zuhogó esőben. Kószáltunk
a boltok között, de inkább ültünk volna tovább a farmon. Teljesen átázott a
cipőn és a zoknink is. Én ettem egy chi-pai-t, a hatalmas csirke hús szeletet
és egy sor csokiba mártott epret mangó shake-kel. Venni sem vettünk szinte
semmit. Volt ott is boltja az ékszerbolt láncnak, ahol fülbevalókat és
hajgumikat szoktam venni, mert olyan olcsó. Vettem is egy pár fülbevalót és egy
hajráfot. Alig vártuk, hogy gyülekező legyen és beszállhassunk a buszba, ahol
persze a lábunkra nyomták a kikapcsolhatatlan légkondit. A farmra érkezve
gyorsan átöltöztünk és mivel volt egy tévé arra cuppantam rá. Az sem érdekel,
hogy egy sorozat olyan része ment, amit már láttam, a csatornán, ahol végülis
meg tudtam állni a kapcsolgatásba. Komoly tévé elvonási tüneteim vannak.
Másnap
kaptunk szendvicseket és Leyla adott egy csomag instant tejes teát, amiért meg
fogom ölni, mert teljesen rákattantam. A cipőnket persze nem tudtuk felvenni,
mert még mindig olyan vizes volt, mint előző este. Így gondoltuk, hogy
utánozzunk a helyieket az „eső esetén mindig flip-flop-ot vegyél fel”
gyakorlatukkal. Ez egy nagyon rossz döntés volt. Azt vittem lefagy a lábam. Még
szerencse, hogy egy meleg vizű fürdőhöz mentünk először. Én, másokkal együtt a
fürdő részbe nem mentem be, mert nem vagyok a fürdő típus, és mert meztelen
fürdő volt. Így csak maradtam a küldő medencénél és a halakkal benne, amik a halott
bőr eszik le az ember lábáról. Először furi volt, de aztán megszoktam. Csak az
volt az érdekes, hogy csak rám jöttek a halak. Mikor kiemeltem a lábam egy pár
percre, akkor átmentek másokra is, de amikor visszaraktam a víz alá a lábamat,
akkor visszajöttek rám. Biztos nagyon ragaszkodtak hozzám (és nem is fogadok el
semmilyen más véleményt). A lábam utána több napig utánozhatatlanul puha volt.
Nem olcsó, de megéri. A kilátás szép volt a kis medencéből. Egy parkra láttunk
rá.
Aztán
indulnunk kellett tovább, ami szinte szenvedés volt, a meleg vízből kivenni a
lábunk, hogy a hidegben sétáljunk flip-flop-ban. Ameddig bevártuk a többieket,
akik bementek a fürdőbe, egy idősebb néni mellett álltunk, aki valamilyen
gyümölcsöt árunk. Leyla annyira nézte, mert nem tudta, hogy milyen gyümölcs
lehet, hogy a néni adott nekünk kóstolót, hátha ízlik és veszünk. Kiderült,
hogy kisméretű narancsok voltak, amikor nem kell meghámozni, csak úgy megenni.
Nekem ízlett, jó savanyúak voltak, de Leyla-nak nem ízlettek.
Ezután
egy hatalmas területű étterembe mentünk, ahol már több busznyi ember evett.
Evés után megálltunk még egy helyen a végső megnézendő hely előtt. Egy virágpiac
féleség volt és csak azért néztük meg, mert túl gyorsan ettünk.
Aztán
egy whiskey gyárba mentünk. Ott derült ki, a virágokat is ez a cég nemesíti,
emellett kávét importál, és gyógyszereket is gyárt. Egy promóciós kisfilmjét
néztük meg a cégnek az egyik kastélyszerű épületében, ahol éppen esküvői
képeket csináltak. Aztán a whiskey készítő üzemen sétáltunk keresztül.
Átsétálva egy másik épületben azt is láthattuk, hogy hogyan kezelik a hordókat,
amikben a whiskey-t érlelik. A whiskey kóstolást gyorsan letudtuk, mert nem
értettük, amit magyaráznak nekünk – gondolom a szakszerű kóstolás lépései
voltak. Gyorsan felhajtottunk és mentünk tovább az ajándékboltba. Én ott csak
egy bűn rossz dolgot vettem: sója desszertet. Olyan volt, mint egy müzli szelet,
de nem müzlis dolgok voltak benne, hanem valami más és eléggé brutál volt. De
meg akartam kóstolni és sosem szabad semmi ilyentől visszariadni. Onnan kilépve
a többi terméküket is megkóstolhattuk, kávé, koktélok stb. Felmentünk a többiek
után a puccos kávézóba is, de vettünk semmit, mert drága volt, és mert mondták,
hogy adnak majd kávét a vacsora mellé, úgyhogy ott majd megkóstolhatjuk. Így
csak leültünk kényelmes fotelekbe és élveztük az ingyenes wifi-t és a meleget.
A buszon tényleg adtak szendvicseket és kávét, amit eléggé nehéz volt
megcsinálni a mozgó buszon.
Itthon
jól felöltöztünk. Én nem lettem beteg, Leyla viszont igen. Azóta sem értem a
helyiek hogyan bírják papucsban ilyen hidegben.
A
következő héten nem történt semmi érdekes péntekig. Arra a napra és szombatra
szép időt mondtak, azért megbeszéltem Marta-val - a spanyol lánnyal, akivel az
egyik project-emet csinálom, és akivel a tanár rakott össze, de azóta
összebarátkoztunk - hogy elmegyünk a sulitól eléggé messze első Lin családi
kertbe. A kertet Máté mutatta be vagy meg a történelem óra prezentációjában,
ahol a helyi dzsentri osztályról beszél a japánok alatt. A Lin család egy
gazdag család volt, akik nem menekültek el a japán megszállás után.
A
kínai órám után a magyar képviseletre mentem átvenni a csomagot, amit otthonról
kaptam, aztán találkoztam Marta-val. Bementünk enni az egyik helyi
gyorsétterembe, amit én szakálas nevető embernek hívok, mert az emblémája egy
Tajvan alakú nevető, szakálas emberfej. Még nem ettem ott, de jó volt, mert
főtt csirkét rendeltem és pont olyan íze volt, mit a húslevesben főtt
csirkének. A pincér lány még sajnos hallotta, amikor azt beszéltük, hogy milyen
kevés az adag, amit itt adnak és odajött bocsánatot kérni.
Egy
kicsit kóvályognunk kellett, ameddig megtaláltuk a kertet, de nem bántam, mert
ittlétem óta másodszorra - a ruhapiac környéke, ahol már régebben voltunk, volt
az első alkalom – amikor igazán Ázsiában éreztem magam. A suli környéke és a
belváros tényleg annyira nyugati, hogy csak ritkán jön rám ez az érzés. Egy
idősebb nő jött oda hozzánk, mert látta, hogy nem nagyon tudjuk, hogy merre
kéne mennünk és eligazított minket. A kert nagyon szép volt. Több kisebb házból
állt a terület, amik között, vagy amikben kis halas tavak voltak vagy fák és
növények. Rengeteg bonsai fa volt cserepekbe ültetve mindenhol. A tavak közepén
több helyen kis pagodák voltak, ahova kis hidakon keresztül lehetett eljutni. Szinte
olyan volt, mint a tiltott város, mert a sok kis épület között el is vesztünk
volna, ha nem lett volna nálunk a terülte térképe. A házakat vagy kisebb
területeket elválasztó falakba különböző motívumok voltak faragva. Ez a kert
többek közt ezekről híres, főleg a pillangó alakúról. Néha furcsa kontraszt
volt a szép régi házak és a közvetlenül mellette felhúzott újabb, de már
lerobban épületek között. A baj csak az volt, hogy egy szárazföldi csoport
éppen akkor ért oda, mint mi és szinte minden képünkben ők szerepelnek. Majdnem
zárásig maradtunk, de aztán hazaindultunk, mert este tavaszi tekercs készítő program
volt a suliba, ahova el akartam menni.
Hazaérve
indultam is le, hogy odaérjek a készítésre, de fél órás keresgélés után sem
találtam az épületet, ahol az volt, így haza jöttem. Aztán a lengyelektől hallottam,
hogy nem is volt olyan jó.
Szombaton
és vasárnap itthon maradtam, mert hétfőn én tartottam előadást történelem órán
és még nem voltam vele teljesen kész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése