2012. november 3., szombat

Sült Oreo és sok-sok arany



Péntekre kirándulást beszéltem meg a holland lánnyal, Daphne-vel, akivel a Sun-moon lake-i kiránduláson ismerkedtem meg. Nem látta még a 101-et közelről ezért oda akartunk menni. Utána meg a könyvesboltba, mert meg akartam venni a könyveket, amiket az előző alkalommal kinéztem, de nem vettem meg. A kirándulásról végülis csoportos turistáskodás lett, mert jött Eszter, Dani és a francia-tajvani lány, Clemence is. Először ebédelni mentünk a McDonalds-be mert Pikachu-t adtak a gyerek menühöz és egy ilyen nagyszerű alkalmat felesleges elszalasztani. Másiknak is megjött a kedve egy üvöltöző, műanyag Pikachu-hoz, ezért nem kellett egyedül Happy Meal-t ennem. Felszálltunk egy buszra, egy kisméretűre, mint az iskola buszunk és elindultunk a 101 felé. A busz megint tőlünk, külföldiektől lett hangos. Leszálltunk és elsétáltunk a 101-hez. Készítettünk egy pár képet kívülről, majd be is menetünk. Tele volt méregdrága boltokkal, édességesekkel és pékségekkel. A legtöbben csak nézelődtünk és mindent megkóstoltunk, ami ki volt rakva és megkóstolható volt, de Clemence vásárolt is. Aztán kijöttünk és elindultunk a könyvesbolt felé. Clemence vezetett minket és bár ne szokásom, rá hagyatkoztam. Elmentünk ugyanannak a könyvláncolatnak egy másik boltja mellett és akkor már inkább oda mentünk be és nem sétáltunk még 20-25 percet. Jobb is volt így, mert szerintem ez nagyobb volt, több könyvvel. Szétváltunk és megbeszéltünk egy találkozási helyet és időt. Addig mindenki ott nézelődött ahol akart. Én két könyvet kerestem, amiket meg is vettem. Egy új útikönyvet kerestem, mert a Lonely Plant-em nem valami hasznos, 80% reklámmal és csak 20% tényleges tartalommal. Egy a húszas éveiben járó kanadai fiú útikönyvét vettem meg, aki angolt tanítani jött ide és közben az egész szigetet felfedezte. A könyv jó tulajdonsága az, hogy félig angolul és félig kínaiul van, ezért azt is lehet tanulni közben. A másik egy Murakami könyv volt. Az egész trilógiát megvettem annyiért, amennyi csak az első része lett volna otthon. A legmegdöbbentőbb dolog az volt, hogy árultak térképeket és az összes térkép olyan helytelen és furcsa volt, mint amit a kulturális tanár mutatott nekünk az órán.
Eszterrel azt terveztünk, hogy elmegyünk a sulihoz talán legközelebb lévő éjszakai piacra, hátha ott már találok gumicsizmát. Mindenki más itt jött velünk. Én még nem jártam itt, csak a környékén és csak nappal. Clemence mutatott nekünk finom és olcsó bubble tea-t, amiért 10 percet kellett sorban állnunk egy út mellett, ami itt nem a legbiztonságosabb dolog, amit az ember csinálhat. Sokunknak nem ízlett. Nem az volt a legfinomabb bubble tea, amit ittam, de nem volt rossz és olcsó volt. Aztán pedig sült Oreo-t mentünk enni. Egy kis standnál egy férfi Oreo-t, Snickers-t és kis darab csokikat sütött. Ezeket mind bemártotta valamibe, amit én nagyon híg tésztának néztem és sok olajban kisütötte. Én mindent megkóstoltam (volt olyan menüje, amiben mindenből kaptál egy kicsit) és nekem ízlett, de éreztem, hogy minden harapástól kb. 2 kilót hízok. Aztán elmentünk még egy gofrishoz, ahol én a sült minden után nem ettem. Dani és Clemence elindultak haza, de Daphne, Eszter és én még maradtunk, hátha találok gumicsizmát. Benéztünk 1-2 boltba, ahol nem találtunk semmit. Az egyik utolsóban, ahova be akarunk menni, ott viszont találtunk és jó is volt a lábamra, ezért megvettem. Egy kicsit drága volt, de ez már nem nagyon érdekelt. Elegem volt már a cipőnézegetésből.
Haza indultunk mi is, könyvektől, filmekről és sorozatokról beszélgetne a buszon.
Másnap korán kellett kelni, mert egy másik befizetéses kirándulásra mentünk, de most csak egy egynaposra. Leyla és Chloe is jöttek. Lesétáltunk a találkozás helyhez, ahol először nem találtuk meg a csoportunkat, mert egy szárazföldi diákokból álló csoport is akkor indult buszokkal a Sun-moon Lake-hez. Végülis sikerült megtalálnunk a többieket és megtudtuk, hogy itt is csoportbontás lesz. Szerencsére itt a csoportokra való osztás csak azt jelentette, hogy a csoportvezetőnk telefonszámát kellett hívni, ha elvesztünk és nem a csoportunk többi tagjával kellett enni és a buszon utazni. Nem kellett sokat utaznunk az első megállónkig, ami egy régi arany és réz bánya volt. Lassan lekecmeregtünk a buszról. Mindenki vagy fáradt volt a korán kelés miatt vagy zombi, mint én a kevés alvás miatt. Először egy japán stílusú házat néztünk meg, ami a harmincas években építettek a japán koronahercegnek, amikor 1-2 hétre odalátogatott. Aztán régi bánya járatokat néztünk meg, amikben a bányászok életét mutatták meg. A programunk szerencsére nem volt nagyon szoros, így sétálgathattunk egy kicsit a hegyen. Ott ismerkedtem meg három helyi lánnyal. Elmesélték, hogy csak azért jöttek el erre a kirándulásra, hogy külföldi diákokkal ismerkedhessenek meg, hogy az angoljukat csiszolják. Már több helyen is próbálkoztak külföldiekkel való megismerkedéssel, de az nem jött be. Gondolom túl félénkek voltak. Velünk mentük be a park kiállítására is, ahol egy majdnem 1000 kg-os aranytömböt ki kiállítottak, amit megfoghattunk.
Az utolsó programpontunk itt arany mosás volt. Mindenki kapott egy kis lapos tálat, tele homokkal és egy kis üvegecskét. Leültünk kis fa sámlikra két hosszú, keskeny vízzel teli medencék mellé. Egy férfi mutatta és monda, hogy hogyan kell az aranyat kimosni a föld és homok kupacunkból. A baj csak az volt, hogy pont a másik medencénél mutatta, mint ami mellett én ültem és csak kínaiul mondta az utasításokat, amit meg nem értettem, az angol fordítás meg eléggé gyatra volt. Így nem igen értettük, hogy mit is kellene itt csinálnunk, de sikerült valamit összehoznunk, mert amikor az utolsó lépésnél, sok mosogatás és lötyögtetés után, be kellett kaparnunk a megmaradt homokot a kis üvegekbe, akkor tényleg lehetett nagyobb darab rezeket a tetején és kis arany szemcséket az alján látni.
Visszaszálltunk a buszba, ami ezúttal ebédelni vitt minket. Egy nagyon szűk kis utcácskában lévő étteremben ettünk, így korán ki kellett szállnunk a buszból és elsétálni az étteremhez. Egy kis helyen ettünk, ami szinte csak velünk tele lett és a tulaj macskával. Kaptunk egy nagy tál rizset és többféle hús és zöldségeket.
Visszasétáltunk a buszhoz és elindultunk, hogy egy közeli, a hegy ásványai által megfestett vízesést megnézzünk. Nézelődtünk és fényképeztünk. Aztán egy tengerparti szakaszon álltunk meg, ahol a hegyek vas tartalma a tengervizet fehérre festi. Itt is egy nagy csoport szárazföldivel találkoztunk. A kedvencem a tengerparthoz közvetlenül csatlakozó hegy oldalában lévő régi, japán hadiszállás romjai volt és fölötte egy bánya romjai, ami nemrég még működött, most már viszont csak esik széjjel.
Ezután Jiufen-be mentünk, aminek nagyon híres a piac jellegű bevásárló utcája. A falu nevének története is érdekes szerintem. Egy tengerparti városkáról van szó, amiben a történet szerint csak kilenc család lakott. Így tudták a kereskedők, hogy ide mindenből csak kilencet, viszont kilenc ugyanolyat kell vinni. Ezért lett a falu neve kilenc darab. Szerencsére kevesebb idő alatt megettük az ebédet, mint ahogy azt a szervezők tervezték, így több időn jutott a nézelődésre. Rengetegen voltak, szombat délután révén. Alig lehetett néha közlekedni. Sok boltot végignéztünk és az is jó volt, hogy az egyik helyi lány velünk maradt és segített vásárolni. Ott mutatta meg, hogy a kínai családi nevem, amit az iskolától kaptam, eléggé elterjedt családi név, mert kulcstartókat lehet vele venni. Itt nem keresztnevek vannak kulcstartókon, gondolom, azokból túl sok van, inkább családi nevekből gyártanak ilyet. Enni sajnos nem ettünk sokat, mert tele voltunk az ebéddel, de ettünk olyan becsomagolt fagyit, amit már itt Tajpejben is megkóstoltam, de ami onnan származik. Találkozunk a többiek, előtte viszont még csináltunk 1-2 szép képet a dombról, ahol az utca volt. A furcsa köves félszigetet is láttuk onnan, mert nincsenek messze egymástól.
Hazafelé szinte mindenki aludt, én meg olvashatatlan írással lekapartam a történetet, amit a helyi író versenyre akarok beadni. Leszállás előtt mondták nekünk, hogy ajándékot is kapunk, amiért lementünk a kirándulásra, ami egy easycard, amivel utazhatunk. Nekem nincs igazán szükségem rá, de majd jó lesz valamire. Amikor leszálltunk, láttuk, hogy az iskolabusz éppen indul felfelé és mivel nem volt kedvünk felsétálni, azért gyorsan elértük. Annyira gyorsan eljöttünk viszont, hogy elfelejtett a helyi lányok elérhetőségét elkérni, így nem tudtuk őket újra elérni. Két buliba is hívtak aznap este, de olyan fáradt voltam, hogy egyikre sem mentem el.
Vasárnap csak pihentem, hétfőn pedig a kínait tanultam és bevásároltam, kínaira mentem és töri órára, ahol a helyi ópium monopóliumról tanultunk, a japánok alatt. Kedden újabb előadás volt, de erre nem mentem, és ahogy hallottam nem is volt jó, így jó, hogy nem mentem.
A szerdám viszont eléggé izgalmas volt. Dani mondta, hogy Cultural Café néven eladást szerveznek arra a napra és külföldieket keresnek rá, akik kb. 7500 Ft-ért cserében részt vennének rajta. Engem is beválogattak, hogy ott legyek. Először is ebédet kaptunk, ami nem volt valami jó, mert csontos sertéshús volt, amit itt eléggé szeretnem, én viszont nem nagyon szeretem. Aztán kaptunk számokkal ellátott zászlókat. Az előadás néző, akik helyiek voltak, számokat kaptak és mindenkinek ahhoz a külföldihez kellett mennie, akivel megegyezett a száma. Nekünk ott kötetlenül, majd megadott témáknak megfelelően beszélgetnünk kellett velük. Én több arabszakos lánnyal, egy nagyon halk, nagyon magas fiúval és másokkal beszélgettem, miközben ők is ették az ebédjüket. Majd egy kisebb előadó terembe mentünk, ahol a helyiek a nézők helyein ültek, mi meg székekkel előttük. Megadott kérdésekre kellett válaszolnunk, aztán a nézők kérdezhettek tőlünk. A téma ismerkedés tajvaniakkal volt és jóformán erről kellett beszélnünk. Furcsa volt, mert nem éreztem lámpalázat, annak ellenére, hogy egy mikrofonba kellett, kb. 100 ember előtt beszélnem. Ők is jól jártak, mert aki kérdezett, egy kis piros borítékban 100 dollárt kapott. Ezzel próbálták őket ösztönözni, amire az itteni helyieknek szükségük is van. Ilyen rendszert otthon is bevezethetnének. Az egész után többen is odajöttek, beszélgettek velünk. Több ember is felírta a nevem, hogy megtalálhasson utána Facebook-on, ami jó, mert sok külföldit ismerek, de helyit keveset, ami szomorú. Tudtam, hogy amikor hazaérek, legalább 100 új ismerősöm lesz. Annyi nem lett, de majdnem. És nem csak ismerősöket szereztem, hanem pénzt is kerestem és ebédet is kaptam.
A kínai órám után eléggé unalmas volt, mert mi is és a tanár is eléggé fáradtak voltunk. Ahogy hallottam nem csak nekünk volt aznap nyomott napunk, hanem szinte minden másik kínai órán ez volt. Az időjárás lehet az oka, ami szinte már veszélyesen változó. Csütörtökön „hideg” volt, karigán kellett és sál, szombaton meg megint égetett a nap és majdnem 31 fok volt. A jó dolog mégis azon az órán az volt, hogy mivel a családról tanultunk (és azután a tankönyvi mondat után, hogy a nagybácsim szereti a gyerekeket mindenki hangosan el kezdett nevetni, csak a tanárunk nem értette, hogy mi a baj) a tanár a családjáról készült, stúdióban csinált fotókat mutatta. Nagyon ázsiaiak és nagyon giccsesek voltak. Ő hawaii ingbe öltözött, a lányai pedig kókusz melltartókban voltak és így pózoltak egy mű tengerpart előtt. A másikon ő maffia főnök volt fegyverekkel, a lányai pedig hosszú esélyiekben álltak körülötte. A kutatás módszertana órán alig voltak. Ilyen okosak, akik otthon maradtak.
Csütörtökön, elseje lévén, ösztöndíjat kaptunk, amit meg kellett ünnepelni. Ezért elhatároztunk, hogy elmegyünk a közeli hamburgereshez, a Juicy Bun-ba, amiről már szerintem írtam, hogy el akarunk majd oda menni. Korán odamentünk, hogy ezúttal legyen helyünk. Lett helyünk és rendeltünk. Végülis nem is olyan drága, mert a hamburger ára tartalmazza a sült krumplit is, amit hozzá adnak és két pohár innivalót is. Grillezett csirke burgert rendeltünk és izgatottan vártuk. Az izgalmunk gyorsan el is illant, pontosabban az első harapásokkal. Nem tudom, hogy milyen hús volt a hamburgerekben, de hogy nem csirke az tuti. Olyan rágós volt, hogy nem igaz és én még nem láttam kövér, zsíros csirkét. Lehet, hogy ez az én hibám. Leyla megpróbálta lehámozni a hús szeletek tetejét, én csak diszkréten próbáltam megszabadítani a számat az olyan falatoktól, amikről tudtam, hogy nem fogom tudni lenyelni őket. Szóval ilyen volt a várva-várt Juicy Bun-os ebédünk. Megígértünk viszont, hogy nem adjuk fel. Amikor kiheveri a szervezetünk a megpróbáltatásokat, visszamegyünk és valami mást fogunk rendelni. Hátha az jó lesz. Utána viszont, gyomrom kiengesztelése ettem egy fagyit, ami legalább hasonlított az otthoni, mert a csomagoláson feltüntetett mogyoródarabok csak kb. 10%-t tartalmazta a valóságos csoki bevonata a fagyinak. Ezek után hazajöttünk és nekem olvasnom kellett az esti órámra, ami nem volt nagyon uncsi.
Pénteken újra pénzt kerestem. Ezt a tippet is Dani adta. Egy lány keresett a kutatásához külföldieket, akik tanulnak kínaiul. Valami olyasmi a kutatás lényege, hogy neurológiai szempontokból vizsgálják a kínai írásjegyek tanulását, vagy valami hasonló. Leyla és én is jelentkezünk rá, és mindkettőnek péntekre hívtak vissza. Ezért hamarabb lementünk ebédelni. Én azokat a sült dumplingokat ettem, amiket még augusztusban kóstoltam meg először, bent a városban. Nagyon ízlettek és az itteni helyen még nem ettem. Az allergiája miatt Leyla-nak mást kellett ennie. Én vettem egy bubble tea-t is. Az eladó lány nem értett, hogy hogyan kérem, ezért adott nekem egy kis listát a teáikról, ami az is rajta van, hogy hogyan kérhetem és ott kellett elmutogatnom neki. Viszont megtarthattam a papírt és így már tudok magamnak mást is rendelni bubble tea-n kívül. Az ennivalónkkal besétáltunk a campus-ba és ott kerestünk magunknak helyet. Szép idő volt, ezért sokan ültek kint a padokon. Nem is találtunk magunknak helyet. Majd megláttunk egy egyedül üldögélő férfit. Elhatároztuk, hogy megkérdezzük, hogy leülhetünk-e. Mielőtt viszont kérdezhettünk volna, ő szólt, hogy üljünk le nyugodtam. Elkezdett velünk beszélgetni és kiderült, hogy óraadó az egyetem jogi karán. Bécsben tanult és aztán Amerikában. Beszélgettünk, de aztán nekünk mennünk kellett. Megadta a nevét és felajánlotta, hogy amiben tud, segít nekünk.
Kisebb nehézségek után megtaláltunk a termet, hogy a kutatást végezték. A lány nagyot nézett, hogy miért ketten megyünk. Kiderült, hogy Leyla elnézte az időpontját és csak jóval későbbre, két hét múlvára, van behívva. Ezért inkább hazament, én viszont maradtam, hogy elvégezzem a teszteket. Másfél órán keresztül több dolgot is csinálnom kellett. Többek közt ilyeneket: több számjegy villant fel a képernyőn, amiket meg kellett jegyeznem és aztán leírnom. Először csak 4 számjegyet kellett megjegyeznem, majd ötöt, hatot… és végül tizenhármat. Két hang közül meg kellett különböztetnem a magasabbikat. Egy kínai cikket kellett hangosan felolvasnom, vagy legalább azokat a részeit, amit el is tudtam olvasni. A legizgibb viszont egy kockás feladat volt. Egy kép alapján kellett kiraknom kockákat időre.  A lány mérte az időt és azt mondta, hogy gyorsabban teljesítettem a feladatokat a megszokottnál. A végén a kezembe nyomta a 300 dollárt, de lesz folytatása is a dolognak, amiért viszont már 500-at fogok kapni.
Ilyen izgalmak után találkoztam újra Leyla-val és aztán Eszterrel és Beával, hogy egy csak ruhákat áruló piacra/éjszakai piacra menjünk. Sokat kellett buszoznunk, és amikor leszálltunk, meg voltam róla győződve, hogy már nem is Tajvanon vagyunk, hanem a busz átvitt minket a szárazföldre. Itt Tajvanon még sosem éreztem magam igazán Ázsiában, csak egy nyugati város hatalmasra nőtt kínai negyedében. Ez viszont már teljesen Ázsia volt. Betettettük magunkat a piacba, de hamar ki is kellett jönnünk, mert nagyon éhesek lettünk. Egyik helyi étterem sem nézett ki… hívogatóan, ezért csak megkerestük a legközelebbi 7eleven-t, illetve 7eleven koppintást. Én ott megint egy új dolgot próbáltam ki, amit már régen terveztem. Minden ilyen boltban lehet kis háromszögeket kapni, amiket az a zöld, sushi-ról ismert alga vesz körül, belül pedig rizs van és azon belül pedig hús vagy más töltelék. Én pizzás töltelékkel töltöttet kóstoltam meg. Nagyon büszke voltam magamra, mert annak ellenére, hogy sikerült teljesen elrontanom az egész kicsomagolását, sikerült az egészet megennem úgy, hogy nem esett széjjel. Visszamentünk a piacra és tovább szörnyülködhettünk azon, hogy milyen kicsi ruhákba is beleférnek a helyi lányok, milyen kicsit, soványak és milyen bébi karjaik vannak. Ezért sikerül 1-2 dolgot vennünk. Én egy felsőt vettem, egy pulcsi, egy övet, mert már leesnek a nadrágjaim és rojtosra járom őket, mert csak húzom az aljukat magam után és egy Star wars-os zoknit, amin R2-D2-k, birodalmi katonák és fénykardok röpködnek körbe. Leyla kínai stílusú felsőket vett, amik le voltak árazva, de eléggé kicsik, így csak ajándékba vette őket. Eléggé hamar hazaindultunk, mert fáradtak voltunk és még meg is kellett keresnünk a buszmegállót. Ezúttal könnyen sikerült rábukkanunk, de csak azért, mert láttam egy mellettünk elhaladó buszt étel vadászat közben.

Péntekre kirándulást beszéltem meg a holland lánnyal, Daphne-vel, akivel a Sun-moon lake-i kiránduláson ismerkedtem meg. Nem látta még a 101-et közelről ezért oda akartunk menni. Utána meg a könyvesboltba, mert meg akartam venni a könyveket, amiket az előző alkalommal kinéztem, de nem vettem meg. A kirándulásról végülis csoportos turistáskodás lett, mert jött Eszter, Dani és a francia-tajvani lány, Clemence is. Először ebédelni mentünk a McDonalds-be mert Pikachu-t adtak a gyerek menühöz és egy ilyen nagyszerű alkalmat felesleges elszalasztani. Másiknak is megjött a kedve egy üvöltöző, műanyag Pikachu-hoz, ezért nem kellett egyedül Happy Meal-t ennem. Felszálltunk egy buszra, egy kisméretűre, mint az iskola buszunk és elindultunk a 101 felé. A busz megint tőlünk, külföldiektől lett hangos. Leszálltunk és elsétáltunk a 101-hez. Készítettünk egy pár képet kívülről, majd be is menetünk. Tele volt méregdrága boltokkal, édességesekkel és pékségekkel. A legtöbben csak nézelődtünk és mindent megkóstoltunk, ami ki volt rakva és megkóstolható volt, de Clemence vásárolt is. Aztán kijöttünk és elindultunk a könyvesbolt felé. Clemence vezetett minket és bár ne szokásom, rá hagyatkoztam. Elmentünk ugyanannak a könyvláncolatnak egy másik boltja mellett és akkor már inkább oda mentünk be és nem sétáltunk még 20-25 percet. Jobb is volt így, mert szerintem ez nagyobb volt, több könyvvel. Szétváltunk és megbeszéltünk egy találkozási helyet és időt. Addig mindenki ott nézelődött ahol akart. Én két könyvet kerestem, amiket meg is vettem. Egy új útikönyvet kerestem, mert a Lonely Plant-em nem valami hasznos, 80% reklámmal és csak 20% tényleges tartalommal. Egy a húszas éveiben járó kanadai fiú útikönyvét vettem meg, aki angolt tanítani jött ide és közben az egész szigetet felfedezte. A könyv jó tulajdonsága az, hogy félig angolul és félig kínaiul van, ezért azt is lehet tanulni közben. A másik egy Murakami könyv volt. Az egész trilógiát megvettem annyiért, amennyi csak az első része lett volna otthon. A legmegdöbbentőbb dolog az volt, hogy árultak térképeket és az összes térkép olyan helytelen és furcsa volt, mint amit a kulturális tanár mutatott nekünk az órán.
Eszterrel azt terveztünk, hogy elmegyünk a sulihoz talán legközelebb lévő éjszakai piacra, hátha ott már találok gumicsizmát. Mindenki más itt jött velünk. Én még nem jártam itt, csak a környékén és csak nappal. Clemence mutatott nekünk finom és olcsó bubble tea-t, amiért 10 percet kellett sorban állnunk egy út mellett, ami itt nem a legbiztonságosabb dolog, amit az ember csinálhat. Sokunknak nem ízlett. Nem az volt a legfinomabb bubble tea, amit ittam, de nem volt rossz és olcsó volt. Aztán pedig sült Oreo-t mentünk enni. Egy kis standnál egy férfi Oreo-t, Snickers-t és kis darab csokikat sütött. Ezeket mind bemártotta valamibe, amit én nagyon híg tésztának néztem és sok olajban kisütötte. Én mindent megkóstoltam (volt olyan menüje, amiben mindenből kaptál egy kicsit) és nekem ízlett, de éreztem, hogy minden harapástól kb. 2 kilót hízok. Aztán elmentünk még egy gofrishoz, ahol én a sült minden után nem ettem. Dani és Clemence elindultak haza, de Daphne, Eszter és én még maradtunk, hátha találok gumicsizmát. Benéztünk 1-2 boltba, ahol nem találtunk semmit. Az egyik utolsóban, ahova be akarunk menni, ott viszont találtunk és jó is volt a lábamra, ezért megvettem. Egy kicsit drága volt, de ez már nem nagyon érdekelt. Elegem volt már a cipőnézegetésből.
Haza indultunk mi is, könyvektől, filmekről és sorozatokról beszélgetne a buszon.
Másnap korán kellett kelni, mert egy másik befizetéses kirándulásra mentünk, de most csak egy egynaposra. Leyla és Chloe is jöttek. Lesétáltunk a találkozás helyhez, ahol először nem találtuk meg a csoportunkat, mert egy szárazföldi diákokból álló csoport is akkor indult buszokkal a Sun-moon Lake-hez. Végülis sikerült megtalálnunk a többieket és megtudtuk, hogy itt is csoportbontás lesz. Szerencsére itt a csoportokra való osztás csak azt jelentette, hogy a csoportvezetőnk telefonszámát kellett hívni, ha elvesztünk és nem a csoportunk többi tagjával kellett enni és a buszon utazni. Nem kellett sokat utaznunk az első megállónkig, ami egy régi arany és réz bánya volt. Lassan lekecmeregtünk a buszról. Mindenki vagy fáradt volt a korán kelés miatt vagy zombi, mint én a kevés alvás miatt. Először egy japán stílusú házat néztünk meg, ami a harmincas években építettek a japán koronahercegnek, amikor 1-2 hétre odalátogatott. Aztán régi bánya járatokat néztünk meg, amikben a bányászok életét mutatták meg. A programunk szerencsére nem volt nagyon szoros, így sétálgathattunk egy kicsit a hegyen. Ott ismerkedtem meg három helyi lánnyal. Elmesélték, hogy csak azért jöttek el erre a kirándulásra, hogy külföldi diákokkal ismerkedhessenek meg, hogy az angoljukat csiszolják. Már több helyen is próbálkoztak külföldiekkel való megismerkedéssel, de az nem jött be. Gondolom túl félénkek voltak. Velünk mentük be a park kiállítására is, ahol egy majdnem 1000 kg-os aranytömböt ki kiállítottak, amit megfoghattunk.
Az utolsó programpontunk itt arany mosás volt. Mindenki kapott egy kis lapos tálat, tele homokkal és egy kis üvegecskét. Leültünk kis fa sámlikra két hosszú, keskeny vízzel teli medencék mellé. Egy férfi mutatta és monda, hogy hogyan kell az aranyat kimosni a föld és homok kupacunkból. A baj csak az volt, hogy pont a másik medencénél mutatta, mint ami mellett én ültem és csak kínaiul mondta az utasításokat, amit meg nem értettem, az angol fordítás meg eléggé gyatra volt. Így nem igen értettük, hogy mit is kellene itt csinálnunk, de sikerült valamit összehoznunk, mert amikor az utolsó lépésnél, sok mosogatás és lötyögtetés után, be kellett kaparnunk a megmaradt homokot a kis üvegekbe, akkor tényleg lehetett nagyobb darab rezeket a tetején és kis arany szemcséket az alján látni.
Visszaszálltunk a buszba, ami ezúttal ebédelni vitt minket. Egy nagyon szűk kis utcácskában lévő étteremben ettünk, így korán ki kellett szállnunk a buszból és elsétálni az étteremhez. Egy kis helyen ettünk, ami szinte csak velünk tele lett és a tulaj macskával. Kaptunk egy nagy tál rizset és többféle hús és zöldségeket.
Visszasétáltunk a buszhoz és elindultunk, hogy egy közeli, a hegy ásványai által megfestett vízesést megnézzünk. Nézelődtünk és fényképeztünk. Aztán egy tengerparti szakaszon álltunk meg, ahol a hegyek vas tartalma a tengervizet fehérre festi. Itt is egy nagy csoport szárazföldivel találkoztunk. A kedvencem a tengerparthoz közvetlenül csatlakozó hegy oldalában lévő régi, japán hadiszállás romjai volt és fölötte egy bánya romjai, ami nemrég még működött, most már viszont csak esik széjjel.
Ezután Jiufen-be mentünk, aminek nagyon híres a piac jellegű bevásárló utcája. A falu nevének története is érdekes szerintem. Egy tengerparti városkáról van szó, amiben a történet szerint csak kilenc család lakott. Így tudták a kereskedők, hogy ide mindenből csak kilencet, viszont kilenc ugyanolyat kell vinni. Ezért lett a falu neve kilenc darab. Szerencsére kevesebb idő alatt megettük az ebédet, mint ahogy azt a szervezők tervezték, így több időn jutott a nézelődésre. Rengetegen voltak, szombat délután révén. Alig lehetett néha közlekedni. Sok boltot végignéztünk és az is jó volt, hogy az egyik helyi lány velünk maradt és segített vásárolni. Ott mutatta meg, hogy a kínai családi nevem, amit az iskolától kaptam, eléggé elterjedt családi név, mert kulcstartókat lehet vele venni. Itt nem keresztnevek vannak kulcstartókon, gondolom, azokból túl sok van, inkább családi nevekből gyártanak ilyet. Enni sajnos nem ettünk sokat, mert tele voltunk az ebéddel, de ettünk olyan becsomagolt fagyit, amit már itt Tajpejben is megkóstoltam, de ami onnan származik. Találkozunk a többiek, előtte viszont még csináltunk 1-2 szép képet a dombról, ahol az utca volt. A furcsa köves félszigetet is láttuk onnan, mert nincsenek messze egymástól.
Hazafelé szinte mindenki aludt, én meg olvashatatlan írással lekapartam a történetet, amit a helyi író versenyre akarok beadni. Leszállás előtt mondták nekünk, hogy ajándékot is kapunk, amiért lementünk a kirándulásra, ami egy easycard, amivel utazhatunk. Nekem nincs igazán szükségem rá, de majd jó lesz valamire. Amikor leszálltunk, láttuk, hogy az iskolabusz éppen indul felfelé és mivel nem volt kedvünk felsétálni, azért gyorsan elértük. Annyira gyorsan eljöttünk viszont, hogy elfelejtett a helyi lányok elérhetőségét elkérni, így nem tudtuk őket újra elérni. Két buliba is hívtak aznap este, de olyan fáradt voltam, hogy egyikre sem mentem el.
Vasárnap csak pihentem, hétfőn pedig a kínait tanultam és bevásároltam, kínaira mentem és töri órára, ahol a helyi ópium monopóliumról tanultunk, a japánok alatt. Kedden újabb előadás volt, de erre nem mentem, és ahogy hallottam nem is volt jó, így jó, hogy nem mentem.
A szerdám viszont eléggé izgalmas volt. Dani mondta, hogy Cultural Café néven eladást szerveznek arra a napra és külföldieket keresnek rá, akik kb. 7500 Ft-ért cserében részt vennének rajta. Engem is beválogattak, hogy ott legyek. Először is ebédet kaptunk, ami nem volt valami jó, mert csontos sertéshús volt, amit itt eléggé szeretnem, én viszont nem nagyon szeretem. Aztán kaptunk számokkal ellátott zászlókat. Az előadás néző, akik helyiek voltak, számokat kaptak és mindenkinek ahhoz a külföldihez kellett mennie, akivel megegyezett a száma. Nekünk ott kötetlenül, majd megadott témáknak megfelelően beszélgetnünk kellett velük. Én több arabszakos lánnyal, egy nagyon halk, nagyon magas fiúval és másokkal beszélgettem, miközben ők is ették az ebédjüket. Majd egy kisebb előadó terembe mentünk, ahol a helyiek a nézők helyein ültek, mi meg székekkel előttük. Megadott kérdésekre kellett válaszolnunk, aztán a nézők kérdezhettek tőlünk. A téma ismerkedés tajvaniakkal volt és jóformán erről kellett beszélnünk. Furcsa volt, mert nem éreztem lámpalázat, annak ellenére, hogy egy mikrofonba kellett, kb. 100 ember előtt beszélnem. Ők is jól jártak, mert aki kérdezett, egy kis piros borítékban 100 dollárt kapott. Ezzel próbálták őket ösztönözni, amire az itteni helyieknek szükségük is van. Ilyen rendszert otthon is bevezethetnének. Az egész után többen is odajöttek, beszélgettek velünk. Több ember is felírta a nevem, hogy megtalálhasson utána Facebook-on, ami jó, mert sok külföldit ismerek, de helyit keveset, ami szomorú. Tudtam, hogy amikor hazaérek, legalább 100 új ismerősöm lesz. Annyi nem lett, de majdnem. És nem csak ismerősöket szereztem, hanem pénzt is kerestem és ebédet is kaptam.
A kínai órám után eléggé unalmas volt, mert mi is és a tanár is eléggé fáradtak voltunk. Ahogy hallottam nem csak nekünk volt aznap nyomott napunk, hanem szinte minden másik kínai órán ez volt. Az időjárás lehet az oka, ami szinte már veszélyesen változó. Csütörtökön „hideg” volt, karigán kellett és sál, szombaton meg megint égetett a nap és majdnem 31 fok volt. A jó dolog mégis azon az órán az volt, hogy mivel a családról tanultunk (és azután a tankönyvi mondat után, hogy a nagybácsim szereti a gyerekeket mindenki hangosan el kezdett nevetni, csak a tanárunk nem értette, hogy mi a baj) a tanár a családjáról készült, stúdióban csinált fotókat mutatta. Nagyon ázsiaiak és nagyon giccsesek voltak. Ő hawaii ingbe öltözött, a lányai pedig kókusz melltartókban voltak és így pózoltak egy mű tengerpart előtt. A másikon ő maffia főnök volt fegyverekkel, a lányai pedig hosszú esélyiekben álltak körülötte. A kutatás módszertana órán alig voltak. Ilyen okosak, akik otthon maradtak.
Csütörtökön, elseje lévén, ösztöndíjat kaptunk, amit meg kellett ünnepelni. Ezért elhatároztunk, hogy elmegyünk a közeli hamburgereshez, a Juicy Bun-ba, amiről már szerintem írtam, hogy el akarunk majd oda menni. Korán odamentünk, hogy ezúttal legyen helyünk. Lett helyünk és rendeltünk. Végülis nem is olyan drága, mert a hamburger ára tartalmazza a sült krumplit is, amit hozzá adnak és két pohár innivalót is. Grillezett csirke burgert rendeltünk és izgatottan vártuk. Az izgalmunk gyorsan el is illant, pontosabban az első harapásokkal. Nem tudom, hogy milyen hús volt a hamburgerekben, de hogy nem csirke az tuti. Olyan rágós volt, hogy nem igaz és én még nem láttam kövér, zsíros csirkét. Lehet, hogy ez az én hibám. Leyla megpróbálta lehámozni a hús szeletek tetejét, én csak diszkréten próbáltam megszabadítani a számat az olyan falatoktól, amikről tudtam, hogy nem fogom tudni lenyelni őket. Szóval ilyen volt a várva-várt Juicy Bun-os ebédünk. Megígértünk viszont, hogy nem adjuk fel. Amikor kiheveri a szervezetünk a megpróbáltatásokat, visszamegyünk és valami mást fogunk rendelni. Hátha az jó lesz. Utána viszont, gyomrom kiengesztelése ettem egy fagyit, ami legalább hasonlított az otthoni, mert a csomagoláson feltüntetett mogyoródarabok csak kb. 10%-t tartalmazta a valóságos csoki bevonata a fagyinak. Ezek után hazajöttünk és nekem olvasnom kellett az esti órámra, ami nem volt nagyon uncsi.
Pénteken újra pénzt kerestem. Ezt a tippet is Dani adta. Egy lány keresett a kutatásához külföldieket, akik tanulnak kínaiul. Valami olyasmi a kutatás lényege, hogy neurológiai szempontokból vizsgálják a kínai írásjegyek tanulását, vagy valami hasonló. Leyla és én is jelentkezünk rá, és mindkettőnek péntekre hívtak vissza. Ezért hamarabb lementünk ebédelni. Én azokat a sült dumplingokat ettem, amiket még augusztusban kóstoltam meg először, bent a városban. Nagyon ízlettek és az itteni helyen még nem ettem. Az allergiája miatt Leyla-nak mást kellett ennie. Én vettem egy bubble tea-t is. Az eladó lány nem értett, hogy hogyan kérem, ezért adott nekem egy kis listát a teáikról, ami az is rajta van, hogy hogyan kérhetem és ott kellett elmutogatnom neki. Viszont megtarthattam a papírt és így már tudok magamnak mást is rendelni bubble tea-n kívül. Az ennivalónkkal besétáltunk a campus-ba és ott kerestünk magunknak helyet. Szép idő volt, ezért sokan ültek kint a padokon. Nem is találtunk magunknak helyet. Majd megláttunk egy egyedül üldögélő férfit. Elhatároztuk, hogy megkérdezzük, hogy leülhetünk-e. Mielőtt viszont kérdezhettünk volna, ő szólt, hogy üljünk le nyugodtam. Elkezdett velünk beszélgetni és kiderült, hogy óraadó az egyetem jogi karán. Bécsben tanult és aztán Amerikában. Beszélgettünk, de aztán nekünk mennünk kellett. Megadta a nevét és felajánlotta, hogy amiben tud, segít nekünk.
Kisebb nehézségek után megtaláltunk a termet, hogy a kutatást végezték. A lány nagyot nézett, hogy miért ketten megyünk. Kiderült, hogy Leyla elnézte az időpontját és csak jóval későbbre, két hét múlvára, van behívva. Ezért inkább hazament, én viszont maradtam, hogy elvégezzem a teszteket. Másfél órán keresztül több dolgot is csinálnom kellett. Többek közt ilyeneket: több számjegy villant fel a képernyőn, amiket meg kellett jegyeznem és aztán leírnom. Először csak 4 számjegyet kellett megjegyeznem, majd ötöt, hatot… és végül tizenhármat. Két hang közül meg kellett különböztetnem a magasabbikat. Egy kínai cikket kellett hangosan felolvasnom, vagy legalább azokat a részeit, amit el is tudtam olvasni. A legizgibb viszont egy kockás feladat volt. Egy kép alapján kellett kiraknom kockákat időre.  A lány mérte az időt és azt mondta, hogy gyorsabban teljesítettem a feladatokat a megszokottnál. A végén a kezembe nyomta a 300 dollárt, de lesz folytatása is a dolognak, amiért viszont már 500-at fogok kapni.
Ilyen izgalmak után találkoztam újra Leyla-val és aztán Eszterrel és Beával, hogy egy csak ruhákat áruló piacra/éjszakai piacra menjünk. Sokat kellett buszoznunk, és amikor leszálltunk, meg voltam róla győződve, hogy már nem is Tajvanon vagyunk, hanem a busz átvitt minket a szárazföldre. Itt Tajvanon még sosem éreztem magam igazán Ázsiában, csak egy nyugati város hatalmasra nőtt kínai negyedében. Ez viszont már teljesen Ázsia volt. Betettettük magunkat a piacba, de hamar ki is kellett jönnünk, mert nagyon éhesek lettünk. Egyik helyi étterem sem nézett ki… hívogatóan, ezért csak megkerestük a legközelebbi 7eleven-t, illetve 7eleven koppintást. Én ott megint egy új dolgot próbáltam ki, amit már régen terveztem. Minden ilyen boltban lehet kis háromszögeket kapni, amiket az a zöld, sushi-ról ismert alga vesz körül, belül pedig rizs van és azon belül pedig hús vagy más töltelék. Én pizzás töltelékkel töltöttet kóstoltam meg. Nagyon büszke voltam magamra, mert annak ellenére, hogy sikerült teljesen elrontanom az egész kicsomagolását, sikerült az egészet megennem úgy, hogy nem esett széjjel. Visszamentünk a piacra és tovább szörnyülködhettünk azon, hogy milyen kicsi ruhákba is beleférnek a helyi lányok, milyen kicsit, soványak és milyen bébi karjaik vannak. Ezért sikerül 1-2 dolgot vennünk. Én egy felsőt vettem, egy pulcsi, egy övet, mert már leesnek a nadrágjaim és rojtosra járom őket, mert csak húzom az aljukat magam után és egy Star wars-os zoknit, amin R2-D2-k, birodalmi katonák és fénykardok röpködnek körbe. Leyla kínai stílusú felsőket vett, amik le voltak árazva, de eléggé kicsik, így csak ajándékba vette őket. Eléggé hamar hazaindultunk, mert fáradtak voltunk és még meg is kellett keresnünk a buszmegállót. Ezúttal könnyen sikerült rábukkanunk, de csak azért, mert láttam egy mellettünk elhaladó buszt étel vadászat közben.





                                   A 101, amiből sosem elég és a Oreo sütés













                     A bánya, a környéke, a hatalmas aranytömb és az aranymosás


                                 Az étterem és a nagyon hívogató reklámja






                                       A vízesés és a tengerpart







                                     A piac és a kilátás onnan

                                     A Culture Café

2012. október 25., csütörtök

Bali és az első alkalom, amikor nem futottam a kukásautóhoz



A napjaim megint eléggé unalmassá váltak és így a blog bejegyzésem sem lesz valami izgi. Ez két dolognak is köszönhető. Egy az egyetem, ami olyan felháborító dolgokat követel tőlem, hogy tanulás, olvasás, kutatás. A másik George R. R. Martin, aki felháborítóan jóra írta meg a harmadik Trónok harca könyvet, így egy darabig nem csináltam sok mindent csak azt olvastam.
A kirándulás utáni hétfőn a kínaira tanultam. Azon az órán rajzolt le a tanár a kávé csinálás titkát és mivel ételekről tanultunk, állatokkal rajzolta tele a táblát, és olyan jól sikerült, hogy ő is lefényképezte a mobiljával. A töri óra nem volt valami jó, mert a tanár nem tudta lejátszani a filmet, amit hozott nekünk arra az órára, így ott untattuk egymást három órán keresztül, a vallásunkról beszélgetve, mert a téma tajvani vallások volt (lett volna).
Kedden egy másik előadásra mentem el, ami jelentkezés után bárki elmehet és ingyen ebédet is kapunk. Most arról volt szó, hogy hogyan gondolkoznak a tajvaniak. Az előadó először egy über-bugyuta német pop dalt hallgatott meg velünk, amiről azt hittük, hogy köze lesz az előadásához, de csak a bemutatkozása volt. Egyébként tipikus helyi volt. Amikor belépett, olyan 30-35-nek néztem. Erre meséli, hogy 2 éve nyugdíjba ment. Akkor gondolom nem 35 lehetett. Az előadás jó volt. A köszönéseket és az írásmódjukat elemezte, amiről lehet, hogy még a helyiek sem gondolkoztak el. Utána az itteni hierarchiáról és társadalmilag felettünk álló tiszteletéről volt szó. Szerintem nagyon érdekes volt. Egy kicsit másképp nézek azóta az itteniekre.
Ezen a napon fizettem be egy másik kirándulást is, amire most szombaton fogok menni.
A kulturális órán filmeket néztünk. Az egyik egy déli törzsről szólt, az Amis-okról, akiknél szokás, hogy a szüreti ünneplések alatt a fiatalok tánccal szórakoztatják az öregeket. Az is része a szokásnak, hogy a fiatalok legtöbbször modern elemeket is vegyítenek a táncukba. Így lett az Amis Hip-hop. A film a fiatalok csoportját mutatta be, akik táncoltak és azt a tényt magyarázta, hogy attól, hogy modern elemeket vegyítnek a régi tradíciókba, még nem hagynak fel a régi szokásokkal. Sőt pont ellenkezőleg. Ezzel erősítik a hagyományokat (remélem ennek volt értelme). A másik film egy a sziget közepén élő törzs legendáját dolgozta fel, amikor még két Nap sütött a Földre és az ember elhatározta, hogy lelövi az egyiket, mert a fiatalabbik fia meghalt a forróság miatt. A filmet egyébként az egyik diák csinálta, ami évekkel ezelőtt járt erre az órára és a filmet az óra teljesítéséért készítette.
Szerdán valami külön különlegeset akartunk enni. Ajánlottak egy olasz éttermet, ahova elmentünk. Az étterem teljesen úgy nézett ki, mert bármilyen európai, ezért furcsán otthon éreztük magunkat. Kirúgtunk a hámból és megrendeltük a legdrágább pizzájukat, amin többek közt tonhal, sonka, csirke és articsóka is volt. Nekem nagyon ízlett. Néha megéri ilyeneket is enni.
Kínain még mindig az ételeket vettük ezért játszhattunk a tanár hatalmas sípolós műanyag kutya játékaival, amiknek steak, hamburger és hot dog formájuk volt.
A szerdai órám olyan unalmas volt, mint mindig és a csütörtököm sem volt izgalmasabb. Egyedül az ebédem említésre méltó aznap. A kolesz menzájára mentünk és kipróbáltuk az ottani hamburgert. Csirkés hamburgert ettünk, sült krumpli lepénykével, amit az új-zélandiak esznek és szerintem otthon is van, csak nem tudom mi a magyar neve, sült krumplival és hogy csak egy kicsi helyi dolog legyen benne, tejes teával. Lehet, hogy ezt már mondtam, de egyre jobban szeretem a tejes teát, amivel magamat is megijesztem.
Pénteken úgy volt, hogy elmegyünk valahova, de abból végülis nem lett semmi. A thai étterembe mentünk citromos csirkét enni. Utána viszont kipróbáltam egy helyi dolgot, ami nem nagyon ízlett. Pudingnak hívják. Az alját egy szója tejből készült fehér tömény valami adja. Erre locsolnak valami barna folyadékot, amiről fogalmam sincs, hogy mi. Ezek után három féle feltétet lehet választani rá. Én a bubble tea golyóit, zselé golyókat és ananász darabokat kértem rá. Nem volt annyira rossz, de Leyla mondta, miközben ettem, hogy látszik az arcomon, hogy csak azért eszem meg, mert kifizettem, egyébként hagynám a francba. A barna lének volt furi íze. A pudingot az egyetem udvarán ettem meg. A pad, ahova leültünk McDonald’s szeméttel volt tele. A szemét között pedig ott volt a Happy Meal ajándék, amit otthagytak. Ki csinál ilyet? Szerencsére egy Superman figura volt, amiért nem verekedtünk össze, mert egyikőnk sem szereti. Bezzeg, ha más lett volna… Így lett egy Superman figurám.
Ezután a helyi DM-be mentünk, ahol láttuk, hogy akció van, de nem értettük pontosan, hogy mi az akció feltételei. Ezért megszólítottam egy lányt és a nagyon helytelen és rossz kínaimmal megkérdeztem, hogy mi is ez. Ő erre tökéletes angolsággal válaszolt. Én meg égettem magam a kínaimmal…
Este elterveztük a lányokkal a folyosómról, hogy elmegyünk valahová inni. Dani jött, Kana, a japán lány, Chloe, a maláj lány és Clemence, egy francia-tajvani lány, akivel csak nemrégen ismerkedtünk meg. A suli kapujában találkoztunk és elindultunk a Juicy Bun felé, mert tudtuk, hogy ott lehet inni. Az éppen akkor, tízkor zárt. Erre elkezdtünk gondolkodni, hogy hova menjünk. Felvetődött a McDonald’s és a Starbucks, ahol viszont nem lehet inni. Ezért elindultunk az IHouse felé. Szerintem már írtam róla, de az egy az egyetemen tanuló nemzetközi diákoknak épített kolesz. Általában a cserediákok kerülnek be oda. Én is jelentkeztem, de szerencsére nem vettek fel oda. Túlságosan drága és túlságosan nemzetközi, ahogy a partik mennyiségét tekinti. Szóval ennek az épületnek az aljában van egy bár féleség. Odagyalogolunk, és ott közlik velünk, hogy hát a pincér már hazament, így nem tudnak kiszolgálni minket. Így nem maradt más választásunk, bementünk a közeli szupermarketbe, ami elé és be is lehet ülni. Vettünk egy-egy sört és valami kis ennivalót és kiültünk. Hűvös volt aznap, még pulcsi és sál is kellett, ezért hamar beültünk. Kicsit furcsa volt egy szupermarket közepén, a grillsütők és a nagy kiszerelésű üdítők között inni és enni, de ez itt természetes. Én most zöldalmás sört ittam és finom volt. Nem maradtunk sokáig, mert Dani és én másnap Bali-ra mentünk és hamar le akartunk feküdni.
Szombaton tehát Bali-ra mentünk, de sajnos nem arra a Bali-ra, hanem az itteni Bali-ra. A kulturális tantárgy tanára vitt minket oda egy archeológiai múzeumot megnézni. Korán találkoztunk a város másik végében, tehát korán kellett elindulnunk innen. Dani és egy másik német fiú reggelizni akartak, ezért vettem olyan helyi palacsintás, tojásos, baconos reggelit, amit már ettem egyszer, és amiről már írtam. Nem a finom helyre mentünk, mert ott akkora volt a sor, hogy biztos elkéstünk volna, hanem egy kevésbé frekventált és kevésbé jó helyre. A buszon ettük meg a reggelit, a hátsó sorba, ami velünk teljes mértékig reggeliző sorrá vált, mert mindenki a reggelijét ette.
Felszálltunk a metróra és az egész városon átvágtunk rajta. A metróról leszállva találkoztunk a többiekkel és a tanárral. Meg kellett várnunk egy buszt, ami ki vitt minket oda. Átmentünk a helyi Golden Gate hídon és lassan megérkeztünk a múzeumhoz. Nagyon meleg volt az nap, megint szinte égetett a nap. Sokan kint voltak, bicikliztek, sétáltak, mert az is felkapott bicikliző és sétáló hely. Egy folyó és a tenger találkozásánál van, szembe Tamsui-val, ahol még augusztusban bicikliztünk. A múzeum jó volt, kaptunk vezetést és megismerkedhettünk azzal a törzzsel, akiknek a lakóhelyére a múzeum épült. A vezetőnk nem volt valami jó és elsütötte az a poént is, amihez már hozzá vagyok szokva. Az egyik teremben kivetítés volt és ameddig vártuk, hogy átállítsák a nyelvet kínairól angolra, a csoport láthatóan külföldi tagjait kérdezgette, hogy honnan jöttek. Én megkaptam a szokásos ohh, you’re hungry poént (angolul Magyarország Hungary, éhesnek lenni pedig hungry). A vezetés végén egy kis filmet is levetítettek nekünk a múzeumról, aminek semmi értelme nem volt, mert addigra már láttunk a múzeumot.
Visszafelé nem kellett buszoznunk, mert az egyik helyi diák autóval jött és elvitt minket a legközelebbi metrómegállóhoz. Én nem menetem haza, mert aznap volt az október 23-ai megemlékezés a magyar kereskedelmi irodában (ezért egész nap kb. kiöltözve lehettem). A pályaudvaron szálltam le és ott ettem végre az egyik 7eleven-ben olyan rákos tésztát, amit már régen meg akartam kóstolni. Tészta volt, egész rákokkal és rák hús szeletekkel és egy nagy adag sajttal a tetején, ami itt eléggé megdöbbentő. Nem is mutatja jobban, hogy milyen tejtermék hiányban szenvedünk itt, mint az a tény, hogy a megemlékezés utáni fogadáson futótűzként terjedt el, hogy van sajt és gyorsan el is fogyott.
Eszterrel és Beával találkoztam, hogy együtt mehessünk a kereskedelmi irodába. Előtte beugrottunk a Miramar szórakoztató központba, amiről ha jól emlékszem raktam fel képet. Az az a nagy pláza szerűség, aminek egy oldalában egy nagy forgókerék van, amit majd egyszer ki akarok próbálni.
Vasárnap nem csináltam semmit. Este írta Leyla, hogy nincs-e kedvem lemenni az ABC-nbe fagyit enni. Én egy epertorta ízű fagyit ettem, aminek legnagyobb meglepetésemre epertorta íze volt. Nem olyan, mint otthon, hogy ráírják, hogy epertorta aztán meg egyáltalán nem olyan íze van. Kiültünk a koleszok közötti parkocskába, beszélgettünk és vártuk a kukás autót.  Nem tudtuk, hogy a hangosbemondó az udvaron is szól és nem akartuk lekésni a kukást – minden embert megbámultunk, aki zacskóval jött, hogy a szemetét viszi-e – ezért levitt a szemetünket és ezzel ültünk ki a koleszok elé, várva a kukást. Megdöbbentő tényre bukkantunk. Egész kis társaság, klub működik, akiknek a szemetesre várók lehet neve. Azt hittük, hogy mi leszünk az egyetlenek, akik hamar kimennek a szemetükkel, erre más legalább 20-an, 30-an álltak ott.
Hétfőm megint tanulással telt és aztán sípolós játékok eladásával, amit kínain csináltunk, mert az eladást, vevést gyakoroltuk. Ki akarták sírni a többiek, hogy ne aznap, hanem csak szerdán írjuk a dolgozatot. A tanár nem ment bele, de megengedte, hogy használjuk a könyvünket dolgozatírás közben. Több ilyen dolgozatot és vizsgát akarok.
A töri órán a japán megszállásról és a megszállás elleni ellenállásról tanultunk. Egy tajvani film elejét is megnéztük, ami az ellenállókról szólt. Remélem nem minden helyi film ilyen, mert egy szörnyen rossz volt. Alig vártam, hogy vége legyen vagy legalább, hogy a tanár leállítsa.
Kedden újból volt ebédes előadás, amire megint elmentem. Érdekes volt a téma. A Palace Museum-ról szólt, amit már említettem és ahol azokat a műemlékeket őrzik és állítják ki, amiket a szárazföldről hoztak el 1949-ben. A téma pontosabban az volt, hogy mennyire befolyásolják a múzeum és a szakértői a gondolkodásunkat, hogy mit tekintünk kínainak. Különféle festmények és műtárgyak képeit mutatta az előadó és ezeken keresztül magyarázott nekünk. Az ebéd is jó volt, csirke húsos szendvics volt és meglepetésemre képviselőfánk. Új módot próbáltam ki a kínai tanulásra is. Nagyon idegesített már, hogy nagyon sokszor a városban vagyok és meglátok egy írásjelet, amiről tudom, hogy vagy tanultam, vagy ismerem valahonnan, de nem tudom, hogy honnan és nem tudom, hogy mit jelent. Ezért vettem egy kis összekapcsolt füzetecskét, ami szétszedve kis kártyácskákból áll. Ezekre írom rá az írásjegyeket, hátulra pedig a jelentésüket. Már korábban vettem egy töltőtollra hasonlító tollat, ami a kínai ecsetekre hasonlít, és amivel ecsetszerűen lehet írásjeleket írni. Ezzel írom a papírra a jeleket.
A kulturális órán megint filmet néztünk. Egy mára elismert archeológus készített egy filmet a nyolcvanas években a Tajvanhoz tartozó Orchid Island-en (Orchidea szigeten) az ott élő Yami törzsről. A szigetecske elmaradottságát és elzártságát mutatta be, hogy nem bíznak a sziget egyetlen orvosában, mert a szellemeket hibáztatják a betegségekért és a kórházba sem akarnak bemenni, mert az ott meghaltak szelleme még ott kísért. Turistacsoportok akkor kezdtek el a szigetre járni és a törzs tagjait semmibe véve fényképezték őket és bementek a házaikba is. A kormány, azt hazudva, hogy egy modern kikötőt épít a sziget egyik csücskébe, hogy a halászok (tehát a szigeten élő összes férfi) ott köthessen ki. A kikötő valójában egy nukleáris szemétlerakó lett és az ma is.
Szerdán nagy dolgokra készültem kínai előtt. A könyvtárban elkezdtem a kutatások a történelmi órára készítendő előadásomra és esszémre Tajvan hetvenes éveiről. Ezután az egyetem elszállásolási vagy milyen osztályát kerestem meg, hogy megkérdezzem, hogy van-e lehetőségem szobát cserélni vagy valami hasonló. A könyvtártúra végülis jól sikerült. A témámhoz kapcsolódó könyveket találtam, de a Hobbit-ot, amit a Trónok harca után akartam olvasni, valaki eltüntette a könyvtárból. Még itthon kértem, hogy hozzák fel a könyvet a raktárból, mert úgy láttam, hogy ott van, hogy ameddig leérek, addigra ott legyen. Azt mondták lent, hogy az a könyv a polcokon van és nem a raktárba. Felmentem a negyedikre, ahol nem találtam meg a könyvet. Visszamentem és ezúttal a könyvtáros lány is jött velem, hogy megnézze, hol lehet a könyv. Ő sem találta és kitöltetett velem egy papírt, hogy egy olyan könyvet keresek, aminek bent kellene lenni és még sincs. Kijöttem a könyvtárból és 5 percre rá jött is az üzenet, hogy nem találják sehol a könyvet, amit nagyon megalázza őket és azt javasolják, hogy keressem egy másik könyvtárban.
Az kollégiumok osztályán tett látogatásom kevésbé volt sikeres. Teljes felbolydulást okoztam a kis irodában. Majd az egyik ott dolgozó nő meghallgatott és adott egy listát azoknak a szobáknak a számáról, amik kétszemélyesek, de csak egy ember lakik ott és ők azt mondták a jelentkezésnél, hogy éjfél előtt fekszenek. Nekem kell odamenni hozzájuk és megkérdezni, hogy ki fogad be. Nem sok reményt fűztem az egészhez és be is jött a megérzésem. Volt, aki kapásból elutasított, volt, aki kedvesen mondta, hogy neki is furcsa alvási szokásai vannak és volt, akivel meg én nem akarok összeköltözni, mert nem igazán jövünk ki. Az irodában még azt mondták, hogy ha tényleg kiköltözik egy cserediák korábban, akkor miután szóltam nekik beköltözhetek a szobájába.
Kínai előtt még volt egy kis időm, így ugyanazokon a padokon tanultam, ahol Superman-t találtuk. A kínain megint a sípolós játékokat árultuk egy másnak. A szerdai órám meg dögunalom volt, mint mindig.
Ma csak itthon voltam, tanultam, blogot írtam, szemeteshez szaladtam. Az egyetlen megrázó dolog a hangszóró volt, ami hirtelen elkezdett kínai zenét játszani és aztán beszéltek bele valamit. Szerintem nem tűz volt, csak hangpróba, mert az értettem, hogy egy-kettő-három és gondolom nem itteni szokás, hogy zenére menekülnek ki egy épületből. 

Egy tipikus törzsi csónak. A szem az elején az gonosz szellemektől védi meg a csónakban utazókat






Az archeológiai múzeum épülete. A csónak szerű valami a csónakokat szimbolizálja, ami sok-sok ezer évvel ezelőtt, a csiszolt kőkorszakban, emberek egy nagyobb csoportja érkezett ide a szárazföldről és elkezdték benépesíteni a szigetet a már itt élőkkel. Az múzeum épülete a hullámok




                                   A múzeum legértékesebb műtárgya ez a váza

Nem is Tajvan lett volna, ha valahol nem lett volna valami vicces és/vagy cuki. Egy professzor báb a digitálisan rekonstruált emberi fej mellett.

                                         Kilátás a múzeum tetejéről

                                                Kijövet a múzeumból

                                Miramar szórakoztató központ a hatalmas óriás kerékkel