Péntekre
kirándulást beszéltem meg a holland lánnyal, Daphne-vel, akivel a Sun-moon
lake-i kiránduláson ismerkedtem meg. Nem látta még a 101-et közelről ezért oda
akartunk menni. Utána meg a könyvesboltba, mert meg akartam venni a könyveket,
amiket az előző alkalommal kinéztem, de nem vettem meg. A kirándulásról végülis
csoportos turistáskodás lett, mert jött Eszter, Dani és a francia-tajvani lány,
Clemence is. Először ebédelni mentünk a McDonalds-be mert Pikachu-t adtak a
gyerek menühöz és egy ilyen nagyszerű alkalmat felesleges elszalasztani.
Másiknak is megjött a kedve egy üvöltöző, műanyag Pikachu-hoz, ezért nem
kellett egyedül Happy Meal-t ennem. Felszálltunk egy buszra, egy kisméretűre,
mint az iskola buszunk és elindultunk a 101 felé. A busz megint tőlünk,
külföldiektől lett hangos. Leszálltunk és elsétáltunk a 101-hez. Készítettünk
egy pár képet kívülről, majd be is menetünk. Tele volt méregdrága boltokkal,
édességesekkel és pékségekkel. A legtöbben csak nézelődtünk és mindent
megkóstoltunk, ami ki volt rakva és megkóstolható volt, de Clemence vásárolt
is. Aztán kijöttünk és elindultunk a könyvesbolt felé. Clemence vezetett minket
és bár ne szokásom, rá hagyatkoztam. Elmentünk ugyanannak a könyvláncolatnak
egy másik boltja mellett és akkor már inkább oda mentünk be és nem sétáltunk
még 20-25 percet. Jobb is volt így, mert szerintem ez nagyobb volt, több
könyvvel. Szétváltunk és megbeszéltünk egy találkozási helyet és időt. Addig mindenki
ott nézelődött ahol akart. Én két könyvet kerestem, amiket meg is vettem. Egy
új útikönyvet kerestem, mert a Lonely Plant-em nem valami hasznos, 80%
reklámmal és csak 20% tényleges tartalommal. Egy a húszas éveiben járó kanadai
fiú útikönyvét vettem meg, aki angolt tanítani jött ide és közben az egész
szigetet felfedezte. A könyv jó tulajdonsága az, hogy félig angolul és félig
kínaiul van, ezért azt is lehet tanulni közben. A másik egy Murakami könyv
volt. Az egész trilógiát megvettem annyiért, amennyi csak az első része lett
volna otthon. A legmegdöbbentőbb dolog az volt, hogy árultak térképeket és az
összes térkép olyan helytelen és furcsa volt, mint amit a kulturális tanár
mutatott nekünk az órán.
Eszterrel
azt terveztünk, hogy elmegyünk a sulihoz talán legközelebb lévő éjszakai piacra,
hátha ott már találok gumicsizmát. Mindenki más itt jött velünk. Én még nem
jártam itt, csak a környékén és csak nappal. Clemence mutatott nekünk finom és
olcsó bubble tea-t, amiért 10 percet kellett sorban állnunk egy út mellett, ami
itt nem a legbiztonságosabb dolog, amit az ember csinálhat. Sokunknak nem
ízlett. Nem az volt a legfinomabb bubble tea, amit ittam, de nem volt rossz és
olcsó volt. Aztán pedig sült Oreo-t mentünk enni. Egy kis standnál egy férfi
Oreo-t, Snickers-t és kis darab csokikat sütött. Ezeket mind bemártotta
valamibe, amit én nagyon híg tésztának néztem és sok olajban kisütötte. Én
mindent megkóstoltam (volt olyan menüje, amiben mindenből kaptál egy kicsit) és
nekem ízlett, de éreztem, hogy minden harapástól kb. 2 kilót hízok. Aztán
elmentünk még egy gofrishoz, ahol én a sült minden után nem ettem. Dani és
Clemence elindultak haza, de Daphne, Eszter és én még maradtunk, hátha találok
gumicsizmát. Benéztünk 1-2 boltba, ahol nem találtunk semmit. Az egyik
utolsóban, ahova be akarunk menni, ott viszont találtunk és jó is volt a
lábamra, ezért megvettem. Egy kicsit drága volt, de ez már nem nagyon érdekelt.
Elegem volt már a cipőnézegetésből.
Haza
indultunk mi is, könyvektől, filmekről és sorozatokról beszélgetne a buszon.
Másnap
korán kellett kelni, mert egy másik befizetéses kirándulásra mentünk, de most
csak egy egynaposra. Leyla és Chloe is jöttek. Lesétáltunk a találkozás
helyhez, ahol először nem találtuk meg a csoportunkat, mert egy szárazföldi
diákokból álló csoport is akkor indult buszokkal a Sun-moon Lake-hez. Végülis
sikerült megtalálnunk a többieket és megtudtuk, hogy itt is csoportbontás lesz.
Szerencsére itt a csoportokra való osztás csak azt jelentette, hogy a csoportvezetőnk
telefonszámát kellett hívni, ha elvesztünk és nem a csoportunk többi tagjával
kellett enni és a buszon utazni. Nem kellett sokat utaznunk az első
megállónkig, ami egy régi arany és réz bánya volt. Lassan lekecmeregtünk a
buszról. Mindenki vagy fáradt volt a korán kelés miatt vagy zombi, mint én a
kevés alvás miatt. Először egy japán stílusú házat néztünk meg, ami a harmincas
években építettek a japán koronahercegnek, amikor 1-2 hétre odalátogatott.
Aztán régi bánya járatokat néztünk meg, amikben a bányászok életét mutatták
meg. A programunk szerencsére nem volt nagyon szoros, így sétálgathattunk egy
kicsit a hegyen. Ott ismerkedtem meg három helyi lánnyal. Elmesélték, hogy csak
azért jöttek el erre a kirándulásra, hogy külföldi diákokkal ismerkedhessenek
meg, hogy az angoljukat csiszolják. Már több helyen is próbálkoztak
külföldiekkel való megismerkedéssel, de az nem jött be. Gondolom túl félénkek
voltak. Velünk mentük be a park kiállítására is, ahol egy majdnem 1000 kg-os
aranytömböt ki kiállítottak, amit megfoghattunk.
Az
utolsó programpontunk itt arany mosás volt. Mindenki kapott egy kis lapos
tálat, tele homokkal és egy kis üvegecskét. Leültünk kis fa sámlikra két
hosszú, keskeny vízzel teli medencék mellé. Egy férfi mutatta és monda, hogy
hogyan kell az aranyat kimosni a föld és homok kupacunkból. A baj csak az volt,
hogy pont a másik medencénél mutatta, mint ami mellett én ültem és csak kínaiul
mondta az utasításokat, amit meg nem értettem, az angol fordítás meg eléggé gyatra
volt. Így nem igen értettük, hogy mit is kellene itt csinálnunk, de sikerült
valamit összehoznunk, mert amikor az utolsó lépésnél, sok mosogatás és lötyögtetés
után, be kellett kaparnunk a megmaradt homokot a kis üvegekbe, akkor tényleg
lehetett nagyobb darab rezeket a tetején és kis arany szemcséket az alján
látni.
Visszaszálltunk
a buszba, ami ezúttal ebédelni vitt minket. Egy nagyon szűk kis utcácskában
lévő étteremben ettünk, így korán ki kellett szállnunk a buszból és elsétálni
az étteremhez. Egy kis helyen ettünk, ami szinte csak velünk tele lett és a
tulaj macskával. Kaptunk egy nagy tál rizset és többféle hús és zöldségeket.
Visszasétáltunk
a buszhoz és elindultunk, hogy egy közeli, a hegy ásványai által megfestett
vízesést megnézzünk. Nézelődtünk és fényképeztünk. Aztán egy tengerparti
szakaszon álltunk meg, ahol a hegyek vas tartalma a tengervizet fehérre festi.
Itt is egy nagy csoport szárazföldivel találkoztunk. A kedvencem a
tengerparthoz közvetlenül csatlakozó hegy oldalában lévő régi, japán
hadiszállás romjai volt és fölötte egy bánya romjai, ami nemrég még működött, most
már viszont csak esik széjjel.
Ezután
Jiufen-be mentünk, aminek nagyon híres a piac jellegű bevásárló utcája. A falu
nevének története is érdekes szerintem. Egy tengerparti városkáról van szó,
amiben a történet szerint csak kilenc család lakott. Így tudták a kereskedők,
hogy ide mindenből csak kilencet, viszont kilenc ugyanolyat kell vinni. Ezért
lett a falu neve kilenc darab. Szerencsére kevesebb idő alatt megettük az
ebédet, mint ahogy azt a szervezők tervezték, így több időn jutott a
nézelődésre. Rengetegen voltak, szombat délután révén. Alig lehetett néha
közlekedni. Sok boltot végignéztünk és az is jó volt, hogy az egyik helyi lány
velünk maradt és segített vásárolni. Ott mutatta meg, hogy a kínai családi
nevem, amit az iskolától kaptam, eléggé elterjedt családi név, mert
kulcstartókat lehet vele venni. Itt nem keresztnevek vannak kulcstartókon,
gondolom, azokból túl sok van, inkább családi nevekből gyártanak ilyet. Enni
sajnos nem ettünk sokat, mert tele voltunk az ebéddel, de ettünk olyan
becsomagolt fagyit, amit már itt Tajpejben is megkóstoltam, de ami onnan
származik. Találkozunk a többiek, előtte viszont még csináltunk 1-2 szép képet
a dombról, ahol az utca volt. A furcsa köves félszigetet is láttuk onnan, mert nincsenek
messze egymástól.
Hazafelé
szinte mindenki aludt, én meg olvashatatlan írással lekapartam a történetet,
amit a helyi író versenyre akarok beadni. Leszállás előtt mondták nekünk, hogy
ajándékot is kapunk, amiért lementünk a kirándulásra, ami egy easycard, amivel
utazhatunk. Nekem nincs igazán szükségem rá, de majd jó lesz valamire. Amikor
leszálltunk, láttuk, hogy az iskolabusz éppen indul felfelé és mivel nem volt
kedvünk felsétálni, azért gyorsan elértük. Annyira gyorsan eljöttünk viszont,
hogy elfelejtett a helyi lányok elérhetőségét elkérni, így nem tudtuk őket újra
elérni. Két buliba is hívtak aznap este, de olyan fáradt voltam, hogy egyikre
sem mentem el.
Vasárnap
csak pihentem, hétfőn pedig a kínait tanultam és bevásároltam, kínaira mentem
és töri órára, ahol a helyi ópium monopóliumról tanultunk, a japánok alatt.
Kedden újabb előadás volt, de erre nem mentem, és ahogy hallottam nem is volt
jó, így jó, hogy nem mentem.
A
szerdám viszont eléggé izgalmas volt. Dani mondta, hogy Cultural Café néven
eladást szerveznek arra a napra és külföldieket keresnek rá, akik kb. 7500 Ft-ért
cserében részt vennének rajta. Engem is beválogattak, hogy ott legyek. Először
is ebédet kaptunk, ami nem volt valami jó, mert csontos sertéshús volt, amit
itt eléggé szeretnem, én viszont nem nagyon szeretem. Aztán kaptunk számokkal
ellátott zászlókat. Az előadás néző, akik helyiek voltak, számokat kaptak és
mindenkinek ahhoz a külföldihez kellett mennie, akivel megegyezett a száma.
Nekünk ott kötetlenül, majd megadott témáknak megfelelően beszélgetnünk kellett
velük. Én több arabszakos lánnyal, egy nagyon halk, nagyon magas fiúval és
másokkal beszélgettem, miközben ők is ették az ebédjüket. Majd egy kisebb
előadó terembe mentünk, ahol a helyiek a nézők helyein ültek, mi meg székekkel
előttük. Megadott kérdésekre kellett válaszolnunk, aztán a nézők kérdezhettek
tőlünk. A téma ismerkedés tajvaniakkal volt és jóformán erről kellett
beszélnünk. Furcsa volt, mert nem éreztem lámpalázat, annak ellenére, hogy egy
mikrofonba kellett, kb. 100 ember előtt beszélnem. Ők is jól jártak, mert aki
kérdezett, egy kis piros borítékban 100 dollárt kapott. Ezzel próbálták őket
ösztönözni, amire az itteni helyieknek szükségük is van. Ilyen rendszert otthon
is bevezethetnének. Az egész után többen is odajöttek, beszélgettek velünk.
Több ember is felírta a nevem, hogy megtalálhasson utána Facebook-on, ami jó,
mert sok külföldit ismerek, de helyit keveset, ami szomorú. Tudtam, hogy amikor
hazaérek, legalább 100 új ismerősöm lesz. Annyi nem lett, de majdnem. És nem
csak ismerősöket szereztem, hanem pénzt is kerestem és ebédet is kaptam.
A
kínai órám után eléggé unalmas volt, mert mi is és a tanár is eléggé fáradtak
voltunk. Ahogy hallottam nem csak nekünk volt aznap nyomott napunk, hanem
szinte minden másik kínai órán ez volt. Az időjárás lehet az oka, ami szinte
már veszélyesen változó. Csütörtökön „hideg” volt, karigán kellett és sál,
szombaton meg megint égetett a nap és majdnem 31 fok volt. A jó dolog mégis
azon az órán az volt, hogy mivel a családról tanultunk (és azután a tankönyvi
mondat után, hogy a nagybácsim szereti a gyerekeket mindenki hangosan el
kezdett nevetni, csak a tanárunk nem értette, hogy mi a baj) a tanár a
családjáról készült, stúdióban csinált fotókat mutatta. Nagyon ázsiaiak és
nagyon giccsesek voltak. Ő hawaii ingbe öltözött, a lányai pedig kókusz
melltartókban voltak és így pózoltak egy mű tengerpart előtt. A másikon ő
maffia főnök volt fegyverekkel, a lányai pedig hosszú esélyiekben álltak
körülötte. A kutatás módszertana órán alig voltak. Ilyen okosak, akik otthon
maradtak.
Csütörtökön,
elseje lévén, ösztöndíjat kaptunk, amit meg kellett ünnepelni. Ezért
elhatároztunk, hogy elmegyünk a közeli hamburgereshez, a Juicy Bun-ba, amiről
már szerintem írtam, hogy el akarunk majd oda menni. Korán odamentünk, hogy ezúttal
legyen helyünk. Lett helyünk és rendeltünk. Végülis nem is olyan drága, mert a
hamburger ára tartalmazza a sült krumplit is, amit hozzá adnak és két pohár
innivalót is. Grillezett csirke burgert rendeltünk és izgatottan vártuk. Az
izgalmunk gyorsan el is illant, pontosabban az első harapásokkal. Nem tudom,
hogy milyen hús volt a hamburgerekben, de hogy nem csirke az tuti. Olyan rágós
volt, hogy nem igaz és én még nem láttam kövér, zsíros csirkét. Lehet, hogy ez
az én hibám. Leyla megpróbálta lehámozni a hús szeletek tetejét, én csak
diszkréten próbáltam megszabadítani a számat az olyan falatoktól, amikről
tudtam, hogy nem fogom tudni lenyelni őket. Szóval ilyen volt a várva-várt
Juicy Bun-os ebédünk. Megígértünk viszont, hogy nem adjuk fel. Amikor kiheveri
a szervezetünk a megpróbáltatásokat, visszamegyünk és valami mást fogunk
rendelni. Hátha az jó lesz. Utána viszont, gyomrom kiengesztelése ettem egy
fagyit, ami legalább hasonlított az otthoni, mert a csomagoláson feltüntetett mogyoródarabok
csak kb. 10%-t tartalmazta a valóságos csoki bevonata a fagyinak. Ezek után
hazajöttünk és nekem olvasnom kellett az esti órámra, ami nem volt nagyon
uncsi.
Pénteken
újra pénzt kerestem. Ezt a tippet is Dani adta. Egy lány keresett a kutatásához
külföldieket, akik tanulnak kínaiul. Valami olyasmi a kutatás lényege, hogy neurológiai
szempontokból vizsgálják a kínai írásjegyek tanulását, vagy valami hasonló. Leyla
és én is jelentkezünk rá, és mindkettőnek péntekre hívtak vissza. Ezért
hamarabb lementünk ebédelni. Én azokat a sült dumplingokat ettem, amiket még
augusztusban kóstoltam meg először, bent a városban. Nagyon ízlettek és az
itteni helyen még nem ettem. Az allergiája miatt Leyla-nak mást kellett ennie. Én
vettem egy bubble tea-t is. Az eladó lány nem értett, hogy hogyan kérem, ezért
adott nekem egy kis listát a teáikról, ami az is rajta van, hogy hogyan
kérhetem és ott kellett elmutogatnom neki. Viszont megtarthattam a papírt és
így már tudok magamnak mást is rendelni bubble tea-n kívül. Az ennivalónkkal
besétáltunk a campus-ba és ott kerestünk magunknak helyet. Szép idő volt, ezért
sokan ültek kint a padokon. Nem is találtunk magunknak helyet. Majd megláttunk
egy egyedül üldögélő férfit. Elhatároztuk, hogy megkérdezzük, hogy
leülhetünk-e. Mielőtt viszont kérdezhettünk volna, ő szólt, hogy üljünk le
nyugodtam. Elkezdett velünk beszélgetni és kiderült, hogy óraadó az egyetem
jogi karán. Bécsben tanult és aztán Amerikában. Beszélgettünk, de aztán nekünk
mennünk kellett. Megadta a nevét és felajánlotta, hogy amiben tud, segít
nekünk.
Kisebb
nehézségek után megtaláltunk a termet, hogy a kutatást végezték. A lány nagyot
nézett, hogy miért ketten megyünk. Kiderült, hogy Leyla elnézte az időpontját
és csak jóval későbbre, két hét múlvára, van behívva. Ezért inkább hazament, én
viszont maradtam, hogy elvégezzem a teszteket. Másfél órán keresztül több
dolgot is csinálnom kellett. Többek közt ilyeneket: több számjegy villant fel a
képernyőn, amiket meg kellett jegyeznem és aztán leírnom. Először csak 4 számjegyet
kellett megjegyeznem, majd ötöt, hatot… és végül tizenhármat. Két hang közül
meg kellett különböztetnem a magasabbikat. Egy kínai cikket kellett hangosan
felolvasnom, vagy legalább azokat a részeit, amit el is tudtam olvasni. A
legizgibb viszont egy kockás feladat volt. Egy kép alapján kellett kiraknom
kockákat időre. A lány mérte az időt és
azt mondta, hogy gyorsabban teljesítettem a feladatokat a megszokottnál. A
végén a kezembe nyomta a 300 dollárt, de lesz folytatása is a dolognak, amiért
viszont már 500-at fogok kapni.
Ilyen
izgalmak után találkoztam újra Leyla-val és aztán Eszterrel és Beával, hogy egy
csak ruhákat áruló piacra/éjszakai piacra menjünk. Sokat kellett buszoznunk, és
amikor leszálltunk, meg voltam róla győződve, hogy már nem is Tajvanon vagyunk,
hanem a busz átvitt minket a szárazföldre. Itt Tajvanon még sosem éreztem magam
igazán Ázsiában, csak egy nyugati város hatalmasra nőtt kínai negyedében. Ez
viszont már teljesen Ázsia volt. Betettettük magunkat a piacba, de hamar ki is
kellett jönnünk, mert nagyon éhesek lettünk. Egyik helyi étterem sem nézett ki…
hívogatóan, ezért csak megkerestük a legközelebbi 7eleven-t, illetve 7eleven
koppintást. Én ott megint egy új dolgot próbáltam ki, amit már régen terveztem.
Minden ilyen boltban lehet kis háromszögeket kapni, amiket az a zöld, sushi-ról
ismert alga vesz körül, belül pedig rizs van és azon belül pedig hús vagy más
töltelék. Én pizzás töltelékkel töltöttet kóstoltam meg. Nagyon büszke voltam
magamra, mert annak ellenére, hogy sikerült teljesen elrontanom az egész
kicsomagolását, sikerült az egészet megennem úgy, hogy nem esett széjjel. Visszamentünk
a piacra és tovább szörnyülködhettünk azon, hogy milyen kicsi ruhákba is
beleférnek a helyi lányok, milyen kicsit, soványak és milyen bébi karjaik
vannak. Ezért sikerül 1-2 dolgot vennünk. Én egy felsőt vettem, egy pulcsi, egy
övet, mert már leesnek a nadrágjaim és rojtosra járom őket, mert csak húzom az
aljukat magam után és egy Star wars-os zoknit, amin R2-D2-k, birodalmi katonák
és fénykardok röpködnek körbe. Leyla kínai stílusú felsőket vett, amik le
voltak árazva, de eléggé kicsik, így csak ajándékba vette őket. Eléggé hamar
hazaindultunk, mert fáradtak voltunk és még meg is kellett keresnünk a
buszmegállót. Ezúttal könnyen sikerült rábukkanunk, de csak azért, mert láttam
egy mellettünk elhaladó buszt étel vadászat közben.
Péntekre
kirándulást beszéltem meg a holland lánnyal, Daphne-vel, akivel a Sun-moon
lake-i kiránduláson ismerkedtem meg. Nem látta még a 101-et közelről ezért oda
akartunk menni. Utána meg a könyvesboltba, mert meg akartam venni a könyveket,
amiket az előző alkalommal kinéztem, de nem vettem meg. A kirándulásról végülis
csoportos turistáskodás lett, mert jött Eszter, Dani és a francia-tajvani lány,
Clemence is. Először ebédelni mentünk a McDonalds-be mert Pikachu-t adtak a
gyerek menühöz és egy ilyen nagyszerű alkalmat felesleges elszalasztani.
Másiknak is megjött a kedve egy üvöltöző, műanyag Pikachu-hoz, ezért nem
kellett egyedül Happy Meal-t ennem. Felszálltunk egy buszra, egy kisméretűre,
mint az iskola buszunk és elindultunk a 101 felé. A busz megint tőlünk,
külföldiektől lett hangos. Leszálltunk és elsétáltunk a 101-hez. Készítettünk
egy pár képet kívülről, majd be is menetünk. Tele volt méregdrága boltokkal,
édességesekkel és pékségekkel. A legtöbben csak nézelődtünk és mindent
megkóstoltunk, ami ki volt rakva és megkóstolható volt, de Clemence vásárolt
is. Aztán kijöttünk és elindultunk a könyvesbolt felé. Clemence vezetett minket
és bár ne szokásom, rá hagyatkoztam. Elmentünk ugyanannak a könyvláncolatnak
egy másik boltja mellett és akkor már inkább oda mentünk be és nem sétáltunk
még 20-25 percet. Jobb is volt így, mert szerintem ez nagyobb volt, több
könyvvel. Szétváltunk és megbeszéltünk egy találkozási helyet és időt. Addig mindenki
ott nézelődött ahol akart. Én két könyvet kerestem, amiket meg is vettem. Egy
új útikönyvet kerestem, mert a Lonely Plant-em nem valami hasznos, 80%
reklámmal és csak 20% tényleges tartalommal. Egy a húszas éveiben járó kanadai
fiú útikönyvét vettem meg, aki angolt tanítani jött ide és közben az egész
szigetet felfedezte. A könyv jó tulajdonsága az, hogy félig angolul és félig
kínaiul van, ezért azt is lehet tanulni közben. A másik egy Murakami könyv
volt. Az egész trilógiát megvettem annyiért, amennyi csak az első része lett
volna otthon. A legmegdöbbentőbb dolog az volt, hogy árultak térképeket és az
összes térkép olyan helytelen és furcsa volt, mint amit a kulturális tanár
mutatott nekünk az órán.
Eszterrel
azt terveztünk, hogy elmegyünk a sulihoz talán legközelebb lévő éjszakai piacra,
hátha ott már találok gumicsizmát. Mindenki más itt jött velünk. Én még nem
jártam itt, csak a környékén és csak nappal. Clemence mutatott nekünk finom és
olcsó bubble tea-t, amiért 10 percet kellett sorban állnunk egy út mellett, ami
itt nem a legbiztonságosabb dolog, amit az ember csinálhat. Sokunknak nem
ízlett. Nem az volt a legfinomabb bubble tea, amit ittam, de nem volt rossz és
olcsó volt. Aztán pedig sült Oreo-t mentünk enni. Egy kis standnál egy férfi
Oreo-t, Snickers-t és kis darab csokikat sütött. Ezeket mind bemártotta
valamibe, amit én nagyon híg tésztának néztem és sok olajban kisütötte. Én
mindent megkóstoltam (volt olyan menüje, amiben mindenből kaptál egy kicsit) és
nekem ízlett, de éreztem, hogy minden harapástól kb. 2 kilót hízok. Aztán
elmentünk még egy gofrishoz, ahol én a sült minden után nem ettem. Dani és
Clemence elindultak haza, de Daphne, Eszter és én még maradtunk, hátha találok
gumicsizmát. Benéztünk 1-2 boltba, ahol nem találtunk semmit. Az egyik
utolsóban, ahova be akarunk menni, ott viszont találtunk és jó is volt a
lábamra, ezért megvettem. Egy kicsit drága volt, de ez már nem nagyon érdekelt.
Elegem volt már a cipőnézegetésből.
Haza
indultunk mi is, könyvektől, filmekről és sorozatokról beszélgetne a buszon.
Másnap
korán kellett kelni, mert egy másik befizetéses kirándulásra mentünk, de most
csak egy egynaposra. Leyla és Chloe is jöttek. Lesétáltunk a találkozás
helyhez, ahol először nem találtuk meg a csoportunkat, mert egy szárazföldi
diákokból álló csoport is akkor indult buszokkal a Sun-moon Lake-hez. Végülis
sikerült megtalálnunk a többieket és megtudtuk, hogy itt is csoportbontás lesz.
Szerencsére itt a csoportokra való osztás csak azt jelentette, hogy a csoportvezetőnk
telefonszámát kellett hívni, ha elvesztünk és nem a csoportunk többi tagjával
kellett enni és a buszon utazni. Nem kellett sokat utaznunk az első
megállónkig, ami egy régi arany és réz bánya volt. Lassan lekecmeregtünk a
buszról. Mindenki vagy fáradt volt a korán kelés miatt vagy zombi, mint én a
kevés alvás miatt. Először egy japán stílusú házat néztünk meg, ami a harmincas
években építettek a japán koronahercegnek, amikor 1-2 hétre odalátogatott.
Aztán régi bánya járatokat néztünk meg, amikben a bányászok életét mutatták
meg. A programunk szerencsére nem volt nagyon szoros, így sétálgathattunk egy
kicsit a hegyen. Ott ismerkedtem meg három helyi lánnyal. Elmesélték, hogy csak
azért jöttek el erre a kirándulásra, hogy külföldi diákokkal ismerkedhessenek
meg, hogy az angoljukat csiszolják. Már több helyen is próbálkoztak
külföldiekkel való megismerkedéssel, de az nem jött be. Gondolom túl félénkek
voltak. Velünk mentük be a park kiállítására is, ahol egy majdnem 1000 kg-os
aranytömböt ki kiállítottak, amit megfoghattunk.
Az
utolsó programpontunk itt arany mosás volt. Mindenki kapott egy kis lapos
tálat, tele homokkal és egy kis üvegecskét. Leültünk kis fa sámlikra két
hosszú, keskeny vízzel teli medencék mellé. Egy férfi mutatta és monda, hogy
hogyan kell az aranyat kimosni a föld és homok kupacunkból. A baj csak az volt,
hogy pont a másik medencénél mutatta, mint ami mellett én ültem és csak kínaiul
mondta az utasításokat, amit meg nem értettem, az angol fordítás meg eléggé gyatra
volt. Így nem igen értettük, hogy mit is kellene itt csinálnunk, de sikerült
valamit összehoznunk, mert amikor az utolsó lépésnél, sok mosogatás és lötyögtetés
után, be kellett kaparnunk a megmaradt homokot a kis üvegekbe, akkor tényleg
lehetett nagyobb darab rezeket a tetején és kis arany szemcséket az alján
látni.
Visszaszálltunk
a buszba, ami ezúttal ebédelni vitt minket. Egy nagyon szűk kis utcácskában
lévő étteremben ettünk, így korán ki kellett szállnunk a buszból és elsétálni
az étteremhez. Egy kis helyen ettünk, ami szinte csak velünk tele lett és a
tulaj macskával. Kaptunk egy nagy tál rizset és többféle hús és zöldségeket.
Visszasétáltunk
a buszhoz és elindultunk, hogy egy közeli, a hegy ásványai által megfestett
vízesést megnézzünk. Nézelődtünk és fényképeztünk. Aztán egy tengerparti
szakaszon álltunk meg, ahol a hegyek vas tartalma a tengervizet fehérre festi.
Itt is egy nagy csoport szárazföldivel találkoztunk. A kedvencem a
tengerparthoz közvetlenül csatlakozó hegy oldalában lévő régi, japán
hadiszállás romjai volt és fölötte egy bánya romjai, ami nemrég még működött, most
már viszont csak esik széjjel.
Ezután
Jiufen-be mentünk, aminek nagyon híres a piac jellegű bevásárló utcája. A falu
nevének története is érdekes szerintem. Egy tengerparti városkáról van szó,
amiben a történet szerint csak kilenc család lakott. Így tudták a kereskedők,
hogy ide mindenből csak kilencet, viszont kilenc ugyanolyat kell vinni. Ezért
lett a falu neve kilenc darab. Szerencsére kevesebb idő alatt megettük az
ebédet, mint ahogy azt a szervezők tervezték, így több időn jutott a
nézelődésre. Rengetegen voltak, szombat délután révén. Alig lehetett néha
közlekedni. Sok boltot végignéztünk és az is jó volt, hogy az egyik helyi lány
velünk maradt és segített vásárolni. Ott mutatta meg, hogy a kínai családi
nevem, amit az iskolától kaptam, eléggé elterjedt családi név, mert
kulcstartókat lehet vele venni. Itt nem keresztnevek vannak kulcstartókon,
gondolom, azokból túl sok van, inkább családi nevekből gyártanak ilyet. Enni
sajnos nem ettünk sokat, mert tele voltunk az ebéddel, de ettünk olyan
becsomagolt fagyit, amit már itt Tajpejben is megkóstoltam, de ami onnan
származik. Találkozunk a többiek, előtte viszont még csináltunk 1-2 szép képet
a dombról, ahol az utca volt. A furcsa köves félszigetet is láttuk onnan, mert nincsenek
messze egymástól.
Hazafelé
szinte mindenki aludt, én meg olvashatatlan írással lekapartam a történetet,
amit a helyi író versenyre akarok beadni. Leszállás előtt mondták nekünk, hogy
ajándékot is kapunk, amiért lementünk a kirándulásra, ami egy easycard, amivel
utazhatunk. Nekem nincs igazán szükségem rá, de majd jó lesz valamire. Amikor
leszálltunk, láttuk, hogy az iskolabusz éppen indul felfelé és mivel nem volt
kedvünk felsétálni, azért gyorsan elértük. Annyira gyorsan eljöttünk viszont,
hogy elfelejtett a helyi lányok elérhetőségét elkérni, így nem tudtuk őket újra
elérni. Két buliba is hívtak aznap este, de olyan fáradt voltam, hogy egyikre
sem mentem el.
Vasárnap
csak pihentem, hétfőn pedig a kínait tanultam és bevásároltam, kínaira mentem
és töri órára, ahol a helyi ópium monopóliumról tanultunk, a japánok alatt.
Kedden újabb előadás volt, de erre nem mentem, és ahogy hallottam nem is volt
jó, így jó, hogy nem mentem.
A
szerdám viszont eléggé izgalmas volt. Dani mondta, hogy Cultural Café néven
eladást szerveznek arra a napra és külföldieket keresnek rá, akik kb. 7500 Ft-ért
cserében részt vennének rajta. Engem is beválogattak, hogy ott legyek. Először
is ebédet kaptunk, ami nem volt valami jó, mert csontos sertéshús volt, amit
itt eléggé szeretnem, én viszont nem nagyon szeretem. Aztán kaptunk számokkal
ellátott zászlókat. Az előadás néző, akik helyiek voltak, számokat kaptak és
mindenkinek ahhoz a külföldihez kellett mennie, akivel megegyezett a száma.
Nekünk ott kötetlenül, majd megadott témáknak megfelelően beszélgetnünk kellett
velük. Én több arabszakos lánnyal, egy nagyon halk, nagyon magas fiúval és
másokkal beszélgettem, miközben ők is ették az ebédjüket. Majd egy kisebb
előadó terembe mentünk, ahol a helyiek a nézők helyein ültek, mi meg székekkel
előttük. Megadott kérdésekre kellett válaszolnunk, aztán a nézők kérdezhettek
tőlünk. A téma ismerkedés tajvaniakkal volt és jóformán erről kellett
beszélnünk. Furcsa volt, mert nem éreztem lámpalázat, annak ellenére, hogy egy
mikrofonba kellett, kb. 100 ember előtt beszélnem. Ők is jól jártak, mert aki
kérdezett, egy kis piros borítékban 100 dollárt kapott. Ezzel próbálták őket
ösztönözni, amire az itteni helyieknek szükségük is van. Ilyen rendszert otthon
is bevezethetnének. Az egész után többen is odajöttek, beszélgettek velünk.
Több ember is felírta a nevem, hogy megtalálhasson utána Facebook-on, ami jó,
mert sok külföldit ismerek, de helyit keveset, ami szomorú. Tudtam, hogy amikor
hazaérek, legalább 100 új ismerősöm lesz. Annyi nem lett, de majdnem. És nem
csak ismerősöket szereztem, hanem pénzt is kerestem és ebédet is kaptam.
A
kínai órám után eléggé unalmas volt, mert mi is és a tanár is eléggé fáradtak
voltunk. Ahogy hallottam nem csak nekünk volt aznap nyomott napunk, hanem
szinte minden másik kínai órán ez volt. Az időjárás lehet az oka, ami szinte
már veszélyesen változó. Csütörtökön „hideg” volt, karigán kellett és sál,
szombaton meg megint égetett a nap és majdnem 31 fok volt. A jó dolog mégis
azon az órán az volt, hogy mivel a családról tanultunk (és azután a tankönyvi
mondat után, hogy a nagybácsim szereti a gyerekeket mindenki hangosan el
kezdett nevetni, csak a tanárunk nem értette, hogy mi a baj) a tanár a
családjáról készült, stúdióban csinált fotókat mutatta. Nagyon ázsiaiak és
nagyon giccsesek voltak. Ő hawaii ingbe öltözött, a lányai pedig kókusz
melltartókban voltak és így pózoltak egy mű tengerpart előtt. A másikon ő
maffia főnök volt fegyverekkel, a lányai pedig hosszú esélyiekben álltak
körülötte. A kutatás módszertana órán alig voltak. Ilyen okosak, akik otthon
maradtak.
Csütörtökön,
elseje lévén, ösztöndíjat kaptunk, amit meg kellett ünnepelni. Ezért
elhatároztunk, hogy elmegyünk a közeli hamburgereshez, a Juicy Bun-ba, amiről
már szerintem írtam, hogy el akarunk majd oda menni. Korán odamentünk, hogy ezúttal
legyen helyünk. Lett helyünk és rendeltünk. Végülis nem is olyan drága, mert a
hamburger ára tartalmazza a sült krumplit is, amit hozzá adnak és két pohár
innivalót is. Grillezett csirke burgert rendeltünk és izgatottan vártuk. Az
izgalmunk gyorsan el is illant, pontosabban az első harapásokkal. Nem tudom,
hogy milyen hús volt a hamburgerekben, de hogy nem csirke az tuti. Olyan rágós
volt, hogy nem igaz és én még nem láttam kövér, zsíros csirkét. Lehet, hogy ez
az én hibám. Leyla megpróbálta lehámozni a hús szeletek tetejét, én csak
diszkréten próbáltam megszabadítani a számat az olyan falatoktól, amikről
tudtam, hogy nem fogom tudni lenyelni őket. Szóval ilyen volt a várva-várt
Juicy Bun-os ebédünk. Megígértünk viszont, hogy nem adjuk fel. Amikor kiheveri
a szervezetünk a megpróbáltatásokat, visszamegyünk és valami mást fogunk
rendelni. Hátha az jó lesz. Utána viszont, gyomrom kiengesztelése ettem egy
fagyit, ami legalább hasonlított az otthoni, mert a csomagoláson feltüntetett mogyoródarabok
csak kb. 10%-t tartalmazta a valóságos csoki bevonata a fagyinak. Ezek után
hazajöttünk és nekem olvasnom kellett az esti órámra, ami nem volt nagyon
uncsi.
Pénteken
újra pénzt kerestem. Ezt a tippet is Dani adta. Egy lány keresett a kutatásához
külföldieket, akik tanulnak kínaiul. Valami olyasmi a kutatás lényege, hogy neurológiai
szempontokból vizsgálják a kínai írásjegyek tanulását, vagy valami hasonló. Leyla
és én is jelentkezünk rá, és mindkettőnek péntekre hívtak vissza. Ezért
hamarabb lementünk ebédelni. Én azokat a sült dumplingokat ettem, amiket még
augusztusban kóstoltam meg először, bent a városban. Nagyon ízlettek és az
itteni helyen még nem ettem. Az allergiája miatt Leyla-nak mást kellett ennie. Én
vettem egy bubble tea-t is. Az eladó lány nem értett, hogy hogyan kérem, ezért
adott nekem egy kis listát a teáikról, ami az is rajta van, hogy hogyan
kérhetem és ott kellett elmutogatnom neki. Viszont megtarthattam a papírt és
így már tudok magamnak mást is rendelni bubble tea-n kívül. Az ennivalónkkal
besétáltunk a campus-ba és ott kerestünk magunknak helyet. Szép idő volt, ezért
sokan ültek kint a padokon. Nem is találtunk magunknak helyet. Majd megláttunk
egy egyedül üldögélő férfit. Elhatároztuk, hogy megkérdezzük, hogy
leülhetünk-e. Mielőtt viszont kérdezhettünk volna, ő szólt, hogy üljünk le
nyugodtam. Elkezdett velünk beszélgetni és kiderült, hogy óraadó az egyetem
jogi karán. Bécsben tanult és aztán Amerikában. Beszélgettünk, de aztán nekünk
mennünk kellett. Megadta a nevét és felajánlotta, hogy amiben tud, segít
nekünk.
Kisebb
nehézségek után megtaláltunk a termet, hogy a kutatást végezték. A lány nagyot
nézett, hogy miért ketten megyünk. Kiderült, hogy Leyla elnézte az időpontját
és csak jóval későbbre, két hét múlvára, van behívva. Ezért inkább hazament, én
viszont maradtam, hogy elvégezzem a teszteket. Másfél órán keresztül több
dolgot is csinálnom kellett. Többek közt ilyeneket: több számjegy villant fel a
képernyőn, amiket meg kellett jegyeznem és aztán leírnom. Először csak 4 számjegyet
kellett megjegyeznem, majd ötöt, hatot… és végül tizenhármat. Két hang közül
meg kellett különböztetnem a magasabbikat. Egy kínai cikket kellett hangosan
felolvasnom, vagy legalább azokat a részeit, amit el is tudtam olvasni. A
legizgibb viszont egy kockás feladat volt. Egy kép alapján kellett kiraknom
kockákat időre. A lány mérte az időt és
azt mondta, hogy gyorsabban teljesítettem a feladatokat a megszokottnál. A
végén a kezembe nyomta a 300 dollárt, de lesz folytatása is a dolognak, amiért
viszont már 500-at fogok kapni.
Ilyen
izgalmak után találkoztam újra Leyla-val és aztán Eszterrel és Beával, hogy egy
csak ruhákat áruló piacra/éjszakai piacra menjünk. Sokat kellett buszoznunk, és
amikor leszálltunk, meg voltam róla győződve, hogy már nem is Tajvanon vagyunk,
hanem a busz átvitt minket a szárazföldre. Itt Tajvanon még sosem éreztem magam
igazán Ázsiában, csak egy nyugati város hatalmasra nőtt kínai negyedében. Ez
viszont már teljesen Ázsia volt. Betettettük magunkat a piacba, de hamar ki is
kellett jönnünk, mert nagyon éhesek lettünk. Egyik helyi étterem sem nézett ki…
hívogatóan, ezért csak megkerestük a legközelebbi 7eleven-t, illetve 7eleven
koppintást. Én ott megint egy új dolgot próbáltam ki, amit már régen terveztem.
Minden ilyen boltban lehet kis háromszögeket kapni, amiket az a zöld, sushi-ról
ismert alga vesz körül, belül pedig rizs van és azon belül pedig hús vagy más
töltelék. Én pizzás töltelékkel töltöttet kóstoltam meg. Nagyon büszke voltam
magamra, mert annak ellenére, hogy sikerült teljesen elrontanom az egész
kicsomagolását, sikerült az egészet megennem úgy, hogy nem esett széjjel. Visszamentünk
a piacra és tovább szörnyülködhettünk azon, hogy milyen kicsi ruhákba is
beleférnek a helyi lányok, milyen kicsit, soványak és milyen bébi karjaik
vannak. Ezért sikerül 1-2 dolgot vennünk. Én egy felsőt vettem, egy pulcsi, egy
övet, mert már leesnek a nadrágjaim és rojtosra járom őket, mert csak húzom az
aljukat magam után és egy Star wars-os zoknit, amin R2-D2-k, birodalmi katonák
és fénykardok röpködnek körbe. Leyla kínai stílusú felsőket vett, amik le
voltak árazva, de eléggé kicsik, így csak ajándékba vette őket. Eléggé hamar
hazaindultunk, mert fáradtak voltunk és még meg is kellett keresnünk a
buszmegállót. Ezúttal könnyen sikerült rábukkanunk, de csak azért, mert láttam
egy mellettünk elhaladó buszt étel vadászat közben.
A 101, amiből sosem elég és a Oreo sütés
A bánya, a környéke, a hatalmas aranytömb és az aranymosás
Az étterem és a nagyon hívogató reklámja
A vízesés és a tengerpart
A piac és a kilátás onnan
A Culture Café
