2013. szeptember 21., szombat

Iskolakezdés és a hold ünnep

Szóval azóta véglegesen beköltözött a szobatársam. Jól kijövünk, rendszeresen beszélgetünk – nem úgy, mint az előzővel. Tényleg hamar lefekszik, vagy akkor, mint én, vagy egy kicsivel utánam, így nincs gond az alvással. Reggel velem kell fel, sőt még akkor is, amikor hamarabb kelek fel, hogy kínait tanuljak. Segít a háziban, én pedig a sulis dolgokban segítek neki, mert első éves statisztika szakon. Jó az angolja, Amerikában dolgozott a nyáron, így nyelvi gondok sincsenek, de azért kellene vele kínaiul is beszélni. Nem értem igazából, hogy miért lakik a koliban. Azt mondta, hogy tajpejiek. Én biztos nem laknék koleszban, ha ugyanabban a városban lakék. Gondolom már a szüleitől akart leköltözni és ez volt a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás. Bár nem mondom, hogy nincsenek ebben a városban távolságok, de akkor is inkább hazamennék. (Ez olyan cuki. Végigolvastam a felső bekezdés és teljesen ugyanezt írtam nemrégen le a kínai háziként rendszeresen feladott kötelező naplóírásnál. Bár nincs ilyen összeszedetten megfogalmazva, de ez akkor is vicces.)
A hét elején kellett a kínai külön órákra jelentkezni. Tajvani nyelvtanulás vettem fel, kiejtésgyakorlást, árnyékbáb készítést és valami már kézműves órát. A tajvanira leszek majd kíváncsi. A kínai órán is egyre jobban érzem magam. Ha jól emlékszem említettem, hogy az első hét nehéz volt. Gondolom nem rázódtam még bele a dolgokban és a tanár tanítási módszerei sem tetszettek nagyon, de mostanra már minden rendben. Sőt szerintem már sokat fejlődtem, főleg ha belevesszük, hogy visszajöttek a dolgok, amiket nyáron elfelejtettem. Már a tanárnővel is rendben vagyok és azzal is – amit szerintem írtam -, hogy mennyire kettészakad az osztály jókra és rosszabbakra. Bár még idegesítő, amikor a jobban néha lenézően kijavítanak, de egyszer már csak beérem őket. De jó érzés is, hogy már volt olyan, hogy angolul válaszoltam volna valakinek és az első szavak kínaiul jöttek ki.
Hétfőn a rendes óráim is elkezdődtek. Kína és Tajvan kapcsolata órám van hétfőnként, ami szerintem nehezebb lesz, de remélem érdekes is. Több elsős is jár erre az órára, velük ismerkedtem meg. Főleg egy német lánnyal, akit előtte már futólag is ismertem.
Kedden kínain szokásos módon kiosztották az osztályoknak a hold sütiket a hold ünnepre. Összehasonlíthatatlanul jobban voltak, mint a múlt éviek, amikről írtam, hogy műanyag ízük volt. A tanárnő a sütik mellé hozott egy gyümölcsöt is. Mondta, hogy ennek az evése is az ünnep hagyományaihoz tartozik. Nagyobb volt, zöld, de kívülről és belülről is narancsra hasonlított. Késsel hámozta meg, úgy hogy a héja kb. egybe maradjon, vagyis alul egyben maradjon, de aztán 5-6 kisebb cikkre váljon szét. Mondta, hogy ezt a gyerekek aztán sapkaként hordják viccből a fejükön. Ezzel több érdekes képet megmagyarázott, amit már láttam gyerekekről furcsa gyümölcshéj sapkával a fejükön. Óra után már az utazásra készültem. Mivel szerdán nem lett volna annyi időm, kedden mostam ki és pakoltam be kb. a táskámba.
Aztán egy másik language exchange csajjal találkoztam. Mesélte, hogy a másik language exchange-je is magyar, akit ismerek is. Úgy látszik őt csak magyarok találták meg. A közelgő hold ünnepről beszéltünk és ő is hozott nekem hold sütit, amit a nagynénje csinált. Azok is ugyanolyan töltelékűek voltak, mint azok, amiket a nyelv suliban kaptunk: aminek volt fekete szezámmag a tetején az volt a kevésbé édes, egy tojás sárgájával a közepén, körülötte pedig red beans – talán fekete vagy vörös bab magyarul, nem tudom. A másikba, ami talán egy kicsit édesebb volt, kemény tojáskrém volt. Visszatérve a lányra, tök érdekes, hogy kínai festészetet tanul, miután elvégzett egy kínai művészetek szakot, sőt a bátyja is festészetet tanít.
Utána a barátaimmal mentünk el vacsorázni. Már majdnem mindenki visszaért, így össze akartunk jönni. Jó volt a hangulat, csak az szomorított el, hogy közben kaptam egy hívást Molly-tól, a lánytól, ami Orchidea szigetre hívott, hogy a közelgő tájfun miatt le kell mondani az utat. Szerencsére legalábbis én még nem fizettem bele semmit, így nem volt gond, csak szomorú, hogy nem mentünk el és még a táskámat is ki kellett pakolni. Szerencsére nem törtem le annyira, mert felfelé sétálva is kitartott a jó hangulat. Ezután viszont azt következett, hogy mindenkit újra meg kellett keresnem, hogy mégis jó lenne a program, amit a szünetre terveztek, és amit a kirándulás miatt lemondtam.
Szerdán a másik órám is meg volt tartva, Kínai politikai fejlődése. Azt mondták, hogy ez eléggé durva óra. Nekem viszont nincs sok választásom az órák közül, mert sokat az őszi félévi órákból már megcsináltam a múlt évben, meg ez végülis érdekel is, főleg mivel Kínáról nem tudok valami sok mindent. Szóval maradok. Plusz nekem, legalábbis az első órán a tanár nem keltette a vadállat benyomását, bár ez nem jelent semmit. Csoportokat kellett alakítanunk és mivel nem volt más másod éves – mindenki más vagy megcsinálta előző évben vagy nem érdekli -, így mellettem ülőkkel fogtam össze. Egy amerikai srác és egy spanyol van a csoportomban – kikötés volt, hogy mindenki legyen más nemzetiségű (nem mintha bármi esély is lett volna rá, hogy egy kósza magyarba botoljak) – aztán pedig jött egy svéd cserediák, hogy nincs csoportja, jöhet-e negyediknek. A spanyol és a svéd srácok kérdeztek aztán az ünnepről és megnyugtathattam őket, hogy itt az ünnepek nem olyanok, mint otthon vagy, ahogy hallottam náluk, hogy minden bezár és megszűnik az élet. Sőt még talán több van, mint a hétköznapokon. Aztán pedig a svédet kellett elszomorítanom, hogy a barbeque szezon nem egy évig tart, hanem csak 4 napig.
Este magyar diákokhoz mentem barbeque-zni a szintén szokásos holdünnepi barbeque-zásra. Már amikor odafelé mentem egy kicsit csöpögött az eső, ezért az emberek a járdákon, a fedezéket nyújtó árkádok alatt gyújtották be a grilleket, a füves folyópart helyett. Beugrottam a boltba odafelé menet és az ott dolgozók már javában a tűzön dolgoztak. Az este nagyon jó volt. Jók voltak a kaják és jól elbeszélgettünk. Közben viszont hatalmas felhőszakadások voltak és már el is képzeltem, hogy majd egy ilyen közben kell hazasétálnom. Szerencsére nem így volt, mert pont akkor nem esett, amikor jöttem haza.
Másnap, a szünet első napján az egyik helyi ismerősöm mondta, hogy menjünk el kirándulni arra a helyre, ahol a lampion felengedést szokták tartani februárban. Először azt hittem, hogy azért mondta, hogy menjünk oda, mert valamiért lampiont akart felengedni, amit egész évben lehet, nem csak februárban. A város egyik végén találkoztunk. Kiderült, hogy arrafelé lakik is és még előtte reggel egy gyereket korrepetált matekból. Az emberek és az autót tömegén kívül az utcákon és a sok nyitott bolt mellett ez is azt mondja nekem, hogy mennyire nm olyanok az ünnepek itt, mint otthon vagy máshol.
Először hozzájuk mentünk fel, mert táskát kellett cserélnie. Ez volt az első alkalom, amikor egy tajvani család lakásán jártam. Egy hatalmas lakóépület komplexum egyikében lakik a családjával. Nem tudom, hogy pontosan hány háztömb volt 4 vagy 5, vagy 6, de mindegyikben legalább 4 lépcsőház volt, amik mindegyike 24 emeletes. Minden emeleten kb. 7 lakás van. Ez szerintem eléggé félelmetes volt. Mennyi ember lakhat az ilyen komplexumokban? Két lakásban laknak egy emeleten, mert egy lakás már nem volt nekik elég. Az étkezőjükben megebédeltünk, azokból az ebéddobozokból, amit mi vettünk az odafelé vezető úton. Az étkező eléggé különleges volt kialakítva. A plafonra szerelt üveg és lámpák miatt pont úgy nézett ki, mintha ide a 7.-re is besütne a nap. Nekem legalábbis olyan természetesnek látszott mintha tényleg mi lettünk volna a legfelső emeleten. Két kutyájuk van, azokat dögönyöztem, ameddig Kelly elkészült. Mind a kettő szobakutya, de a lány mesélte, hogy mindkettőt az utcán találták és így fogadták be őket.
Mivel egy kicsit késében voltunk Kelly anyukája elvitt minket a buszmegállóba, ahol megvártunk egy ingyenes buszt, ami a helyi lakosoknak jár és így ingyenes. Már régen a buszon voltunk, amikor Kelly megkérdezte, hogy ez a busz elvisz-e minket Pingxi-ig, ami elég közel van Shifen-hez, ahova éppen mentünk. A buszvezető mondta, hogy nem. Elkezdtünk gondolkodni, hogy akkor mi legyen. Végülis a zuhogó esőben kiszálltunk egy semmi közepén levő megállóban, mert mondta a buszvezető, hogy itt megállnak Pingxi-be menő buszok. Egy autópálya futott felettünk, körülöttünk pedig vastelepek voltak. Ott álltunk az esőben és nem is tudtuk, hogy mikor jön a busz. Kelly idegesebb lett, hogy félrenézte a menetrendet, de mondtam, hogy semmi értelme idegesnek lenni. Fogja fel úgy, mint egy kalandot. Csak eljutunk majd valamikor oda ahova menni akartunk. Majd a csodával határos módon 5 percen belül ott teremett és elvitt minket Pingxi-ig.
Pingxi-ben végigsétáltunk a régi utcáján, hogy eljussunk a vonatmegállóig, hogy megnézzünk, hogy mikor megy a vonat Shifen-ig. Még volt egy kis időnk, így még sétáltunk egy kicsit, majd felszálltunk a vonatra. Shifen-ben megérkezve, csodálkozva láttam, hogy az esős idő ellenére mennyien vannak. Mi nem nagyon álltunk meg sehol, mert nem nagyon volt időnk. Időre kellett visszaérnünk Tajpejbe. Így egyből elindultunk a vízeséshez, amit látni akartunk. Ekkor mondta Kelly, hogy ő csak a vízesést jött megnézni és nem akar lampiont felengedni. Elsétáltunk a vízesésig, azok mellett a helyek mellett elmenve, ahol februárban voltam. A vonat síneit követtük egy darabig, majd a vízesésnél újra találkoztunk vele.
A vízesés maga szép volt. Több kisebb templom is települt köré. A vonat ott induló alagútja még szebbé tette a helyet. Cuki kis vonatok futnak itt gyönyörű kilátással, így nagyon szeretek vele menni.
Visszafelé egy függőhídon jöttünk keresztül. Pár komolynak kinéző felnőtt okos dolognak gondolta, ha megáll az egyik végén is belengeti, ahogy csak tudja. Így eléggé nehéz volt képeket csinálni. Majd meg kell nézni, hogy hogyan sikerültek. Visszafelé Kelly rádöbben, hogy nem messze az egyetemünktől is indul egy busz ki Shifen-be, ami nem messze a függőhídtól indul a városba. Nem tudtam, hogy nem tudja, így nem is mondtam neki, amikor jöttünk ki. De nem volt a macerás úton sem kijönni, mert úgyis az ő lakásukból indultunk és nem a suliból. Ezzel a busszal jöttünk vissza. Végig az úton esett az eső. Rengetegen nyitott garázsokban vagy fedett járdák alatt barbeque-ztak. Milyen kitartóak.
Ezután meghívtak egy családi vacsorára, ahova a holdünnep miatt jöttek össze. Amikor mondta Kelly, hogy menjek velük, azt hittem, hogy ők is barbeque-zni fognak. Kiderült később, hogy étterembe megyünk. Furcsa hely volt. Inkább bárnak nézett ki, mint étteremnek. Jött Kelly anyukája, apukája, öccse és öccsének az egyik barátja. A barát nem igazán szólt bele a beszélgetésekbe, de legalább olyan volt, mint én. Ő a tévé miatt tette, én pedig azért nem értettem mindent tisztán, csak dolgoknak a felét értettem. Így én is néztem vele a minden étterem kötelező kellékét a tévét, ahol a közelgő tájfunról volt folyamatosan szó. Kérdeztem Kelly-t, hogy szerinte mekkora lesz, mert a híradó ilyen katasztrófa szintű jelentéseket mutatott. Ilyen mind meg fogunk halni. Mondta, hogy nem tudja, de másnap reggel 8-ra éri el Tajpejt.
A vacsora jó volt. A leves tenger gyümölcsei leves volt, majd sertéshús körettel, és egy kis desszert. Kiderült, hogy azért jöttünk ide, mert kuponjuk volt ide. Nem volt nagy választásunk, hogy mit ehetünk, de legalább minden ingyen volt. Amikor elindultunk, odaadtam az anyukának az ajándék csokit, amit vettem nekik. Annyi örült neki, hogy az leírhatatlan. Elkezdte a család többi tagjának mutogatni, hogy nézzék mit kapott. Mondtam neki, hogy európai vagyok és ezért muszáj volt valamit vinni a meghívás megköszönésére.
Elvittek a legközelebbi metrómegállóhoz, de odafelé megállítottam őket és kiszálltam, mert láttam, hogy az egyik busz pont a sulihoz visz, így inkább azzal akartam menni. Várom a busz és jön is egy pár percen belül. Intek neki, hogy fel akarok szállni, de egy pár méterrel mögöttem áll meg. Gondoltam, hogy baj odasétálok. Erre mire odaérek, becsapj az ajtót és elhúz, úgy hogy én nem voltam a buszon. Szerintem annyira nézte a buszsofőr a leszálló lány hátsó részét, hogy nem vette észre, hogy intettem és hogy felé sétálok.
Leszállva megint tömegesen az utcán sütögető emberekbe botlottam, sőt kint a folyóparton is sütögettek esernyők tömege alatt. Az utóbbiról csináltam képet, de az előbbiről nem mertem, mert még mindig nem szeretek ismeretlen embereknek a képébe fényképezni.

Az ezután következő napok csendben teltek. Tényleg ideért a tájfun és néha annyira zuhog, hogy semmi kedve az embernek még ebédért sem kimennie. Szombaton aztán mégis kimerészkedtünk, mert mindenki visszajött – Kana-n kívül – így el akartunk együtt menni ebédelni. Örömmel tapasztaltam, hogy mindenkinek megjött az utazási kedve, mert végig arról volt szó, hogy hova kellene elmennünk ameddig még itt vagyunk.






















2013. szeptember 15., vasárnap

Újra itt

Visszaértem szerencsésen. Nem volt semmi extra sehol egészen a taxiig, ami a reptéri busztól vitt a koleszig. Beszálláskor derült ki, hogy nincs csomagtartója – pontosabban van, de valamivel biztos tele volt – így nem tudta a táskáimat odarakni, hanem melléjük kellett kucorognom. Aztán mondta a sofőr, hogy nem igazán tudja, hogy merrefelé kéne menni. Majd amikor végre kitalálta, elénk vágott egy másik taxis, amire ez a pasi feldühödött és egy hosszú leszorításos kergetőzés következett. Ahol tudtak, egymás elé vágtak vagy például a kiálló sávban előzgették egymást, aminek az lett a vége, hogy azt hittem egy alagút falának megyünk. Még a város elkerülő autópályán lehúzott ablakoknál kezdtek el egymással üvöltözni. Hogy azt folytatni tudják, egy lámpából két sáv helyett egy harmadikat is csináltak egy kisteherautó mellett. Itt ismét üvöltözés következett, miközben én azon gondolkodtam, hogy hogyan fogunk innen elindulni. Majd szerencsére végleg lehagyott minket a másik és nyugodtabban mehettünk tovább. Nem hogy még izgalmassá tett az utat, még „izgalmi” felárat is felszámolt a taxis, legalábbis másfélszer annyit fizettem, mint amit korábban ugyanezért az útért.
A koleszban megmondták, hogy melyik szobát kapom és egyből érdeklődtem is, hogy akkor mikor vehetem ki a többi cuccom a raktárból. Mondták, hogy mivel nincs hivatalos kivételi nap, csak felárért tudom kivenni. Már tudtam a felárról és mondtam is, hogy nem baj, kinek adjam. Azt a választ kaptam, hogy a suli főpénztárában kell kifizetnem. Ami persze vasárnap, tehát ma nincs nyitva. Ez nagyon kellemes, mert akkor se matracom, se párnám, se tus fürdöm stb. stb. Mondtam, hogy erre kellene valami megoldást találni, mert csak az ágy fa lemezén aludni nem lesz valami jó. Egyébként rövidtávon kibírható már teszteltem. A táskáimból való kipakolás után nem tudtam semmi értelmeshez fogni, annyira fáradt voltam – és annyira nincsen netem, mert minden net kábelem hol van…. -, hogy muszáj volt aludnom bárhol is. Végülis abban egyeztünk meg, hogy este hétkor lemehetek, és akkor kinyitják nekem a raktárt. Ez egy kicsit rossz, mert ma akartam mindent kipakolni és nem más napokra halasztani, de jó is mert ha itt lenne a matracom, akkor biztos belefeküdve aludnék és akkor nem tudnék átállni időben. Ezért rossz csak a reggeli érkezés, hogy olyan sokat kell várni az estére, amikor el lehet menni lefeküdni.
Szobatársam még sehol és remélem így is marad. A kolesz komplexum legutolsó szobáját kaptam, ami már nem is igazán az egész része, mert a négyszög egy kiálló csücskében van. Az autópályára néz az ablak, így az íróasztalom mellett ülve pont az elhaladó autókat látom.
Este aztán mégis megkaptam a cuccaimat és legalább a legszükségesebbeket kipakolhattam.
Másnap reggel pedig mehettem kínaira, de csak az után, hogy lerohantam az alsó campus-ba és kifizettem az órákat. Az első óra eléggé nehéz volt. A nyáron szinte mindent elfelejtettem, így alig tudtam megszólalni és több karaktert sem ismertem fel. A tanár eléggé hajtós, ami szerintem azért is van, mert nagy különbség van a csoporton belül. Van, akiknek talán magasabb szintű órán lenne a helye és van, akiknek néha nem esik le, hogy a tanár mint mond, mert nem értjük. A többiek általában jó fejek.
Később Pei-shan-nal, az egyik helyi barátnőmmel találkoztam, hogy együtt ebédeljünk és elmenjünk bankba nekem banki ügyeket intézni. Tapasztalataim szerint nem nagyon beszélnek angolul a bankokban, ezért hívtam Pei-shan-t. Elcammogtunk a bankig, ahol Pei-shan elmondta, hogy mit akarunk. Ameddig a pasi dolgozott az ügyünkön, mi angolul beszélgettünk. Erre a banki dolgozó is angol kezdett el beszélni hozzánk – amin egy kicsit megijedtünk, de szerencsére éppen nem valami hülyeségről volt szó. Sajnáltam Pei-shan-t, hogy kb. a semmiért rángattam el, ezért visszafelé sétálva vettem neki is és magamnak is egy bubble tea fagyit.
Az egyetemen kifizethettem a koleszt és megvettem a 3. kínai könyvet. El sem hiszem, hogy milyen szinten vagyok, bár egyáltalán nem érzem magam ilyen szintűnek. Hazaérve a szobámba éreztem, hogy milyen meleg van. A legfelső emeleten lakok, egy nyugati fekvésű szobában, így délután leírhatatlan melegségig melegedik fel a szoba. A lég kondim pedig elromlott, bár eltartott egy ideig, ameddig meggyőztem magam, hogy tényleg elromlott és nem csak én vacakolok vele.
Másnap kínai után mehettem meghosszabítattni a személyimet. A város központjában van, így eléggé sokat kell utazni és olyan rossz érzés, amikor megkapod a számod és látod, hogy 110-en vannak előtted. Mindegy legalább bőven volt arra időm, hogy megjavítsam a mobilom majdnem egész Tajpejben elérhető ingyenes wifi kapcsolatát, és hogy véletlenül találkozzak egy itt tanuló magyar lánnyal, akit már előtte is ismertem. A két órás várás és ügyintézés után jöhetett a busz út haza. Már nem messze a kolesztól találkoztam az egyik ismerősömmel, Chloe-val a maláj lánnyal, akivel még beszélgettünk egy órát, majd jöhetett a szokásos hosszú kínai házi írás és tanulás.
Szerdán este mentem el, hogy találkozza egy helyi ismerősömmel. Mint több másik tajvani ismerősöm, ez a lány is a nyáron végzett az egyetemen, így már nem tudunk itt találkozni, mindig csak este valahol a városban. Szerintem azért meglepő, hogy ő is és egy barátnője, egy másik helyi lány, aki szintén a nyáron végzett, egyből találtak munkahelyet. Tiffany, akivel találkoztam, egy bankban dolgozik, Wei-ling, a másik lány pedig szerkesztő egy újságnál. Tiffany egy híres desszertes helyre vitt. Mangós jégkását ettünk és bubble tea jégkását, amihez mi adtuk hozzá a bubble-okat és ami megmaradt, megehettem. Jej. Egyszerű bubble evés. Hazafelé elsétáltunk a 101-nél lévő metrómegállóig és onnan jöttem haza.
Másnap az egyik kínai csoporttársammal mentem ebédelni. Végre újra ehettem rendes dumpling-ot és ihattam bubble tea-t. A lány kolumbiai és egy másik angol szakot végez. Azt tervezi, hogy nem megy haza, hanem itt próbál munkát keresni magának. Este egy language exchange-es lánnyal találkoztam. Még a hét elején néztem végig hirdetéseket emberektől, akik angolul szeretnének gyakorolni és cserében segítenek a kínaiban. Két csajnak is írtam. Ekkor találkoztam az egyikkel. Egy kicsit idősebb, nem is tanul, hanem már a suliban dolgozik. Jól elbeszélgettünk, de azért nehéz is volt. Jó az angolja, de sokat kell rajta csiszolni. El is fáradtam, amire végeztünk. Mondta, hogy a jövő heti szünetben Orchidea szigetre megy a barátaival. Kérdeztem, de sajnos már nem volt helyük.
Másnap egy új magyar ösztöndíjassal ebédeltem. Mindig jó új emberekkel megismerkedni. Aztán már végre jöttek megjavítani a lég kondimat. Sem a gondnok, aki feljött, sem a szerelő nem beszéltek angolul, így kínaiul kellett mindent elmagyaráznom. A nővel beszélgettem az elején, majd amikor elment a szerelőnek segítettem meg ő kérdezgette a szokásos kérdéseket. Még általában nagyon bizonytalan vagyok a kínai tudásomban, de próbálom ezt az érzést lassan legyőzni.
Este pedig egy másik helyi ismerősömmel találkoztam. Egy gofrizós helyre mentünk a belvárosba és már azt hittem, hogy ki fognak dobni, mert fél nyolc után értünk oda és tíz után jöttünk el. Még jó, hogy ez Tajvan, ahol szinte sosem zárnak be a boltok. Közben hívott Molly, a language exchange-m, hogy az egyik barátnője, aki jött volna a kirándulásra, autóbalesetet szenvedett, és így nem tud menni, akarok-e én. Igent mondtam. Remélem jó lesz. Mindig is el akartam menni a Tajvanhoz tartozó szigetekre.
Szombatra feliratkoztam, hogy segítek az első évesek orientációján. Regisztrálni kellett őket meg megmutatni a termet, ahol az orientáció lesz. Aztán én és az egyik francia srác kint maradtunk, azzal az ürüggyel, hogy a későn jövőknek segítünk, de csak kint akarunk maradni, nem elmesélni az élményeinket a szakon és enni a maradék kirakott kajából, amit nem tudtunk megtenni, mert a regisztrációra kellett figyelni. Majd mégis berángattak minket és mi is meséltünk. Később kisebb csoportokba osztottak minket, amiknek mi, másodévesek voltunk a vezetőik és így indultunk el egy kb. 2 órás túrára fel Maokong-ra a teázós helyre.
Az én csoportomba egy iráni fiú volt, egy helyi férfi és egy helyi lány, aki ezért csatlakozott hozzánk, mert a csoportunk harmadik tagja nem jött el. Először a helyi férfivel beszélgettem, aki mesélte, hogy a haderőnél van. Régen pilóta is volt, de mostmár adminisztratív munkát végez. Majd elszakadtunk, mert én a felfelé mászók középső csoportjához kerültem, akik nem lassan de nem is igazán gyorsan mászták meg a felfelé menő számtalan lépcsőt. Ott egy német-amerikai lánnyal és egy Karib-szigetről származó lánnyal sétáltam, akit már korábban ismertem.
Egy templomhoz értünk fel, amiről kiderült, hogy az a templom, amit a koleszból lehet látni, és aminek a gongatását lehet délutánokként hallani. Innentől könnyebb lett az út, mert beton út volt, ami szintén emelkedett, de már nem volt olyan nehéz a megmászása, mint a lépcsőké. Itt egy angol srác mellé kerültem, aki a doktori programunkat csinálja. Jól elbeszélgettünk és az elöl menőket is lassan beértünk, pont az étterem előtt, ahol a túra után vacsoráztunk. Pont az a hely volt, ahol Daphne-vel teáztam, amikor Maokong-ra mentünk. Nem tudtunk sokat enni, annyira lefáradtunk – bár nem azt mondom, hogy nem ettünk -, a sör viszont jobban fogyott. Megint a katona pasi mellé kerültem, így vele beszélgettem és az angol sráccal, aki a másik oldalamon ült. Jó volt a hangulat, de érződött rajtunk a fáradság.
Nyolc körül indultunk el. Gondolom addig tartott a foglalásunk, mert a mindkét kísérő tanárok kezdtek el minket kifelé hajtani. A gondolákhoz sétáltunk és azokkal jöttünk el. Még felfelé jegyezte meg az amerikai lány, hogy miért nem gondolával mentünk és gyalog le. Mondott valamit, de nem szívesen jöttem volna le olyan korom sötétben, amilyen a gondolázás közben volt. Kiderült, hogy az angol srác is ebben a kollégiumban lakik, így megvártunk és felfelé jövő buszt, hogy ne kellejen több hegyet megmásznunk.

Ma itthon maradtam. Pihenni akartam és kínai is tanulni kellett. Közben megérkezett a szobatársam. Csak holnap költözik ide végleg. Ma csak a cuccait hozta át. Kedves lánynak tűnik. Statisztika mesterszakos. Tajpeji, de gondolom a közelség miatt jött ide vagy csak már nem akart otthon lakni. A nyáron Amerikában volt, gondolom, hogy nyelvet tanuljon. Beszéltünk az életstílusunkról és mind a ketten nagyon örültünk, amikor hallottuk, hogy a másikunk is 11 és éjfél között fekszik és 7 körül kel. Remélem, nem lesznek gondok.

A kilátás a szobámból és a Maokong-i túra













2013. június 19., szerda

Leyla születésnapjai

Az ezt követő vasárnapom unalmas volt – hát igen ezt követően nem lesznek valami izgalmasak a bejegyzések. Akkor kellett volna tanulnom, de helyette megnéztem az In the Flesh sorozat összes részét. Hát igen…..
Másnap megvettem Leyla születésnapi ajándékának az első felét. Egy kínai írásjeleket gyakorló füzetet vettem és egy hatalmas adag kicsi csokit. A csokikat felfűztem kis darab cérnára és ezt hozzá ragasztottam minden második laphoz. A lapok tetejére pedig valami biztató szöveget írtam angolul és kínaiul pl. így tovább. A lényege, hogy amikor befejezi a gyakorlást, teleírta az oldalt, akkor megeheti a csokit. Sajnos/szerencsére az eredeti ötletem nem jött be, mert nem tudtam kivitelezni és az átalakított ötletemhez már csak fele annyi csoki mennyiség kellett, mint az eredetihez, így a nyakamon maradt a megvett csoki fele… Én szegény…
Este megtartottam a hétfői órám előadását. Egy sráccal kellett együtt tartanom, akivel már több órám volt, de az előadás készítés közben összebarátkoztunk, ami jó, mert most már van kivel megbeszélni az Iron man-es és Star trek-es dolgokat, főleg hogy közben a filmek is kijöttek. Nem lett a legjobb előadás, de mi volt az elsők és a végén a tanár - lehet, hogy látta, hogy bizonytalanok vagyunk – odajött és mondta, hogy minden rendben van.
Másnap Pei-shan-nal ebédeltem, mert Myriam-mal azt terveztük, hogy elmegyünk márciusban Alishan-ban. Pontosabban Alisha-ra mert a shan szó hegyet jelent. Cseresznyevirágokkal körbe vett ösvényeken lehet ott márciusban és áprilisban sétálni. Egy kisvasút is jár arrafelé és nagyon szép képek készülnek a vonattal és a virágokkal. Amikor moziba voltunk együtt Pei-shan említette, hogy volt ott egy éve pár külföldi cserediákkal, így megkértem, hogy nem tudja-e a szállást felhívni ahol aludtak, hogy helyet foglalhasson nekünk. Végülis a helyfoglalás elhúzódott, órákat töltött szállások keresésével, amire talált valamit. A szállás felét viszont előre el kellett nekik utalni, akkor tömegek mennek minden évben megnézni a cseresznyevirágzást. Pei-shan átutalta nekünk a pénzt és elmentünk enni, hogy kifizethessem. Ebéd után én ettem egy fagyit, mert nemrég fedeztem fel a bubble tea fagyit. Egy kicsit csalás, mert bubble-ok helyett mazsolát raknak bele. Az nem bubble, az mazsola.
Este Myriam-mal és a helyi buddy-jával tollasoztunk. Idegesítő, hogy milyen jó játékosok a helyiek. Mi csak szórakozásból játszunk, általában eléggé rosszul, mert hát nem vagyunk profik, de a tajvaniak. Mindig mondjuk, hogy komolyan szerintem tutira kinéznek minket, hogy hú, azok a béna külföldi csajok. De hát nem profi szinten kell űzni, hogy élvezhető legyen.
Másnap egy előadáson voltam, amit egy német professzor tartott kínai politikai felépítéséről. Eléggé rossz, hogy nem tudok eleget Kínáról és főleg a politikájáról, így gondoltam elmegyek. A változásokról volt szó, amin a párt és az ország politikai felépítése átmegy. A professzor első kérdése az volt, hogy kínaiul kell-e ezt az előadást tartania vagy nem. Szerencsére mondták neki, hogy angolul van meghirdetve, így angolul kellene tartania. Komolyan… politikai előadást kínaiul… és aztán mondta, hogy lehet, hogy kínaiul könnyebben meg tudná tartani, mint angolul.
Csütörtökön este én tartottam előadást a politikai órán. Egy eléggé uncsi előadás lett egy eléggé uncsi cikkből.
Pénteken a szokásos kínai óra és dolgozat után bevásárló körútra mentem. Leyla-nak mentem megvenni a születésnapjára a legendás könyve, amit magamnak is megvettem és már elkezdtem hazavivendő ajándékokat is venni, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen ezzel foglalkoznom.
Szombaton eléggé rossz hír fogadott. A szombat reggeli órámon Leyla és Marta mondták, hogy Myriam kórházba került. Már szerdán nem találkoztunk, mert írta Myriam, hogy beteg. Azt mondta, hogy láza van meg ilyenek, d gondoltam csak egy egyszerű megfázás. Mondták, hogy csütörtökön vitték be és bent is tartották, mert az hitték, hogy denge. Egy darabig mindenki teljesen be volt ijedve miatta, mert egy szúnyogok terjesztett betegség, aminek influenzaszerű tünetei vannak és akár halállal is végződhet. Mivel Myriam-nak is influenzaszerű tünetei voltak, féltek, hogy denge és bent tartották karanténban. Az itteni kórházi rendszer eléggé különbözik az otthontól – amennyire én ismerem az otthon rendszert. Itt nincsenek nővérek, hogy gondját viseljék a betegeknek – vagyis nővérek vannak, de nem ez a feladatuk – szóval, ha valaki korházba kerül, akkor a családja van bent vele, mert ha ők nincsenek, akkor senki rá sem bagózik a betegre az 5 perces orvosi viziten kívül. Így a barátai jártak be Myriam-hoz, hogy legalább valakivel beszélgethessen vagy valami. Mi is be akarunk hozzá menni, de amire vasárnap délután eljutottunk volna, már kiengedték.
Szóval a szúnyogoktól való félelmünkben Leyla-val és Marta-val vettünk egy adag felragasztható szúnyogriasztó matricákat. Másoktól hallottunk, hogy ezek tényleg működnek és tök cuki, mert gyerekeknek készültek így színes állatok vannak a tetején. A következő héten mindketten mutogatták, hogy mennyire nem működik. Marta-t kb. fél centire a tapasztól csípte meg egy szúnyog és Leyla-nak is voltak csípései. Nekem tökéletesen bevált.
Aznap Charmaine-nel, Basak-kal, Leyla-val és Marta-val ebédeltem együtt. Egy új helyet próbáltunk ki, egy másik olasz éttermet. AZ érdekesség itt a tulaj volt, akinek az a hobbija, hogy külföldiekről készít képeket, ahogy az éttermében esznek. Mi persze nem engedtük neki, hogy képeket csináljuk, de titokban mégis csinált. Félelmetes.
Este a március 15-i ünnepségre mentem Beával. Jó volt, több emberrel is beszélgettem, egy dokumentumfilmet néztünk és mini-táncházat is tartottunk.
Vasárnap miután megtudtam, hogy hazaért, meglátogattam Myriam-ot, hogy megnézzem, hogy van. Mondta, hogy nem denge volt és hogy milyen rossz volt egyedül a karanténba. Mivel nem hosszabb ideig itt maradó diák így nem volt itteni biztosítása és emiatt egy hatalmas összegű számlát kellett a korházban töltött napjai után fizetnie. Így sem pénze, sem kedve nem volt Ali-shan-ba menni, szóval indulhatott a pénzünket visszakérő tortúra.
Hétfőn kellett a kínai kulturális külön órákra jelentkezni. Készművességre és írásjelek órára jelentkeztem.
Kedden befizettem egy szokásos befizetős kirándulásra. Aztán Daphne-ra várva, hogy bemenjünk a közeli metrómegállóhoz és az akörül lévő éjszakai piacra, én is tesztelhettem a szúnyog riasztót és nekem működött. Egy szúnyog egyenesen felém repült, aztán körözött egy darabig a lábam körül aztán gyorsan el is repült. Dumpling-ot vacsoráztunk – ami még mindig akkor a legjobb, ha végigégeti a számat – bubble tea-t ittunk és sült Oreo-t ettünk. Ekkor fedeztem fel azt is, hogy már rám mennek a rendes ruhaboltokban árult ruhák is itt.
Szerdán egy helyi lánnyal ismerkedtem meg. Egy ismerősömnek, Tiffany-nak, a barátnője és az angolját akarta gyakorolni, így language exchange-t keresett, magyarul ő az angolját gyakorolja én meg a kínaimat. Már próbáltam language exchange-t keresni, ahogy szerintem már írtam erről, de mindenki anyanyelvű angolt keresett, de ennek a lánynak nem anyanyelvű is jó. Szóval ekkor találkoztunk először és azóta szinte minden szerdán együtt ebédelünk. A baj csak az, hogy én hibámból is, jórészt csak angolul beszélgetünk és nem kínaiul. Minden héten megígérem magamnak, hogy most kínaiul is fogunk, de sosem jön össze.
Egy bácsikától vettünk együtt fagyit. A motorja hátuljára volt a hűtő doboz felszerelve, amiben 3-4 fajta fagyi volt. Wei-ling, a language exchange-m mondta, hogy ez olyan, mint gyerekkorában, amikor mindig ilyen bácsiktól vettek fagyit.
Csütörtökön ebédelni mentünk a kínai osztályommal. A szecsuani étterembe voltunk, ahova kínai szokás szerint csak legalább 5-en érdemes menni és egyszerre több mindent rendelni. Jó volt beszélgettünk, ettünk.
Este karaoke-zni mentünk, mert ezen a napon volt Leyla szülinapja. Az előző héten elmentem a régi kínai tanáromhoz az óra után, hogy megkérdezzem, hogy melyik KTV-ben is voltunk az osztállyal, hogy oda tudjunk visszamenni. Leírta a nevét és a táskájából egy karkötőt is előkeresett. Mondta, hogy a szülinapom óta magával hordozta, de amikor találkozunk minidig elfelejtette ide adni, de most már sikerült. Megkértem az egyik helyi ismerősömet, hogy foglaljon nekünk helyet. Előtte, délután odaadtam Leyla-nak az ajándékot, este pedig elmentünk.
Szombaton reggel Beával találkoztam. Együtt mentünk a nugát múzeumba, ahova már régebben terveztem, hogy el akarok menni. A Lonely Planet-ben írtam róla, a furcsa múzeumok Tajvanon oldalon. Tajvani nugátról van szó, a tejes masszából készült édességről, amibe mogyorót vagy mandulát tesznek. Itt van elvileg a világ legnagyobb darab nugátja is. A város teljesen másik végére kellett kimetróznunk. Szerencsére megtaláltuk a helyes feljárót és az irányt is. Egy autópálya felüljárója alatt, raktár és gyártelepek mellett kell elmennünk. Pontosan az ilyen hely az, ahol máshol semmi pénzért nem járkálnék, de az Tajvan. Mi történhetne? Egy darabig gondolkoztunk, hogy tényleg jó irányba megyünk-e és ekkor láttuk meg a kis boci szobrokat az út közepén és járda mellett, amik elvezettek minket oda.
A nugát gyár überszínes épületében volt a múzeum és a bolt is. Először megijedtünk, mert úgy tűnt, hogy zárva van és már elkezdtünk a „hiába jöttünk idáig”-ot. Aztán kiderült, hogy nincs baj, nyitva vannak, csak minden kihalt volt. Maga a múzeum nem volt valami nagy dobás. A világ legnagyobb nugátja eléggé „fake”-nek nézett ki, szerintem csak egy nagydarab műanyag volt, de ki tudja…. A legérdekesebb a lépésről lépésre bemutatott nugát gyártás volt. Egy esküvői részt is betrendeztek, mert legtöbbször esküvők alkalmával ették.
Kijövet vettünk egy-egy zacskó nugátot és indultunk vissza az úton, ahol megint jól megnéztek az elszórva ott lakók, hogy mit keres két külföldi a város szélén.
Hazajövet megálltunk levest enni a dumpling-os boltban. Akkor néztem, hogy a mellette lévő kis templomban felállítottak egy színpadot és éppen akkor elő is adtak valamit. Már egész héten hallani lehetett zenét és petárdázást a völgyből. Gondolom onnan jöhetett és templom születésnapját ünnepelték vele. Ha jól tudom, akkor minden 6 évben megünneplik a templomok születésnapját. Petárdákat robbantgatnak, felvonulásokat rendeznek és ezek szerinte előadásokkal. Leültem – addigra Bea hazament – és néztem másokkal együtt. Még adott a dolog különlegességéhez az a tény, hogy a templomban egy kifőzde is működik és azon keresztül – legalábbis az edényeken keresztül – lehetett az előadást nézni.
Eljöttem, mert még haza kellett mennem Leyla hivatalos szülinapi bulija előtt. A Taiwan sörnek van a város közepén egy sörgyárból átalakított sörcsarnoka. Odamentünk. Nehezen találtuk meg, de a végén sikerült. A gyártelepen kellett először keresztülmennünk, amink a kerítése söröshordókból volt megcsinálva, bent pedig sörös rekeszek voltak egymásra pakolva.  Többen már ott voltak a társaságunkból a volt gyárépületbe és foglalták az asztalunkat. Leyla rendelt sörös hordókat és azt csapoltuk magunknak. Kaját is lehetett rendelni, de eléggé kis adagok voltak és eléggé drágán, ami baj volt, mert nem nagyon ettem semmit aznap, mert azt mondták, hogy majd vacsorázunk. Így a sör lassan elkezdett a fejem beszállni, mert farkas éhes voltam. Töltögettem magamnak – és másoknak is – a sört és Caroline-nal beszélgettem. Aztán ő elment bulizni, így kb. egyedül maradtam.

Leyla-t és egy másik szülinapos lányt a terembe felhívott a színpadra az együttes, akik folyamatosan játszottak, mi pedig a színpad mellett ültünk, így beszélgetni nem igazán lehetett. Kana-val és egy japán ismerősével beszélgettem és őket szórakoztattam a milyen kicsi dolgokat is fel lehet pálcikával venni mutatvánnyal. Mondták, hogy furin fogom a pálcikát, de tényleg mindent fel tudok vele venni. És ez a lényeg nem? Lassan elfogyott a sör, én pedig tudtam, hogy nem igazán kellene többet innom, így elindultam haza. Enyhén becsiccsentve is megtaláltam visszafelé az utat, felszálltam a metróra és aztán átszálltam egy másik vonalra, onnan pedig a buszra és hazagyalogoltam. Sőt útközben még egy fagyit is vettem egy McDonald’s-ben. Nem valami nem teljesítmény, de én büszke vagyok magamra, hogy ez sikerült.