A
kirándulásunkat már régen terveztük. Olyan sok mindeni volt már olyan sok
helyen, csak mi nem mozdulunk ki soha (OK ez nem igaz, de igaz). A szállásokat
a Lonely Planet-emből néztük ki, ami egészen eddig teljesen feleslegesnek
tartottam. Ki sem szakadt a kezünkből a 4 napig ameddig ott voltunk, vagyis
mégis hasznos volt. Írtam a nagyobb városban, Kaohsiung-ban lévő szállodának.
Nem válaszoltak, de gondoltuk, majd lesz valami. A kisebb városi szálloda,
Tainan-ban, egyből válaszolt. Úgy terveztük, hogy vonattal megyünk le pénteken
Kaohsiung-ba. Ott leszünk péntek este, egész szombaton. Vasárnap reggel terveztük,
hogy átmegyünk Tainan-ba. Hétfő délutánig akartunk ott lenni és estére
visszaérni Tajpejbe. Személyvonattal akartunk lemenni, ami a legolcsóbb
választás volt.
Pénteken
reggel korán keltünk, hogy elérhessük a kinézett vonatot. Mindketten húzogatós bőröndbe
csomagoltunk, mert az Yilan-os kirándulás után semmiképpen nem hagytam volna
otthon a gumicsizmámat. Nem volt iskolabusz, így lehúztunk a böröndöket, mejd
buszra szálltunk és metróra. Az állomáson gyorsan megvettük a jegyeket, amik
olyan drágák voltak és a személyvonatra is. Leyla nem reggelizet, így bementünk
a McDonald’s-be. Én itt fedeztem fel, hogy Spongebob hetek vannak és vettem egy
mindenhatókártya Spongebob-os tokot. Lehúztok a táskákat és vártuk, hogy
befusson a vonat és felszállhassunk. Az ülések eléggé kényelmetlenek voltak,
régebbi vagon volt. Vittünk enni-innivalót és könyveke, hogy lefoglaljuk magunkat
a több mint 6 órás vonat útra. Minden nagyobb városba megálltunk és
kicserélődtek az emberek körülöttünk. A kilátás nem volt valami izgalmas. Az út
vége felé már kezdtünk unatkozni és találgatni, hogy hol lehetünk, mennyi lehet
még hátra.
Három
után érkeztünk meg. Leszálltunk és elindultunk megkeresni a szállást, hogy
leadhassuk a csomagunkat és elkezdhessük felfedezni a várost. Kaptunk egy
térképet a vasútállomáson lévő információs pultnál és azzal és a Lonely Planet-es
térképpel elindultunk.
Nekem
az első benyomások Kaohsiung-ról egyáltalán nem voltak jók. Napnyugta környékén
értünk oda és a narancssárgás fény keveredett a városra telepedett kemény szmoggal.
Nekem ez mind olyan szomorúnak és letargikusnak tűnt. Mondtam is Leyla-nak,
hogy szerintem ez a legszomorúbb város, ahol valaha jártam. Simán meg találtuk
a szállást, ami tényleg 2 percre volt a pályaudvartól egy kis folyócska
mellett. Bementünk a hotelbe és ott mondták, hogy nincs helyük. Szerintem nem
olvasták az angol email-emet. Nem tudtuk, hogy mitévők legyünk. Kisétáltunk az
épületből és láttuk, hogy pont mellett egy másik szállás volt. Sokkal
egyszerűbbnek nézett ki, egy kis családi vállalkozás lehetett. Egy idősebb néni
volt a recepciónál. Később kiderült, hogy ő lehet a takarítónő és csak egy kis
időre felet ő mindenért ott. Angolul persze nem beszélt, így nekem kellett
kínaiul elmagyarázni, hogy mit akarunk. Szerencsére nem voltak atomfizikus
nehézségű mondatok, csak „ma és holnap éjszakára kellene” meg „jó a francia
ágyas szoba”. Felrángattuk a táskákat és egy kicsit berendezkedtünk. A szoba
nem volt valami fényűző, sőt. De hát nem szép szobákért mentünk oda.
Ezután
elindultunk ennivalót keresni, mert eléggé éhesek voltunk a sok vonatozás után.
A nagy úton indultunk el, amin a pályaudvartól eljutottunk a hotelhez. Nem
találtunk semmit, de jutottunk a város egyik nevezetes pontjához, a kidekorált
metrómegállóhoz. Azt fényképeztük el és tovább keresgéltünk valami éttermet. El
sem hittük, hogy nem találunk semmit. Időközben belefutottunk az egyik éjszakai
piacba, ahol ruhákat lehetett venni. Visszajutottunk a metrómegálló teréhez és
már az utolsó utcába fordultunk be – nem akartunk már tovább kóvályogni, mert
féltünk, hogy annyira elsétálgatunk, hogy nem találunk vissza a hotelhoz –
amikor megláttunk egy hosszú utcát, ami csak kisebb ételes standokkal volt
tele. Kiderült, hogy ez a csak ételes éjszakai piacuk. És legalább kétszer
elmentünk mellett a kóválygás alatt. Végigsétáltunk egyszer, hogy felmérjük a terepet.
Aztán pedig vissza a végére. Aznap ananász turmixot, grill fűszeres grillezett
gombát vettünk, ami isteni volt és olyan olcsó, hogy igaz. Az ételek terén
tapasztaltuk leginkább, amit itt mondanak, hogy a dél sokkal olcsóbb, mint az
észak, ahol mi is lakunk. Én bátornak éreztem magam és kipróbáltam egy kis
tészta táskácskát, vagyis nem is olyan kicsit, amiben kagylóbél, tojás,
üvegtészta, zöldségek és valami beazonosíthatatlan barna trutymó volt, de az
egész együtt olyan finom volt és olyan sok és megint olyan olcsó.
Nagyon
fáradtak voltunk, így alig váruk, hogy hazainduljunk. Hazafelé menve döbbentünk
csak rá, hogy még csak fél 8 volt, de én pl. már majdnem összeestem a
fáradtságtól. Nem tudom miért. Gondolom már elszoktam a koránkeléstől és az
utazás is leterhelt, meg persze az utcák folyamatos jegyzése, hogy ne vesszünk
el teljesen. Nyolckor már ágyban voltunk és egyből el is aludtunk.
A
másnapi tervet már előző nap kinéztük. A hotelban nem volt reggeli – a takarító
néni az előző nap arra a kérdésemre, hogy csinálnak-e reggelit, csak az utca
másik oldalára mutogatott egy helyi reggeli helyre. Oda nem nagyon mentünk
volna be, főleg azért, mert nem megértettük volna, hogy mit lehet ott enni és
Leyla allergiáit sem tudtunk volna felsorolni. Így a pályaudvari McDonald’s
reggelizünk. Aztán felszálltunk a metróra – szerencsére a jegyvétel nem okozott
gondot, mert ugyanaz a rendszer, mint Tajpejben – és elmentünk egy megállóhoz,
ahol felszállhattunk egy buszra, ami elvitt minket Kaohsiung egyik leghíresebb
helyéhez, a Lótusz tóhoz.
Leszállva
egy kis térre értünk, ahol kalligráfia festő sátrakat állítottak fel, gondolom
az újévre készülve. A busz a legelső és leghíresebb templom mellett rakott le.
A Lótusz tóba több út nyúlik be, amik végén templomok vannak, amiket a tóban
állítottak. A legelső tehát a sárkány-tigris pagoda volt. Cikcakkos kis úton (aminek
a koráljaira történetek jeleneteit faragták) lehet eljutni a két torony
pagodához, amikbe tigris és sárkány figurákon, pontosabban a szájukon keresztül
lehetett bejutni. Leyla is mondta, de a jelzések is mutatták, hogy a sárkányon
keresztül kell bemenni. Fel lehetett sétálni a pagoda tetejébe. Onnan az egész
tavat beláthattuk és megnéztük, hogy milyen templomok vannak még ezután a vízen.
Én lassan jöttem el, minden emeleten fényképeztem a tavat és a környékét. Hátul
volt a két pagoda összekötve. A tigris pagodába is felsétáltunk a legtetejére
és fényképezve jöttünk le. A tigris száján jöttünk ki.
A
tigris és sárkány pagodához vezető utacska kezdeténél lévő út másik oldalán is
volt egy templom. Oda mentünk be ezután, mert zenét és kántálást hallottunk, amit
meg akarunk nézni. Felsétáltunk és bementünk. Nem voltam biztos benne, de szerintem
egy temetés közepére csöppentünk, így mentünk is.
A
következő templom a tavon a harc istenének temploma volt. Elsőször a
lampionokkal díszített kis úton a vízen lévő templomhoz mentünk. Az úton a
vízben a madarakat és a teknősöket néztük, ami úgy egymásra másztak napozni,
mint a mieink otthon. Itt a pagoda a végén nem volt érdekes, csak a tavak
láthattuk megint felülről. Visszasétálva a partra viszont megnézhettük a Matsu
szobrukat, a két kisebb pagodát és egy sárkányt, amin keresztül mehettünk. A
sárkány gyomrában egy kis asztal volt tele képregényekkel, amik vallási történeteket
mesélnek el. Dobtam az adomány dobozba és elvettem belőlük. Kiérve a sárkányból
egy kis üvegdobozt láttam meg, amiben egy baba volt egy templom előtt. Láttam,
hogy be lehet dobni pénzt és akkor csinál valamit. Mivel csak 10 dollárt
kellett bedobni, megcsináltam meg kíváncsi voltam. A baba megmozdult, bement a
templomba és egy papír tekercsel a kezében jött ki. Azt dobta ki a gépből
nekem. Persze semmit nem tudok belőle elolvasni, de gondolom ima lehet rajta.
Az
utca másik oldalán megint egy templom volt, ahova felmentünk.
A
következő templom a tavon egy hatalmas istent formázó épület volt. egy kisebb
tér volt előtte karaoke bárral, ahonnan már ilyen délben szólt a zene.
Kisétáltunk az templomhoz. A két oldalon kisebb szobrok voltak lovakat, főnixeket
lovagló istenekről. A templom két oldalán egy-egy kisebb pagoda volt. Az egyik
oldalon egy kis sziget emelkedett ki. Felülről, a kis útról látni lehetett,
hogy fák és kisebb madarak vannak a szigeten. A templom előtt itt is voltak a
kis „imagépekből” és volt egy olyan gép is, amiben kis fiú babák doboltak, ha
pénzt dobtak be. Folyamatosan szólt a gép annyian dobáltak be érméket.
Megnéztük a templomot és lesétáltunk, hátha bemehetünk a kisszigetre. Nem
mehettünk be, de lent a templom alatt halas tavak voltak, tele hatalmas
halakkal.
A
tópartra visszaérve megint egy templom volt az út másik oldalán. A vízbe nyúló
templomoknak itt vége szakadt, de láttuk, hogy a másik parton is van egy
templom és indultunk oda. Még több templom mellett mentünk el, ameddig nem
találtunk egy kis hidat, aminek köszönhetően nem kellett az egész tavak
körbesétálnunk, egész részét levághattuk. Nagyon meleg lett ekkorra. Nyáriasan
sütött a nap és nyárias meleg is lett.
A
templom tetején egy isten ült, amit a másik partról, tévesen, Buddhának
néztünk, de ez is taoista templom volt (amennyire én meg tudtam állapítani),
mint az összes többi. Itt már egy kicsit elhagyatottabb volt a környék. A
templom feljárata melletti két égető „toronyba” – valószínűleg – adományok
égtek az isteneknek, hiszen az adományok füstformában elérhetik őket, mint a
füstölő felfelé szálló füstje. Belül gyönyörűen faragott volt a plafon. Azt néztük
meg, aztán mentünk is, mert még sok mindent terveztük erre a napra.
Láttuk
a térképen, hogy van a közelben egy metrómegálló, de túl messzinek néztük és
nem volt kedvünk odáig elsétálni. Ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a
buszhoz, a mivel jöttünk. Útközben volt egy nagyobb épület, ahol helyi terméket
árultak. Odamentünk be, de fagyin kívül semmi izgit nem találtunk. A kajás
részlegére is benéztünk, de ott sem volt semmi különösebben hívogató. A fincsi
licsis fagyival a kezünkben kezdtük el megkeresni a buszmegállót. Ez hamar meg
is lett, mert láttuk, hogy a buszunk nem sokkal az előtt húzott ki onnan.
Gondoltuk nemsokára jön a következő. Azt silabizáltuk ki a menetrendből, hogy
20 perc múlva. Leültünk az út szélére és vártunk. 20 perc eltelt és már
kezdtünk idegesen lenni. Kiderült, hogy nagyon értelmes menetrendje van a
busznak: minden óra 20-kor és egészkor jön. Mi pont a húszasat késtük le. Több
mint 40 perces – mert persze késett a busz – kényszerpihenő után felszálltunk
és elindultunk. A metrón kinéztük, hogy hava megyünk, vettünk jegyet és
felszálltunk. Csak ott döbbentünk rá, hogy könnyebben is megközelíthetjük a
következő úti célunkat egy másik metró megállótól, így nem oda mentünk ahova a
jegyünk szólt. Nem tudtuk, hogy mit fognak majd szólni. A gép persze nem
engedett ki minket, de szerencsére csak a különbözetet kellett kifizetnünk.
A
megállót elhagyva szinte mindenki ugyanoda ment, így csak a tömeget kellett
követnünk. A komphoz mentek, aki a város közelében lévő Cujin szigetre vitte
őket, ahova mi is tartottunk. Beálltunk a hatalmas sorba, de szerencsére már a
következő hajóra felfértünk. Én a hajó oldalánál álltam, hogy fényképezhessek.
A szigetre érkezve egyből elindultunk a kis dombon lévő világítótoronyhoz,
amiről azt olvastuk, hogy nemsokára arra a napra bezárják. Gyorsan felmásztunk,
hogy még megnézhessük. Szép volt onnan a kilátás, egyik oldalra a tengerre, a
másik oldalon a városra és a sziget többi részére. Körbejártuk egy kicsit, majd
elindultunk a szintén a dombon lévő erődhöz. Egy kis erdei út vezetett oda. Egy
régi erőd volt, amihez több részt csatoltak az idők során. A leghíresebb
pontját nem találtuk meg egyből és már majdnem fel is adtuk, amikor mégis
rátaláltunk. Az erődítmény egyik küldő falán úgy rakták össze a vörös téglákat,
hogy a kínai dupla boldogság, vagyis a házasság jelét adja ki. Sokan fényképezkedtek
a képpel.
Lesétáltunk
a hegyről és megkerestük a sziget másik híres pontját, a piacot, ami egy utcán
fut végig a sziget egyik oldalától a másikig. Itt már tényleg ennivalóra
vadásztunk, mert még azóta sem ettünk semmit. Kis rákgolyókat néztem ki, ami
olyan finom volt, hogy a partig kiérve egyszer és aztán visszafelé meg egyszer
ettem. Közben pedig bazsalikom magos italt ittam, amiben úgy néznek ki a kis golyók,
mint több száz kicsi szemgolyó. Kiértünk a partra, ahol jó lett volna egy
kicsit levenni a cipőt és a homokban szaladgálni ebben a nyári időben, de sajnos
tartani kellett a tervet. Így megfordultunk és elindultunk az utca másik
végéhez, ahonnan a kompunk indult visszafelé. Útközben volt a sziget Matsu
temploma, ahova bementünk és ahol először „vettem” – magyarul adományt adtam –
a templomnak védelmező kis táskácskáért. Tainan-ban majd drasztikusan megnő az
ilyen táskácskáim száma. Egy kis fagyi után visszaértünk a komphoz, ahol még hosszabb
sor várt, de szerencsére most is felférünk a második hajóra.
Miután
visszaértünk átsétáltunk a hídon, ami összekötötte a kis öböl két oldalát,
ahonnan komp indult és elindultunk felfelé a kis dombon, aminek a tetején a
volt angol konzulátus van. Más íz úton rengeteg szárazföldi kínai jött szembe,
fent pedig rengetegen voltak. Néha alig lehetett megmozdulni. Leyla-val értek
egyet, azért voltak pont akkor annyian, mert innen gyönyörűen látszik a
napnyugta a tenger felett. Sikerült pár képet csinálni és a múzeumba, vagyis
magában a konzulátus épületében nem voltak annyian. Bent itt élt angolok életét
mutatták be és több régebbi térkép mását is kiállították, ahol Tajvan szigete
olyan messzi hely, hogy pont a tengeri szörnyek mellett helyezkedik el. Időközben
teljesen besötétedett, így a tengerről és a másik oldalon a városról is
csinálhattunk képeket. Ami nekem a legjobban itt tetszett az udvarban kialakított
régi térkép volt, amit alulról világítottak meg, így sötétben látszott igazán.
Elindultunk,
lesétáltunk a dombról és elindultunk a tengerpart közelében, mert meg akartuk
még nézni a rakpartot. Időközben Leyla talált egy dél-amerikai éttermet. Ő ott
vacsorázott, én még vártam ezzel. Először a sötét utcákon sétáltunk, majd
kiértünk a partra. A rakpartot itt szórakozóhelyekké és boltokká alakították.
Majd a kikötőhöz jutottunk el és az utolsó boltokhoz, ahol a hazautazó –
gondolom főleg szárazföldiek – még vásárolhatnak valamit. Elindultunk a
legközelebbi metrómegálló irányába. Útközben a fellőtt tűzijátékot néztük.
15-20 perces séta után a metrónál is voltunk. Az éjszakai piacok megállójánál
szálltunk le. A ruháson még cipőket akartunk nézni, ami vettünk is. A ruhákon
kívül tényleg minden annyival olcsóbb volt, hogy mást is vettünk.
Aztán
átmentünk a kajás éjszakai piacra, amire a farkaséhségemet tartogattam. Húsos
táskákat ettem, amire várnunk kellett, de nem volt baj, legalább ülhettünk egy
kicsit. Tortillára hasonlító tésztába csavart húst kóstoltam még meg, de az
annyira nem volt jó. Vettünk pálcikákat és tejes mandulás nugátot is és aztán
csináltunk képet az elnök karton másával, ami a turmixos helyet
reklámozta, ahol előző nap ittunk. Ezek után hazaindultunk. Ott szembesülnünk
kellett a bőröndünkben uralkodó helyhiánnyal. Leyla egyből elaludt. Én még
befejeztem a hazahozott tortillát, miközben bugyuta japán műsorokat néztem a tévében.
Nem
sikerült persze mindent itt megnéznünk. A térkép is mutatott még érdekes
dolgokat és a kilátó helyekről is láttunk még épületeket, ahova majd szívesen
elmennénk még, de gondolom megismételhető majd még ez az utazás.
Másnap
reggel elmentünk reggelizni a Mekibe – igen kb. fél évig nem tudok majd
McDonald’s-ban enni, annyit kellett ezeken a napokon ott ennem – és felszálltunk
egy Tainan-ba tartó vonatra.
A metrómegálló lent és fent
Kaohsiung-i utca képek
Az ételes éjszakai piac
A Lótusz tó
A kaohsiung-i termékek épülete
Cujin sziget
A volt angol konzulátus
A rakpart és a környéke
A nagyon divatos elnök és én