2013. január 1., kedd

Yilan és a Lin családi kert

Hétfőn elkezdtem az intenzív, minden reggel 8-11 kínait. Féltem, hogy nem kapok majd jó tanárt, mert elég rosszakat is hallottam a kínai intézet tanárairól, de szerencsére nem sikerült rosszat kifognom. Kb. az előző tanárom női verziója. Általában lelkesebb, mint mi, diákok összeadva, főleg reggel 8-kor. Három lengyellel, egy koreaival, egy japánnal és egy el-salvadorival tanulok. A lengyelek aranyosak, mondták, hogy majd jöjjünk össze meg menjünk el várost nézni meg ilyenek. Volt kis köszöntő ebéd is a téli negyedév megnyitójaként.
Kedden egy másik könyvet vettünk kínaira, mert a mostani tankönyvünkben nincs valami sok szó és néha így nehéz dolgokat megfogalmazni, ha csak 2-3 melléknevet tudunk. Így megvettük azt a könyvet, amit az intézet tanárai írtak és rajzoltam.

Igen ezt már 1000 év írtam. Most, hogy van egy kis időm - végre – megpróbálok mindent bepótolni. Legalábbis, amire emlékszem.

Csütörtökre megvettem magamnak minden mikulás ajándékot, hogy a gumicsizmámba rakhassam. Erre megyek ki reggel kómásan a korán keléstől – itt a koleszben a 7 órás keléssel olyan kimenni a konyhába mintha az éjszaka kellős közepe lenne – és nem záródott be az ajtó utána. Én meg elkezdtem rángani h mi a ­****** nem záródik be az ajtó, mit rakott az ajtóra a hülye szobatársam. És akkor vettem észre h az egy mikulás zokni volt, tele cukorkával. Nem tudom, hogy ki adhatta, de nagyon árulkodó volt az U.i.: Nem megyek ma az előadásra. a címke végén…… talán csak nem Leyla adta akivel megbeszéltem, hogy együtt megyünk az előadásra…Nem tudom. Úgyhogy ragasztottam neki az ajtójára csokikat a gumicsizmámból.
Az előadás aznap érdekes volt. Ugyanaz a férfi beszél, aki a tajvaniak gondolkodásáról beszélt előző alkalommal októberben. Megtudtuk pl. hogy mi szerencsés és mi szerencsétlen és hogy ha összerakjuk az a két kínai szót, hogy kelet és nyugat akkor miért kapjuk azt, hogy dolog (dongxi).
A szombatom és a vasárnapom érdekes volt, mert elmentem egy másik befizetéses kirándulása. Yilan-ba mentünk, ami nem messze fekszik Taipeitől keletre. Reggel elindultunk. Az úton odafelé vízzel borított földek mellett mentünk el. Mindenhol víz volt és kis gátakon lehetett csak a házak között közlekedni. Én rizsföldekre gondoltam, de nem tudom, hogy tényleg azok voltak-e. A buszon persze megint karaoke-ztunk. egy kulturális központnál álltunk meg először. Foglalkozáson karkötőket fűztünk magunknak, ami elég furcsa volt, mert olyan egyszerű volt a karkötő megcsinálása, hogy én az óvodásokkal csináltattam volna és nem egyetemistákkal. És egy órát szántak erre a programra. Nekem 3 percbe telt a művelet, de csak azért mert nem tetszett az első eredmény és az egészet elölről kezdtem. Aztán sétálgathattunk s régi stílusú házak között, amikben kézművek boltokat rendeztek be, édesség boltokat, bábboltokat, szappan boltot stb. Ömlött az eső, így csak az árkádok között sétáltunk. Találtunk viszont egy boltot, ahol lehetett pecsétes könyvet venni, ahova profin pecsételhetünk. Ebben a központban ebédeltünk is. Egyik étterem sem olyannal látszott ahol el tudnák mondani, hogy mi miből van és a kaják is furcsán néztek ki, így hamburgert ettünk. Elindulás előtt még láthattunk sárkány táncot, ami gyerekek táncoltak.
A szállásunkra mentünk, ami egy több emeletes farmház volt. Leyla-val egy tehén szobron röhögtünk, aminek ki voltak festve csillámos piros festékkel a patái- körömlakkos tehén. 12-en aludtunk egy szobában, több összetolt ágyon. Édes krumplit sütöttünk a ház garázs mögött. Kis buckákat kellett építenünk kövekből és téglákból. Alatta, ahol a krumpli is volt, begyújtottunk és ráengedtük a halmot (legalábbis amennyire emlékszem és akkor sem figyeltem nagyon oda arra, amit csináltak). Aztán a házban pihentünk délután ameddig a krumplik elkészültek, ami több óra volt. Jó volt, mert nem volt olyan erőltetett és gyors a program, mint az előző, Sun-Moon Lake-i kiránduláson. Kellett is ez, mert fel kellett száradnunk egy kicsit. Az édes krumpli viszont rettenetes volt. Nem volt érdemes vesződni vele.
Este bementünk Yilan éjszakai piacára. Már vártuk ezt, mert mindenki mondta, hogy ez az egyik legjobb éjszakai piaca. Lehet, hogy az, csak nem zuhogó esőben. Kószáltunk a boltok között, de inkább ültünk volna tovább a farmon. Teljesen átázott a cipőn és a zoknink is. Én ettem egy chi-pai-t, a hatalmas csirke hús szeletet és egy sor csokiba mártott epret mangó shake-kel. Venni sem vettünk szinte semmit. Volt ott is boltja az ékszerbolt láncnak, ahol fülbevalókat és hajgumikat szoktam venni, mert olyan olcsó. Vettem is egy pár fülbevalót és egy hajráfot. Alig vártuk, hogy gyülekező legyen és beszállhassunk a buszba, ahol persze a lábunkra nyomták a kikapcsolhatatlan légkondit. A farmra érkezve gyorsan átöltöztünk és mivel volt egy tévé arra cuppantam rá. Az sem érdekel, hogy egy sorozat olyan része ment, amit már láttam, a csatornán, ahol végülis meg tudtam állni a kapcsolgatásba. Komoly tévé elvonási tüneteim vannak.
Másnap kaptunk szendvicseket és Leyla adott egy csomag instant tejes teát, amiért meg fogom ölni, mert teljesen rákattantam. A cipőnket persze nem tudtuk felvenni, mert még mindig olyan vizes volt, mint előző este. Így gondoltuk, hogy utánozzunk a helyieket az „eső esetén mindig flip-flop-ot vegyél fel” gyakorlatukkal. Ez egy nagyon rossz döntés volt. Azt vittem lefagy a lábam. Még szerencse, hogy egy meleg vizű fürdőhöz mentünk először. Én, másokkal együtt a fürdő részbe nem mentem be, mert nem vagyok a fürdő típus, és mert meztelen fürdő volt. Így csak maradtam a küldő medencénél és a halakkal benne, amik a halott bőr eszik le az ember lábáról. Először furi volt, de aztán megszoktam. Csak az volt az érdekes, hogy csak rám jöttek a halak. Mikor kiemeltem a lábam egy pár percre, akkor átmentek másokra is, de amikor visszaraktam a víz alá a lábamat, akkor visszajöttek rám. Biztos nagyon ragaszkodtak hozzám (és nem is fogadok el semmilyen más véleményt). A lábam utána több napig utánozhatatlanul puha volt. Nem olcsó, de megéri. A kilátás szép volt a kis medencéből. Egy parkra láttunk rá.
Aztán indulnunk kellett tovább, ami szinte szenvedés volt, a meleg vízből kivenni a lábunk, hogy a hidegben sétáljunk flip-flop-ban. Ameddig bevártuk a többieket, akik bementek a fürdőbe, egy idősebb néni mellett álltunk, aki valamilyen gyümölcsöt árunk. Leyla annyira nézte, mert nem tudta, hogy milyen gyümölcs lehet, hogy a néni adott nekünk kóstolót, hátha ízlik és veszünk. Kiderült, hogy kisméretű narancsok voltak, amikor nem kell meghámozni, csak úgy megenni. Nekem ízlett, jó savanyúak voltak, de Leyla-nak nem ízlettek.
Ezután egy hatalmas területű étterembe mentünk, ahol már több busznyi ember evett. Evés után megálltunk még egy helyen a végső megnézendő hely előtt. Egy virágpiac féleség volt és csak azért néztük meg, mert túl gyorsan ettünk.
Aztán egy whiskey gyárba mentünk. Ott derült ki, a virágokat is ez a cég nemesíti, emellett kávét importál, és gyógyszereket is gyárt. Egy promóciós kisfilmjét néztük meg a cégnek az egyik kastélyszerű épületében, ahol éppen esküvői képeket csináltak. Aztán a whiskey készítő üzemen sétáltunk keresztül. Átsétálva egy másik épületben azt is láthattuk, hogy hogyan kezelik a hordókat, amikben a whiskey-t érlelik. A whiskey kóstolást gyorsan letudtuk, mert nem értettük, amit magyaráznak nekünk – gondolom a szakszerű kóstolás lépései voltak. Gyorsan felhajtottunk és mentünk tovább az ajándékboltba. Én ott csak egy bűn rossz dolgot vettem: sója desszertet. Olyan volt, mint egy müzli szelet, de nem müzlis dolgok voltak benne, hanem valami más és eléggé brutál volt. De meg akartam kóstolni és sosem szabad semmi ilyentől visszariadni. Onnan kilépve a többi terméküket is megkóstolhattuk, kávé, koktélok stb. Felmentünk a többiek után a puccos kávézóba is, de vettünk semmit, mert drága volt, és mert mondták, hogy adnak majd kávét a vacsora mellé, úgyhogy ott majd megkóstolhatjuk. Így csak leültünk kényelmes fotelekbe és élveztük az ingyenes wifi-t és a meleget. A buszon tényleg adtak szendvicseket és kávét, amit eléggé nehéz volt megcsinálni a mozgó buszon.
Itthon jól felöltöztünk. Én nem lettem beteg, Leyla viszont igen. Azóta sem értem a helyiek hogyan bírják papucsban ilyen hidegben.
A következő héten nem történt semmi érdekes péntekig. Arra a napra és szombatra szép időt mondtak, azért megbeszéltem Marta-val - a spanyol lánnyal, akivel az egyik project-emet csinálom, és akivel a tanár rakott össze, de azóta összebarátkoztunk - hogy elmegyünk a sulitól eléggé messze első Lin családi kertbe. A kertet Máté mutatta be vagy meg a történelem óra prezentációjában, ahol a helyi dzsentri osztályról beszél a japánok alatt. A Lin család egy gazdag család volt, akik nem menekültek el a japán megszállás után.
A kínai órám után a magyar képviseletre mentem átvenni a csomagot, amit otthonról kaptam, aztán találkoztam Marta-val. Bementünk enni az egyik helyi gyorsétterembe, amit én szakálas nevető embernek hívok, mert az emblémája egy Tajvan alakú nevető, szakálas emberfej. Még nem ettem ott, de jó volt, mert főtt csirkét rendeltem és pont olyan íze volt, mit a húslevesben főtt csirkének. A pincér lány még sajnos hallotta, amikor azt beszéltük, hogy milyen kevés az adag, amit itt adnak és odajött bocsánatot kérni.
Egy kicsit kóvályognunk kellett, ameddig megtaláltuk a kertet, de nem bántam, mert ittlétem óta másodszorra - a ruhapiac környéke, ahol már régebben voltunk, volt az első alkalom – amikor igazán Ázsiában éreztem magam. A suli környéke és a belváros tényleg annyira nyugati, hogy csak ritkán jön rám ez az érzés. Egy idősebb nő jött oda hozzánk, mert látta, hogy nem nagyon tudjuk, hogy merre kéne mennünk és eligazított minket. A kert nagyon szép volt. Több kisebb házból állt a terület, amik között, vagy amikben kis halas tavak voltak vagy fák és növények. Rengeteg bonsai fa volt cserepekbe ültetve mindenhol. A tavak közepén több helyen kis pagodák voltak, ahova kis hidakon keresztül lehetett eljutni. Szinte olyan volt, mint a tiltott város, mert a sok kis épület között el is vesztünk volna, ha nem lett volna nálunk a terülte térképe. A házakat vagy kisebb területeket elválasztó falakba különböző motívumok voltak faragva. Ez a kert többek közt ezekről híres, főleg a pillangó alakúról. Néha furcsa kontraszt volt a szép régi házak és a közvetlenül mellette felhúzott újabb, de már lerobban épületek között. A baj csak az volt, hogy egy szárazföldi csoport éppen akkor ért oda, mint mi és szinte minden képünkben ők szerepelnek. Majdnem zárásig maradtunk, de aztán hazaindultunk, mert este tavaszi tekercs készítő program volt a suliba, ahova el akartam menni.
Hazaérve indultam is le, hogy odaérjek a készítésre, de fél órás keresgélés után sem találtam az épületet, ahol az volt, így haza jöttem. Aztán a lengyelektől hallottam, hogy nem is volt olyan jó.
Szombaton és vasárnap itthon maradtam, mert hétfőn én tartottam előadást történelem órán és még nem voltam vele teljesen kész. 










































2012. december 7., péntek

A Saisiyat törzs



Szombaton nagy kalandra indultunk. A keddi órán említette a tanár, hogy most hétvégén van az egyik törzs fesztiválja. Egy Tajpejhez közel élő törzsről van szó, így elhatároztuk Dani-vel, hogy elmegyünk. Leyla-t is hívtuk és ő is jött. Dani a tanárnál utána érdeklődött a dolognak és mondták, hogy lehet, hogy ott aludhatunk, így így készültünk.
Egy kicsit a fesztivál történetéről (ez nem mind 100%-an bizonyított): az eseményt úgy hívják, hogy kicsi emberek fesztiválja. A jégkorszakban a tenger a szárazföld és Tajvan szigete között eltűnt és így át lehetett sétálni. A paleolit emberek ezt meg is tették és itt telepedtek le. Még gyűjtögető életmódot éltek, barlangokban éltek halásztak, vadásztak és gyűjtögettek. Nem fejtődtek, lehet, hogy mert el voltak zárva a világtól, mert a tenger idővel megint elvágta a szigetet a szárazföldtől. Ott viszont megtörtént a fejlődés és a neolit emberek, akik már rendelkeztek szövéstudással, mezőgazdálkodással és építészettel, áthajóztak az elválasztott területre. Itt maradtak és asszimilálták illetve megölték a paleolit embereket. A Saisiyat törzs ezzel az ünneppel kér bocsánatot a kicsi emberektől, hogy lemészárolták őket.
Szombaton reggel találkoztunk és elindultunk. Leyla sajnos nem jutott tovább a suli kapujától, mert ott a 7eleven-ben akart pénzt felvenni, hogy legyen, de az automata beszívta a kártyáját és leállt. Hívta az eladókat, akik mondták, hogy már hívtak szakembert, aki 2-3 óra múlva kiszedi a kártyáját és majd értesítik Leyla-t mikor jöhet érte. Így már csak ketten neki indultunk.
Távolsági busszal mentünk Hsinchu-ig. Mivel Dani beszél csak kettőnk közül kínaiul és csak ő tud rendesen olvasni is, életemben először másra bíztam magam. Fogalmam sem volt, hova megyünk, mire kell felszállni stb. Követtem őt és reméltem, hogy minden rendben lesz. Ott le kellett szállnunk a távolsági buszról és egy másikra átszállni. A kettő között volt egy kis időnk, amikor a belvárosba, mert ez egy Tajpejhez közel lévő nagyobb város, ebédeltünk. A buszon fejeztük be a dumpling ebédünket. Ezzel a busszal Nanjhuang-ba mentünk. Lerobbantabb volt, mint az előző buszunk és azzal viccelődtünk, hogy reméljük nem fog a minőség tovább csökkenni. Hsinchu-ból kifelé haladva ipari telepeken mentünk át, ahol a bin lang lányokat nézegettük.
Itt kis intermezzo-t kell tartanom, mert bár azt hittem már leírtam, de nem meséltem még a bin lang-ról és a bin lang lányokról. A bin lang, angol nevén betel nut, pálmafákon termő kis termés. Népszerű itt és máshol is Dél- Kelet Ázsiában. A termést be kell kapni és lassan elrágni. Hatása – én még nem próbáltam, ezt csak hallomásból írom – olyan, mint több bögre, erős kávénak együtt. Éberré tesz, felgyorsítja a vérkeringést, felpörget. Ezért szeretik. Már régen eszik, több törzs vallási szertatásainak fontos részét alkotja. Hatalmas kampány folyik ellen – a távolsági buszok tévéjén is folyamatosan ezt a reklámot ismételték -, mert fogyasztás előtt szétvágják és valami piros vegyszert kennek bele és újra összerakják. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy ezt miért csinálják, mert ez teszi egészségtelenné. A fogakat elszínezi és szájrákot okoz. Élénkítő hatása miatt nagyon népszerű kamionosok és buszvezetők körében. És itt érünk a bin lang lányokhoz. Ha jól tudom, pár éve terjedt el, hogy az eladás növelése érdekében lengén öltözött lányok árulják a bin lang-ot. Általában kis szoknyákban vannak, valami kicsi felsőben és sokszor hatalmas talpú cipőkben. Ők sétálnak ki megkérdezni, mennyit kérnek és ő hozz is ki az autósoknak. Ha a vevő többet fizet érte, akkor egy-két bin lang lány megengedni, hogy a vevő kicsit fogdossa. Itt kb. prostituáltakként tekintenek rájuk. A rendszer felépülése hasonló lehet. Sokan harcolnak a betel nut girls jelensége ellen is, mert helytelennek tartják és a lányokat is érik bántalmazások a vevők irányából. Kínaiul egyébként bin lang sishang-nak hívják őket, ami azt jelenti, hogy bin lang szépség, mert csak fiatal csinos lányok csinál(hat)ják. A sishang, ha jó tudom, a négy szépség kínai legendájára utal, akik szintén fiatalok és szépek voltak. Kis üvegfalú bódékban ülnek az autóutak mellett, ahol ők is vágják és kenik a termést. Taoyuan-ban láttam először ilyen üveg ketreceket és emlékszem nem tudtam egyszerűen kitalálni, hogy a funkciójuk. Azt láttam, hogy lengén öltözött lányok vannak benne, de miért az üvegfal? Be kell oda menni? Ők jönnek ki? Mi történik egyáltalán és miért ülnek ott? Tajpej-en belül én még nem láttam, de vidéken, sok helyen feltűnnek a lányok és a kabinok is, sőt azt hallottam, hogy az egész dolog igazán délen népszerű.
A bin lang-ot egyébként tea fű formájában is meg lehet venni és teát csinálni belőle. Bár mindenképp meg akarom majd kóstolni a betel nut-ot, inkább kezdeném a teával, mert azt mondják, hogy majdnem olyan erős a hatása és nincsenek káros mellékhatásai.
Még annyit a bin lang-ról, hogy hatalmas területeken termesztik itt, mégis importra szorulnak belőle, mert nem elég, ami itt terem. Könnyű ültetni és termeszteni, ami mellett sok pénzt hoz és évente kétszer terem. Sok dombot megtisztítottak már minden más fától, hogy ezt termeszthessenek. A baj csak az, hogy ennek a pálmának a gyökere nem hatol mélyre és így könnyen földcsuszamlás alakulhat ki hatalmas esőzések idején, ami falvakat moshat és mosott is már el.
Komor vidéki tájakon mentünk keresztül. Egy nagyobb városban, Zhunan-ban, valamiért át kellett szállnunk egy másik buszra. Nem tudjuk ez miért volt, de mindenki leszállt és szinte átlépett a másik buszra, ami már ott lát. Zhunan szintén nagyon ipari és kb. „paneles” hangulatát elhagyva értünk ki az igazi vidékre. Itt már zöld volt a táj, hegyekkel, folyókkal és kis falvakkal. Csendesnek, nyugodtan és unalmasnak látszott minden, pont olyan helynek ahol sose laknék. Kicsit izgultunk, hogy hol kell leszállni, de elvileg a végállomáson kellett nekünk és gondoltuk, hogy úgyis sokan leszállnak majd ott, mert Dani azt hallotta, hogy sokan jönnek megnézni a fesztivált.
Végülis, olyan 3- negyed 4 körül megérkeztünk. Egy kis falucskában voltunk, ahol tényleg többen lehettek, mint az eredeti lakosság. Kis kirakodó vásár volt az utcán, ahol a busz lerakott minket, ami már jelezte, hogy itt valami van. Egy másik buszmegállóhoz mentünk, ahol már sorban álltak az emberek, akik egy megérkező buszra fel is szálltak. A buszmegálló mellett egy kisebb téren, kis színpad volt felállítva és előtte sátor nézőknek kirakott székekkel. A színpadon törzsi emberek táncoltak, miközben egy nagyon idegesítő hangú műsorvezető üvöltözött a mikrofonba. Gondoltuk, ez a bemelegítő az igazi fesztiválra, de az hol van? Közben lekezdett zuhogni az eső, úgyhogy mi is a nézőtér sátra alá próbáltunk menekülni. Ott kérdezgette Dani a rendezvény szervezőit, hogy hogyan jutunk el a törzshöz. Mondták neki, hogy azzal a busszal kell menni, amihez láttunk az embereket sorban állni és aztán arra felszállni. Néztük a menetrendjét is láttuk, hogy fél 4-kor ment el. A következő pedig fél 6-kor megy, de az utolsó fentről 6-kor indul. Tehát nem tudnánk visszajönni. Elkezdtünk gondolkodni, hogy akkor mi legyen. Dani azt is felvetett, hogy forduljunk egyből vissza és jöjjünk haza, de azt gyorsan elvetettük, mert nem azért utazunk több 6 órát és költöttünk annyit a buszokra, hogy aztán csak visszaforduljunk anélkül, hogy láttuk volna a törzset. Inkább leülünk ott valahol fent a törzsnél és ott alszunk.
Ameddig vártuk a buszt, megnéztük a kis falut és a már kiépülőben lévő turista „hívogatókat”. Egy szűk utca vezetett el a buszmegállótól, amit régi utcának hívnak, és ami egy éjszakai piachoz hasonlító utcácska. Én már az elején lefoglaltam a kezem egy nagy műanyag bögre fagyival. Nem is igazából fagyi volt, mert szerintem csak egyszerű tört jég volt az alján, amire egy nagy adag mangó szószt öntöttek, nagy mangó darabokkal és a tetejére több ízű fagyi közül választhattam egy gombócot. Én a zöldből választottam, mert miért ne, és kiderült, hogy After Eight ízű. Tovább sétáltunk az utcában és elmentünk egy tea üzlet mellett, ahol az eladó egy kis pohárka teát nyomott a kezünkbe. Megittuk, jó volt, de éppen csak elemeltük a szántól a poharat, már töltötte is a következő ízt. A második volt az egyik legfinomabb dolog, ami valaha ittam: rózsa tea. Aztán jött a következő és a következő íz, ameddig észre nem vettem, hogy még legalább ugyanannyi termosza van, amit még nem kóstoltunk. Olyan volt a végén az íz kavalkád a számban, mint az illat kavalkád szokott lenni az orromban rengeteg parfüm szagolgatása után. Aztán előkerültek a nő borai. Az első még jó volt, a többi már nem, így inkább mentünk tovább.
Megnéztük az utcácska végén lévő templomot, ahonnan a városba nagy része és a közeli hegyek is látszottak. Aztán lesétáltunk, vissza a városka két nagyobb utcájára, ahol az esernyőm végleg beadta a kulcsot, így bedobtam az éppen mellettünk elhaladó kukás autóba (és most ott van valahol közép Tajvanon az Auchan-be vett esernyőm maradéka) és gyorsan vettem magamnak egy újat. Aztán bementünk egy csecse-becsés boltba, ahol tajvani törzsek ruháiba beöltözött babákat találtunk. Nem tudtuk eldönteni, hogy ki melyiket vegye, de aztán sikerült megegyeznünk, ami szerencse, mert már menni kellett a buszmegállóhoz, ha el akartunk érni a buszt.
Már kisebb sor állt megint a buszra várva, ami meg is érkezett, teljesen tömve. Mi csak a nagy turista busz lépcsőjén tudtunk megállni, mert feljebb már nem volt hely. A vezető mellett egy idegenvezető ült, aki kínaiul beszélt a törzsről és az alapvető kifejezéseiket (helló, köszönöm stb.) tanította az utasoknak. Ez az idegenvezető szólt és jelzett nekem, amikor felszálltunk, hogy ő feláll, üljek le a helyére. Ez csak ezért volt rossz ötlet, mert az elején nem, de amikor már kapaszkodtunk fel a hegyre (a törzs 700 m-en vagy afelett él) az életemet és a buszt féltettem minden kanyarba azon a keskeny úton, amit egyértelműen nem akkora buszoknak építettek. Ami még rosszabbá tett mindez, az az átláthatatlan köd volt, amiben haladtunk. Nem lehetett semmit látni kb. 2 méteren túl. Olyan volt, amint ha tejben mennénk. A buszvezető viccelődni is kezdett velem h nem lehet semmit látni.
A végállomáson leszállva kicsit többet lehetett látni, de nem sokkal. Elindultunk a sötét ködös időben a többiek után. ételt és italt áruló sátra között jutottunk el oda ahol a törzs már táncolt. Még nem láthattunk semmit, mert sátrak volt a terület köré felépítve, ahol a törzsbeliek pihentek, amikor már nem bírtak táncolni és ülőhelyek voltak felállítva, ahova leülhettek a nézők. A tér felé egy hosszabb sor állt. Arra gondoltunk, hogy az ülésekért állnak sorba vagy Dani azt mondta, hogy olvasta, hogy felajánlásokat gyűjtenek a törzsnek és csak ezért cserébe lehet bemenni. Eléggé sokáig álltunk már ott és eléggé sokan bementek már előttünk, így mi is bepróbálkoztunk. Kiderült, hogy nem is kellet volna sorban állnunk. Ülőhelyekre pályáztunk, de csak állni tudtunk. Találtunk magunknak helyet, ahonnan láthattuk a táncosokat. Félkört alkotva táncoltak körbe-körbe, kereszt fogásban (van ilyen szó vagy ezt most találtam ki, vagy van, csak én nem tudom, hogy hol használják pontosan?) kapaszkodtak össze. A sor végét nagy, színes szalagokkal és csengőkkel díszített rudakat vivő férfiak táncoltak. Középen öregek, fiatalok, nők és férfiak vegyesen táncoltak. A sort nyitó rudas férfi utáni táncosokra mikrofon volt szerelve és ők adták végig a zenét, ami 3-4 ember énekléséből állt. A tánclépések nem voltak nagyon komplikáltak. Néha, 10 percekig nem is láttuk őket, mert a tér másik felé voltak, majd visszaértek elénk. Gyakran váltak ki emberek és jöttek újak helyettük. A nézők előtt gyakran bodyguard-nak kinéző törzstagok voltak, akik vizsgáztak, hogy a táncosok ne táncoljanak ki a körből a nézők közé. Közben eleredt az eső, de persze így is folytatták.
Mi a ponyvák alá húzódtunk, onnan néztük és fényképeztük őket. Sajnos sikerült egy részeg és egy félig részeg tajvani mellé beállnunk (ezen az ünnepen szokás az ivás, a törzsbeliek is isznak). A félig részeg akart velünk ismerkedni. Valamit a fülembe súgott kínaiul, amit nem értettem, amit mondtam is neki. Aztán elkezdte elmutogatni, hogy mit akar. Ivást mutatott, aztán glóriát a feje fölé. Nem értettem, de szerencsére aztán békén hagyott minket. Ez az incidens csak megerősített abban az érzésemben, hogy Szigeten vagyok, ami már a sorban állás óta kerülgetett.
Végre megálltunk helyeket kiüresedni az ülőhelyek között, amikre le is csaptunk. Ez viszont azt jelentette, hogy le kellett lépnünk a tánctérre, ami merő sár volt. A törzstagok és mind gumicsizmában táncoltak. Így sárosak lettünk egy kicsit, de lett helyünk. Már 10-15 perc ott ülhettünk, amikor megismerkedtünk egy mellettünk ülő, helyi lánnyal, aki beszélt angolul. Kérdeztük, hogy hol tanul stb. (Igen ekkorra már egy kicsit kezdtük unni a tánc bámulását, ami nem nagyon változott). Tajpej él és tanul. A családjával jött ide és egy fiúval, aki lehet, hogy a család tagja volt, lehet, hogy a bátyja vagy hasonló, de sosem tudtuk meg. Ő mondta, hogy azért állnak sorban az emberek, mert áldást lehet kérni a törzstől, ami abból áll, hogy egy növénynek a szárát a felkarod köré kötik. A fényképezőgépeket is megáldották, hogy helyesen használják a képeket azok, akik csinálják őket.
Ekkor egy sokkal díszesebb törzsi ruhába öltözött nő jött felénk. Fényképezkedett és beszélt a többi érdeklődővel. Aztán hozzánk jött, gondolom látta, hogy külföldiek vagyunk. Kérdezgethettük, a lány pedig fordított. Kiderül, hogy ő a törzs egyik hercegnője, a varázsló lánya, ezért ilyen szép a ruhája. Megtudtuk mit jelentenek a ruhája színei, mintái, a gombok a ruháján, ami a fontosságát és a gazdagságát jelzi a törzsön belül. Elmagyarázta, hogy miért van egy-két táncos hátán hátizsákszerű valami, amire kis csengők vannak rakva. A csengés a gonosz szellemeket űzi el, de ezeknek a táncosoknak még nagyobb mozdulatokkal kell táncolniuk, hogy a csengők mindig csengjenek. Mondta, hogy három éjszakán keresztül csinálják ezt, és hogy más törzs tagjai is itt vannak, hogy velük táncoljanak. Megtudtuk, hogy a törzs tagjai már persze nem itt élnek, csak ekkor jönnek ide vissza, Ő például itt lakik Tajpejben, nem nagyon messze az egyetemünktől. Volt nála a növényből, így meg is áldott minket. Fényképezkedtünk együtt.
Eztán elment, ki viszont megnézhettük, hogy hogyan is frissünk fel a táncosok. Két nő megáll egy helyen és ahogy eltáncolnak mellettük, úgy osztanak teát.
A lánnyal beszélgettünk tovább. Kérdezte, hogy hol fogunk aludni és mondtuk, hogy itt. Erre a szüleivel kezdett el beszélni. Kiderült, hogy a szomszédjuknak itt van egy kis bed & breakfast stílusú helyük, ahol elalhatunk. Persze kapva kaptunk az ötleten és indultunk velük, hogy megmutassák, az hol van, mert ők már indultak haza, a nagyobb városba a közelben, ahol laknak.
Kiderült, hogy a buszok mégis járnak. Két fajta visz fel a helyre, egy, amivel felmentünk, és ami tényleg csak 6-ig jár és egy másik fajta, ami egész éjszaka jár. Azzal mentünk le, nem egészen vissza a városkába, de majdnem. Leszálltunk és a korom sötétben elkezdtünk először egy kis utcácskán, aztán egy nagyon meredek betonúton, ami az erdő mélyére vezetett. Arra a kérdésre, hogy miért mentünk el vadidegenekkel, csak azt tudom válaszolni, mert helyiek. Sosem tudnék gonosz dolgokat kinézni belőlük. Ez persze nem azt jeleneti, hogy ezt otthon megcsinálnám.
Felértünk egy kis tisztásra, ahol egy raktár épületből alakíthatták át az épületet lakhatóvá. Kivettek, bemutattak. Egy házaspáré volt a ház, akikről kiderült később, hogy nem a lány szomszédjai, hanem a lány rokonának (talán nagy nénjének) a szomszédjai. Vagy lehet, hogy nem. Teljesen elvesztettem a fonalat egy idő után hogy ki kinek a kicsodája. A lényeg, hogy akkor csak a lány, a szülei és feltehetően a bátyja, a házaspár és mi voltunk ott. Kérdezték, hogy vacsoráztunk és mivel mondtuk, hogy nem, adtak enni. Rizs volt, tofu, valami rágós hús talán polip és körömpörkölt. Az utóbbit inkább kihagytam.
Aztán megmutatták, hogy hol fogunk aludni. Egy kis szobácska volt a konyha és a nappali között. Fel kellett lépni oda és japán elhúzható elválasztón keresztül bemenni. Megágyaztunk (azután a kérdés után, hogy meg tudunk-e ágyazni magunknak), elrendezkedtünk, aztán elbúcsúztunk a lánytól és a családjától. Így ment el az utolsó emberrel, akivel angolul tudtunk kommunikálni. Leültünk a nappaliba, ahol valami szombat esti műsort néztek, kaptunk egy-egy narancsot és mi is néztük. Nem sokáig, mert megjöttek a többiek, akik szintén itt szálltak meg, bár azt nem tudom, hogy hol, de nem a mi kis szobácskánkban. Kiderült, hogy ők a lány nagynénje és nagybátyja és a barátaik, akikkel itt túráztak. Ők is ettek aztán átjöttek a nappaliba. Mindennel megkínáltak: ettem végre fincsi hold sütit, más sütiket. Dani beszélgetett velük. Én figyeltem, hogy mennyit értek meg és néha válaszolni is tudtam. Közben lejátszódott az egyik legviccesebb jelenet, ami valaha életemben láttam: kérdeztek tőlünk valamit, de Dani sem értette. Majd mondta, hogy szerintem az kérdezik, hogy akarunk-e zuhanyozni, de nem biztos. A házigazda rákeresett a neten arra, hogy zuhanyozni és a Google kidobott egy zuhanyzó női képet. Erre mutogatott a képre, közben vizet és hónaljsikálást imitált a kezével és mondogatta a zuhanyzás szót kínaiul. Ez mind olyan vicces volt, hogy 2-3 percig nem tudtuk abba hagyni a röhögést. A törölköző szóval is hasonlóan járunk el.
Beszélgettek még egy kicsit, de aztán annyira elfáradtunk, hogy elmentünk lefeküdni. Dani hozott magával hálózsákot és abban aludt. Én a kétszemélyes takaróból csináltam hálózsákot.
Szinte egyből aludtunk olyan fáradtak voltunk annak ellenére, hogy kint akkor melegedtek bele a beszélgetésbe és azok a japán falak nem valami vastagok.
Másnap reggel korán felkeltünk, mert hamar el akartunk indulni, hogy hamar itthon lehessünk. Zuhogott az eső, ami nagyon szépen hallatszott a valószínűleg bádog tetőn. Azon gondolkoztunk, hogy szegény törzs ebben az időben, a hidegben és esőben, táncolt és fog még táncolni. Összepakoltunk, adtak reggelit – a fincsi puha dumpling-okat, amit itt reggelire szoktak enni, a sertés törmelékkel, amit itt is adtak, és amiből nem ettünk, mert annak rémes az íze-, fizettünk és bevittek a városba, megspórolva nekünk a szállásért fizetett pénz felét. Ott vettünk jegyet a buszra, vettünk 2. reggelit a 7eleven-ben, mert sajnos csak a dumpling elég kevés és elindultunk haza. Ugyanazon az útvonalon mentünk vissza, de Zhunan-ban nem kellett átszállnunk. A Hsinchu- Tajpej vonalon leírtuk egy füzetbe azt, amire emlékeztünk abból, amit a hercegnő mesélt nekünk, hátha a kulturális tanárunk meg fogja kérdezni és idióta, csöpögős szappanoperát néztünk, amit a buszon adtak.
Szóval ilyen volt a hirtelen felindulásból megtett kirándulásunk, aminek az elején még padon töltött éjszakát terveztünk. 
A képeim után a lány talán bátyja fiú képei vannak és itt van link a Facebook-os fotó albumához, ahol több és jobb képek vannak mindenről, mint az én képeim: http://www.facebook.com/media/set/?set=a.3636225199144.119454.1679652330&type=3