2013. március 31., vasárnap

Hualien és a Taroko nemzeti park



Másnap korán keltem és találkoztam Eszterrel, hogy elérjünk egy korai vonatot Hualien-be. Már régen terveztem, hogy elmegyek oda. A városról is sokat hallottam és a Taroko Nemzeti Parkról is, ami könnyen megközelíthető a városból. Eredetileg úgy terveztük, hogy két éjszakát maradunk, de időközben változtattunk a terveinken.
A pályaudvaron Daphne-vel, a holland lánnyal találkoztunk, aki mondta, hogy Tamara-val, a másik holland lánnyal és az ő anyukájával mennek Tajvan körüli utazásra a téli szünetükben.
Nagyon meglepődtünk, amikor láttuk, hogy egy külvárosi vonat áll be a vágányunkra és nem is nagyon akartunk rá felszállni, mert túl messze mentünk ahhoz h külvárosi vonatot indítsanak oda. De az volt az, így felszálltunk és megkerestük a helyünket. Nem pont egymás mellé szólt a jegyünk, de elég közel és így simán tudtunk beszélgetni. Nem akartunk helycserékkel vesződni, mert itt azt nem nagyon tolerálnánk, meg egyébként is. Az ülésrendnek csak a mellettem ülő lány miatt ezért van jelentősége. Amikor elővettem a mobilomat, hogy olvasok egy kicsit, meglátta a cicát a mobilom tetején és mutatta nekem, hogy az övén is van. Az rózsaszín volt piros masnival, az enyém csak egyszerű szürke csíkos. Ezért mondhatta a lány, hogy h az enyém a fiú és az övé a lány. Egyszerre volt furcsa és érdekes beszélgetés.
A sziget keleti partján ment a vonat dél felé ezért láthattam a templomot, ahol az őszi, ezüst füves kirándulásunk végződött és Teknős szigetet is, amit a kiránduló út magasabb pontjairól látni lehetett.
Esett az eső, amikor Hualien-be értünk. Leszállva a vonatról a turisztikai irodába mentünk, amit már megtanultam, hogy minden nagyobb város vasútállomásán van. Ott szereztünk egy térképet és azzal meg a Lonely Planet-emben lévő térképpel elindultunk megkeresni a szállásunkat, hogy otthagyhassuk a hátizsákunkat és elmehessünk várost nézni. Ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltunk. Sétáltunk utcáról utcára a zuhogó esőben. Próbáltam védeni a könyvemet és a térképet, miközben tartottam magam felett az esernyőt, hogy a hátizsákom ne ázzon el annyira. Két amerikai lányba szaladtunk bele, akik éppen egy robogót próbáltak beindítani. Pontosabban ők állítottak meg minket, nem tudjuk-e hogyan kell robogót beindítani. Utána csak azt kívántuk, hogy ne találkozzunk velük az utakon, mert ha nem tudják beindítani, akkor hogyan fogják vezetni. Megkérdeztük őket, hogy nem tudják-e, hogy hol van a szállodánk. Ezen csodálkoztam, mert ez lehet az egyik legfelkapottabb szálláshely fiatalok körében. Nem tudtát, ezért mentünk tovább. Egy másik szállodába is bementünk ott kérdezősködni, de a recepciós nő nem (akarta) érteni, hogy mit kérdezünk és már mutatta volna is az egyik szobáját. Egy biztos pontba, egy 7eleven-be, mentünk be és ott már persze meg tudta mondani az eladó, hogy merre kell mennünk.
Odaértünk, leraktuk a táskának. Két másik ugyanolyan – a kínai központban osztogatott – hátizsákot vettünk észre, ami csak azt jelenthette, hogy Daphne és Tamara is ott szálltak meg. Megkerestük magunkat a térképeken és kinéztük az első helyet - a nem olyan hosszú listából - ami meg akarunk majd ott nézni. A Mártírok kegyhelyét néztük ki. A város egyik nagyobb utcáján sétálva érhettük el oda és itt magát a helyet is megismerhettük. Hát most már az esőre és a rossz időre fogom, de akkor eldöntöttem, hogy Hualien egy másik város, ahol nem élnék szívesen. Egyhangú volt és unalmas. De lehet, hogy csak az esős szürkeség mondatja ezt velem. De lehet, hogy túl sokat vártam azok után, amiket hallottam.
Egy helyi étteremben ettünk egy nagyon is helyi ebédet nagyon is helyi módon, az ételre rá sem nézve, csak a tévét bámulva. Már az étteremtől jól látszott az a valami, ami felé haladtunk, és amiről sokáig meg voltam győződve, hogy egy templom és a Mártírok kegyhelye arrább van. Egy hídon sétáltunk át és aztán fel a helyhez. Kihalt volt minden, de körbenéztünk és meggyőződhettünk róla, hogy ez a Mártírok kegyhelye. Méltóság teljes hely volt és a város egy részét is be lehetett onnan látni, mert egy magasabb ponton volt. De akkor hol a templom, amit még jelöl a térképünk? Összevetve a két térképünket – ahogy itt közlekedni kell az őrült utca elnevezések szigetén – és elindultunk. Belebotlottunk egy „magán” templomnak kinéző helyre, ami úgy nézett ki mintha egy garázst alakítottak volna át templommá. Egy kis kört tettünk, hogy ne ugyanazon az úton sétáljunk és visszajutottunk pályaudvarhoz, ahol megvettük a jegyünket a másnapi hop-on hop-off buszokra Taroko-ba. Majd visszafelé sétáltunk a város szíve felé, ahol templomokat és éjszakai piacot jelzett a térképünk. Belebotlottunk egy másik templomba, hogy „adakoztam” egy Hualien-i áldásért.
Ezután a part felé indultunk, hogy megnézzük a tengert, de nem értünk el odáig, mert beleszaladtunk egy boltba, amiről nem is gondoltam, hogy majd megtaláljuk: a nugátos boltot, ahonnan a kulturális tanárom a nugátot hozta nekünk karácsonykor. Persze egyből bementem és vettem egy adag nugátot és egy játék bocit a bocik tömkelegéből, amit ott lehetett venni. Eszter is vett magának enni és leültünk egy kicsit megpihenni a bolt előtti padokra. Ezután csak random módon ráböktünk a térképre, hogy hova menjünk. Egy Colosseum nevű helyet néztünk ki és egy másik templomot. Több másik nugátos és mochi-t áruló hely mellett mentünk el. A mochi egy Hualien térségére jellemző, de máshol is kapható édesség. Zselés jellege van, belül pedig általában gyümölcs lekvár féle van. Porcukorban vannak megforgatva és általában külön csomagolva. Vettünk egyet-egyet energia pótlásként, amikor sétáltunk fel a rejtélyes Colosseum-ig.
Kiderült róla, hogy egy futópálya. Nem értem, miért jelölnek egy futópályát egy turista térképen, de legalább megpihenhettünk és felfedeztünk katonai létesítmények mellett egy templomot is, amit megnéztünk. És innen már majdnem láthattuk a tengert is. Megint visszaindultunk a városba és egy másik nevezetesség mellett mentünk el, amit a térképein jelöltek. Ez egy hatalmas területű, gyönyörű buddhista templom volt. Több épületből állt, ami közül az egyik egy torony volt. Egy női szerzetes mondta, hogy már éppen zárnak, de még gyorsan megnézhetjük.
Ezután meg a központba jutottunk vissza. A más kinyitott éjszakai piacon mentünk végig, én pedig vadul kerestem a város random pontjaira kirakott pecséteket, hogy pecsételhessek. Megéheztünk és a Tainan-i felfedezésemből tanulva a Lonely Planet-ből néztünk ki egy éttermet, ahol vacsorázhatunk. Egy dumpling-os helyet jelölt a térkép az éjszakai piac egyik végénél. A végén kiderült, hogy nincs is olyan közel és egy ponton annyira elbizonytalanodtunk, hogy a jó irányba megyünk-e, hogy egy rendőrt kérdeztünk meg, hogy jó felé megyünk-e. Ő a következő utcára mutatott, ahova befordulva egy sor várt minket, ami az étteremhez vezetett. Olyan 20 perc sorban állás után, be is mehettünk az étterembe, ahol csak azt rendeltük, ami a legnépszerűbb volt. Leültettek egy nagy kerek asztalhoz, ahova a várakozással töltött kb. 30 perc alatt másokat is ültettek. Minden mellettünk elmenő tálcár azt hittük, hogy a miénk, de egyik sem a miénk volt. Majd végre megkaptuk a húsos táskánkat, amiket gyorsan meg is ettünk – mert addigra már eléggé éhesek voltunk – és mentünk is tovább.
Megint a part felé vettük az irányt, ami mellett egy éjszakai piacot és az éjszakai piac és a kövek piaca. A kis utcákon végigmenve egy másik helyi „jelenséget” figyelhettünk meg, ami szerintem nem nagyon jellemző máshol. Már szerintem írtam, hogy itt sokan a házuk előtti utcán esznek, üldögélnek vagy játszanak a gyerekeikkel. Itt is hasonló volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a házak alsó emeletének fala üvegből volt, így kintről be lehetett látni. Bent meg élték az emberek az életüket: vacsoráztak, fotelekből tévét néztek, gyerekek komputerrel játszottak. És hogy miért üvegből volt a fal? Azt nem tudom. Én arra gondoltam, hogy lehet, hogy ezeket az alsó helységeket eredetileg boltnak tervezték vagy boltok is voltak, de az óta nappalivá fejlődtek. De lehet, hogy teljesen már erre a magyarázat.
A kövek piacát találtuk meg először. Körbejártuk, de persze venni nem vettünk semmit, mert minden olyan drága volt. Majd az éjszakai piac keresésre indultunk, ami azért is meg akartam nézni, mert pont a tengerpart mellett volt. Sokáig kóvályogtunk és nem találtuk sehol, ezért feladtuk a keresését és inkább visszaindultunk a hotelbe, ami eléggé messze volt.
Megkaptunk a szobánkat, pontosabban az ágyunkat, mert egy koedukált diákszállás volt, nyolc ággyal egy szobában. Megbeszéltük a másnapi tervet, megismerkedtünk egy francia sráccal, akivel egy szobában voltunk és aztán mentünk is aludni, mert eléggé fáradtak voltunk. Lassan minden ágynak lett lakója, akik közül az egyik egy srác volt, aki úgy horkolt, hogy egy-egy horkolására felriadtam.
Korán keltünk, mert elhatároztuk, hogy az első busszal kimegyünk Taroko-ba, hogy elég időnk legyen. Annak ellenére, hogy a buszunk nyolc előtt indult, mi voltunk az egyik utolsók, akik elhagytuk a hotelt. A reggeliként kapott tipikusan helyi szendviccsel indultunk a vonatállomáshoz, ahonnan a buszunk indult. Gyönyörű hegyeket és völgyeket láthattunk, amíg eljutottunk a busz végállomására. Addig több helyen is leszállhattunk volna, de túrázásról lemondtunk, mert eléggé rossz időt vártunk aznapra és a híres helyeket meg visszafelé haladva akartuk megnézni. A végállomáson egy buddhista templom volt az egyik kisebb dombon. Felmászva egy pagodát, egy nagyobb épületet és szobrokat találtunk. Visszasétálva a hely elnevezőjének szobát néztük meg, én vettem egy sült dumpling-ot (a nagy puha, fehér dumpling-ot olajban megsütötték) és egy kis parkban vártuk, hogy jöjjön a buszunk. Egy busz beállt, és amire észbe kaptunk már el is ment. Sietve mentünk kérdezősködni, hogy miért ment el. Ekkor mondták nekünk, hogy mivel ünnep van és sokkal több ember jön kirándulni, gyakrabban és össze-vissza fognak járni a buszok. Így várhattunk még 40 percet a következő buszig.
Sokat fotóztam a buszból, ameddig elértünk a következő megállónkhoz, az Örök tavasz szentélyéhez. Ez egy hegyoldalba épített szentély volt, amin keresztül egy vízesés ment végig. Egy, az autóút részét képező hídon, ami minden egyes autónál hullámzott, és egy barlang rendszeren keresztül lehetett oda eljutni. A szentély nagyon szép volt a vízeséssel. Körbejárva vettem észre, hogy egy gyalogút vezet egy következő épülethez, amit a buszmegállóból látni lehetett, és amit meg akartam nézni. Én neki indultam, Eszter a szentélynél várt engem. Néhol nehéz volt a mászás, mert keskeny lépcsősorok vezettek felfelé. Félúton egy másik kisebb szentély volt a hegy oldalába vésve. egy jó félórás séta után értem a következő épülethez, ami egy harangtorony volt. Felmentem a tetejére képeket készíteni. Onnan láttam meg, hogy nem ez az út vége. A végén egy másik templom van. Ha már eddig eljöttem oda is elsétáltam. Egy hosszú függőhídon keresztül lehetett oda eljutni, ami alatt mélység volt, és ami nagyon kilengett minden lépésnél. Odafelé emberek jöttek szembe rajta, ami félelmetes volt, mert nem csak az én lépesem által keletkezett kilengés volt, hanem miattuk is kilengett, de végül persze átértem. Egy buddhista templom volt a másik oldalon, amit körbejártam és indultam is vissza. Visszafelé szerencsére nem jött senki szembe így kevésbé volt félelmetes az átkelés. Újra felmásztam a harangtoronyhoz, ahonnan viszont nem azon az úton mentem, amin jöttem, mert időközben felfedeztem egy másik épületet, ami érdekelt. Egy másik pagodaszerű építmény volt, Chiang Kai-shek szoborral és gyönyörű kilátással az alatta fekvő völgyre. Ezután indultam vissza az Örök tavasz szentélyéhez. Visszafelé, mint odafelé is pénzt kellett volna szednem az információ szolgáltatásért, mert mindenki tőlem kérdezte, hogy merre vezet az út és meddig kell még azokig a helyekig menni. Találkoztam Eszterrel és a kb. másfél órás séta után visszamentünk a buszmegállóba, hogy a következő buszt várjuk.
Az embereket néztük, ameddig nem jött a buszunk. Ekkor is, mint olyan sokszor előtte, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egy motor, hogy oda és akkor mehessünk, amikor és ahova akarunk. Az egyik motoron egy kutyát vettem, egy Lassie fajta kutyát egy hátizsákban. Azt néztük, hogy mennyire szenved a kutya abban a kis táskában.
Megjött a busz és a szoros „bejáratánál”, egy tradicionális kapunál szálltunk le. Ez egy egyik nevezetes hely, ahol általában fotózkodni az idelátogatók. Majd az egyik hídon visszasétálva a nemzeti park központjához jutottunk. A helyi törzset, az Ataya-kat bemutató kiállítás és vásár volt ott. Körbejártuk a kiállítást, én telenyomdáztam a nyomdás füzetemet. Aztán mentünk a buszmegállóba várni a buszra. A busz több mint egy órát késett, így majdnem másfél órát ültünk ott, ameddig hatalmas csoportokat hoztak és vittek. Ekkor beszéltük meg véglegesen, hogy még aznap hazamegyünk. Megjött a busz és persze már teljesen tele volt. Mivel elvileg ez volt az utolsó busz, ami a városba ment, feltömörödtünk rá. Szerencsére szálltak le róla, így kisebb és kisebb lett a tömegnyomor, bár a katona bázis mellett elmenve mindenki az ablakra cuppant, hogy fényképeket készíthessen, ami zavaró volt.
Megérkeztünk a vonat megállóhoz, gyorsan elmentünk a hotelben hagyott táskáinkért, vettünk vacsorát, hamár itt olyan népszerű vonaton enni és mentünk vissza a vonatállomáshoz, hogy jegyet vegyünk és vonatra szálltunk. A legközelebbi vonat egy pár percen belül indult, így siettünk a vágányhoz. A jegykiadásnál figyelmeztetett minket a jegyárus, hogy már nem adnak el ülőhelyek, mert mind foglalat. Én már tudtam, hogy ez mit jelent, de Eszter nem volt rá felkészülve. Bezsúfolódtunk és lecsaptunk helyekre, amikről tudtam, hogy csak egy darabig ülhetünk majd ott. Ez így is lett, mert már a következő megállónál felállítottak minket. Így mehettünk az ajtókhoz ácsorogni. Nemsokára megjött a kalauz, és amikor látta a jegyünket, nagyon nézett és elképedve kérdezte, hogy Tajpejbe megyünk, mi meg mondtuk, hogy igen. Olyan húsz perc múlva megint megjelent és intett Eszternek, hogy menjünk vele. Egy kis kabinba vezetett minket, ami eredetileg az ő helye lett volna, és ahol lehet, hogy már ületek, de felállíthatta az ott lévőket, hogy mi leülhessünk. Furcsa volt, mert egy elkülönített kis kabin volt, ami mellett a mozdonyvezető ülhet, mert valószínűleg a kocsi is lehetett volna a mozdony. Minden megállónál kíváncsian néztek a felszállók. Állatkerti állatnak éreztem egy kicsit magam, de vicces szituáció volt, az exkluzív kabin külföldieknek. 


























































































2013. február 25., hétfő

Csak képek II.

Megjavult a rendszer, így most bepótolhatom a lemaradt képeket:

                                    A Szépművészeti múzeum





                                     A Mese ház





                                      A szülinapi karaoke és a Spongyás torta




                                    Az újévi ebéd





                                       Az újévi piac












                                             Longshan templom és az isten szobrok boltjai








                   A jáde piac, a Chinag Kai-shek és a Sun Yat-sen emlék épületek


                                   A Parlament




                                    Beitou és a sushi étterem









2013. február 23., szombat

A szülinapom és a holdújév



A kirándulásunk után minden visszatért a rendes kerékvágásban. Jártam kínaira, itthon voltam. Péntekre vállaltam be a félév végi szóbeli vizsgát. Magyarországot kellett bemutatnom. Arra gondoltam, hogy az egész országot elég nehéz lenne 10-15 percben bemutatni, ezért csak Budapestet mutattam be. Így is 45 perces lett, az én bemutatásommal és a kérdésekkel együtt. A prezentáció jó lett, csak az én beszédem nem volt valami jó és választékos.
Szombaton a Szépművészeti múzeumba mentünk Leyla-val. Még mindig sok helyen nem jártunk Tajpejen belül, így a szabad napunkon oda mentünk. Én az itteni Konfucius templomon is gondolkodtam, de inkább nem akarunk több templomot nézni Tainan után. Kell egy kis szünet. Reggel indultunk el. Előtte még bementem a suli körüli pékség/cukrászdába, hogy megrendeljem a Spongebob-os tortát a szülinapomra és ettünk tajvani palacsintás, tojásos, sajtos, baconos reggelit, mert a múzeumozáshoz energia kell (igazából nem, de tudom, hogy ha múzeumba megyünk, akkor nagyon eltolódik az ebéd és éhes hassal rossz múzeumban kószálni). A múzeumhoz a város belsejébe kellett bemenni. A nagyon szeles időben az itteni EXPO-n és virágos parkon kellett átvágnunk. Először nem találtuk az épületet, de egy kis körözés után sikerült. Nem kellett fizetnünk érte, mert szombatonként, oktatási célokból a múzeum ingyenes. Hát ettől a múzeumtól sem pontosan ezt vártam. Több, nekem túlságosan modern kép. De egy-kettő megfogott és régebbi, tradicionálisabb képek is voltak. A legszebb képek egy időszakos kiállítás apropójából voltak kirakva, ahol a restaurálást mutatták be. Az utolsó kiállítás volt a legérdekesebb. Az már olyan modern volt, hogy komolyan elgondolkodva sem értettem semmit. Csak egy kiállított tárgyat, azért viszont fizetnék. Automata könyv lapozó volt. Az embernek csak feküdnie kell, a gép pedig lapoz neki. A múzeumban lévő eléggé gyorsan lapozott, én ilyen gyorsan nem tudom olvasni, de ha módosítani lehet ezen akkor már most fizetek.
A Lonely Planet-ben néztem, hogy a Szépművészeti Múzeum mellett van egy magyarosan lefordított Tajvani Meseház. Egy kicsi, csodálatos épület, olyan, mint egy ékszeres doboz. Mondtam Leyla-nak, hogy nézzük meg azt is utána. Belépő kifizetése után egy kis kertbe jutottunk és utána léphettünk be az épületbe. Ahogy kiderült, időszakos kiállítások váltják egymást az épületben. Most a tajvani édességekről és a gyártásukról volt szó. Süteményes formák voltak kiállítva, pecsétek, amikkel a süteményekre pecsételnek és régi képek. A kiállítás végén személyre szabott recepteket kaptunk. A taoista istenekkel való kommunikációhoz hasonló módszerrel választottunk magunknak receptet. Egy kis vázaszerűségben voltak pálcikák, amiken számok voltak. A számoknak megfelelően kis fiókok voltak. Amelyik számot húztuk, abból a fiókból kellett egy papír kivenni. Fogalmam sincs mi az én receptem és nem is nagyon tudom elolvasni.
Ezek után bementünk a városba. Ruhát akarunk venni, pontosabban zoknit, mert újévre vagy újévkor új ruhát kell venni és ruhára igazából nincs szükségünk, csak zoknira és mivel a zokni is ruha azt vettünk. Meg gyertyákat a tortámra. Aztán Leyla hazament, de én bent maradtam a városba. Eszterrel és Beával találkoztam aznap este, hogy megünnepeljük a szülinapom. Egy arabos étterembe mentünk, ahol különféle húsos pitákat ehettünk. Nemzetközi diákok szeretnek odajárni, én még nem voltam, ezért mentünk oda. Egy könyvet kaptam tőlük, attól az írótól, akinek egy könyvét már megvettem itt. Aztán átmentünk a gongguan-i éjszakai piacra, hogy sült Oreo-t együnk.
Vasárnap itthon voltam és a másnapi kínai írásbelire tanultam.
Hétfőn megírtuk az írásbelit. Nem volt nehéz és nem is lett olyan rossz. Aztán lementem megvenni az új kínai könyvet a következő félévre és a hold újévre is elkezdtem vásárolni, hogy legyen itthon mit ennem, amikor majd minden bezár. Csak egy kis ebédet ettem, mert este karaoke-zni és annak az árában kaja is benne van, így már készültünk egy nagy vacsorára.
A karaoke a belvárosban volt. Itt kint találkoztunk és együtt mentünk be. Elég sokan vártak, hogy bemehessenek, így nekünk is várnunk kellett. A tanárnőm azt mondta, hogy az iskolai szünet miatt vannak ennyien. A kijelzőt néztük, amin majd fel fog villanni a számunk. Az a kijelző mutatta azt is, hogy összesen egyszerre több mint 2000 karaoke-zhat egy időben. Akkor éppen több mint 700-an voltak bent. Több szinten voltak a szobák elhelyezve. Ahogy mentünk pont a büfé részhez jutottunk. A tanárnő elmagyarázta nekünk, hogy a büfé két részből áll. Van egy ingyenes rész, ahonnan annyiszor és annyit eszünk amennyit akarunk. A másik részért kuponokkal kell fizetnünk. Kaptunk egy adag kupont a belépőjegyünkhöz, de bármikor vehettünk még. Mindenféle kaja volt, tészták, húsok, rizs, lehetett salátát csinálni és több féle innivaló is volt. Tálcákra pakoltunk mindent és lifttel leküldték őket a szintünkre, hogy onnan a karaoke szobába vihessük. Lementünk a tálcáink után, kis kocsira raktuk őket. Elvezettek minket a szobánkhoz. Egy kisebb szoba volt, körbe fotelekkel középen pedig a tévével. Elkezdtünk enni és végignéztük a szám kínálatot. Hát nem volt valami sok angol szám. Vagyis mégsem a számával volt a gond, hanem a frissességükkel. A legtöbb számot csak azért ismertem és tudtam, mert fiatal teenager-ként akkor híres együtteseket és énekeseket hallgattam. A többi meg régebbi volt pl. ABBA, Beatles vagy olyan számok, mint a Sweet Dreams és a Lemon Tree. Nekem elég sokáig tartott értelmes számokat találni, de a végén sikerült egy párat. Olyan remek számok után, mint Britney Spears-től a Toxic és a Backstreet Boys-tól az Everybody után kimentünk körbe nézni, mert a mozgólépcsőn lejövet láttuk, hogy itt lent is lehet valami enni. A kuponjainkat váltottuk itt be Haagen Dazs fagyira. Én arra költöttem az összeset, mert az olyan finom. Visszamentünk és énekeltünk még. Aztán visszamentünk a fő kajás részhez enni. Amire visszamentünk megérkezett a tanárnő férje, aki tök jól énekelt és legalább másfajta számokat is ismert.
Összesen négy órát maradhattunk ott, mert ennyi időre szólt a jegyünk. Nagyon gyorsan eltelt, pedig az tök sok idő. A végén már mindenki beváltotta a külön jégkrémre szóló kuponját és elindultunk. Azt néztük még bent, hogy mindenki kiöltözik az ilyen alkalomra. Gondolom ez a társasági események egyik formája összejönni karaokezni. Bár megéri, mert annyit fizettünk ezért fejenként, mint amennyiért a helyiek vacsorázni szoktak éttermekbe, így extrán megéri, mert nem csak kaját kapnak, hanem szórakoznak is.
Másnap bementem kínaira. A tanárnő mindenkivel elénekeltette a boldog szülinapot a saját nyelvén. Ennyi volt a szülinapi hangulat. Aztán az elszállásolási osztályon tett kis kitérő után – ahol közölték, hogy nincs üres szoba – elmentünk a fincsi olasz étterembe. Mondtam Leyla-nak, hogy menjünk oda aznap. Aztán hazajöttem és a legjobb barátommal a netbook-ommal töltöttem a délutánt. Leyla még az étterembe indulás előtt ideadta az ajándékot. Egy szőrme Spongya Bob-ot kaptam tőle és sok-sok édességet.
Este újfent karaoke-zni mentünk. Már régen megígértem magamnak, hogy karaoke-zni akarok majd menni a szülinapomon, de így elég nagy dózist kaptam belőle. Több embert meghívtam, de mindenki vagy haza ment a szünetben vagy elutazott valahová. Így a végén négyen maradtunk: Leyla, Daphne és a holland barátnője, Tamara, aki Shilin-be is jött velünk még januárban és én. Felvettem ez elkészült Spongyás tortámat és elindultunk. Ez a karaoke közel volt, ezért is választottam. Kicsit drágább volt és nem is olyan jó, de nem volt kedvem messzebb menni. Nem tudom, hogy hány emberre foglaljam és többre foglaltam, így eléggé nagy szobát kaptunk, de legalább volt helyünk. A többiek valami zenét akartak ameddig felvágjuk a tortát, de még nem tudtuk rendesen kezelni a gépet és így sikerült 4-szer egymás után meghallgatni a Dancing Queen-t. Közben meggyújtottuk a gyertyákat – reménykedve, hogy nem fog a tűz jelző megszólalni – és felvágtam a tortát. Mindent adtak hozzá, kést, kis tányérokat, mindent. Daphne-től több, cuki kulcstartót kaptam és halacskás 3D-s képes lapot. Tamara egy bögrét adott.
Aztán kimentünk valami értelmes kaja után nézni. Itt nem volt olyan nagy a választék, mint az előző napi helyen, de nagyon jót lehetett enni és utána sok fagyit enni. Ami egy kicsit elszomorított az az volt, hogy teljesen ugyanazok a számok voltak itt is mint az előző helyen. De lehet, hogy előző nap után már készen álltam erre és ismerősebb társaságban is voltam, így más számokat is bevállaltam.
Először arra gondoltunk, hogy mit fogunk itt 3 órán keresztül csinálni. Aztán meg az volt a baj, hogy kb. 1 órányi számot raktunk be a gép memóriájába, hogy mit akarunk énekelni és akkor vettük észre, hogy már csak kb. 20 percünk van. A rendszer egyébként következő. Vannak nagy, nagyon vastag könyvek, amik a számok címével és a sorszámukkal van tele. Távirányítóval is bevihetjük a számokat és akkor automatikus hozzáadja a listánkhoz, de van egy éritőképernyős kis gép is, ahol keresni is lehet a számokra és ott jelenik meg a lista is.
Másnap kínain filmet néztünk. Kérdezte korábban a tanárnő, hogy mit akarunk az utolsó napokban csinálni és azt mondtuk, hogy az egyik órán nézzünk meg egy helyi filmet. Az egyik leghíresebb tröcsögösen romantikus helyi film volt, ahol a lánynak az időn keresztül kell átutaznia, hogy megtalálja az igaz szerelmet. Persze egy ponton vissza kell térnie. A fiú viszont rájön a folyamatra és utána megy, hogy a múltban éljenek együtt. Az egész Tajpej északi részén történt, Tamsui-ban, ahova a nyáron kibicikliztünk és ahova osztály kirándulni vitt minket a történelem tanárunk. Bennem csak olyan egyszerű kérdések fogalmazódtak meg a film kapcsán, hogy ha a fiú most a múltban van, akkor majd jelen lehet a saját születésénél a közelebbi múltban és akkor kettő lesz-e belőle, illetve hogyan eshetett a hó – ezzel romantikusabbá téve az egyik jelentet – Tamsui-ban, ahol kb. sosem volt alacsonyabb hőmérséklet 10 foknál. Hát igen romantikus filmek…..
Kínai után lementünk a völgybe Leyla-val mert fel lehetett iratkozni újévi ebédre, amit az itt maradt embereknek tartottak. A campus lenti étterem épületében tartották, ahol nem én még nem nagyon voltam. Belépés előtt asztalt kellett húznunk (Leyla nem volt ismerkedős kedvében ezért inkább gyorsan kihúzta azt az asztalt, ahol én is ültem). A kínai horoszkóp asztalhoz kerültünk, ahol minden a 12 állatról szólt. Az egész előtt még hallgathatunk egy kis helyi zenét, egy kalligráfia mestert nézhettünk munka közben és megismerkedtem a kb. tanulmányi irodánk fejével, akinek a létezéséről nem is tudtam.
Az egész esemény beszédekkel kezdődött és ekkor jöttünk rá, hogy ez egy elég komoly esemény, mert nem csak az egyetem egész vezetősége ott volt, hanem a kerületünk vezetősége is. A beszédek végét már senki nem hallotta, mert elkezdték kihozni a kaját, és ahogy már írtam az itteni étkezés alap szabálya az, aki kapja marja, így mindenki letámadta az ételt, hogy jusson neki a figyelés helyett. Az asztaltársaságból már ismertem egy-két embert. Az egyik lányt az Yilan-os kirándulásról, az egyik fiút pedig a Sun-moon lake-es kirándulásról. Több frissen érkezett diák is volt az asztalnál. Egy olasszal és egy némettel beszélgettünk, felkészítettük őket egy-két dologra. A kaja nagyon jó volt. Volt a szokásos édes rák ananásszal, de több féle sertés hús is volt, meg hal és csirke. Az egyik fajta ételt nekünk kellett befejeznünk. Külön kihozták a kis szelet pitákat, amikbe húst és még valami mást kellett csavarni. A végén taro-s süteményt kaptunk. Tombolán kisorsolták a kalligráfia művész ott csinált képeit. Én nem nyertem semmit, de akik még nem nyertek kárpótlásból kaptak egy kis hurkapácára épített szobrocskát. Később egy helyi lánytól megtudtuk, hogy nem gyurmából van, ahogy gondoltuk, hanem természetes anyagokból.
Az ünnepség vége volt a legérdekesebb. A tanulmányi hivatal vezetője egyszer csak megjelent jelmezben, mint a pénz istene. Olyan volt, mint a mikulásozás otthon. Ő adott nekünk kis piros borítékokat, amiket újévkor a gyerekeknek szoktak adni, és amiben mindig pénz van. Ebben sajnos csak egy dollár volt, de ahogy megtudtuk az egy dollár szerencsés, mert ha ezzel kezdünk el valami befektetést vagy ilyesmit, akkor az be fog jönni és meg fog térülni.
Az átvételkor lehetett vele fotózkodni, amit meg is tettünk.
Ezután az újévi piacra mentünk egy helyi lánnyal, akit Dani búcsúztatóján ismerünk meg. Ő írt ránk, hogy nincs-e kedvünk elmenni. Ekkor döbbentem már, hogy erről a piacról tanultunk valamelyik óránkon és akkor mondtuk is, hogy majd el kell oda mennünk, de teljesen kiment a fejünkből. A piac a belvárosban volt, így metróznunk kellett és még sokáig sétálni. Egy kis utcán ment végig az egész. Újévi dolgokat lehetett általában kapni: húsokat, zseléket, cukorkákat, különféle magokat és rágcsálni valókat. Ezeket viszont hatalmas mennyiségekben. Általában adtak egy zacskót és abba annyit szedtél, amennyit akartál és kilóra mértek mindent. AZ elején még elviselhető volt a tömeg és a zaj. Minden standnál hangszóróba való üvöltözéssel próbálták odacsalogatni a vevőket, de mivel mindenkinek volt hangszórója és egymást próbálták túl üvölteni, már nem lehetett semmit hallani. Elmentünk egy egyik végéig, nézelődve, hogy mit is akarunk venni és aztán visszafordultunk. Ekkor a tömeg már kibírhatatlanul nagy volt, pedig csak délután 3-4 óra volt. El sem akartam képzelni mi van ott esténként és egy az újévhez közelebb lévő napon. A végén én zselét vettem és csokit meg cukorkákat. Sok cukorkás stand volt, de az egyiknél ingyen hajtogatott lufit adtak, ha ott vásároltunk. Ezért én ott vettem cukorkákat. Polipot akartam, de mondták a lánynak, akivel voltunk, hogy a polip már elfogyott – pedig még volt nekik -. Mondták, hogy van helyette szívet ölelő pudlijuk. Mondtam, hogy azt nem nagyon szeretném, de volt cuki csiga, az jó lett volna. A lány viszont addig erősködött, hogy a végén leszedtek egyet és nekünk adták. Így sétálhattam és metrózhattam haza egy hatalmas hajtogatott lufi polippal. Alapból kitűnünk a metrón, mert nem vagyunk helyiek, de így meg még jobban megnéztek minket. A lány az fővasútállomáson elbúcsúzott tőlünk, mert ment haza.
Másnapra azt beszéltük, hogy mindenki bemutatja a saját kultúráját videókon és képeken keresztül. Erre készültem aznap este.
Másnap reggel kínain a videókat mutogattuk. A legérdekesebb a japán lányé volt, aki egy olyan japán étkezést mutatott, ahol egy félbe vágott bambusz rúdon keresztül folyatnak vizet, a vízben pedig tészta van. A rúd mellett kell ülni és a gyorsan lefolyó tésztát hirtelen kikapni pálcikával a vízből. A legokosabb a rúd végéhez ül, mert ott egy szűrű van, ami nem engedi lefolyni tésztát a földre és onnan könnyen ki lehet az ételt enni.
Elbúcsúztunk és átadtuk a tanárnőnek az ajándékot, akit az egyik lengyel lány talált ki és csinált meg, fényképeinkkel és személyes üzenetekkel.
Később elmentem még vásárolni, mert még nem volt meg minden az ínség napjaira. Közben egy nekem tervezett promocióval találkoztam: vegyél egy megadott mennyiségű Oreo-t és Oreo alakú kispárnát adnak. Sajnos nem tudtam volna Oreo alakú kispárna nélkül élni ezért meg kellett vennem. Ezen a napon vettük meg Eszterrel is a vonatjegyünket, mert Hualien-be és a Taroko nemzeti parkba készültünk. Mivel még az újév idejébe számított időbe mentünk extra kocsikkal indították a vonatokat, amikre olcsóbb volt a jegy. Ezekből a jegyekből akarunk magunknak elcsípni kettőt, így korán megvettük.
Este Johanna, az osztrák lány búcsúztatója volt. Igazából nem voltunk nagy barátnők, de amikor láttuk Leyla-val, hogy kb. 18 embert hívott meg és csak 2 akar elmenni, gondoltuk, hogy mi is elmegyünk, mert milyen szomorú lenne, hogy csak ketten mennek el ennyi emberből. Bár neki is az volt a gondja a meghívottakkal, mint nekem: a legtöbben nem voltak itt Tajpejben. Szóval elmentünk Leyla-val, úgy sem terveztünk komolyabb programot aznapra.
A belvárosban találkoztunk, ami csak egy kicsit azért volt rossz, mert féltünk, hogy valami méreg drága helyre fogunk menni. Johanna eléggé költekező volt és a belváros szebbik részre mentünk, ahol a drágább helyek vannak túlnyomó többségben. Először nem találtuk meg egymást és féltünk, hogy mivel késünk nem él majd a foglalásunk. Kiderült, hogy egy híres dumpling-os helyre megyünk, ami teljesen tele volt. Mi nem nagyon rendeltünk. Ez a helyiekre – akik értettek mindnet – és Johanna-ra – aki már járt itt többször – bíztuk. Két helyi lány jött. Az egyiket már ismertük, Tiffany-t, aki Dani buddy-ja volt és így többször összefutottunk vele. A másik lánnyal, Lindsay-vel akkor találkoztunk először. Johanna a barátjával volt itt, aki itt töltötte vele az utolsó heteit.
Többféle dumpling-ot rendeltünk, sertéshúsosat, halasat, rákosat és a végére az édes tarosat. Hagyományos dumpling gőzölő bambusz tálakba hozták ki őket. Sőt még külön leírást is kaptunk, hogy hogyan kellene szakszerűen kilyukasztani és kiengedni a forró levet a tésztából, hogy az ne forrázza le teljesen a szánkat. Kipróbáltam, de rájöttem, hogy nem olyan jó az íze, ha nem forrázott szájjal eszem, így nem csináltam. A hangulat jó volt. Sokat beszélgettünk. És a számla sem lett elviselhetetlen a végén, bár sikerült Johanna-t további rendelésről lebeszélnünk.
Ezután még csinálni akartak valamit. Én szívesen mentem volna haza, mert bulizás is szóba került, aki még mindig nem az én asztalom. Végülis amellett döntöttek, hogy Johanna-ékhoz megyünk fel és ott iszunk egy kis rumos-kólát. Ahogy a barátja megjött – mert hát persze fiúknak teljesen tilos a belépés a lány koleszba – Johanna kiköltözött. Ximen-en, a fiatalon negyedébe béreltek egy lakást, odamentünk. Kis lakásuk volt, de két embernek egy hónapra bőven megteszi. Ott beszélgettünk és ittunk. Főként a további terveikről volt szó, Thaiföldről és Malajziáról, de sikerült a helyi lányokat is kifaggatnunk, hogy mit is lehet itt a holdújév alatt csinálni. Mindenki azt mondja, hogy csak otthon vannak és kész, de valami társasági eseménynek csak kell történnie. Leyla vetette fel, hogy menjünk el Tajpej egyik legnagyobb templomába. A lányokat kérdeztük, hogy mikor menjünk „szilveszterkor”- tehát az újév előtti estén vagy január 1.- tehát az újév első napján. Nem igazán tudták, de ígérték, hogy megkérdezik. Aztán indultunk, mert tudtam, hogy el kell indulnunk, ha el akarjuk érni az utolsó hazafelé menő buszt.
A következő két nap nem csináltam semmit. Már pénteken sem volt kínai óra, szombatra meg minden bezárt. Vagyis hát mi azt hittük, de pl. minden élelmiszerbolt nyitva volt, ahogy később láttuk és a 7eleven-ök is meg a McDonalds’-ok. Én viszont már el voltam látva mindennek, így csak a szobámba kellett ülni. Két említésre méltó dolog történt: először is riszt tanultam meg főzni a mikróba. Még gyakorolnom kell, de kielégítő az eredmény. A másik pedig, hogy elkezdtem az új cserediákokkal megismerkedni. Miriam-mal barátkoztam a legjobban össze. Francia lány, akit a volt szobatársam mellé raktak be, de megpróbáltam nem megijeszteni. Mondtam, hogy azért meg én nem jöttem ki vele, ő még simán kijöhet vele. A tűzijátékot vártuk együtt a konyhába. Utána pedig felmentünk a mosoda emeltre, a legfelsőre, mert onnan jobban látszottak.
Másnap Miriam is jött velünk a templomhoz, mert időközben válaszoltak a helyi lányok, hogy vagy az év utolsó napjának éjszakáján menjünk oda vagy az újév első napjának reggelén. Mi a második lehetőséget választottuk. Elmetróztunk a templomig, ahol már lent többen voltak. Amikor feljutottunk nagyobb tömeg ment a templom felé, ahol már nagyon sokan voltak. Mi is beálltunk közéjük. Először egy felépített szobor alatt mehettünk át, ami gondolom, szerencsét hoz. Majd a tömeggel körbementünk a templomon. Mindenhova sorba elsodortad. Először a füstölő vevő helyre, majd a tűzhöz, ahol meg lehet őket gyújtani. Azután fel a templomhoz, ahol az istenekhez lehet velük imádkozni. Nehéz volt összetartani és a feltartott füstölőkből folyamatosan pergett a hamu. Bent magában a templomban egy szertartás zajlott, de csak meghívottak vagy jeggyel rendelkezők léphettek be, mert a kis ajtót rögtön bezárta maga után, aki oda bement. Majd a nagy templom mögötti kisebb szobrokhoz mentünk. Ott is imádkozni lehetett és végleg elégetni a füstölőket.
Kiszabadulva végre a tömegből, elindultunk felfedezni a közeli éjszakai piacokat, ami gondolom a tömeget célozva nappal is kinyitottak. A legnagyobb után buddhista és taoista boltokba néztünk be. Gyönyörű, felöltöztetett taoista isten szobrokat nézegettünk, amiknek az árán ütköztünk meg. Csak a ruha került annyiba amennyiért az egészet vettem volna. Végigmentünk még egy piacon majd elindultunk a metró felé, mert a metró és a templom között vezető metró aluljáróban is volt egy kisebb áruházféle. Egy szuvenír jellegű boltokba mentünk be, majd cipőket vettünk, mert olyan olcsók voltak.
Leszálltunk Gongguan-on is, hogy megpróbáljunk valamit enni és megmutassuk Miriam-nak milyen a bubble tea. Ízlett neki.
A nap többi része pihenéssel telt, csak úgy, mint a hétfő.
Kedden Miriam-mal mentem be a városba. Eredetileg egy helyi termékek kézműves vására jellegű helyet kerestünk. Kisebb kerülők után el is jutottunk oda, de a holdújév miatt zárva volt. Ezért tettünk egy hosszabb sétát a jáde piacig. Tajpej eddig még ismeretlen és eléggé puccos környékén sétáltunk végig. Furcsa volt látni, hogy a nem messze a pályaudvartól, ami nem rossz környék, de pl. egyedül ott láttam koldusokat itt, ott vannak az az elit apartman lakásos épületek. Egy japán jellegű épület mellett is elmentünk, amit kívülről lampionokkal díszítettek. Aztán megérkeztünk a piacra, ami szerencsére nyitva volt. Az elhelyezkedése volt a legérdekesebb. Egy felüljáró felhajtó része alatt volt. Ott voltak asztalok felállítva és onnan adták el az ékszereket és dísztárgyakat. Miriam egy gyűrűt akart magának venni, azt kerestünk. Végülis kulcstartóra rakható szerencsehozókat vettünk, amiket nekünk ott állítottak össze. Én egy Matsu-nak látszó szobrocskát választottam, ami úgy látszik, mintha éppen akkor bontakozna ki egy levélből. A legtöbb dolog gondolom nem eredeti volt – de egy csak egy megérzés (nem, nem az: kb. 750 Ft lett volna egy „jáde” vagy egy „korall” karkötő -, de majd visszamegyek később nem eredeti, de mégis szép „jáde” nyaklánc medálokért. Miriam a végén talált gyűrűt, így nem sokkal később mehettünk is.
A Chiang Kai-shek emléképület nem volt messze – nekem nem messze, Miriam a végén mondta, hogy életében nem sétált annyit, mint itt kint (nem tehetek róla, szeretek sétálni és spórolni a tömegközlekedésen, bár itt nem is tudtam, hogy milyen buszok járnak) – szóval elsétáltunk oda. Útközben tettünk egy kis kitérőt egy étteremhez, amit ismerek a környéken, és amit már többször említettem, de zárva volt. Így csak felmentünk a nagy Chiang Kai-shek szoborhoz és az ajándék boltba, ahol már azt nézegettem, hogy mit kell majd hazavennem. A parkban pihentünk egy kicsit, majd mentünk tovább a Sun Yat-sen emléképülethez. A 101-hez mentünk és mondtam, hogy akkor menjünk arrafelé, mert én sem igazán voltam bent és Miriam-nak is megmutattam. Éppen akkor volt őrségváltás. Azt megvártuk, nem akartunk a tömegbe tolakodni, de aztán nem som nagyon néztük meg a kiállítást.
Onnan elsétáltunk a 101 közelében lévő könyvesbolthoz, ahol újságot akartam venni. Nem találtam meg és Miriam is keresett egy könyvet. Elküldtek minket egy másik könyvesboltban, ami a 101-ben volt. Voltam már bent, de ez akkor is olyan nagy és fényűző nekem. És csak az alsó szinteken lévő „plázában” jártam és nem fönt valamelyik puccos étteremben.
Ott megtaláltam a legjobb angol nyelvű könyvesboltot, tele Tajvannal foglalkozó könyvekkel, szinte utánad dobási áron, így elhatároztam, hogy lassan megveszem majd mind. Ezek után egy kis buszmegálló keresés után, amin minden egyes 101 közelében töltött alkalommal szembesülnöm kell, de most már megjegyeztem, felszálltunk a buszinkra és hazajöttünk.
Másnap Leyla-val és a másik francia lánnyal, Caroline-nel, aki Leyla lakótársa, visszamentünk a kézműves piacra, amiről kiderült, hogy egy hatalmas szuvenír bolt, ahol minden olcsóbb, mint kint. Mindent megnéztünk, vettünk 1-2 dolgot és sokat jegyzetünk a fejünkben, hogy majd miért kell visszajönni, amikor majd készülünk haza. Ezután megmutattuk a lányoknak a pályaudvar környékét és Caroline-nak a bubble tea. Ő is szerette. Majd elsétáltunk a Parlament előtt és a Chiang Kai-shek Memorial Hall-hoz. Újra megpróbáltuk az éttermet arrafelé, de megint zárva volt. Így jöttünk haza. A suli mellett viszont megmutattam nekik a dumpling-os helyet is, mert valami rákosra vágytak. Így igazán tajvanit ettünk és ittunk aznap.
A kínai kulturális prezentációnak hála felfedeztem, hogy a Kontroll is fent van Youtube-on, így egy kis félrerakott sör mellett azt néztem meg este.
Másnap megint egy újabb felfedezésre készültünk. Mivel aznap szép volt az idő, elhatároztuk, hogy elmegyek Tajpej (bár, ha jól tudom az már Új Tajpej) leghíresebb termálfürdő részére, Beitou-ba. Leyla jött, a két francia lány és az emeletünkön lakó el salvadori lány, aki a templomba is jött velünk az újévkor. Nekem egy kicsit győzködnöm kellett magamat, mert nem igazán vagyok a fürdőruhában fürdő ember, de tudtam, hogy egyszer ezen is át kell esnem, így mentem velük. A város másik felébe, észak-keletre kellett felutaznunk. Külön metróvonal vezetett ki oda, ami kívülről teljesen ki volt festve, belül pedig úgy nézett ki, mint a fa, hordó alakú fürdő „lavórok”, amikben régen engedték a termálvizet. Odaérve először nem találtuk a nyilvános fürdőt, amit kerestünk, de aztán meglett. Egy parkon kellett végig sétálnunk és pont a rossz irányba fordultunk be az utolsó kanyarnál. Odaérve közölték velünk, hogy nem mehetünk be, mert pont most jár le egy belépési idő és a következő 1,5 óra múlva kezdődik. Nem tudjuk pontosan, hogy miért vannak 1,5 órás szünetek, amikor bezárnak. Arra gondoltunk, hogy akkor kicserélik a vizet. Azért mentünk egyébként nyilvános fürdőbe, mert azt halottuk, hogy a többi drágább, mert magán és legtöbbször pl. egy szálloda részét képezi és azok általában meztelenek, amit nagyon akarunk bevállalni.
Szóval el kellett ütnünk 1,5 órát, ami nem volt nehéz, mert ebédidő volt. A gond csak az volt, hogy még mindig szabadság és szünet hét révén minden tele volt. Végül úgy döntöttünk, hogy végigálljuk a sort, ami az egyik sushi étterem előtt állt. Ez egy étterem lánc, több étteremmel a városba. A legjobb benne, hogy japán stílusban egy futószalag fut végig az éttermen. Azon utazik a kaja és azt veszel le belőle, amit akarsz. Elég jó az ára is, mert minden tál, amit leveszel 30 dollár, ami kb. 240 Ft. Hol lehet máshol ennyiért egy tálnyi, rendes sushi-t enni? Szóval kaptunk asztal, ami egyszerre volt jó hely is és nem is. Nem volt az, mert nem mindenki ült a szalag mellett, csak az asztal belsejénél ülő két ember és mindig nekik kellett gyorsan szólni, hogy mit akarunk és elmutogatni, hogy vegyék le nekünk. Azért volt jó, mert mi ültünk a legközelebb a konyhához. Így nekünk volt a legtöbb választási lehetőségünk, mert mi ültünk a szalag elején. Jó volt, mert minden modern volt és ötletesen megcsinálva. Többféle sushi-t ettem, már lehet, hogy nem is emlékszem a legtöbbre. Ettem kis sushi-t, amiből 6 volt a tálon és nagyot, amiből csak egy. Ettem olyat, ahol az alga levélen belül kukorica saláta volt és olyat, ami egy tészta rétegen belül volt rizs, amin kesudió volt. Nem is tudok többet felsorolni, pedig tudom, hogy nyolc tálnál állítottam le magam, mert így is eléggé drága ebéddé kezdett válni. Igen egyenként olcsó, de eteti magát. A végén japán kiborítós pudingot ettem, vanília puding, és ha kiborítod, csoki folyik rá. Az el salvadori lánynak is megtetszett, de sokáig nem jött a szalagon. Így végső elkeseredésében felemelte a kis függönyt, ami elválasztott minket a konyhától, és amin keresztül kijött a szalag és mutatta nekik, hogy ilyet rakjanak már fel. Ekkor egyszerre több is érkezett. Úgy jöttünk el, hogy mindenki próbálta megjegyezni, hogy mit nézett ki, hogy következő alkalommal olyat akar enni.
Visszamentünk a fürdőhöz és ekkor már beengedtek minket. Néztük és nem igazán láttunk öltözőt, így gyorsan átöltöztünk a mellékhelységben. Aztán beraktuk a cuccunkat a legbiztonságosabb szekrényekbe, ami létezik. Sokan be sem zárták, mert a bezárásnál kellett fizetni, ezért csak úgy hagyták. Mi azért nem itt születtünk, így mi bezártuk. Aztán néztük, hogy hol van hely, hova menjünk. Három medence volt egymás alatt és egy kisebb mellettük. A három középsőjébe kezdtük és nagyon örültem, hogy nem a legelsőbe, mert abban lefőtt volna a bőröm. Már a másodikban szenvedtem egy kicsit, de még jó volt. Egy kicsit abba ültünk. Aztán a 3. mentünk, ami viszont már kelleme volt. Ha jól emlékszem, akkor az első 48-50 fokos volt, a másik 43-45 fokos, az utolsó pedig 38-43 fokos. Ott már hosszabb ideig ültünk, de mindig ki kellett jönni egy adag hideg zuhanyért, egyébként nem lehetett volna kibírni. Valakinek viszont maradnia kellett, mert jó helyet szereztünk és nem akartunk feladni.
Közben egy amerikai sráccal beszélgettünk. Úgy adta elő magát, mint aki már évek óta él itt. Kiderült, hogy tanítani jött és kb. 2 hete van itt. Közben viszont megtapasztaltam életem egyik legfurcsább ismerkedését. A srác több külföldivel és helyivel jött. Az egyik helyi kísérője jött oda hozzá, amikor beszélgettünk vele, hogy az egyik srác, aki még a csoporthoz tartozik, tetszik neki, miért nem megy oda az amerikai srác és kérdezi meg, hogy nincs-e a srácnak a helyi lánnyal kedve találkozni. Ez nekem meglepő volt, de tudom, hogy itt nagyon menő a külföldi fiúbarát.
Nem is bírtuk a mi szakaszunk végét, amikor gondolom kiküldenek mindenkit. Már így is azt hittük, hogy az „úszómesterek” majd kiküldenek minket, hogy más túl sokáig voltunk a vízben, ahogy a helyiekkel tették. Gondolom ránk nem szólt volna, mert külföldiek voltunk. A zuhanyzókba öltöztünk át és a kijáratnál vettünk magunknak finom, helyi fagyit, ami egy kicsit felfrissített. A helyi fagyik nagyon jók, mert olcsóak és szerintem tele vannak gyümölccsel.
Szóval jó volt a fürdés és nem gondoltam volna, hogy ezt mondjuk a végén, de túl melegben mentünk, pedig egyáltalán nem volt meleg, legalábbis tajvani mértékek szerint. De sokkal jobb lett volna mindezt hidegben, mert a vízben is kellemesebb lett volna, mert nem csak a víz, hanem a ránk sütő nap is melegített, és hazafelé sem lett volna annyira melegünk.
Én a kijáratnál elváltam a többiektől, mert ők még körbenéztek Beitou-ban és aztán este a Shilin-i piacra mentek. Én viszont másnap megint utaztam vidékre és pihenni akartam meg összepakolni. A haza menés nem volt egyszerű, mert gondolom sokat voltam a meleg vízben és megfájdult a fejem, mert szinte zombi voltam. Még jó, hogy már ismerem a közlekedést és nem kellett különösebben figyelnem, mert különben ki tudja hol kötöttem volna ki. 

Képeket megint csak később fogok tudni felrakni. Valószínűleg holnap után.