2012. október 18., csütörtök

Sun Moon Lake-i kirándulás I.



A pénteket csak megpróbáltam túlélni, mert ugyanannyira fájt a lábam, pedig azt hittem, hogy akkor már jobb lesz. Kínai tanulás után este visszamentem Beával Shilin-be. Igen, már, mint a tenyeremet úgy fogom ismerni azt a környéket. Gumicsizmát nem sikerült vennem, mert amit kinéztem nem volt nagyobb méretben. Ribizli levet ittunk és ettünk rizs pitécskét, amit rákos pitének néztem az előző alkalommal. Vettünk hozzá csirkehúst is. Annyian vártak a néninél, aki sütötte, hogy nem igaz. Ki voltak elé rakva hurkapálcán az ételek, amiket a vevők raktak, hogy azt süsse meg nekik. De persze sorban álltunk a póréhagymás baconért is, amik nélkül már nincs Shilin-i látogatás.
Szombaton korán keltem, hogy ott legyek a busz indulásánál, ami a sziget szívébe, a Sun-Moon Lake-hez vitt minket. Nap-hold tó a neve, mert egy nagyobb kör alakú tóból áll, amihez egy kisebb, szintén kör alakú tó csatlakozik: a nap és a hold. Már előző nap becsomagoltam a táskába, amit Leyla-tól kaptam kölcsön, mert nekem nem volt elég nagy hátizsákom vagy táskám, amibe pakolhattam volna. Bár ő is befizette az utat, aztán mégis visszamondta, mert még nem gyógyult meg addigra a lába.
Lentről indultak a buszaink, majdnem onnan ahonnan az egyetemi buszok. Három nagy turista busz várt ránk. Már többen ott voltak, amikor odaértem. Meg kellett keresnek a csoportomat, akikkel kb. végig együtt kellett maradnunk, és akiket még nem ismertem, mert nem voltam ott az orientáción. A csoportvezetőm egy japán fiú volt, aki itt született, és ha jól emlékeszem szinte végig itt is élt. A másik vezetőn egy helyi lány volt, aki már nem is lehetett volna helyiebb. Először csak fiúkat láttam a csoportomban. Egy belga srác volt velünk, aki már évek óta itt él. Délen kezdett el kínait tanulni és ott senki nem beszél angolul, így gyorsan megtanult. Most a Phd.-jét csinálja, és politikai szövegeket olvas kínaiul hozzá. Egy holland srác is az én csoportomban volt. Az a tipikus szépfiú volt: magas, szőke, sportoltam karcsú (wow ez egy furcsa szó kombináció…. angolul jobban hangzott amikor Leyla-nak meséltem az útról). Gondolom a szokásos sztereotípiák mondatták velem azt, hogy biztos nem lesz rendes. Pedig nagyon is az volt, amin meglepődtem. Az olasz srác volt még a csoportban, akit nem igazán ismertem meg és egy helyi fiú, aki szintén nagyon rendes volt. Aztán még is megérkezett még egy lány. Az USA-ból jött és nem nagyon barátkoztunk össze. Távolság tartó volt. Kaptunk egy programfüzetet és egy kis nyakba akasztót a nevünkkel. A busznak a hátsó részére ültünk, ami jó volt, mert itt nem ültünk olyan tömötten, kényelmesen elfértünk, nem úgy, mint elől. Elindultunk és lassan ki is értünk Tajpejből. Mi beszélgettünk egy kicsit, majd mindenki elaludt. Jó volt már Tajpejen kívül lenni. Nem is tudom, hogy bírják azok, akik már régebb óta vannak itt és még nem voltak a városon kívül.
Megálltunk egy kiállónál. Hát szebb volt, mint bármelyik autópálya melletti otthon. Én nem mentem be, csak a parkolóban maradtam. Ebédre sütögetést, barbeque-t ígértek. Hát én nem egészen így képzeltem el. Megálltunk egy épület előtt, ahova bementünk. Először egy piacnak nézett ki. Aztán vettem észre, hogy az épület után a hatalmas ponyvás sátrak alatt sütögetnek. Kb. ötven asztal volt egy ilyen ponyva alatt, ahol 8-10 ember elfért. Csoportonként elfoglaltunk egy-egy asztalt. Egy rendes grillrácsos sütőhely volt beépítve az asztalba, ami alatt már égett a tűz. Mellette egy mélyebb vas tál volt egy kis gázsütőn. Tálcán húsok, hurkapálcára felfűzött húsok és zöldségek voltak. Mondták, hogy ha bármi elfogy, akkor a terem egyik végébe kell menni és újabb tálcát kérni ugyanezekkel. Bekapcsoltuk a gázsütőt, vajat dobtunk a tálba és belekapartuk a zöldségeket. A tűzre már egyből rakhattuk a húsokat. Volt sertés hús, hal pép golyók, tofu, volt a rizs pitéből is. Mindenki azt forgatta, ami hozzá közelebb volt. Már az elején megkérdeztük, hogy ki mit szeret, és ha abból elkészült valami, akkor a tányérjára raktuk. Volt rizs, sült tészta (szerintem még nem mondtam, hogy itt a sült tészta, az, amit mi kb. kínai tésztának hívhatunk- tészta zöldségekkel, esetleg tojással). A holland srác mindenki tálkáját összeszedte és hozott tésztát. A tálcák hamarosan elfogytak és fogalmam sincs, hogy hányszor ment el valaki egy következőért, de legalább 6-7 tálcányi kaját megettünk. Tele ettük magunkat, legalábbis én mindenképp. Volt tea, ami hamar elfogyott, mert az egész sátorban csak két hordónyi volt ki állítva (itt kis álló hordókban van a tea, abból kell csappal engedni). A terem másikvégében mások ültek, helyiek, akiknek zenéltek, és akik táncoltak. Hamar teleettük magunkat.
A grillező sátrak mögött egy hatalmas virágos kert volt. Ez volt a hely látványossága. A buszból kiszállva kaptunk oda jegyeket. Egy kis halas tó volt a kert és a sátrak között. Fotózkodni lehetett a virágok között és a Holdbeli tájat lehetett látni, ahogy a helyiek hívják. Ez egy hegy, ami természetes folyamatok során úgy néz ki, mint egy holdbéli táj.
Egy holland lánnyal ismerkedtem meg a kertben. Volt merszünk 5 percre elszakadni a csoportunktól és beszélgetni.
Visszamentünk a buszokhoz és elindultunk. A következő megállónk a paintball pálya volt. Már régen akartam paintball-ozni. Többek között ezért is mentem el erre az egészre. Egy férfi, aki később a játék bírója lett, elmondta a szabályokat. Ez több időt vett igénybe, mint a játék, ami idegesítő volt, de gondolom hasznos is, mert, ahogy mondta szemeket lehet ezzel kilőni és agyakat roncsolni. Buszonként volt a játék, magyarul három csata volt, mindegyikben egy-egy busznyi ember, két csoportra osztva. Én a második játékban voltam, így megnézhettem az előttem lévőket beöltözni és játszani. A két csapatnak külön-külön zászlaja volt és azt kellett egy megadott helyre lerakni, természetesen miközben folyamatosan lőttek. Egy terepszínű kezeslábas volt rajtunk. A mellkasunkat és a hátunkat egy mellvéd védte. Egy hátrafelé fordított baseball sapka volt a fejünkön. A magyarázat szerint ez védte az agyunkat. Hát nem tudom, nem szívesen bíztam egy egyszerű szövet baseball sapkára az agyamat. Az arcunkat maszk védte, a kezünkön fehér kesztyű volt, amivel könnyen letörölhettük a maszk üveg részét, ha arcon találtak, ami nekem nagyon hasznosan jött. Kaptunk fegyvert és bele egy adag töltényt. A ruhák csak egy méretben voltak, ami elég rossz volt. Én behúztam a hasam, hogy legalább a derekamig fel tudjam cipzárazni, amiért ki is röhögött az egyik helyi dolgozó. Féltem, hogy ezért be fog piszkolódni a ruhám, mert nem takarta semmi a pólómat, csak a mellvéd. A csoportomat vezető helyi lány kétszer is belefért volna és úgy nézett mi, mint egy az apja öltönyék felpróbáló kisfiú.
A pálya nem volt valami nagy. Sőt elég kicsi volt. Egy üresebb részből állt, aztán egy-két kisebb fából, egy kisbuszból, egy újabb üresebb részből és egy romos házfalból. Az én csapatom a faltalan üresterültről indult. Én a szélső osztag tagja voltam, aki a kisbusz védelméből lőtte az ellenséget, ameddig a középső csapatból kivált valaki és letette a zászlót. A kisbusz nem takart eléggé és többször eltaláltak. A játék után való beszélgetésből derült ki, hogy engem találtak el a legtöbbször. Találat érte a maszkomat, amit megtöröltem, a lábaimat több is érte. Egy volt csak kellemetlen, ami a csípőmet találta el. Mi nem váltottunk oldalt, mint a többi csoport, ami miatt mérgesek voltunk. Azt mondták, nekünk az egy játék is olyan hosszú volt, mint nekik kettő. Én ezt nem tudom megítélni, mert olyan adrenalin löketet kaptam, hogy az egészre nem igazán emlékszem. Klassz volt.
A holland lány, Daphne, odaadta a kameráját, hogy fényképezzem le a ruhában. Ő sérült meg a legkomolyabban mindenki közül. A csuklója felett kapott lövést, ami olyan erős volt, hogy el kezdett vérezni. Több lány is a narancsságra darabokat szedegette a hajából, mert azt nem védte semmi. Nagyon sokan hatalmas lila foltokkal voltak tele, amik félelmetesen néztek ki, sőt néha teljesen egymáson voltak. Nekem csak a csípő találatom helyén lett egy kis piros folt, de az semmi nem volt. Az egyik srác fehér pólója lett csupa narancssága folt, mert átázott az overálja.
Folyt. köv.

































2012. október 12., péntek

10/10



Szerdán október 10.-e volt, 10/10, az itteni nemzeti ünnep. Valami különlegeset akartunk csinálni, ha már nem volt suli. A kulturális tanár mondta, hogy ezen a napon kulturális programokat rendeznek. Az volt csak a baj, hogy nem tudtuk, hogy hol és milyeneket. Megkérdeztem Pei shan-t, mert Shilin-ből hazafelé menet pont azon a buszon volt, mint mi, hogy ő tud-e valamit. A nemzeti megemlékezésről írt, de azt mondta, hogy rengetegen szoktak lenni, kb. fél millióan, és korán oda kell érni, mert minden korán kezdődik (6-kor van a zászló felhúzás és 9:30-11:30 az ünnepség főbb program pontjai) és egy idő után a hatalmas tömeg miatt le is zárják a város egy részét. Azt javasolta, hogyha tényleg érdekel, akkor nézzem TV-n vagy az interneten. Engem érdekelt volna, de senki mást nem nagyon. Elvileg katonai parádé van, színes csíkokat húzó repülőkkel stb. Ezért gondoltam majd elmegyek jövőre.
Dani mondta, hogy ő jelentkezett a túra klub túrájára, amit erre a napra szerveztek. Úgy döntöttünk Leyla-val, hogy akkor mi is oda megyünk. Mi is jelentkeztünk. Találkoztunk itt a koleszban és együtt mentünk le a futópálya melletti lelátóra, ahol elvileg a túra klub irodája is van. Már többen ott voltak, de még utánunk is jöttek. Dani volt ott, Leyla, Medea, akit az előző túráról ismertem, Johanna, akivel „bulizni” mentünk, egy új cseh lány, Jana, aki ez International house-ban lakik a campus-on kívül és egy francia fiú. A többiek helyiek voltak, legalábbis akkor azt hittem.
Az gondoltuk, hogy a campus-on belül kezdjük a túrát, vagyis visszagyalogolunk a koleszokhoz, de szerencsére nem ez történt. A campus egy mási kijáratán mentünk ki és elindultunk felfelé sok-sok lépcsőn. A francia sráccal beszélgettem, ameddig beszélni tudtam.
Egy idő után meg kellett állnunk, ami nem volt baj, mert már komolyan pihennünk kellett. Már ekkor látszott, hogy mi fog történni a túra hátralevő részén: a vezetők, a klub egyik tagja az sor elején szinte rohant. Egy páron tudták követni a tempóját. Aztán volt egy hatalmas üres szakasz. Utána a közepesen gyorsan haladók, akikhez én általában tartoztam. Aztán üresség és a lemaradók, a túra szervezőjével, aki mindig zárta a sort. A pár háznál álltunk meg, ami kb. félúton volt a hegy alja és a teteje között. Hirtelen keserves nyivákolásra figyeltem fel. Egy cica nézett le ránk az egyik erkélyről és olyan szomorúan nyivákolt. 
Még ugyanannyi lépcsőzés után felértünk a hegy tetejére. Kiderült, hogy annál a templomnál lyukadtunk ki, amit az ablakomból látok, és aminek a kongatását hallom minden délután. Dani-val annyira nézelődtünk, hogy eltévedtünk egy kicsit és csak úgy találtuk meg a többieket, hogy felhívtuk Medea-t. Folytatva az utunkat a libegők egyik állomásához értünk. Ott mondta a túrát szervező fiú, akivel lassan összebarátkoztam (és akinek hihetetlenül tetszettek a fülbevalóim), hogy módosítani fogunk az útvonalon. Így az eredetileg tervezett útvonal csak kb. felét csináljuk meg. Azt mondta, hogy azért mert fáradt, de szerintem ezzel csak az a tényt takargatta, hogy mi, ahogy mondtam neki a wai guo ren (külföldi) vagyunk túl lassúak.
Azt ígérték, hogy a lépcsőkkel végeztünk a túra nehéz szakaszával. Hazudtak. Ez után következett a neheze, egy enyhén sziklamászásnak nevezhető szakasz. Hatalmas sziklákra másztunk fel. A legtöbben volt kidolgozott terület, ahova a lábunkat rakhatunk és voltak kötelek is, amibe belekapaszkodhatunk. A kötelek viszont több helyen elkezdtek mállani vagy már le is voltak szabadva. A könnyebb szakaszokon a mögöttem lévő fiúval beszélgettem, akiről kiderült, hogy nem helyi, hanem dél-koreai és azért volt furi ruhákban nem szerzetes, de most ide jár egyetemre. Ő kérdezte meg a velünk haladó helyi lányoktól (mert beszél kínaiul) hogy lei ma? (fáradt vagy?). Én válaszoltam, hogy hen lai (nagyon fáradt- bocsánat ezekért, csak örülök magamnak, hogy végre már értem egy részét annak, amit mondanak nekem és válaszolni is tudok- néha). A mászásnál is segített, mert mindkét palackomat vittem, a szivárgót és a jót is. A jó a zsákomban volt, a szivárgó a kezemben és addig nem akartam letenni ameddig meg nem iszom belőle a teát. Ezért nekem minden egyes mászásnál meg kellett keresnem azt a helyet, ahova rakhatom a palackomat, ameddig kapaszkodom felfelé.
Kiértünk egy tisztásra, ahol ismét pihentünk, de gyorsan mentünk is tovább. Itt már voltak könnyebb szakaszok, ahol meg az volt a baj, hogy a talaj könnyen csúszott, ezért vigyázva kellett lépni. De ezután jött egy újabb lépcsőzéses szakasz. Előtte megkérdezték, hogy a lépcsőzés előtt vagy után akarunk ebédelni. Ezt mondtuk, hogy utána, ami rossz ötlet volt. A testem a lépcsők közepén kijelentette, hogy nem hajlandó tovább menni. 4-5 lépcsőfok után meg kellett állnom. Már mindenki megelőzött. Én értem fel utolsóként az ebédelő helyre, de inkább büszke voltam magamra, hogy megcsináltam, annak ellenére, hogy a testem azt mondta, hogy semmi áron nem megy tovább.
Ettünk, amit magunkkal hoztunk és pihentünk is egy kicsit. Az egyik helyi odajött és mondta, hogy az egyik fiú mondta neki, hogy én szeretem az Oreo-t és ő hozott ezért adni akar nekem. A fiú, aki mondta neki a számtalan helyi fiú egyike volt, amivel beszélgettem túrázás közben. A tej volt a téma és a valós vagy nem való tény, hogy az ittenieken azért nem látszik az öregedés, mert nem isznak tejet. Én itt belekötöttem az Oreo-t, mert a drága tej miatt csak ahhoz veszek tejet. Nagyon sok emberrel ismerkedtem meg így. Egy-egy pihenő után mindig már emberekkel kerültem össze és velünk kezdtem el beszélgetni.
Ebéd után újra elindultunk és megint felfelé. Már meg is ijedtünk, hogy miért megint felfelé, pedig már lefelét ígértek. Kiderült, hogy csak egy kilátóhoz mentünk fel és aztán tényleg lefelé kezdtünk el haladni. Ez még nehezebb volt, mert most szinte ugyanolyan sziklákon kezdtünk el lefelé ereszkedni. A talaj is elég csúszós lett, sőt itt nem kőből voltak a lépcsők, hanem fából, amit teljesen összekorhadtak és nagyon csúsztak. Nekem is, mint szinte mindenki másnak sikerült elcsúsznom egyszer. A csuklómra érkeztem, de szerencsére nem lett nagyobb bajon a sárosságtól eltekintve.
Ekkor szépen lassan elkezdett cseperegni az eső és egyre erősebben vert. Az volt a szerencsénk, hogy éppen, amikor már nagyon vers kezdett lenni, akkor találtunk a közelben egy kis szentélyt ponyvákkal és kis székekkel, gondolom pont az ilyen helyzetekre. Ott leülve megvártuk a végét, én pedig kipróbálhattam az új esőkabátomat, amit még otthonról hoztam, és ami nagynak bizonyult. Még több lefelé menő és nagyon csúszós szakasz következett. A tóra szervezővel beszélgettem, egy nagyon fontos kulturális eltérést vitattunk meg: mi a különbség az ázsiai és a nyugati zombi ábrázolás és egyáltalán a zombik megjelenítése között. A konklúziónk az lett, hogy inkább találkoznánk nyugati zombikkal, akik csak lassan nyöszörögve haladnak és nem a félelmetes, ugráló ázsiaiakkal. Igen így épülnek a hidak a kultúrák között.
Kiértünk egy kis völgybe. A völgy előtt még volt egy kis vízmosás, amit egy kis falappal fedtek le, így lehetett rajta átkelni. Leyla ezen csúszott el és kiment a térde elég csúnyán. De jött velünk rendesen tovább. A völgyben egy karaoke bár volt, ami teljesen természetes. A megfáradt túrázónak mindig jól jön egy kis éneklés. Banánfák voltak a karaoke bár környékén, amikről zöld banánok lógtak. Törni kellett volna egyet. Lassan lakóházak is előtűntek, visszaértünk a civilizációba. Medea-val és Daniela-val egészen hátul haladtunk, mert Leyla-val tartottunk, aki ettől kezdve lassabban jött és fényképeztünk is. Akkor szóltak elölről, hogy fussunk, jön a buszunk. Mi futottunk, de Leyla nem tudott, ami nem is volt baj, mert kb. csak a 3. busszal tudtunk elmenni. A többi meg sem állt, mert már majdnem tele volt mi meg túl sokan voltunk. Egy idős pár állt velünk a megállóban, akik egy idő után úgy döntöttek, hogy inkább elindulnak gyalog. Nem sokkal azután jött a busz, felvett minket és pár perc múlva az öregeknek is megállt. A libegő megállóig vitt minket vissza. Onnan visszasétáltunk a templomhoz. Eközben tudtam meg egy újabb helyi sráctól, hogy mi értelme is van annak, hogy keveset kell fizetni a buszon, ha előtte mentél a metróval, vagy fordítva, kevesebbet a metrón, ha a buszon mentél. Kiderült, hogy nincs semmi titok mögötte, csak a tömegközlekedés használatára akarják az embereket ösztönözni.
A templomnál mondták, hogy egy következő busszal megyünk majd, de ahhoz le kell sétálni pár lépcsőfordulót, amin feljöttünk. Leyla a fájós térdével nem vállalta és inkább visszament a libegőkhöz és azzal jött le. El akartuk kísérni, de mondta, hogy nem kell és a libegő jóval drágább, mint a busz, ezért könnyen le lettünk beszélve. Ez a busz után is futnunk kellett. A többiek már rajta voltak és mondták a vezetőnek, hogy várjon be minket, akik Leyla-val való beszélgetés miatt lemaradtak. A busz az egyetemig vitt minket. Ott beültünk a thai étterembe, ahol sikerült csirke combot rendelnem, de annyira éhes voltam, hogy még azt is megettem. Aztán engedtünk magunknak egy csokis gofriszerűséget és elindultunk felfelé a hegyen.
Este a túra csoport egy része inni ment. Engem is hívtak, de tudtam, hogy nem fogok tudni járni ezért nem mentem. Jobb is volt, mert Dani ment és mondta, hogy az utolsó metróval jöttek haza, szóval gondolom olyan fél 1-re értek haza. Én már fél 11-kor aludtam.
A csütörtök kínszenvedés volt. Olyan izomlázam volt, hogy nem tudtam rendesen leülni és felállni, csak ha kapaszkodtam valamibe. Leyla térde feldagadt és jegelte. Bo-ig tudtam elrángatni magam, ott ebédeltem Dani-val. Aztán, mint előző nap a lábamról, aznap a szandálomról vakarhattam a sarat. Szerencsére a mosóterületünkön vannak kb. ilyen célra csapok és van egy közös kefe is. Tanultam és blogot írtam. Lementem az esti órámra, de a lépcsőzés háromszor annyi idő volt, mint amennyi rendesen szokott lenni. Elhatároztam, hogy semmiképpen nem jövök fel. Be is álltam a sorba felfelé jövet, ami az egyetemi buszt várta. Húsz percet álltam ott és csak a harmadikra fértem fel, de az sem érdekelt.
Azt hittem, hogy ma már nem fog annyira fájni a lábam és a karom, de még mindig fájnak. 

Az én képeim a kirándulásról:



































Mások képei:





















Az ünnepre kivilágított 101: