Az El Nido-ban töltött utolsó félnapunkon, én reggel elmentem
sétálni még a tengerparton. Majd a visszafelé úton nem aludtam, inkább a fotóztam,
amit tudtam. A kép, ami például az úttorlasz van, ami minden településben volt,
hogy legalább ott lassítsanak az emberek, csak többszöre sikerült.
Megérkezve újra Puerta Princessa-ba, a szállóban kérdezgettük az ott
dolgozókat, hogy hogyan lehet helyekre eljutni. Ők bérelték fel nekünk azt az
oldalkocsis motorost, akivel az egész következő napot töltöttük. Csak mondanunk
kellett, hogy mi érdekel még minket és mentünk is. Este elmentük, hogy
megvacsorázhassam az aznapi rák ás mangó adagomat, majd a városban sétáltunk.
Ebben kóstoltuk meg a Halo-halo-t is, ami egy Fülöp szigeteki édesség. Nem tudom
már pontosan mi van benne, de hogy jégkása ige az biztos. Meg azt hiszem
valamilyen puding és kókuszlé és/vagy zselé. Halo keverést jelent, mert minden
rétegesen van benne és nekünk kell felkeverni. A kihalt étteremben a pultos nő
mindent elmagyarázott nekünk. Majd a menüben található összes képről megkérdeztük,
hogy és ez mi, főleg azokról, amikről fogalmunk sem volt, hogy sós, édes, húsos….milyen?
Először egy nyitott börtönbe vitettük magunkat. Nyitott, mert az
egész egy nagy mezőgazdasági terület, ahol a rabok dolgozhatnak és a családjuk
is beköltözhet hozzájuk. Persze van elkerített része is, ahova gondolom a
súlyosabb büntetésűeket zárják. Megnéztük a tánccsoportunk előadását és azokat,
akik emléktárgyakat készítenek, hogy a turisták megvehessék azokat.
A következő megálló egy krokodil farm volt, ahol krokodillal
fotózkodhattunk és, ami mellett egy kisebb vadas park is volt.
Egy pillangó házban mentünk ez után, amihez egy őslakósok életét
bemutató rész is tartozott. Ott kígyót simogathattunk. Gondolom a sofőrünk
megunta az ücsörgést és bent találkoztunk vele. Ő volt az egyetlen, aki be mert
nyúlni egy nagy bogár akváriumába, hogy megfordítsa, mert a hátán volt és azért
küzdött, hogy visszaforduljon. Kedves volt egyébként a sofőr. Nem nagyon beszélgettünk,
mert mondta, hogy rossz az angolja és a motor is hangos volt. De mindig készen
állt, amikor megjelentünk és még helyeket is ajánlott, ami nem volt egyik útikönyvben
sem benne. És hihetetlenül olcsón szállítgatott mindet majdnem egy napon
keresztül.
Egy kis ebédszünet és szuvenír vásárolgatás után elvitt minket a
helytörténeti múzeumba és a kormányzói palotához. Ezután nem tudtunk már semmi
helyet kitalálni, ahova mehetnénk, mert egy vietnámi menekült tábor érdekelt
még minket, de az már túl messze lett volna. Így a sofőr ajánlotta, hogy van
egy második világháborús múzeum menjünk oda. A képekből is látszik, hogy ez
volt szerintem talán a legérdekesebb dolog, ami aznap megnéztünk, főleg a beöltözéssel.
Visszavitt minket a hotelhez, megvárta, hogy elkészüljünk és
kivitt a reptérre. Ott megtudtuk, hogy a kb. alig több mint 1 órás
repülőutunkat több mint 2 órával eltolták. Emellett elkoboztak tőlem egy
kagylót, amit a tengerparton találtam. A többit átengedték, de azt az egyet
nem. Nem bántam annyira, mert annyira nehéz volt, hogy kb. örültem neki, hogy
volt indokom megszabadulni tőle.
Manilába érve fogtunk egy taxit és elvitettük magunkat a szállodánkhoz.
Már sötét volt, így nem terveztünk semmit és ebben a poggyász fiú – mert ez egy
kicsivel puccosabb szálloda volt – mondta, hogy elég rossz környék ez, ne
nagyon járunk ki sötétedés után. A legközelebbi, japán étteremig merészkedtünk
ki aznap.